Na igen, a helyiek őszinte örömére újra itt vagyok már közel egy hete.

Miután hazamentem a legutóbbi tripről, nagyjából szervezéssel, edzéssel és nyugizással telt az idő - semmi rendkívüli. Szereztem "asszonyverő" trikókat, megcsináltattam az egyenruhát: mostantól kezdve 5 taggal csapatja a Hell's Angels Supporters nevű - jelenleg elég szedett-vedett - motoros banda. Van még egy srác, akinek a tagsága függőben van, rajta múlik, teljesíti-e a nem nyilvános bekerülési kritériumokat. Az indulás napja elég sűrűnek ígérkezett, reggel keltem korán, hogy lenyomjak még egy rövidebb, de kombinált edzést. Ez rendesen lefárasztott, de legalább jót kajáltam utána a WSB-ben, majd tipli haza, fürdés és átöltözés, mert menni kellett Teguh mester diplomaosztó utáni fényképezkedős mókájára. Előtte még felvettem az elkészült egyenruhát és szépen átadtam neki - legyen már ő is HARDCORE! Mivel dög meleg volt, ezért én is az egyentrikót húztam a széping alá. Itt dumálgattunk kicsit meg próbáltam segíteni múlatni az időt, de aztán indulnom kellett Yogyába.

Az út elég érdekes volt, gyakorlatilag a legelejét és a legvégét leszámítva tökig trópusi esőben ázva csaptuk meg az utat Vikivel. Le lett tesztelve a (szerintem rendőrkék-, mások szerint kukás-)esőöltöny. Ez azért jó, mert a poncsóm kezdett szétjönni és beláttam, hogy lótúrót sem ér nagyobb esőben. Ennek meg van pvc-nadrágja meg kabátja szép fényvisszaverő csíkokkal. Szóval elég jól vizsgázott, meg a hátizsákom esővédője is, de 3 órányi mókát ezek sem bírnak 100%-osan.

Yogyában aztán kellemes fogadtatás várt: Bea mama otthoni kényelmesben nagy mosollyal nyugtázta, hogy tényleg mindig akkor ered el az eső, ha én elindulok valahova. Mondtam, hogy "erről többet nem beszélünk, ezt a szakmát nem ma kezdtük!" Zoli bácsi is kivételesen otthon volt, megérkezett a nagy celebeszi körútról és kérdezte, merre hány méter. Mondtam, hogy Bea mama kényelmesben van, én most nem érek rá vele beszélni. Erre a hírre 15 percen belül megjelent Zoli, hogy akkor most ezt ő is élvezni akarná. Bea meg örült a hirtelen jött népszerűségnek, de klotkodácsolni nem akart jönni aznap. Elmentünk hát Zolival, ott belefutottunk az egyik bérlőtársa búcsúbulijába meg a ténybe, hogy egy pohár után közölték a "becsületsüllyesztőben", hogy nincs több készletük, sorry. A többiek által már megénekelt "Nemzetbiztonsági Kloto-k-opter" most is megoldást hozott, szereztem két balinéz sört és eltaláltuk, hogy megisszuk valami szép helyen. Ez a helyi képzőművészeti egyetem rektori irodájának bejárata előtti zászlórúd töve volt, lévén a yogyai diákok épp egy társuk szülinapját ünnepelték nagyerőkkel. Az ünnepelt ki volt kötve a rúdhoz, összeganézva mindenféle fehér cuccal (liszt meg valami tortakrém szerintem), a többiek meg ott bandáztak körülötte és szivatták mindenfélével. Gondoltuk, ezt megnézzük. Elég érdekes műsor volt, ami közben egy helyi buzi többször is ajánlatott tett távolról Zolinak, ill. amikor elhúzódtunk vizelni, mindig igyekezett úgy helyezkedni, hogy esetleg rálásson a műszerre vagy legalább a hangját halljuk, amint vágyakozását fejezi ki. Nem volt felhőtlen az örömünk, de azért jókat elröhögcséltünk a szitu abszurditásán és a tényen, hogy egy csomó indo fiú és lány van együtt, senki egy kurta szót nem szólna - és mégis két külön csoportban okosodnak, majd a csajok nagylendülettel le is léptek, a srácok meg a kolbászparti egyhangúságát velünk akarják oldani. Mondtuk, hogy nekünk mostmár menni kell, s lőn.

Zoli másnap utazott volna Soloba, ahonnan a gépe indult a következő túrájára: Kuala Lumpuron és Bangkokon át egy thai esküvőre és egy vietnámi kínai újévre volt hitelesítve a következő pár hétben. Engem pedig "egy csodálatos utazásra hív", levihetném Soloba este és köv. reggel kivihetném a reptérre. Ehhez még be kellett várnunk Yogyában két srácot, akik közül az egyik szintén hasonló szerepet fog játszani mint én, csak ő a barátnőjével és a leány nem repül el, hanem elvileg jönnek majd vissza Yogyába. A másik srác meg a kéglit adja az éjszakai ottalváshoz a t. társaságnak. Nem ragozom, este 9-kor csatlakoztak, mint kiderült, a kéglis srác (Beni) elhagyta nem sokkal korábban a szörfdeszkáját, mert letört a tartója a motorról. Ő megállt emiatt Yogyában, míg a rangidős motormajszter - Tomi - megkapta a kulcsot és együtt csaptuk tovább Solo felé. Nem volt egy rövid és eseménytelen út, lévén a másnapi ünnep (Mohamed próféta szülinapja) miatt mindenki az utakon mozgott, hogy a fene enné meg őket. Szerintem páran a biztonság kedvéért ittak is, mert olyan idiótán vezettek, mint még én se. Pedig Zoli nagy seggének, a csomagjainak és a mögöttem dudáló baromarcúak miatt egyszer ijedtemben egy piros lámpától egykerekezve indultam el - csak hogy lássák az indonézek, ki a fasza gyerek, persze. :) Út közben egyszer még el is néztünk egy lejárót, így egy picit belementünk Boyolali csodás városának körzetébe. Meg akartuk kérdezni egy rendőrposztnál, hogy merre felé kell menni az olcsó soloi örömlányokhoz, de a mester nem nyitott ajtót nekünk.

Hagytunk neki némi gondolkodnivalót, a közeli lámpánál megkérdeztük a helyi erőket (mert nem akartunk átmenni a szemközti kamionparkolóban technobulit tartó vezetőkhöz, mert ott esetleg annyira útbaigazítottak volna minket, hogy ajjaj) és végül éjjel negyed egyre beálltunk a szállásunk garázsába. Majd Tomi közölte, hogy ő ma még nem nagyon evett és így tizenórányi vezetés és az előrejelzett pár órányi alvást figyelembevéve (a barátnője hajnali 4-kor érkezett volna Soloba) csak falna valamit. Minden zárva a környéken, de a Pokol darmás Angyalai csak találtak egy helyi tejesszódázót meg egy kisvegyes útszéli mamát, akitől begyűjtötték az esti és reggeli nagyonfinomat. Közben Zoli a Google Maps-et próbálta masszírozni és egy rögtönzött térképen megállapítani, hogy az anyámba kéne kimenni reggel a reptérre. Végül mindenki eldőlt valami foglalt ágyban és próbált aludni - Zolin kívül kevés sikerrel.

Reggel aztán még beszélgettünk kicsit Tomi barátnőjével, a szintén darmás Nórival, mindenki rendet rakott a bélése háza táján (fene tudja, de valami mindannyiunknál szélvihart csinált) és ki-ki útjára indult. Én felraktam Zolit a gépre, majd igyekeztem a Google Maps szintideje alatt teljesíteni a visszautat Yogyába. Ez sikerült is, csupán a mozgó péksütiárus és egy ordasnagy tökönvágás hátráltatott - mikor szálltam vissza a motorra, kicsit korábban jött az ülés, mint számítottam. Némi mosakodás és reggeli után elmentünk Beával lerendezni a szállásokat - én a miénkét Dórival, ő lecsekkolni a másnap érkező darmás lányokét -, ettünk egy pizzát és ittunk egy sört a helyi bulé-utca egyik kajáldájában, bevásároltunk a szupermarketbe, majd én mondtam, hogy most így lassan 36 óra után pihennék egy rendeset, ha már előző éjjel nem igazán sikerült. Hunytam egyet, majd eljöttem wifizni, majd megint vissza aludni.

25.-én megérkezett Bandungból Kézsmárki és Pelle kisasszony, Kézsmárki Mamával karöltve - innentől kezdve pedig motorozás és turistaprogram van: Borobudur, Kraton, Depok Beach halpiaccal és az ott vásárolt vackok helyi kajáldákban megsüttetésével (a tervek szerint cápát is ettünk volna, de az nem volt), meg egy születésnapi házibulival. Ez utóbbi újra eszembe juttatta az alapszabályokat: nem megyünk olyan bulira, ahol nem ismerjük az ünnepeltet; nem kezdünk el komoly témákról beszélgetni sörözés közben és nem alszunk ugyanazon a helyen ahol a buli van. Miután a házigazdák fele kicsit stresszelni kezdett a szomszédok miatt; míg a másik fele - az ünnepelt és társai - meg bulizni akartak, így elkezdtünk bízni a sorsban. A helyzetet végül a hajnali 3-kor levágódó biztosíték oldotta meg, amit többen nekem véltek tulajdonítani - bár kacérkodtam a gondolattal, de akkor éppen tevékeny magányomat töltöttem máshol. Éjjel aztán próbáltam elaludni Bea és Pelle kisasszony között, de egy órával később inkább felmentem a "helyemre", mert már csak ketten beszélgettek ott, az meg már nem érdekelt.

Másnap volt a halpiacozós nap, jó későn indultunk, jó sok időt eltöltöttünk a kaja fölött, én meg kicsit már untam magam. Kezdett hiányozni az edzés és az, hogy úgy érezzem, ez a nap is hasznosan telt. Ennek hatására Vikivel bemásztunk a tengerparti homokban quadozó hobbitok közé és megmutattuk, hogy amíg nem állunk le, addig nem süllyedünk bele a finom parti homokba. Az nem volt rossz mutatvány, vigyorogtam is utána, mint a vadalma. :)

Van néhány videó meg egyéb link, amit az utóbbi időben nézegettem és szerintem jók.

1. tibor.blog.hu
Igazságos Izom Tibor, aki nem a magasirodalom stílusában, de tűélesen látja és leírja a mai kor visszásságait.
1.a tarda.blog.hu
Ez elsőre elég sok lehet, de kár tagadni, hogy ma így beszél és érez a városi fiatalok zöme.

2. Cyberpunk 2077
Bár a cyberpunk nem teljesen az én világom, azért nagyon érdekes kérdéseket feszegetnek benne - a videó és főleg a zene meg ezek ismerete nélkül is élvezhető.

3. Schwarzenegger: Az élet 6 szabálya
Sokfélét lehet mondani az öregről, de azt nem, hogy sikertelen lenne. Gyakorlatilag történelmet írt testépítőként, kormányzóként is elég unikum volt - ez a 6 szabály pedig önmagában elég okos ahhoz, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül.

