Végre eljött ez a pillanat is, ülök a vonaton és Jakarta felé tartok, ahol már vár a Qatar gépe hogy hazavigyen. Menet közben egy kis köcsög hobbitgyerek második órája vernyog fejhangon, mert unja a jó dolgát és anyuka természetesen nem akarja őt korlátozni a személyisége fejlődésében. De jól tolja a gyerek, mert a füldugón is keresztülszólt, ha még sokáig folytatja, kénytelen leszek kezelésbe venni…

No de hogy kerültem én ilyen hirtelen ide?

Hát úgy, hogy mivel az egyetem nem óhajtott ösztöndíjat fizetni augusztusra, mindannyian meguntuk a banánt és elkezdtünk lelépni haza. Én igyekeztem ügyesen titkolni az otthoniak többsége elől, hogy szintén korábban érkezem, hadd legyen ez meglepetés Dórinak meg a nagyszülőknek. Ezért titkolóztam az utóbbi hetekben és ezért nem igazán voltak érdekesek a beszámolóim – meg mondjuk azért, mert tényleg nem nagyon történt semmi.

Most táskák bepakolva – menet közben vettem akciósan egy ilyen húzogatós bőröndöt is, mert kicsit sok cuccom lett, de hála a burgundi státusomnak a Qatarnál, van 10kg ingyen túlsúlyom és egy helyet két poggyászt adhatok fel ingyen. Szükség is volt erre, mert a méricskélések alapján olyan 31-32kg-val lépek le innen az érkezési 17kg-hoz képest. És ez a lecsökkentett rész, mert egy baromi nagy szatyor ruhát otthagytam Ibunak (aki szerintem rákövetkező nap egy jelentős részét lepasszolta a melósoknak) és pár dolgot elszórtam Mareknak is, aki még három hétig élvezi Hobbitföld áldásait.

Pár nappal indulás előtt elég sok dolgom akad: be kellett fejeznem az újságcikkeim kivagdosását – majd’ egy egész évfolyamnyi hírt böngésztem át -, megszerezni a kilépési engedélyt a Bevándorlási Hivataltól (amit max. 7 nappal az utazás előtt lehet csak és kizárólag abban a városban, ahol kiállították a KITAS-t és nélküle nem engednek ki) és eladtam a motoromat annyiért, amennyiben megállapodtunk a szerződéskötés idején. Láthatóan emlékeztek még rám, mert nem szőröztek sokat, viszont a kasszás kislányoknak nem igazán tetszett, hogy készpénzben kell kiadni az összeget.

A fennmaradó időben meg olvasgattam, rendezgettem a cuccokat – a gyógyszertárakban van mérleg ingyen, szóval minden esete az aktuálisan összeállított csomagommal elbattyogtam oda és lemértem, aztán változtattam rajta, ha kellett. Marek rendes volt, mert Viki leadása után adott kölcsön egy másik motort, amivel pénteken és szombaton elfurikázgattam a suliba, edzőbe meg moziba. Utóbbiban még idekint megnéztem a Wolverine-filmet egy maréknyi hobbit társaságában. Egy sornyi kismókusból sikerült kifogni azokat, amelyikek vagy idiótán túlreagálnak mindent a filmben – ijedtség, röhögcsélés -, ill. amelyik szerint a zsebkendő a buziknak van, az igazi férfi a metronóm pontosságával szívja a turhát. Innen gyorsan lepattantam egy másik sorba, ahol két tizenkétéves kísérő nélkül nézte a filmet és osztotta az észt végig. Pontosabban addig, amíg el nem engedtem egy magyar monológot arról, mi történik velük, ha nem fogják be végre. Eztán nagy meglepetésemre kajáltam egy jót  még egyszer a főtéren – soto daging (kb. lime-os marhahúsleves rizzsel és üvegtésztával) és a „szokásos” nasi goreng spesialt (sült rizs mindenféle húscafatokkal).

Szóval nagyjából most ennyi, az elmúlt 45 percben a gyerek tovább nyervogott, lassan mostmár tényleg odamegyek és a szájába lépek, mert már baromi unalmas.

Közben odamentem és rendet raktam a kismókussal kapcsolatban. A vonat egyébként elég patent, van mindenkinek konnektora, úgyhogy tudok filmezni, e-könyvet olvasni vagy éppen ezt írkálni. Csak aludni nehéz, mert azért a szék bár kényelmes, de nem annyira (túl nagy vagyok valszeg) és mivel a hobbitok rühellik a csöndet, azért valami szar zaj mindig van. Plusz most a légkondit sem túráztatják túl, úgyhogy éppen nem izzadok.

