Az elmúlt időszakban többé-kevésbé a szokásos kerékvágásban mentek a dolgok: - Reggel kelés, reggeli (péksütiről zabpehelyre váltottam mióta edzek, elég gusztustalan így magában), irány a suli. - Szentségelés a sok idióta hobbit között az úton, igyekszem nem ütközni. - Kis társalgás a Nemzetközi Iroda dolgozóival, tea, irány órára. Itt vagy élvezzük a tanulást (hétfő 1. óra, szerda, csütörtök), vagy esszük a kefét a sok hülye miatt, aki még mindig nem érti, hogy nem fogjuk jobban megérteni a halandzsáját, ha gyorsabban vagy hangosabban mondja (hétfő 2. óra - de itt reménytelen a tanár, szóval ezt rendszerint kihagyom, ill. kedd). Órán vagy utána terveket szövünk, hogyan kéne a nyakára lépni a nyelvoktatásért felelős kiskirálynak, aki biztosan tud a bajunkról, csak kilométer magasról tesz rá. (Amíg nem a rektorhoz megyünk panaszra.) - Ebéd, edzés, vissza a suliba Skype-olni, amennyiben a csillagok és a hálózatok állása kedvező. - Kotrás napi ügyeket intézni estig, amikor is 20h tájékán illik elkocogni a boltba vízért és a mellette lévő utcai árusnál csirkét venni - jellemzően 3-4 nap után már baromira unom, ilyenkor muszáj valami nyugati junkfoodot szerezni hamburger, pizza vagy hotdog képében. - Este még átolvasom az aznapi szavakat vagy valamit, aztán vagy gépezek még kicsit, vagy alszom. Ezt a menetrendet néha (értsd: hetente) jótékonyan borítja fel valami egyéb esemény: hol Zoli bácsi jön látogatóba és hoz nekem filmes munkát, hol az otthoniak látnak el távolról nehezen intézhető feladattal, mint pl. jegyfoglalás repülőre vagy hajóra, szálláskeresés, programtervezés, miegyéb.

Ezen a héten a darmás csoport jávai férfitagozata (két kivétellel) Semarangba gyűlt, hogy kegyetlen profizmussal statisztaként részt vegyen a jövő év nagy indonéz blockbusterének a forgatásán mint angol és/vagy holland katona. A filmről nem sokat sikerült kideríteni, csak annyit tudni biztosan, hogy pénz az dögivel van rá. A főszereplőket pl. Jakartából utaztatják hétvégente a forgatási helyszínekre, szállást és kaját biztosítanak mindenkinek, plusz statisztáknak vagy biztosítanak szállítást, vagy fizetik a jegyet. Elvileg valami történelmi film lesz, Surabaya megszállását/ostromát lesz hivatott bemutatni meg gondolom a hős indo hazafiak győzelmét a csúnya megszálló nemzetek felett - ezt nagyon szokták kajálni a népek. Le is lesz győzve az összes brit, holland és japán gonoszrossz, aki kolonizálni merészel; közben meg felrobban egy autó, dühös tömeg foglal hivatalokat és aláz be allantas bulé-kollaboránsokat; lesz szekszualitás is (helyi kislányok mászkálnak majd az utcán fedetlen vállakkal!) meg zizi-bambi-körhinta. Utóbbiak talán nem, mert azokat elhasználta a stáb.