4. Expendables workout videók Mindenki megtalálhatja az ízlésének és vérmérsékletének megfelelőt - ezek között az arcok között azért már apáink korabeliek is vannak és nem lehet azt mondani, hogy ne lennének kipattintva. (És mint mindig, itt is a rendszeresség és a kajálás a meló oroszlánrésze. Senki nem lesz gladiátortestű 2 hét sör+pizza menün. Sajnos.)

5. Arckép Szerintem elég tehetséges a riporter és ha eltekintünk az első pár perc lakattékárolyos körbeédelgésétől, egészen jó és mély beszélgetéseket tud összehozni. Veiszer Alinda méltó társa lehetne, a riporternő fura szokásai és néha kenetteljes hangja nélkül.

6. Hollywood Hírügynökség Filmkritikák és egyéb dolgok, összefüggések, élvezetes stílusban.
Mostanában elég népszerű otthon, mondjuk joggal.

7. Diamond, Jared: Háborúk, Járványok, Technikák (Guns, Germs, Steel)
Ehhez is lehetne linket adni, de ez egy könyv - vedd meg vagy találd meg magad. Azt boncolgatja, hogy miért lehet az, hogy a nyugati világ gyarmatosított és nem a keleti birodalmak?
A bennszülött haverja ezt valahogy úgy fogalmazza meg: "Why is it that you white people developed so much cargo and brought it to New Guinea, but we black people had little cargo of our own?"
(Szabad fordításban: "Hogy lehet, hogy ti fehérek olyan sok árut/rakományt/"kincset" találtatok fel és hoztatok Új-Guineába, de nekünk feketéknek olyan kevés árunk/rakományunk/"kincsünk" van?" Azért nehéz fordítani, mert ők ugyanazt a szót kezdték használni a modernkori árukra és termékekre, mint amit a gyarmatosító hajósok által adott csecsebecsékre.)

8. Watatita in Jakarta Globe
Egy jávai karikaturista nő és gondolatai a hétköznapi indonéz eseményekről - nem kifejezetten elfogultan.

Per pillanat ennyi, majd még tolom a linkeket, ha lesznek újak.

Yogyakarta a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető messzinek Semarangtól. 3-4 óra az út, de ez a gyakorlatban kevesebb, mint 300 km-t jelent faltól falig, az meg azért vállalható. A vizsgázós műsor után kicsit elég volt már a jóból, plusz gyilkolta a hangulatomat rendesen, hogy Garai kisasszony visszament (szar egyedül a sok hobbit között, ennyi az egész), szóval két választásom volt: vagy porrágyúrom magam itthon, vagy átmegyek a többiekkel találkozni oszt meglátjuk.

Szombaton délelőtt még dolgom volt - vennem kellett egy térképet, mert Yogyában én nem tudok rendesen tájékozódni, pedig állítólag hajde egyszerű; vettem néhány cuccot és elküldtem őket Garai kisasszonynak -, kajáltam egyet meg intézkedtem egy sort, aztán szerintem társalogtam Dórival és nyeregbe szálltam. Indonéziában legtöbbször csak egyféle út vezet egy adott városba, így elvileg nehéz eltévedni. Semarangból persze rögtön kétféle úton lehet eljutni Yogyába és a helyi táblák is elég indonézül vannak lerakva. Pl. a nagy kereszteződésekben rendszerint nem jelzik rendesen, hogy erre-paraszt; csak előtte, amit vagy láttál vagy nem, vagy kitaláltad, hogy az egyenes az most a kicsit balra és utána jobbra lévő út akar lenni (amit persze nem látsz, csak ha az első sorban állsz a kereszteződésben), stb. stb. Mindegy is, mert a Semarang és a Magelang közötti útszakasz elég jól néz ki, hegy-völgy-zöld és európai minőségű autóút/-pálya. Szóval volt egy kellemes 1-1.5 órám, meg Vikit is megfuttattuk kicsit a háromszámjegyes tartományban.

Yogya előtt aztán baromi nagy dugó volt, mert 16h körül értem oda és gondolom, mindenki befelé igyekezett. 3 óra ücsörgés és nulla evés-ivás után inkább megálltam egy warungban, ettem egy levest meg kicsit navigáltam, aztán bevetettem magam a sok "Mr. 30 km/h" közé - félelmetesen fos a közlekedés arrafelé, mindenki lassan és figyelmetlenül megy, plusz ott kiengedik az utakra a bringás rikáskat, amiért külön ölni kéne. Elvileg lehetne kerülni a Ring Roadon, ami a városi elkerülő és -gyorsút, de természetesen nincs sehol külön jelölve, hogy erre-paraszt, szóval inkább keresztülvágtam az egészen. 17h-kor már ott ültem Bea mamával és Szülinapos Szaffival a "Magyar Étteremben", ami egy sima sarki warung, csak állítólag sokat járnak oda a magyarok és így egyszerűbb hivatkozni rá. Én még nem voltam újra éhes (kevesebb, mint egy órája ettem), szóval csak a jól megérdemelt Spirte-omat nyomtam le és indult a motoros karaván mindenfelé. Első állomás a Szigethy-Tóth rezidencia, itt én lemálháztam és Bea mama felkészült a hangulatra. Aztán némi megbeszélés meg tökölődés után becsatlakozott Szigethy úr is, mert a honi pálinka és a szalámi ígérete mozgásra bírta - Szaffi nemrég pakkot kapott és ünnepelni akart, ezért volt ilyen jó dolgunk. Ezután elindultunk Mo'ong-hoz, aki Yogyában egy intézménnyé nemesült: gyakorlatilag évek óta képez hidat a magyar Darmások és a helyi indonézek, valamint a sajátosan értelmezett rögvalósága között. Baromi nagy hazafi, vallása saját elmondása szerint délkelet-ázsiai (nusantara - a térség tradícionális - talán indonéz - neve) és emiatt ő fogyaszthat. Főleg szeszt és néha szalámit, meg egyéb nyugati dolgokat. Egyébként nagyon rendben van az arc, ezt főleg a magyar darmás leánykák tudják megerősíteni, asszem kettő is a párját képezte korábbi években. Ennek köszönhetően ismeri a legfontosabb magyar kifejezéseket: "Szeretlek babám, bazdmeg!" illetve a "menjünk mááá!"

Mo'ongnál dekkolt Szaffi és Beni, utóbbi éppen bizniszelt valamit, így kis csoportunk a konyha/előszobában a kövön ülve adta körbe a - valszeg - körtepálinkát és a Bea mama által karikázott szalámit. Én továbbra sem szeretek egy bizonyos szeszmennyiség után vezetni, így kimaradtam ebből a körből és csak a később következőbe szálltam be, szigorúan tudományos célból. Elmentünk ugyanis a "rizsföldes klotok"-ba, ahol a híres-hírhedt bomber HIDROKLOTOK nevű italt mérik. Összetétele rejtély, elvileg asszem cukornádból erjesztett, szesztartalmú ital. Ez utóbbi konkrétan faszeszt és némi metilalkoholt sejtet magában a városi legendák szerint, de inkább olyasmi lehet, mint a folklórban a nagypapák pálinkája - minden van benne és a lényeg, hogy ártson. Szerintem még az íze sem az igazi, bár ennek a bomberes változatnak határozottan hígitott energiaital-íze volt, szóval kettő lecsúszott belőle. Különösebb zsongítást nem éreztem, igaz, hogy ettem közben egy főtt tésztát és ittam két helyi vizezett kávét is az íze miatt. Talán ez utóbbi lehetett az oka, de elég komoly társalgásba kezdtünk egy leányzóval arról, hogy akkor most a materializmus az jó vagy követendő vagy sem. Visszafogtam magam és nem oltottam le szerintem, de nem volt egy építő jellegű vitapartner: asszem ötször mondta el ugyanazt a szöveget, mire felhívtam a figyelmét, hogy ezt már hallottam és nem győzött meg vele. A fő kérdéskör, amire emlékszem, hogy engem boldoggá tesz-e a laptopom? Mondtam, hogy igen, mert ha megvan, akkor egy csomó mindent tudok vele csinálni vele és a lehetőségek azok, amik az igazi érzelmi töltetet megadják nekem. Szerinte meg ez nem jó hozzállás, meg kéne tanulnom elengedni és létezni meg örülni a pillanatnak. Nem kérdeztem meg, hogy akkor kettőnk közül miért rajta van több kis encsembencsem kösöntyű, ha már a materializmus rossz dolog...

Még Benivel tárgyaltunk kicsit, ő tervei szerint lezúzott egy partra kipróbálni az új szörfdeszkáját, amit a barátnőjétől kapott - aki jelenleg Indiában pörög a barátnőivel. Beni meg nem az a hullámoshajú szétgyúrt ausztrál szörfös-sztereotípia, de ez most érdekelte és élvezni akarja a szabit. Gy.k. punnyadni a tengerparton és néha hullámlovagolni, ha tud. Így többszöri találkozásra azt kell mondjam, kellemesen csalódtam benne, de kettőnk világa nem nagyon állhatna távolabb egymástól. Mindenesetre oké a srác. Kb. ezen gondolatsor végére kiderült, hogy lassan lépnünk kéne, ki merre lát. Szigethy úr és Bea mama nyeregbe szállt és közös erővel igyekeztek navigálni - ez főleg azért volt szép teljesítmény, mert Bea saját bevallása szerint kicsit sok pálinkát ihatott és most jégkrémre vágyik; Szigethy úr meg talán még mindig a párkapcsolati kérdések és a durian ízű gumióvszer felhasználhatóságán filózhatott, ugyanis elég jókat eltekeregtünk a városban, amolyan húzd meg - ereszd meg sebességgel. A vége az lett, hogy a tök üres úton ki tudja miért, de előállt köztünk egy "lámpás szituáció", aminek során engedtem a kisördögnek és megcsavartuk kicsit Vikivel az aszfaltot. Sérülés csak szegény öreg Honda CB renomáján esett, de hát egyenlőtlen is volt a mezőny - hiába ajánlottam fel, hogy adok nekik némi előnyt, Szigethy úr nem akarta. :)

Másnap aztán a gyomrom kicsit morgolódott, de a reggeli útán rendeződtek a dolgok. Találtam a helyi kisvegyesben végre feketének látszó cérnát és fehéret is, lehet zsebeket stoppolni meg kisebb javításokat csinálni, ami már ráfér a textilneműimre. Találtam még jóféle dohányárút is, aminek Bea kivételével örült minden házigazda, én meg nem éreztem annyira potyautasnak magam. Menet közben futottak be az infók, tolódott egy héttel Yogya nagy magyar megszállása, cserében kb. duplaannyi résztvevővel lehet számolni. Fair deal. Így a napjaim nagyrészét tényleg nyaralással és kikapcsolódással töltöttem: ültem egy normális wifivel megáldott kajáldában, interjúkat töltöttem le és összeállítottam fejben a jövő féléves terveim egy részét. Meg ittam végre jóféle dzsúzokat olcsón és levetkőztem kicsit azt a szellemi nihilt, ami itt a diákok között kezdett ellepni. Minden este volt 1-1 jóféle beszélgetésem - nem kizárólag magyarul -, egyáltalán, végre kicsit inspirálva éreztem magam.