Menet közben pedig fel-alá mászkálnak vasúti egyenruhás arcok, kaját meg italt kínálgatva, szemetet szedve meg csak úgy fontoskodva. Amikor egy-egy megállóhoz érkezünk, akkor az egyen-mellényes hordárok jelennek meg futva és segítenek cipelni a kis bőröndöket, hogy az utas kedvére basáskodhasson – ezidő alatt megtekinthetjük az „Alien vs. Ninja” c. film trailerét és élvezhetjük a hátunk mögött ülő zsákos lányok röfögőkoncertjét meg rihi-röhijét.

Cirebon amúgy a vonatból nem tűnik egy nagy durranásnak, látszólag ugyanolyan putri, mint bármelyik másik hely. Volt egy szép nagy mecsete – micsoda meglepi – meg némi csatornája a 620. számú Büdi pataknak, ezen kívül még arról nevezetes, hogy Közép-Jáván innen indul egy csomó konténer ki a világba megrakodva több száz metrikus tonnányi indonéz fossal.

Amúgy meg rizsföldek vannak mindenfelé előtte és utána is. Érdekes viszont, hogy mivel ezek nem teraszos művelésűek, ezért egészen hasonló a látvány, mint amikor otthon mondjuk tavasz végén már megnőtt a gabona, de még nem kezdett el sárgulni. A terület is lapos, messzire ellátni, csak a fák másmilyenek. Meg mondjuk se egy darab fácán, nyúl vagy őz nincs sehol, csak rizsföld meg néha rizskalapos hobbitok. Azon filózol, hiányozni fog-e?

Nem. Az otthoni kiadás jobb, plusz nem vernyog egy neveletlen kölök idegen nyelven.

Jó, azt kár volna tagadni, hogy villanásokra vannak szép képek meg 1-2 gyönyörű hely. De őszintén szólva ezeket is inkább képről vagy videóról érdemes nézni, mert ott nem úszik bele a látványba az indonéz rögvalóság: erőszakos árusok, szemét mindenhol, igénytelen és nemtörődöm helyiek, benzin- és égett műanyagszag, stb.

Egyébként valaki azt is megmagyarázhatná, mi ez a fene nagy Manchester United-imádat itt a hobbitoknál. Mert a logójuk mindenhonnan visszaköszön és jóval sűrűbben, mint a többi európai élcsapaté. Barca-t és Reál-t például alig látni, de ManU, Chelsea meg némi Arsenal az volt. Utóbbi mondjuk valszeg csak azért, mert „nagyon hasonlít” mindenük a Semarangi Ágyúsok cuccaira. Persze gyanítom, hogy az angolok loptak az indóktól.

Közben ettem egy nasi gorenget a fedélzeten 35K rúpiáért. Drága, de legalább rossz – viszont negyedik órája nem volt semmi a bélésemben, szóval valamit ki kellett találni. Út közben még megcsodálhattam, hogy a vonatúton bevásárlókocsiban még műanyag gyerekjátékokat is vehet az ember, ha esetleg elfelejtett volna egy kis fos-fos-fos-fost venni a célpont család kölkeinek.

Mondjuk az is egy megoldás a szórakoztatásra, hogy baromi hosszú bambuszrudakra felkötöd  a tévéantennát és úgy emeled a fák fölé a jobb vételért. Kár, hogy ehhez szobaantennát használsz…

Mindezt Cikampek város közelében, ahol akkora az izgalom, hogy az emberek kijönnek nézni az elhaladó vonatokat. Mondjuk kb. háromnegyed óra múlva jön a böjt megtörése és a nagy zabálás, gondolom, addig meg jó lesz nekik ez a „mulatság” is, ha már úgyis ez ment egész nap. Meg mesterséges tóban/pocsolyában méterenként horgászás nagy erőkkel. Vajon csalit raknak a horogra? És ha igen, az vajon rizs vagy valami értelmes?

Új benyomás: rizsöntöző-árokban kezdi esti mosakodását a kiskölök, apuci vigyázó szeme mellett. Testvére, Higiénia már messze jár, de a piócák várják a friss húst.

A másik buli a kamu napgépben való hegesztés, főleg apukák körében dívik.