Eleinte a yogyai színészelit magyar tagjai (Zoli és Szigethy úr) Yogyakartában forgattak valami dzsungeles-falus jelenetet - nagyjából el lehet képzelni, milyen háttérrel és céllal mentek oda fehérek -, aztán Zolit áthozták két hétvégére Semarangba forgatni, mert én meg mertem kérdezni, mennyire akarják levágni a hajam a szerephez. Ezt ők nyilván úgy értették, hogy én egyáltalán nem engedem levágatni, szóval inkább nem faxniztak velem - gondolom én, mert természetesen semmilyen információt nem adtak a döntéssel kapcsolatban és a kérdéseimre is csak mosolyogva mondták, hogy "yes", ami helyi nyelven azt jelenti: fogalmam sincsen, mit kérdeztél kecseg, de ezt nem mondom ám el, mert az kellemetlen lenne, inkább bután vigyorgok és bólogatok. Szép hosszú jelentés egy szóba sűrítve. Két hétvégén keresztül elfoglalták az Óváros egyik lepusztult utcáját a stábtagok, mert ott még eredeti holland épületek vannak, amiket azóta se újított fel senki és semmi. Egyáltalán, az egész óvárost szemmel láthatóan a mihamarabbi enyészet oltárán kívánja feláldozni a lakosság, mert ott bizony kolonialista épületek vannak és az fújfuj. Se beton nincs bennük, se összenyomorodni nem lehet 5 nm-en a tágas szobák miatt, senkinek nem jó az. Ezen a két hétvégén meg-megjelentenem a helyszínen, szokják a pofámat a stábtagok meg a castingos hölgy is, mert elég jó pénzt (500.000 rúpia, a havi ösztöndíjam 25%-a) fizetnek egynapi forgatásért, szóval nem kéne kiesni a pikszisből. Ennek eredményeként aztán be is válogattak egy tömegjelenetbe 12.12. szerdára - ami előtt kb. három nappal szóltak, hogy inkább kedd lenne az. Mi meg pont akkorra időzítettük a csoportos lebarmolását Pak Muzakának, aki a nyelvoktatásért felel - de mivel én nem mentem el és ő sem óhajtotta ennek kitenni magát, ezért ez végül elmaradt.

Kedden aztán felszedtek engem és egy Daniel nevű spanyol srácot egy kórház parkolójából és mentünk az isteni semarangi strandok egyikére. Ez történetesen a reptér mellett volt található, a le- és felszálló gépek tökéletes hátteret adtak egy korhű történelmi filmnek a 20. század elejéről. Mivel a szokásos félórás késéssel érkeztünk meg, a stáb a nagy fáradtságra tekintettel egy gyors kétórás kajaszünetet rendelt el. Ennyi időnk volt átöltözni angol egyenruhába, összekenetni magunkat valami barnítós sminkkel és elunni az életünket a sátorban.

Aztán szóltak, hogy akkor menni kéne a csapatszállító makettre, ami ott hánykolódik a vízen és három indonéz tartja a helyén, nehogy megboruljon vagy szétessen. De előtte még kapjuk fel a fegyvereinket. Namost bármelyik jóérzésű egykori FÉG- vagy mostani Keserű Művek munkás, de még a legtöbb férfi is erősen ráncolná a homlokát azon fémdarabok láttán, amik a fegyvereket voltak hivatottak jelképezni. Kezdjük azzal, hogy a brit tisztek "ótentikus" oldalfegyvere konkrétan egy Luger pisztoly volt, ami inkább a II. vh-s német tisztek kezében állt jól. Másrészről azok a formára fegyvernek látszó cuccok, amiket a többség kapott nem tudom, mennyi CGI munka után nem lesznek nevetségesek a vásznon - mint ahogy azt sem, hogy az egyik srác kezébe nyomott hevederes M60-as géppuskát hogy fogják eladni korabeli fegyvernek. Én "természetesen" egy könnyűgéppuskát kaptam, név szerint a "Bren Gun"-t.