Csak egy nap volt, amikor elküldtem a francba az egész várost: délelőtt elindultam megnézni egy szállást, amit Zoli bácsi talált a februári ittlétünk idejére - 1 órát köröztem egy pár háztömbnyi helyen, mert a segghülye lakosok képtelenek voltak megmondani, hol találok egy utca-házszámot. Végül az egyik egyetemista helyi mondta, hogy menjek egyenesen a kereszteződésben, mert a térképem úgy szar, ahogy van. Megtaláltam a helyet, tárgyaltam kicsit egy sráccal, majd kiderült, hogy mindjárt itt az eső. Ez azért nem ismeretlen szitu számunkra Vikivel, gondoltam, megint levágunk egy gyors sprintet és így járt a felhő. Hát a f.szt! Yogyában szerintem 200 m-ként van egy jelzőlámpa, ahol legalább félperceket tökölhetsz, mindenki 30-cal megy és természetesen olyan helyekre teszik az utcanévtáblákat, hogy még véletlenül se láthasd a kereszteződésekben. Ennek eredményeként gatyáig áztam az esőben, teljesen beázott a bukóm és Vikit is sikerült kicsit megmeríteni - néhol ugyanis úgy ért bokáig az úton a víz, hogy én a motoron ültem. Mindezek után kicsit morcosan csapattam a wifis warungig, mert ideje volt bejelentkezni Dórihoz. Ezt igyekeztem tárgyilagosan hamar letudni, ugyanis addigra már közel másfél órája volt csurom vizes ruhában és hát nem volt hangulatom megfázni. Elcsapattam hazáig, átöltözés, minden meleg és hosszú cuccot felvettem és ettem/ittam egy forró zacskóslevest is, szóval okéság volt, nem lett bajom.

Jött aztán a szokásos kavarás az érkezők időpontjával, meg kezdett hiányozni a vasemelés, szóval kitűztem a csütörtök reggelt indulási dátumnak, begyűjtöttem a szlovák srác küldeményét - amit megkért, hogy vigyek már el neki, ha úgyis Yogyában járok -, elrendeztem a dolgokat és Bea mama kérésének engedelmeskedve egy közös reggeli után felszálltam a motorra, hogy adjunk az útnak... ... jött viszont a meglepi, hogy az önindító nem működött. Se semmilyen elektromos rendszer a gépen, holott reggel még nem volt baja. Hazajövet a megszakítóval állítottam le a motor a slusszkulcs helyett, mert nem akartam felébreszteni a népet; aztán vagy ez tett be a rendszernek, vagy az a 2-3 nap ázás, amiben része volt. Mindegy is, sikerült 3. rúgásra életre kelteni, amikor is jött a hibajelzés, hogy a motor bizony rosszalkodik. Köhh. Nem a legjobb jel egy 3 órás út előtt, ráadásul időre megyek. Motor leáll, újrarúgás, most már a vízhőfok is túl magas. Na, itt nyugodtam meg, a motor ugyanis tök hideg volt, tehát a lámpák romlottak el - egészen az utca végéig, amikor is mindkettő kialudt, gond egy szál se. Azért begurultam a legközelebbi szervízbe, ahol egy laza gyertyanézést is 3 óra alatt akartak megejteni olajcserével - így inkább útbaigazítottam őket a családi vérfertőzés mikéntjét illetően és hazagurultam a semarangi törzsszervízembe, ahol minden különösebb faxni és fizettség nélkül rendbe is hozták a dolgot. Kicsit homályosan értettem, mi is volt a gond, de megnyugtattak, hogy nem kellett szerelni vagy cserélni semmit. Ennek ellenére baszkurálták a kuplungomat és a láncomat is, szóval azt másnap meg kellett velük feszíttetni - de a kuplungkart rendbe raktam én és szereztem normálisabb lánckenő-olajat is, szóval öröm van.

Azaz mégsem, mert cserébe a bukósisakom napvédő vizorjának mozgatómechanikája valami miatt eltört, így most magát a lencsét kell manuálisan lehúznom és visszafeszítenem a helyére. Tegnap emiatt elég pipa is voltam, de mára úgy döntöttem, több faxni van a megjavítása és kicserélése körül, plusz nincs is hangulatom kiadni közel 200K rúpiát egy újra emiatt a "szépséghiba" miatt. Úgyhogy kis hibákkal bár, de rendben megjöttünk Yogyából, ill. sikerült bizonyítani, hogy gyári beállításokkal és megfelelő körülmények esetén Viki tud 120-szal is tekerni. Gondolom, az otthoniak ennek a hírnek örülnek a legjobban. :)

Sajnos a turistáskodást egyik oldalról az időjárás, másik oldalról pedig a közeledő vizsgahét akadályozta, így feleannyira érdekesre sem tudtam csinálni az egészet, mint terveztem. Ez egyrészről baj, mert úgy éreztem, Évi eddigi jávai túrája a Jogjai rész kivételével hagy némi kívánnivalót maga után és ezen szerettem volna változtatni. Másrészről mázlim is volt, Semarang megint megmutatta, hogy az értékei a mélyben és az emberekben lakoznak. Mert igaz, hogy itt nincs akkora kultúrörökség és természeti látnivaló, mint máshol - viszont a hétköznapi élethez elég jól meg lehet találni a "kellékeket".

Így pl. azokat a "cukiboltokat", ahol mindenféle borzasztó hasznos női kiegészítőket lehet venni, jellemzően "cuki" színekben vagy mintákkal; akciós ruhaboltokat női trikókkal, rózsaszín és nyuszis eredeti japán kimonóval, az egyetemen gyors nettel, jónéhány ilyen-olyan és pár jóféle kajáldával, könyvesboltokkal. Plusz mázlim van, mert Évi elég komolyan rá van kattanva a tündérekre meg a tündérmesékre, nálam meg pont le volt töltve egy fél évad az otthon futó "Egyszer volt, hol nem volt" c. sorozatból, amire rá is kattant a kisasszony erősen. Így a menetrend szerint érkező esők idején volt mit néznünk, nem csak egymást. (Ezek az esők amúgy elég jók voltak, mert szegény Évi pont akkortájt beszélgetett a szüleivel - ők később kelnek, mint Dóri -, amikor ezek leszakadtak és hiába ajánlottam fel, hogy maradunk akkor a suliban, mindig inkább hazavágyott a szobánkba. Én azért élveztem ezt a dolgot, mert lehetett versenyt futni az esőfelhőkkel, Vikivel meg nem rossz dolog borotvaélen haladni. :) Az eredmény az lett, hogy én többnyire eláztam - ami itt kb. 30 mp alatt a gatyáig vizes állapotot jelenti -, Évi meg néha kicsit fájlalta, hogy felcsapódott a víz a lábszárára. :)

A hét elején még azt terveztük, hogy lehet, hogy lelépünk közösen és csatlakozunk Zoliékhoz Közép-Celebeszre, de ahogy számolgattuk a költségeket - hát nem kevés, így első blikkre nem biztos, hogy megállt volna az út 1,5 millió rúpia alatt, ami a februári körút tükrében azért elég sok. Így végül meggyőztük magunkat, hogy biztos rossz lesz az idő és sárban taposni meg szobában ülni máshol is tudunk kevesebb pénzért. (Idő közben aztán kiderült, hogy nem kicsit tévedtünk és elég jó idő van arrafelé; de a költségek ettől még nem lettek kisebbek.) Aztán jött a jó hír, hogy egyrészt lehetne menni a KITAS-ért (gyk. tartózkodási engedély, ennek hiányában repülhetek bármelyik pillanatban az országból), amit már hónapok óta csesznek kiállítani a hobbit hatóságok és az útlevelemet is benyelték vele együtt, szóval kajak. Hétfőre volt belőve a nap, amikor menni kellett a bevándorlásiba érte.

Hétfőn aztán szépen csendben felkeltem a még alvó Évi mellől, jó korán berongyoltam a kezdődő dugóban az egyetemre... majd 5 perccel az indulás előtt jött egy sms, hogy "ja, bocsi, mégsem ma megyünk". Ezt még csak-csak lenyeltem volna valahogyan (bár nem örültem, hogy most emiatt keltem fel és lett félbevágva a napunk), de aztán jött a többi áldás: Ivanával elugrottunk az ösztöndíjunkért, de természetesen senki nem volt az irodában. Majd közben jött egy sms a tanárunktól, hogy akkor menjünk már vissza, mert ő levizsgáztatna most minket indonéz társalgásból. De lehet mégsem, mert az is lehet, hogy mégis el lehet menni a bevándorlásiba. Mivel az előző pár nap egy félreértés miatt kicsit stresszesen telt a részemről (amin az sem sokat segített, hogy egy óra alatt akartam bepótolni háromórányi edzést megemelt súlyokkal és ezt még nem hevertem ki teljesen), így elpattant a cérna és megkérdeztem, mi olyan kurva bonyolult egy sima hétköznap megszervezésében mostanság? Végül persze az lett az eredmény, hogy nem mentünk a bevándorlásiba, helyette vizsgáztunk kettőt - szóbeli és írásbeli -, amin csak a csoport fele vett részt.

A szóbeli vizsgám egy jófej tanárral volt, vele próbálgattam indonézül beszélni, kevés sikerrel. Talán ha készülök rá, egyszerűbb lett volna, de elég behatárolt az aktív szókincsem, túl sokféle témáról nem tudok társalogni. (A "rizzsel kérem a csirkét, csípős nélkül" meg kevés vizsgaszituban elég, lássuk be. :) ) Angolul megdumáltuk, hogy ő látja, hogy igyekeznék, de nem érti, miért nem megy jobban, mert a thai-vietnámi-ázsiai lányoknak egy év után tök jól ment. Nem mutattam rá a nyilvánvalóra, inkább elmondtam újra, hogy értelmesen kéne tanítani ebben a programban és akkor nem volna baj. Mindenki, aki az újak közül beszél valamennyire azért van azon a szinten, mert valakitől mástól megtanult vagy mert annyira unatkozik, hogy inkább tanul. Kérdezte, hogy és akkor mi a tervem a jövő szemeszterre? Mondtam, hogy először elmegyek és próbálom hasznosan tölteni a szünetet, aztán valszeg a megvásárolt nyelvkönyveimhez fogok fordulni, ha itt továbbra sem hajlandóak normálisan tanítani. Elfogadhatónak minősítette a tervet, szóval akkora gáz csak nem lehet...

Az írásbeli már egy fokkal viccesebb volt - ezt ugyanis az a tanár tartja, aki egy kurva szót nem beszél angolul, de azt is legalább lassan és hát így próbálja elmagyarázni nekünk az indo szórakosgatás művészetét. Én az utóbbi 2 hónapban nem fárasztottam magam ővele, így kicsit érdeklődve néztem a teszt elé. Kaptunk 30 szót, azzal kellett mondatot alkotni egyenként, plusz volt 2 aktív és két passzív mondat is. Most abba nem mennék bele, hogy mennyire magyarázták el nekünk, hogy kell aktív/passzív mondatot alkotni - mint ahogy sok mást sem -, de az is megérdemelt egy homlokráncolást, hogy minden vizsgánkon lehetett szótárt használni. És igen, a Google Fordító is szótárnak minősült. Az elején még nagyon vívódtam, hogy feccöljek energiát a csalásba és rakjak le egy olyan dogát, hogy seggre üljenek tőle, vagy mutassam meg, mire jutottam az ő módszerükkel. Ez utóbbit választottam, így megszületett néhány igen egyszerű mondat, aztán csókolom.

Kedden leléptünk a bevándorlásiba, a német srácnak köszönhetően megkértük Teguh mestert, hogy vegyenek fel minket a házunk közelében és szóljanak, ha elindultak a sulitól. Ez jó volt, mert nem kellett fölöslegesen várakozni, plusz az ügyintézés is elég gyorsan le lett tudva. Utóbbi abból állt, hogy aláírtunk valamit 3 helyen, majd megint lefotóztak minket és levették az ujjlenyomatunkat. Pont mint múltkor. Tehát kb. egy hónapig megint nem csináltak lószart sem, nekem pedig ezért nincs érvényes tartózkodási engedély a kezemben. De legalább, mint mondtam, hamar végeztünk. Bapak Muzaka, a mókusfejű programvezető még bepróbálkozott azzal, hogy akkor most ő órát tartana nekünk, mi meg mondtuk, hogy délelőtt 11-kor már szórakozzon mással, mindenki jól távolmaradt. Én visszamentem Évihez és elkezdtük megszervezni a hazaútját meg még kicsit körbenézni pár helyen, amik érdekelték. Este még írtam tizenpár mondatot a másnapi beígért második szóbeli vizsgára, de mint kiderült, erre nem volt szükség.

Szerdán ugyanis úgy döntöttek, hogy akkor inkább mégsincs óra - én meg ettől függetlenül azt fontolgattam, hogy inkább az utolsó napot teljesen Évivel töltöm. Ennek szerintem ő is örült, főleg reggel, amikor nem üres szobára kellett ébrednie. :) Megejtettük az elmaradt bevásárlásokat, összecsomagoltuk a végleges cuccát - több, mint egyhavi utazgatás után azért volt némi ruhanemű, ami érkezéskor még nem volt nála. Idefelé jövet az indonéz fiúkája pakolt össze neki, én azért meg tudtam oldani egy fokkal jobban. Évi fel akart készülni kajával is az útra, ezért vett 6 db fehércsokis sütit - ami később sajnos mind megromlott, nem tudni, milyen okból. Este aztán felpattantunk Vikire, Évin a nagyhátizsák, az ölében ruhaszatyor, rajtam a bőr kézitáskája a tankra téve. Adhattunk az indo tűrőképességnek, mert elég sokan néztek minket - bár nem tudom, hogy 80 km/h-nál mit láthattak pontosan. :) Természetesen volt megint útlezárás, így elkeveredtem eddig egy kicsit az úton, amit eddig csak térképen láttam, de megtaláltuk a buszpályaudvart. Itt némi mászkálás után csak nem sikerült megtalálni a megfelelő jegyirodát, így megkérdeztem egy ottani mókust, hogy ugyan merre kéne menni a Surabayába tartó busz felé. Elkezdett vezetni minket a kövesút felé, majd a semmiből hirtelen előtűnt egy kék legkondis, tök üres busz, ami Baya felé ment. Ezen azért nem csak Évi, de én is csipáztam egyet - közben a Bapak leintette a járművet -, megtárgyaltuk az árat és szóltam a sofőr segédjének, hogy vigyázzon erre a leányra, mert különben baj lesz. Elköszöntünk Évivel egymástól és ő elindult az ismeretlen hosszúságú útra.

Én ezután hazafelé akartam menni, de elnéztem egy lejárót - máshol járt az eszem -, utána meg a hobbit GPS-ek össze-vissza irányítgattak a városban. A félórás útból így lett másfél óra. Közben kétszer sikerült keresztülgázolnom elárasztott területeken - ez alatt azt értem, hogy a motoron ülve és lassan haladva a bokám fölé ért a víz. Kalandos volt, nem mondom...

Reggel aztán elég szar érzés volt, hogy sehol senki, nagyon üres volt már este is a szoba, de a reggel volt a gázabb. Olyan sok időm azért nem volt töprengeni, menni kellett megint tesztet írni. Hajnalban Évi írt, hogy már a reptéren van, az óvatossági intézkedéseink most csúnyán visszaütöttek - 8 órát kellett szegénynek várni a reptéren. Én annyival tudtam segíteni rajta, hogy sms-eztünk - ez egyben jelzi azt is, mennyire volt komoly az írásbeli tesztünk. Muzaka be se jött, csak beküldött maga helyett valakit; bár eredetileg úgy volt, hogy ma mégis órát tart. (Érezzük, hogy milyen jólszervezett, magasan koordinált és kvalifikált a rendszer errefelé?!)

Miután lement a teszt, kajáltunk egy sort Teguhval a kedvenc bambuszos helyünkön, majd leléptem edzeni, mert már nagyon rám fért. Most meg szerveződik egy találkozó Jogjában a szigeten maradtakkal, szombaton van az egyik lánynak a szülinapja, szóval az is jó indok. Az egyetlen kérdés a szállás, ami valahogy majd csak rendeződik végre - legkésőbb holnapra ki kéne derülnie. Ez az utazás egyben azt is jelenti, hogy most egy hétig megint nem leszek elérhető, ezt az otthoniak kicsit nehezen akarták megérteni, de én meg azt gondolom, hogy nem vagyok a Skype-hoz kötve és a napi 10-20 perces "itthon nem történt semmi" típusú, géphangú beszélgetések helyett inkább nézelődnék kicsit a világban. Szóval most elvileg egy hétig nem lesz semmi, de ez szerintem itt nem fog feltűnni. :)

Már Karácsony után kezdett körvonalazódni, hogy egy magyar darmás lány Manadoból elugrana Semarangba meglátogatni így a jávai túrája egyik állomásaként. Garai kisasszony némi huzavona után végül dec. 31.-én érkezett meg, szóval mondhatni nem siette el. :) Miután hazavittem és lepakoltunk, körbenéztünk kicsit az egyetem környékén, de természetesen jött az eső, szóval visszasprinteltünk a kostba. Itt Évit elnyomta a buzgóság, de szilveszteri tűzijátékot nézni meg helyi ünneplést azt mindenképpen szeretett volna, szóval este 11 környékén felébresztettem és elmentünk a főtér felé, ahol a partihangulat nagynak ígérkezett...

... meg a tömeg sem kicsinek. Nem állítom, hogy sokan voltak, de a mi utcánkig be volt dugulva az út a lezárások meg az emberek miatt, szóval mi kb. a sugárút feléig vergődtünk el és utána abbahagytuk a tülekedést, mert kezdett heveny ember- és tömegundorunk lenni. A tűzijátékuk egyébként érdekes volt, de elég amatőrnek tűnik az otthoniakhoz képest mind a fellőtt képek és formák, mind a szervezettséghez képest. Nem volt rossz, de ez is inkább olyan indonéz módon volt megoldva: több volt benne a lelkesedés, mint a jól végzett meló. (Abba már bele sem megyek, hogy éjfél előtt kezdték el a show-t.) Eztán vártunk egy kicsit, amíg leürül a tömeg nagyrésze és utána viszonylag könnyen hazajutottunk. 

Előtte persze beszereztünk mindenféle vicik-vacakot, amit ilyenkor egy hercegkisasszony csak megkívánhat.

Másnap persze viszonylag későn keltünk és amolyan láblógatos napot terveztünk. Elmentünk az egyik nagyobb plázába, mert Évi valamilyen habos süteményre vágyott, azt meg ilyen helyeken érdemes nézni. Meg rózsaszín szalmakalapot is. Meg ruhákat. Meg miegyebet. Én meg nagyokat élveztem a plázázás és a "csajos program" örömétől, de ez van. Azért a mozizás kicsit kárpótolt, megnéztük normális változatban A Hobbit c. filmet - nagyon szép a látványvilág meg szerintem érdekes a történet is, tényleg jobban meg lett oldva, mint a könyv. Ezután természetesen jött a szokásos menekülés az eső elől haza, majd Évi felfedezte a gépen az Egyszer volt, hol nem volt... c. sorozatot, amire rá is kattant nagyerőkkel - azóta rendszeres esti program lett megnézni abból pár részt.

Szerdán elnéztünk egy nagyon reklámozott helyi vizeskedős helyre, ami a sokat sejtető Water Boom névre hallgat és egy golfklub közepén található egy domboldalban. Hát... nem tettem le az arcom tőle. Kisgyerekes pároknak pl. egészen jó lehet, de 2 valamirevaló csúszdán kívül csak amolyan indonéz láblógatást lehet ott véghezvinni, gipszbe öntött diznifigurák között. Évi nem az a csúszdázós alkat, mert mittomén, fél a zárt tetejű csúszdától, szóval aznap sem dübörgött az adrenalin errefelé. Csináltunk pár fotót meg próbáltuk jólérezni magunkat a "Pleasure Pool"-ban - ami azért volt pleasure, mert lehetett a medencében ülve enni a büfé kiadóablakában és nézni a kisgyerekeknek felállított mászókás-medencés részt meg a leérkező csúszdázókat. Kajak, mi? (Plusz adalék, hogy csúszott ott néhány indonéz vagánycsávó - akik imponálni akartak Évinek -, meg egy család is, akinek a gyerek és női tagja elsírta magát a nagy sokktól, amit a lecsúszás jelentett a felfújt fánkon és a csúszdán keresztül.)

Voltunk még egy állatkertben is, Mangkang Zoo a neve és nem egyszerű róla bármit is találni a neten. Például a(z egyik) saját oldalukon sem sikerült feltüntetni a nyitvatartásukat, de három gondozónak az arcképes önéletrajza az fennvolt. Fontossági sorrend is van a világon, ugye... Az állatkert egész jópofa volt, de én inkább vadasparknak mondanám a méretei miatt. Évi fotózkodott kígyóval, mert azt ő szereti, aztán elkezdtünk viccelődni, hogy már csak egy alma kéne a kezébe és kész is a paradicsomi parafrázis. Elefántozni is akart volna, de épp szerelte a tesa a technikát a fényképezéshez, szóval az nem volt elérhető. A két fő látványosságot, a bengáli tigrist kölykökkel és az orángutánt természetesen nem láttuk, de a többi állatot azért jól lecsekkoltuk. Aztán tartottunk egy "fényképezzük körbe a nevezetességeket"-délutánt és összehaverkodtam egy sofőrrel, aki lendületből rátolatott a motorom első kerekére. Miután megérdeklődtem tőle, hogy vajh' búcsúban lőtte-e a jogsiját, nem beszéltünk egymással többet.