2. Semarangi Lövészezred "Piszkos 12+ÁFA" századának "Rizspusztító" szakasza bevetés előtt.

 Mindegy, jó katona nem kérdez hanem cselekszik - fejünkbe nyomtuk a zöld vaskalapot és trappoltunk a csapatszállítóra a ballontestű, szemüveges, meztélábas asszisztenslány után, aki kiadta a nagyon komoly instrukciókat: nézzünk úgy, mint a katonák és a fegyvereink csöve még véletlenül se mutasson a föld felé, hanem az égbe, majd trappoljunk le amikor lenyílik a szállítóhajó eleje. Utóbbi kettőt többször megismételte, hátha nem fogtuk fel, hogy nem nekünk kell szétrúgni a vasajtót. Egy laza fél órát ácsorogtunk a lélekvesztőnkön, a bokáinkat néha megnyaldosták a hullámok (különösen annak a két srácnak, akinek a lábára csak félbevágott bakancsot adtak fekete szigszalaggal felerősítve), ölelgettük a fegyvereinket és kezdtük a pokolba kívánni a mögöttünk fröcskölődő szakmunkásokat meg a rádióba hülyén "éééé" meg "ya-ya"-zó asszisztenslányt. Néhányan már elgondolkodtak rajta, hogy a vízbe is bevágják a köztünk illegő okostojáskát, de mázlijukra szóltak, hogy akkor most felvétel lesz. Ajtó lenyílik, a tenger loccsan, bakancsok csattognak, akármelyik megélhetési rettegő dörzsölte volna a kezét a hitelességünk láttán. Megjöttek az elszánt és dühös megszálló bulék a gyarmatra rendet rakni! Olyan jól sikerült a manőver, hogy elsőre elfogadták a dolgot, pedig ez nem volt szokás.

Ezt megünneplendő, megint tartottunk egy órás szünetet, míg mindenki kiörülte magát és nagy nehezen átrendezték a színt. Értsd: beállt két csapatszállító teherautó és az indonéz statiszták felszálltak a lélekvesztőre vágóképnek a kamerással együtt. Következő feladat: kettes sorban fegyverrel futólépés a tengerparton, a vízhez minnél közelebb. Háromszor tolták hátrébb a kezdőpontunkat, aztán jött az első snitt. A bulék futnak szép katonásan, majd szólnak a rendezői oldalról, hogy lassabban menjünk már, mert a hobbitok kidőltek a tempótól - s lőn, tényleg, ott hevernek jobbra-balra az útvonalon és lihegnek. Pedig tényleg nem olimpiai időt futottunk, hiszen én is bírtam a tempót. Mindegy, a problémát úgy oldották meg, hogy inkább kivették mögülünk az indókat és össze-vissza variálták, hogy mikor merre fussunk. A vége az lett, hogy egyszer el kellett futni balról jobbra a tengerhez közelebb, majd hátra arc és futólépés a generális dzsipje után a többi hadtest tagjaival. Ekkorra azért már kezdtünk tényleg kiskatonákként viselkedni és röpködtek a megjegyzések meg az otromba viccek, én meg jót szórakoztam ebben a közegben. A többiek kezdték kicsit fájlalni, hogy 3. órája vagyunk a napon, nehéz a fegyver és sok a hülyeség, nekem meg eszembe jutottak a túlélőportálos túrák és arcok, aki jót vigyorogtak volna ezen.

Mivel a nap lemenni készült, ezért még gyorsan (bruttó fél óra alatt) átöltöztettek minket holland egyenruhába és bepattantunk a dzsipbe meg a "benzintemetőkre" (lásd még: leninátka, csajozósautó, nyuszibusz ), marokra fogtuk a menyasszonyunkat és zordul néztünk a lemenő napba haladás közben. Zoli bácsi volt olyan szerencsés, hogy középre ülhetett a fülkében, így a sofőr az ő lába között válthatott - igen, szemét módon átadtam neki a helyem. Megcsodáltuk még a naplementét - ezúttal még a yogyai különítmény is azt mondta, hogy Merapi nélkül is nagyon adja a látvány, szépen csíkozott bíbor, rózsaszín, narancs meg miegyéb színű volt az ég -, majd buszba be, zötykölődés, közben borítékokat kaptunk kézhez és mindenki lépett haza.

Nem volt egy rossz élmény, a fizetés elég sokmindenért kárpótolt, de sajnos nem túl valószínű, hogy a jövőben megint ilyen állna a házhoz. Azért reménykedem. Mivel egyáltalán nem nyírták meg a hajamat, így kénytelen voltam elmenni fodrászhoz is, aki viszont az istennek nem akarta megtartani az általa megmutatott mértéket, így kicsit rövidebb lett a hajam. Mindegy, februárig megnő...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.