Nagyjából ennyi a nagy történés az elmúlt időszakban, ma netezünk és képeket töltünk fel, Évi társalog az otthoniakkal én meg megyek edzeni, mert egész héten nem voltam és felgyűlt a feszkó. :)

A rövid válasz az, hogy itt mindent ünnepelnek, ami messziről elkerüli a munkát.

Kicsit hosszabban pedig arra azért felhívnám a figyelmet, hogy a kereszténység még mindig a keresztény a legnagyobb vallási kisebbség az országban (többsége egyébként protestáns, kisebb része római katolikus). Plusz a karácsony külsőségei borzasztóan népszerűek ám Ázsiában, lehet soha nem látott dolgokat venni otthonra - mint pl. gusztustalanul díszített, fröccsöntött műfenyő műhóval, "bevarrt szájú hóember", csicsás égősor (ami egyébként is jó dolog, utána mehet a kocsira), stb. Szóval a vallásos áhitat megkérdőjelezhető jelenlétén túl az üzletnek is jót tesz, ha van karácsony errefelé, plusz lehet mutogatni a világ országainak, hogy milyen baromira toleránsak vagyunk ám vallásilag, legyetek ti is azok! (Lásd az indonéz elnök ENSZ-beli beszédét. Egyébként pedig a többség pont nem foglalkozik az ünnep vallásos részével, örül, hogy megint lehet hivatalosan semmittenni. A radikálisok meg egyre többször támadnak meg más vallású csoportokat a helyi KSH és néhány nemzetközi szervezet szerint is, de a tolerancia azért nő vagy legalábbis stagnál a kormányzat szerint.)

Az ünneplés meg itt is ugyanúgy zajlik, mint otthon: összejön a család és esznek. Lehet, hogy ajándékoznak is, de azon az eseményen érthetően én nem voltam jelen. A menüben a szokásos rizs, csirke és esetleg hal köszön vissza, de ez a sima hétköznapi étkezésekkor is így van. Ami talán plusz az az, hogy itt nem nagyon van éjféli mise (ahogy én tudom), hanem reggel mennek templomba, ahol énekelgetnek meg gondolom nagyerőkkel imádkoznak. Mondjuk azt el se tudom képzelni, az hogy nézhet ki: "S midőn Urunk kivezeti Izráel népét arról a területről, ahol egyiptomi testvéreink élnek és elvezeté őket oda, ahol palesztin testvéreinknek kéne élnie, hogy ott aztán kínhalálban részesítsék Megváltónkat, Jézus Krisztust..." vagy hogyan? Asszem erre nem fogok egyhamar rájönni, de nem is keresem annyira a megoldást, az igaz.

A hipermarketekben lehet egyhavi fizetésért műfenyőt is kapni, azt szinte biztos, hogy csak gazdagék veszik meg, aztán ahogy őket ismerem, kihajítják. Ezen kívül meg lehet csodálni ilyen nagyon szépen kidekorált pálmafákat is néhány köztéren. Különösebb ünnepi akciózás nincs, Mikulás környékén természetesen sapkát húzatnak a melósok fejébe és néhányuknak bekenik az orruk hegyét egy fekete folttal, biztos rénszarvasnak akarják álcázni őket.

 Az én karácsonyom speciel eléggé unortodox volt ezek miatt. Egyrészt szokás szerint nem igazán jött meg a karácsonyi hangulatom, amihez azért erősen hozzájárult az is, hogy 30 fokban szerintem nem lehet erre rákészülni; másrészről nekem az ilyen sosem jön könnyen. Az elmúlt hat évben a vizsgaidőszakok miatt nem, most meg az egyéb körülmények okán. A magyar kurultaj tagjai (és gyakorlatilag mindenki más is) Balira gyűlt, hogy együtt ünnepeljen nagy egyetértésben és valszeg nem csekély tinta társaságában. A történet a fotók alapján elég jól sikerült, de nekem nem volt kedvem reszkírozni meg esetleg kényszeredetten bazsalyogni, szóval én maradtam Semarangban. (A másik nyomós okom az volt, hogy a többiek most csinálják meg azt, amit én februárban tervezek - fölösleges pénzkidobás lenne kétszer lenyomni, plusz így tudok érdeklődni tőlük, hogy mi-merre-hány méter. Erre a helyiek rendszerint azt válaszolják, hogy nem tudják-balra-5 km.) Minek rontsam el mások szórakozását?

Az 5 nap alatt túl sok érdemlegeset nem csináltam, újságot olvastam, próbáltam nyelvet tanulni és skypoltam az otthoniakkal. Ez az időeltolódás és a pocsék helyi internet miatt elég nehézkesen ment: 24.-én éjfél környékén virtuálisan a szekrény tetejéről figyeltem a család egyik felét vacsora közben; 25.-én pedig összeomlott az otthoni net, így sötétedés környékén Vikivel levágtunk egy sprintet az egyetemre és elücsörögtünk itt egy pár óráig, amíg az otthoniaknál minden összeállt és tudtunk beszélgetni Apunak köszönhetően. (Egyébként érdekes, hogy milyen nehezen ment a társalgás, a többség vagy feszengett, vagy nem tudta, mit kérdezzen - egy, csak egy asszony volt talpon a vidéken, de ő meg pszichiáter, szóval a kérdésekhez értenie kell. :) ) A nagy köldöknézés közepette két dologra jöttem rá: 1. Ilyen karácsonyt többet ingyen nem csinálunk. Nem az a probléma, hogy nem a szeretteim körében töltöm az estét - de hogy mindez semmilyen értelmes vagy nagyobb célt nem szolgál, az nagyon nehezen elfogadható számomra. 2. Már értem, hogy miért szaporodnak meg ünnepek környékén a depressziós emberek. Jelentem, én megcsináltam, nem lett bajom. Sőt, mivel el tudtam kerülni a "kedvenc" indonéz előadóm muzsikáját, így másoknak sem.

Idő közben bejelentkezett egy magyar darmasiswás lány Manadoból, hogy meglátogatna itt, mert Semarangot is megjelölte anno és kiváncsi rá, jól járt-e vagy sem. Plusz ő most tölti a szemeszterközi szünetét itt Jáván és körbelátogatja a magyar helyőrségeket, amiknek a száma most erősen lecsökkent a bali vakáció miatt. ("Moslékkal is lehet tüzet oltani" - tartja a mondás) Szóval most az ő látogatására is készülgetek, nem olyan egyszerű itt turistáknak értékelhető elfoglaltságot találni. Egyébként pedig folytatom a kondizást, ez sokat segít a hétköznapok hülyeségeinek legyűrésében, mert mindig kellően lefárasztom magam ahhoz, hogy ne tudjak minden kis hülyeségen fennakadni. Többen kérdezték már, hogy mi van a nyelvvel meg a tudományos projektemmel. A nyelvtanulás ugyanolyan fos, mint eddig, a jan. 15.-ei héten lesznek a féléves vizsgáink. Még örlődöm, mit is csináljak: tegyek a kedvükre és csaljam össze jóra a tesztet (amihez ők minden segítséget meg fognak adni, ahogy ismerem őket) vagy mutassam meg, mit tanítottak nekem valójában és az otthoni szigor szerint írjam meg? Én az utóbbi felé hajlok, egyék meg amit főztek. A következő csörte a rendszer és köztem/köztünk azután lesz, hogy megkaptam a vízumom és az útlevelem (mert az természetesen még mindig nincs kész) - nem kockáztatom, hogy valami alattomos húzásra ragadtassák el magukat. (Nem ugyanaz a divízió foglalkozik az oktatásunkkal és a vízummal, de a fene se tudja.) A tudományos projekt már nehezebb téma, mert az már szinte biztos, hogy nem fogok annyira megtanulni indonézül, hogy személyesen csináljak interjúkat. Másrészről pedig mindenki úgy csinál, mintha itt nem is létezne a probléma, már egy ideje figyelem az újságokat és sehol semmi híradás a támadásokról. Talán majd a program végén, Szumátrán több sikerem lesz. Legvégső esetben pedig marad Kuala Lumpur.

A következő leggyakoribb kérdés, hogy mikor jön Dóri: február 15.-e környékén, egy baráti párral együtt. Megnézzük Yogyát, Balit és a Gili-szigeteket, ha még marad időnk, akkor Nyugat-Lombokot is. Aztán meglátjuk, de az tuti, hogy Dóri március elején repül haza.

Néhányan már megkérdezték tőlem, mit fogok csinálni Karácsonykor. Nyilván vannak terveim - nem túl nagyszabásúak, elnézést aki erre számított -, de inkább azt mondom el, mi az, amit biztosan NEM fogok csinálni.

Nem leszek hajlandó meghallgatni ezt a számot. Az előadójáról annyit kell tudni, hogy kb. akkora sztár itt, mint együttesen Fluor Tomi, Ákos és Sterbinszky fénykorában. Ha bemész egy Indomarat-ba (helyi CBA), biztos hétszentség hogy megszólal legalább a szám refrénje. (Mondjuk azt se árt tudni, hogy a t. előadó éppen 5 év böri után adta ki ezt a csodálatos "Fél én" című számot. Kóterba meg azért került, mert eddigi pályafutása során megreszelt valami 34 indonéz nőt, házast és hajadont egyaránt; azt meg azért itt nem csipizik.)

Ha mégis megtörténne az elképzelhetetlen, arról másnap valahogy így számolnának be róla a nemzetközi sajtóban:

KARÁCSONYI LIDÉRCNYOMÁS!

Szörnyűséges mészárlás borzolja a kedélyeket Indonéziában. A korábban békésnek hitt Semarang kikötővárosában eddig ismeretlen okokból egy fiatal ámokfutásba kezdett és meggyilkolt tucatnyi ártatlan lakost. A Rendőrség végül akkor ütött rajta, amikor éppen egy világítós öngyújtó, egy szivar és némi benzin segítségével készült felrobbantani néhány parkoló motorkerékpárt. Meg nem erősített hírek szerint a fiatal ismeretlen nyelven üvöltözni kezdett az egyik Indomaratban, majd sörösüvegekkel kezdte dobálni a csitítására érkező személyzetet és a rémült vásárlókat. A tombolás közepette egy törött üveggel elzárta a kijáratot a menekülők elől és a "Nem énekel! Nem énekel!" mondatokat skandálva életveszélyes sérüléseket okozott a bentlévőknek.

A rendőrségi kihallgatás során az elkövető együttműködőnek tűnt, ám az elmeorvosi vizsgálat alatt újra tombolni kezdett. Birtokunkba került a kihallgatáson készült hangfelvétel egyik kivonata, amelyet az alábbiakban szöveghűen idézünk: "Orvos: - Üdvözlöm, a nevem Dr. Budi Bagus Padandarandan. Elkövető: - Jónapot. O: - Azért vagyok itt, hogy segítsek Önnek. Megengedi, hogy feltegyek néhány kérdést? E: - Igen. O: - Honnan érkezett? E: - Magyarországról. O: - óóóóó... E: - Európából. O: - Ja, értem, igen. Hány éves? E: - 25 O: - Mióta van itt Indonéziában? E: - 3 hónapja. O: - Van felesége vagy gyerekei? E: <némi indulattal a hangjában, ismeretlen nyelven> - [Az anyád!] O: - Elnézést, ezt nem értettem. E: -.... O: - Rendben, talán ennyi elég lesz kezdetben. Megengedi, hogy csináljunk egy fotót magáról? E: - HHÖRRRGHHH <dulakodás zajai> - felvétel vége -

A Rendőrség terrorcselekmény elkövetése, súlyos testi sértés, hivatalos személy elleni erőszak, rongálás és közösség elleni izgatás megalapozott gyanújával letartóztatta a fiatalt.

-- Breaking News! --

Legújabb értesülések szerint az elkövető egy magyar cserediák, aki egy kormányzati program keretében tartózkodik Indonéziában. Megkérdeztük az egyetemen a fiúval érintkezőket, mit gondolnak az esetről.

Mr. Abdul Rohman, diákügyi koordinátor: - Frankkel korábban nem voltak gondjaink, minden reggel beköszönt nekünk az irodába, elkészítette a teáját és ment az órájára. Kora délutánonként pedig rendszeresen ücsörgött a nemzetközi diákoknak fenntartott szobában és interneten keresztül beszélgetett a feleségével. Bár többször ágált amiatt, hogy nem érzi megfelelőnek a tanítási módszerünket, azt gondoltuk, ezt a téves hozzállást talán később (nanti) vagy másnapra (mungkin besok) már feladja. Értetlenül állunk az eset előtt, de az egyetem biztosan nem hibázott.

Mr. Muzaka, a képzést vezető tanár - Frenky mindig furcsán viselkedett, az óráimon soha nem kezdeményezett kellemes párbeszédet, mindig csak azt kérdezgette, hogy miről van szó. Pedig mindig értelmesen, közérthetően elmondtam indonézül, mit miért csinálunk. Valamilyen oknál fogva folyton angolul akart velem társalogni és hiába kértem, hogy inkább indonézül tegye, olyankor mérgesen odébbállt. Ez a probléma a külföldi diákokkal, idejönnek nyelvtudás nélkül, szórják az adófizetőink pénzét és örökké csak problémákat okoznak.

Mr. Teguh, közeli ismerőse az elkövetőenk: - Frank sokszor meglehetősen hirtelen természetű volt, alig pár óra alatt felkapta a vizet. Egy közös utunk során például a harmadik napi vezetés végén majdnem megütötte az egyik barátomat, mert egy egyórás útból alig két és félórásat csinált - pedig a legrövidebb kisutcákon át haladtunk a cél felé. Néhányan csak úgy ismerték a környéken: "A Dühös Magyar", volt is egy problémamegoldó stílusa ezzel összefüggésben. Mi jóban voltunk, négyszemközt és kisebb társaságban jól el lehetett társalogni vele. Igyekezett az apróbb segítségeinket meghálálni valamivel. Meglep, hogy ilyet tett.

A Magyar Nagykövetség később ígért tájékoztatást az ügyben, de elöljáróban annyit leszögezett, hogy a magyar állam nem támogat semmilyen erőszakos cselekményt és a fiatal nem a kormányzat álláspontját képviselve osztott ki sallerokat és kokikat. A Nagykövetség tudomásunk szerint eljuttatott egy hivatalos levelet Susilo Bambang Yudhoyono elnöknek, amelyben a magyar miniszterelnök együttérzését fejezi ki az érintettek családjával, egyben felajánlotta országa segítségét és nagyon kedvező állampapír-eladási ajánlattal igyekszik helyreállítani a két ország közötti kapcsolatot. A magyar miniszterelnök kilátásba helyezett továbbá egy esetleg indonéz-magyar bűnüldözési és bűnmegelőzési együttműködést, amelynek keretében két hét alatt érezhetően javítanának az indonéz közbiztonságon.

(A végére csak szemétkedni kezdtem, elnézést érte.)

Még az elején essünk túl a közhelyeken: Indonéziában rizst esznek, a húdecsodálatosangazdag ázsiai konyha ide nem ért el, a változatos ízorgia helyett ugyanazokat a veszettül semmirevaló ízű dolgokat erőltetik. (Kutyák, kígyót, szöcskét és rovarokat, aligátort nem nagyon esznek, ez konkrétan 1-2 szigeten van meghagyva a turistáknak.) Legyen elég annyi, hogy ebben az országban külön lehet már kirántott panírt kapni az üzletekben, bezacskózva. Nyilván nem véletlenül, van rá kereslet.

Nna, ezek után jöjjön akkor amiért ezt elkezdtem: jön a Karácsony meg a hétvége, ilyenkor rendre felmerül a kérdés: mit főzzek a családnak? Arra senkit nem bátorítanék, hogy az itt következő fogásokat teljesen komolyan feltálalja nekik, de a hétvégi ajándékcsomagolós rohanásban némi maradékból össze lehet talán dobni őket és amolyan "majd a neve eladja" étel módjára esetleg ki lehet próbálni. A felépítése a recepteknek a következő: elöl a név, utána némi leírás és ahol tudok, mértékegység. (Zárójelben pedig, hogy én hogy készíteném el otthon.) Az adagok többnyire egy főre vannak számolva, lévén a warungokban így adják. Ha autentikus indonéz ízt akartok, akkor tescós húst választotok, ha meg nem, akkor amilyet tudtok.

Sop - Leves

- 200ml húsleves alaplé (Ez a legnagyobb baromság szerintem, amit recept kérhet, de Karácsonykor hátha mégis van. Ha nincs, akkor Maggi kockából gyártott, de utóbbi esetben elég 100ml.) - 1 nagy répa - 1 szem krumpli (közepeset vagy nagyobb szemet vennék, ez lesz a fő levesbetét a répa mellett.) - 1 szál póré- vagy újhagyma (Vagy amilyen van, "csak a 'zize kedviér') - egy csipet petrezselyem (Lásd eggyel fentebb. Ha nincs, lehet szárítottat is beletenni, de tényleg nem kell sok.) - pár karika citromfű (Ebből is mehet a szárított, de ki is hagyható) - bors bőven (Kb. olyan mennyiségben, hogy ne tudd eldönteni, hogy a leves melegíti a torkod vagy a bors) - kukoricaszemek tetszés szerint (Mehet bele az édes konzervkukorica is, a helyiek csak jelzésértékűen tesznek bele) - csirkehúsfalatok (A helyiek tényleg csak jelzésértékűen tesznek bele - ha már csirkelevesként hírdetik -, én azért egy felsőcombnyi mennyiséget nem szégyellenék beletenni) - csipetnyi só (Na ezt ők teljesen kihagyják, pedig finomabb vele. Ha leveskockából gyártjuk az alaplevet, akkor nem kell) - ízlés szerint főtt rizs (Karácsony a szeretet ünnepe, de az is gondolja át sürgősen az életét, aki ilyen ganéságra vetemedik otthon, hogy rizst tesz a levesbe) - díszítésnek pirított hagyma (ebből is lehet kockásat kapni otthon, én max. egy fél kockával tennék bele, de inkább kevesebbet)

A húst és a zöldségeket a hagyma kivételével ujjnyi nagyságúra és közelítőleg kocka formájúra vágják, a hagymát felkarikázzák. Ezt belerakják az alaplébe és összefőzik (kb. olyan állagúra, hogy 6-70 év között kényelmesen lehessen szétpasszírozni a szájban). Tálalásnál az egészet egy közel félliteres tálkába merik, megszórják a pirított hagymával és felengedik forró vízzel, amíg a régi menzásleves "sűrűséget" (vagy inkább hígítási fokot) elérik. Kanál nélkül, éppen csak nem forrva tálalják. (Kanalat a warungok asztalánál a gyűjtőben találni, egyébként nem divat az evőeszközzel evés. Én tálaláskor raknék még bele egy fél keménytojást is - ennek a levesnek a marhahúsos változatában van és abban nagyon finom.)

Nasi ayam goreng - Sültcsirkés rizs

- 1db bőrös csirkecomb - 1 bögre / 1 tasak rizs (Én nem szőröznék a rendes rizzsel, maradnék a zacskós gyorsrizsnél) - 1 káposztalevél - 2 karika kígyóuborka (Ezt sem erőltetném, jó lesz egy közepes csemege vagy kovászos ubi is) - 1 ek. Erős Pista (Vagy valami egyéb paprikakrém, a helyieknek van egy sambel nevű szószuk erre)

A csirkecombot panírozás nélkül tetszőleges fűszerkeverékbe forgatom (én spec. sültcsirke-vagy flekken fűszerkeverékbe tenném) és forró olajban kisütöm. (Fritőz előnyben, a helyiek nem a reformkonyháról és az egészséges étkezésről híresek, plusz a fritőz gyors és egyszerű is.) A rizst ragadós állagúra főzöm, Uncle Ben nem a barátom ezesetben. (Ők úgy érik el a kívánt ragacsosságot, hogy főzés után bennehagyják a főzőben gőzölődni kicsit.) A főtt rizst egy kistálkába teszem és addig nyomorgatom, amíg felveszi az edény formáját és nem esik szét. (Fagyistálkák például egész jók erre a célra, de nagyobb kávéscsésze is lehet, ha az van otthon.) A tálkából a tányérra borítom a rizskupacot, elvileg akkor jó, ha egy kis dómot formáz. (Ha maradt még pirított hagyma az előzőből, akkor azt lehet a tetejére szórni, el nem fogja rontani.) Mellé mehet a csirkecomb, a négybe tépett káposztalevél meg a többi cucc.

Bakso - Húsgombócos leves

- Minden, ami a Sop-hoz kellett, a krumplit és a répát kivéve (Dehogy venném ki, jó az abban is) - 3-4db kis húsgombóc (Én sertésből csinálnám, ha marad töltöttkáposztából töltelék - és elgondolkoztam rajta, hogy milyen háztartás az, ahol ez előfordulhat?! - akkor abból) - metélt tészta (Mondjuk a halászléből mentett, de lehet cérnamatélt is) - üvegtészta (Ez nem drága és nem igazán jó semmire, de változatosabb lehet vele. Egyébként simán kihagyható) - 1 ek. Erős Pista (vagy valami hasonló) - díszítésnek pirított hagyma

Ugyanúgy készítem, mint a Sop-ot (naugye, nem kell kivenni a zöldségeket), belefőzöm a metélt tésztát és a húsgombócot is. Utóbbinak nem kéne szétesnie a levesben. Tálalás előtt beleengedem az üvegtésztát és ugyanúgy felengedem forró vízzel. A tetejét megszórom a pirított hagymával, Erős Pistát pedig vagy bele- vagy mellérakom. (Én a hagyma mellé pirítanék a serpenyőben szalonnadarabkákat is, de kell-e mondanom, hogy az mennyire nem halal?)

Édességnek puding indonéz módra

Főzzünk egy adag pudingot, szigorúan vízzel, némi zselatinnal és cukor nélkül. Az így elkészült masszát tegyük egy tálkába. Még melegen ejtsünk bele egy ujjnyi banánt vagy valami egyéb, hosszára szeletelhető gyümölcsöt és várjuk meg, hogy kihűljön. (Vagy ne gusztustalankodjunk, hanem főzzük meg azt a pudingot tejjel, cukorral és zselatin nélkül. Szeletelhető gyümölcs helyett meg mehet bele olyan, amilyen otthon van.)

Nagyjából itt véget is ért a hétköznapi indonéz számára a konyhaművészet, az összes többi cucc ezeknek valamilyen változata. Csirke helyett hal vagy marha, nagyjából ennyi a különbség. Ami kimaradt, az a Nasi Goreng (sült rizs valamilyen húscafatokkal), a Mie Goreng (sült tészta) és a különböző tésztabundában, olajban kisütött banános borzalmak. Ja, meg a szintén olajban kisütött szója- és tofuszeletek, fujj. Ezeket szerintem épeszű nem-indonéz nem eszi ha teheti, de a neten lehet receptet találni hozzájuk, ezzel nem foglalkoznék. Egye akinek két anyja van, meg akinek nincs más. Ezen kívül minden nyugati kaja népszerű - meg kb. indokolatlanul drága az egyszeri lakosnak, szóval szökőévente egyszer eszi. McDonald's-ba meg ilyen helyekre járni státuszszimbólum, de többnyire ezek a tökkelütöttek ott is rizst és sültcsirkét esznek, néha rántottával. "Ha nincs rizs a kajába, nem ettél igazából!" - tartja az indonéz mondás.

Kontrasztnak tessék, Váncsa úr elmondja, ő milyen indonéz karácsonyi halételt ismer. Egy részlet a konklúzió előtti szövegből: "A délkelet-ázsiai konyhák lebilincselők, engem legalábbis elbűvölnek és megbabonáznak, néha úgy érzem, hogy egy thai, maláj vagy indonéz ebéd az egész európai konyhaművészetnél többet ér. Aztán ráébredek, hogy ez marhaság. Létezik keleten bármi is, amit a spanyol iberico/serrano, az olasz prosciutto crudo vagy akár a portugál pre­sun­to mellé tudunk állítani? Kínálhatunk indonéz (thai, maláj, vietnámi) sajtokat az indonéz (thai, maláj, vietnámi) vacsora végén? Választhatunk indonéz (thai, maláj, vietnámi) borokat az indonéz (thai, maláj, vietnámi) ételsor mellé? Nem, minthogy keleten mindez hiányzik." (Mondjuk az nem igaz, hogy nem kínálhatunk indonéz bort. Megtehetjük, de nem fognak örülni a vendégek, mert állítólag elég pocsék - és az a baj, hogy ezt a helyi termelők mondják. :) )

U.i.: Az indonézek és főleg a gyerekek nagyrésze rosszul táplált a helytelen és egyoldalú étkezés miatt. Van-e tippünk, miért?

Van egy kéthetes történet, amit eddig nem igazán reklámoztam, mert egyben szerettem volna elmesélni. Fehérként motorozni Indonéziában nem egy rossz dolog, de legalábbis szokatlan a helyieknek. Nem teljesen ugyanaz a szabályokról alkotott véleményünk, de az biztos, hogy a rendőrök ezekre ugranak. Egyrészt nekik külön pluszpont (informálisan legalábbis biztosan), ha megbüntetnek egy fehért; másrészt ott a soha el nem mulasztható lehetőség a korrumpálódásra. Mert a fehéreket könnyebb azért megvezetni a tarifákat illetően és a hülyébbekkel még el is lehet hitetni, hogy igen komoly büntetési tételtől menekül meg, ha inkább zsebbe fizet. Esetemben ez abból állt, hogy vittem a suliból az argentin lányt, Ivana-t motoron bukósisakot venni és a cél előtt kicsivel, a főtér körforgalmából kikapott a zsaru, mondván olyan komoly közlekedési bűncselekményt követtünk el hogy őneki bizony most muszáj engem bevinnie az örsre és feljelentést tennie. Ezt persze egy jó 5 perces, szünetekkel elnyújtott dialógus keretében közölte nagy vigyorgások közepette. Bent az örsön aztán csapódott hozzánk egy másik rendőr is, aki angolul magyarázott, mondván, hátha nem értem az indonézt. (Az, hogy Teguh ott ült mellettem és fordított, plusz inkább neki beszéltek, nem volt lényeges.) Mondtam a rendőrnek, hogy tisztában vagyok vele, hogy az utasnak is sisakot kell viselnie, éppen azt mentünk vásárolni. Na de nem volt rajta. Mondom, tudom - máson se a forgalomban, valahogy mégis minket kaptak ki és nem a többit. Véleményem szerint ez azzal függ össze, hogy fehér vagyok - ezt támasztja alá az is, hogy csak "Mr. Bulé"-ként hivatkoznak rám az egész eljárás alatt. Ja, hihihi... hát de nem volt rajta, ismerjem el. Mondtam, hogy elismerem, de azt is tudom, hogy a törvény szerint van mérlegelési jogköre, hogy most elveszi-e a papírjait a motornak vagy sem. Hát de ha ő most nem ad cetlit, akkor azt fogják gondolni, hogy ő nem dolgozik, szóval azért mégiscsak megcseszne.

Ennek folyományaként dec. 14.-én mehettem a bíróságra visszaszerezni a papírokat. Időpont: 8-10h között. A bíróság épülete a szokásos kolonialista megoldás, az ott gyülekező hobbitok meg állatcsorda módjára tolonganak és könyökölnek előtte. Mondanám, hogy hangyabolyként, de azok nem feltétlen tapossák egymást és van bennük némi rendezettség - ez itt hiányzott. Az eljárásrend a következő: - Átverekeded magad a büntetőcéduláddal ezen a hordán a retyó melletti hirdetőfalig - Itt a 26 A/4-es lapra kinyomtatott, zéró logikával rendelkező listából megkeresed a neved és felírod a cetlidre a sorszámodat. (Ez azért nehéz, mert mindenki hadonászik előtted és kitakarja a listát, mert azt csak 2 centiről jó nézni.) - Megkeresed a 3 teremből azt, ahol a 7-800 büntetett között vagy te is - Bepréselődsz a sok izzadt, kabátos/melegítős indo közé és reméled, hogy megérted a sorszámokat, amiket egy idős fazon kiabál a tömeg felé. - Elverekeded magad a pulpitusig, átadod a cetlid az idős fazonnak, aki azt okosan továbbadja a bírónőnek, aki különösebb indoklás vagy ismertetés nélkül ráfirkál egy számot, ami a befizetendő büntetésed összege. (Jogorvoslat módja nem ismert.) - Kimész a teremből és eljátszod ugyanezt a tömegbunyót a "pénztárnál", ahol kiadják neked a papríjaidat és mehetsz isten hírével. Erre a mókára elkísért a szlovák srác, Marek is - ő azt mondta, hogy ezeket látván biztoshétszentség, hogy senkit nem fog bukó nélkül vinni. Fél óra alatt végeztünk, de neki sokkal többnek tűnt. (Azért ilyen gyorsan, mert én nem értettem a számokat és idő előtt utat törtem magamnak a hobbitok között.)

Szombaton aztán megcselekedtem azt, amit már közel egy hónapja terveztem: elmentem megmasszíroztatni magam. Találtam egy normálisnak tűnő helyet a kost közelében, elvileg reflexológiás talpmasszázs a fő profil, de van hát- és testmasszázs is. Gondoltam, edzés utáni napon vagyok, kipaterolom az izomlázat a tagjaimból; plusz még sosem voltam masszázson. (Vagy olyan régen, hogy nem emlékszem.) Többféle változat van a hirdetőtáblán, de igazából csak kétféle: "sima" és shiatzu, a variációk inkább a testrészekre vonatkoznak. Gondoltam, egy testmasszázs meg némi bőrradír jónak hangzik 60.000 rúpiáért (kevesebb, mint 5 EUR vagy 1500 Ft), legyen az. Legalább megvakarják valamivel a hátamat. Nagyjából megbeszéltük a pultoslánnyal, mi a stájsz, majd hátravezettek egy jó nagy ágyhoz, ami függönnyel és fallal volt elválasztva a többi masszírozószéktől. Itt kellett lefekvés előtt megszabadulni az ingtől és elvileg gatyára vetkőzni - én ezt inkább a rövidnadrágom feltűrésével gondoltam megoldani. Bejön a hölgy, van vagy 160 centi és elkezd néhány liternyi krémet bedörzsölni a hátamba, meg úgy egyáltalán, megkezdődik a szertartás. Röviden annyit tudok mondani, hogy nem igazán értem, az emberek mit szeretnek ebben. Lehet persze, hogy csak rossz masszőrt fogtam ki vagy rossz fajtát, de az a tény, hogy az izmaimat leválasztják az eddigi tapadási helyükről, ez nekem fáj és még fizetek is érte... nem tűnik jó biznisznek. Azért végigcsináltam, miután abbahagyta 1-1 terület nyúzását egészen jó volt, de se később, se másnap nem éreztem semmi különöset. Még azért próbálgatom majd, hátha mással vagy más fajta masszázzsal jobban bejön majd a dolog.

A hétvége további részében főleg dokumentumfilmeket töltöttem le (On the Spot részek) és külpolitikai beszélgetéseket meg riportokat olvastam - plusz a Jakarta Globe-ot. Iszonyatos méretű szellemi nihil és sötétség van itt, kb. olyan, mintha a rizs kiírtaná a gondolatokat az indo fejekből és ez láthatóan nem zavarja őket. Borzalmas, hogy mennyire primitívek és mennyire nem hajlandóak sem összefüggésekben, sem egynél több lépéssel előre gondolkodni. És ezt nem csak én mondom, hanem az indonéz "szellemi elit" vagy más cégek HR-esei is komoly problémákkal küzdenek a nem megfelelő emberanyag miatt. Azt is mondhatnám, hogy itt a többség a buta csavargyári munkás vagy téeszdolgozó szintjén van szellemileg - és nem is akar látszólag onnan kitörni, de több pénzt azt nagyon szeretne. Meg úgy egyáltalán, mindent, ami a nyugati jóléthez hozzátartozik - egy valamit nem szeretne: tenni értük.

Az elmúlt időszakban többé-kevésbé a szokásos kerékvágásban mentek a dolgok: - Reggel kelés, reggeli (péksütiről zabpehelyre váltottam mióta edzek, elég gusztustalan így magában), irány a suli. - Szentségelés a sok idióta hobbit között az úton, igyekszem nem ütközni. - Kis társalgás a Nemzetközi Iroda dolgozóival, tea, irány órára. Itt vagy élvezzük a tanulást (hétfő 1. óra, szerda, csütörtök), vagy esszük a kefét a sok hülye miatt, aki még mindig nem érti, hogy nem fogjuk jobban megérteni a halandzsáját, ha gyorsabban vagy hangosabban mondja (hétfő 2. óra - de itt reménytelen a tanár, szóval ezt rendszerint kihagyom, ill. kedd). Órán vagy utána terveket szövünk, hogyan kéne a nyakára lépni a nyelvoktatásért felelős kiskirálynak, aki biztosan tud a bajunkról, csak kilométer magasról tesz rá. (Amíg nem a rektorhoz megyünk panaszra.) - Ebéd, edzés, vissza a suliba Skype-olni, amennyiben a csillagok és a hálózatok állása kedvező. - Kotrás napi ügyeket intézni estig, amikor is 20h tájékán illik elkocogni a boltba vízért és a mellette lévő utcai árusnál csirkét venni - jellemzően 3-4 nap után már baromira unom, ilyenkor muszáj valami nyugati junkfoodot szerezni hamburger, pizza vagy hotdog képében. - Este még átolvasom az aznapi szavakat vagy valamit, aztán vagy gépezek még kicsit, vagy alszom. Ezt a menetrendet néha (értsd: hetente) jótékonyan borítja fel valami egyéb esemény: hol Zoli bácsi jön látogatóba és hoz nekem filmes munkát, hol az otthoniak látnak el távolról nehezen intézhető feladattal, mint pl. jegyfoglalás repülőre vagy hajóra, szálláskeresés, programtervezés, miegyéb.

Ezen a héten a darmás csoport jávai férfitagozata (két kivétellel) Semarangba gyűlt, hogy kegyetlen profizmussal statisztaként részt vegyen a jövő év nagy indonéz blockbusterének a forgatásán mint angol és/vagy holland katona. A filmről nem sokat sikerült kideríteni, csak annyit tudni biztosan, hogy pénz az dögivel van rá. A főszereplőket pl. Jakartából utaztatják hétvégente a forgatási helyszínekre, szállást és kaját biztosítanak mindenkinek, plusz statisztáknak vagy biztosítanak szállítást, vagy fizetik a jegyet. Elvileg valami történelmi film lesz, Surabaya megszállását/ostromát lesz hivatott bemutatni meg gondolom a hős indo hazafiak győzelmét a csúnya megszálló nemzetek felett - ezt nagyon szokták kajálni a népek. Le is lesz győzve az összes brit, holland és japán gonoszrossz, aki kolonizálni merészel; közben meg felrobban egy autó, dühös tömeg foglal hivatalokat és aláz be allantas bulé-kollaboránsokat; lesz szekszualitás is (helyi kislányok mászkálnak majd az utcán fedetlen vállakkal!) meg zizi-bambi-körhinta. Utóbbiak talán nem, mert azokat elhasználta a stáb.

Eleinte a yogyai színészelit magyar tagjai (Zoli és Szigethy úr) Yogyakartában forgattak valami dzsungeles-falus jelenetet - nagyjából el lehet képzelni, milyen háttérrel és céllal mentek oda fehérek -, aztán Zolit áthozták két hétvégére Semarangba forgatni, mert én meg mertem kérdezni, mennyire akarják levágni a hajam a szerephez. Ezt ők nyilván úgy értették, hogy én egyáltalán nem engedem levágatni, szóval inkább nem faxniztak velem - gondolom én, mert természetesen semmilyen információt nem adtak a döntéssel kapcsolatban és a kérdéseimre is csak mosolyogva mondták, hogy "yes", ami helyi nyelven azt jelenti: fogalmam sincsen, mit kérdeztél kecseg, de ezt nem mondom ám el, mert az kellemetlen lenne, inkább bután vigyorgok és bólogatok. Szép hosszú jelentés egy szóba sűrítve. Két hétvégén keresztül elfoglalták az Óváros egyik lepusztult utcáját a stábtagok, mert ott még eredeti holland épületek vannak, amiket azóta se újított fel senki és semmi. Egyáltalán, az egész óvárost szemmel láthatóan a mihamarabbi enyészet oltárán kívánja feláldozni a lakosság, mert ott bizony kolonialista épületek vannak és az fújfuj. Se beton nincs bennük, se összenyomorodni nem lehet 5 nm-en a tágas szobák miatt, senkinek nem jó az. Ezen a két hétvégén meg-megjelentenem a helyszínen, szokják a pofámat a stábtagok meg a castingos hölgy is, mert elég jó pénzt (500.000 rúpia, a havi ösztöndíjam 25%-a) fizetnek egynapi forgatásért, szóval nem kéne kiesni a pikszisből. Ennek eredményeként aztán be is válogattak egy tömegjelenetbe 12.12. szerdára - ami előtt kb. három nappal szóltak, hogy inkább kedd lenne az. Mi meg pont akkorra időzítettük a csoportos lebarmolását Pak Muzakának, aki a nyelvoktatásért felel - de mivel én nem mentem el és ő sem óhajtotta ennek kitenni magát, ezért ez végül elmaradt.

Kedden aztán felszedtek engem és egy Daniel nevű spanyol srácot egy kórház parkolójából és mentünk az isteni semarangi strandok egyikére. Ez történetesen a reptér mellett volt található, a le- és felszálló gépek tökéletes hátteret adtak egy korhű történelmi filmnek a 20. század elejéről. Mivel a szokásos félórás késéssel érkeztünk meg, a stáb a nagy fáradtságra tekintettel egy gyors kétórás kajaszünetet rendelt el. Ennyi időnk volt átöltözni angol egyenruhába, összekenetni magunkat valami barnítós sminkkel és elunni az életünket a sátorban.

Aztán szóltak, hogy akkor menni kéne a csapatszállító makettre, ami ott hánykolódik a vízen és három indonéz tartja a helyén, nehogy megboruljon vagy szétessen. De előtte még kapjuk fel a fegyvereinket. Namost bármelyik jóérzésű egykori FÉG- vagy mostani Keserű Művek munkás, de még a legtöbb férfi is erősen ráncolná a homlokát azon fémdarabok láttán, amik a fegyvereket voltak hivatottak jelképezni. Kezdjük azzal, hogy a brit tisztek "ótentikus" oldalfegyvere konkrétan egy Luger pisztoly volt, ami inkább a II. vh-s német tisztek kezében állt jól. Másrészről azok a formára fegyvernek látszó cuccok, amiket a többség kapott nem tudom, mennyi CGI munka után nem lesznek nevetségesek a vásznon - mint ahogy azt sem, hogy az egyik srác kezébe nyomott hevederes M60-as géppuskát hogy fogják eladni korabeli fegyvernek. Én "természetesen" egy könnyűgéppuskát kaptam, név szerint a "Bren Gun"-t.


2. Semarangi Lövészezred "Piszkos 12+ÁFA" századának "Rizspusztító" szakasza bevetés előtt.

 Mindegy, jó katona nem kérdez hanem cselekszik - fejünkbe nyomtuk a zöld vaskalapot és trappoltunk a csapatszállítóra a ballontestű, szemüveges, meztélábas asszisztenslány után, aki kiadta a nagyon komoly instrukciókat: nézzünk úgy, mint a katonák és a fegyvereink csöve még véletlenül se mutasson a föld felé, hanem az égbe, majd trappoljunk le amikor lenyílik a szállítóhajó eleje. Utóbbi kettőt többször megismételte, hátha nem fogtuk fel, hogy nem nekünk kell szétrúgni a vasajtót. Egy laza fél órát ácsorogtunk a lélekvesztőnkön, a bokáinkat néha megnyaldosták a hullámok (különösen annak a két srácnak, akinek a lábára csak félbevágott bakancsot adtak fekete szigszalaggal felerősítve), ölelgettük a fegyvereinket és kezdtük a pokolba kívánni a mögöttünk fröcskölődő szakmunkásokat meg a rádióba hülyén "éééé" meg "ya-ya"-zó asszisztenslányt. Néhányan már elgondolkodtak rajta, hogy a vízbe is bevágják a köztünk illegő okostojáskát, de mázlijukra szóltak, hogy akkor most felvétel lesz. Ajtó lenyílik, a tenger loccsan, bakancsok csattognak, akármelyik megélhetési rettegő dörzsölte volna a kezét a hitelességünk láttán. Megjöttek az elszánt és dühös megszálló bulék a gyarmatra rendet rakni! Olyan jól sikerült a manőver, hogy elsőre elfogadták a dolgot, pedig ez nem volt szokás.

Ezt megünneplendő, megint tartottunk egy órás szünetet, míg mindenki kiörülte magát és nagy nehezen átrendezték a színt. Értsd: beállt két csapatszállító teherautó és az indonéz statiszták felszálltak a lélekvesztőre vágóképnek a kamerással együtt. Következő feladat: kettes sorban fegyverrel futólépés a tengerparton, a vízhez minnél közelebb. Háromszor tolták hátrébb a kezdőpontunkat, aztán jött az első snitt. A bulék futnak szép katonásan, majd szólnak a rendezői oldalról, hogy lassabban menjünk már, mert a hobbitok kidőltek a tempótól - s lőn, tényleg, ott hevernek jobbra-balra az útvonalon és lihegnek. Pedig tényleg nem olimpiai időt futottunk, hiszen én is bírtam a tempót. Mindegy, a problémát úgy oldották meg, hogy inkább kivették mögülünk az indókat és össze-vissza variálták, hogy mikor merre fussunk. A vége az lett, hogy egyszer el kellett futni balról jobbra a tengerhez közelebb, majd hátra arc és futólépés a generális dzsipje után a többi hadtest tagjaival. Ekkorra azért már kezdtünk tényleg kiskatonákként viselkedni és röpködtek a megjegyzések meg az otromba viccek, én meg jót szórakoztam ebben a közegben. A többiek kezdték kicsit fájlalni, hogy 3. órája vagyunk a napon, nehéz a fegyver és sok a hülyeség, nekem meg eszembe jutottak a túlélőportálos túrák és arcok, aki jót vigyorogtak volna ezen.

Mivel a nap lemenni készült, ezért még gyorsan (bruttó fél óra alatt) átöltöztettek minket holland egyenruhába és bepattantunk a dzsipbe meg a "benzintemetőkre" (lásd még: leninátka, csajozósautó, nyuszibusz ), marokra fogtuk a menyasszonyunkat és zordul néztünk a lemenő napba haladás közben. Zoli bácsi volt olyan szerencsés, hogy középre ülhetett a fülkében, így a sofőr az ő lába között válthatott - igen, szemét módon átadtam neki a helyem. Megcsodáltuk még a naplementét - ezúttal még a yogyai különítmény is azt mondta, hogy Merapi nélkül is nagyon adja a látvány, szépen csíkozott bíbor, rózsaszín, narancs meg miegyéb színű volt az ég -, majd buszba be, zötykölődés, közben borítékokat kaptunk kézhez és mindenki lépett haza.

Nem volt egy rossz élmény, a fizetés elég sokmindenért kárpótolt, de sajnos nem túl valószínű, hogy a jövőben megint ilyen állna a házhoz. Azért reménykedem. Mivel egyáltalán nem nyírták meg a hajamat, így kénytelen voltam elmenni fodrászhoz is, aki viszont az istennek nem akarta megtartani az általa megmutatott mértéket, így kicsit rövidebb lett a hajam. Mindegy, februárig megnő...