Egyébként ez az utazás arról is meggyőzött, hogy ez az egész „hagyjuk a gyereket fejlődni ahogy akar” nevelési módszer elég nagy csőd. Itt elvileg tilos fülest adni a gyereknek – „mert sérülnek az emberi jogai” – és emiatt kb. senki nem fegyelmezi sehogy a kölkét csak max. annyit mond, hogy „jaj kicsim, nemár” meg hogy „pszt”. És mivel már a sokadik generáció szennyezi így ezt az országot, ennek meg is látszódik az eredménye.

No, most egy pár órával már odébb vagyunk – meg egy pár országgal is – de azért elmondom, mi történt.

A vonat szépen befutott a Gambir állomásra, ahol is rögtön indult a hiénázás. Az elején még úgy voltam, hogy majd a reptéri busszal kimegyek, az állítólag úgyis minden órában megy az állomásról. Jött viszont egy Bapak – milyen meglepő – aki azonnal felajánlotta, hogy pusztán 200K rúpiáért ő most rögtön elvisz. Mondtam neki, hogy 200-ért én is elviszem akárhová, ne izguljon. Nekiállt alkudozni, de nem nagyon volt kedvem szórakoztatni magam, úgyhogy mondtam neki, 100K vagy semmi. (Előzetesen úgy olvastam, hogy olyan 70-80k körül van a taxis út, így ezt kb. okénak éreztem.) Hú, az nem nagyon tetszett neki, én kezet fogva további sok sikert kívántam, majd elvonultam vizet és dezodort venni, mert bizony kezdtem büdösödni – a reggeli zuhany és a spray ellenére – és még el se kezdtem a nagy repülést. A mókus meg közben kint várt és vigyorgott nagy erőkkel, plusz megérkeztek az utcagyerekek, akik csinálták a fesztivált. Természetesen senki nem szólt rájuk, max. a kasszás vetett rájuk egy „nemár” tekintetet. Mikor letudtam a vásárlást, jött a Bapak, hogy akkor ne kínozzuk egymást, ő igazából elvisz már 150K-ért is. Mondtam, hogy az igen jó, de ott meg ott van a busz, az elvisz még olcsóbban, tehát 100 a max. Na jó, 150 és ő fizeti az autópályát. Mester, az autópálya az olyan 3-5K körül van, hagyjon már. Blablablabla. Oké mester, 120-ért beülök, egyébként meg akkor megyek jegyet venni. 120 lett végül, ami szerintem majd’ egy órás autópályás útért nem is olyan vészes.

Így szépen időben ott voltam a reptéren, nem túl korán, nem túl későn. Kezdtem kajás lenni, de gondoltam, majd eszek valahol – de mindenhol csak ilyen vacak sütiárusok voltak, úgyhogy végül kénytelen voltam a tranzitban kajálni, viszont legalább a megmaradt rúpiám nagy részét (kb. 2500Ft értékben) így ott is hagytam. De az még azért odébb van, mert előbb jött a mókázás a csomagokkal. Mint mondtam, napokon át legóztam a mérleggel meg a cuccokkal, erre a reptérre érve derült ki, hogy bizony még mindig túlsúlyom van. Nem sok, de van. Úgyhogy repült a szocialista díszmappa, amiben az oklevelem volt, a régi monogramos törölközőm (ami egyébként is egy volt barátnő ajándéka volt, szóval talán illett már lecserélni így közel 9 év után) és a legnagyobb szívfájdalmaim: az indonéz esőruha (hűséges darab volt, jól szolgált, sajnáltam feladni), a terhes-Cosmo (beszarsz, de van ilyen odakinn! Ráadásul „esőálló” táskával ajiba) és a Bravo Girl indonéz kiadása, amiben olyan érdekességek voltak, mint hogy hogyan kell viselkedni a nőfelcsernél, „maradj szűz és légy egészséges”, ill. „miért káros a tampon?”. Szóval ezeket leraktam egy kuka mellé, hátha esetleg valakinek később jó lesz még. Lemértem a cuccokat, oké voltam. Aztán ücsörögtem kb. 45 percet és közben lemértem megint a dolgokat, hátha vissza tudnék valamit csempészni – persze, hogy ez a mérleg is mást mutatott, mint az előző. Meg aztán a qataros is, a fast bag dropnál, ami minden volt, csak fast nem. Ez a check-in elvileg arra szolgálna, hogy aki már a neten bejelentkezett (mint én nagy nehezen, 3 különböző helyen elvégezve) az csak odaballag, leadja a táskáit, felmarja a rendes repjegyét, leszurkolja az adót aztán viszlát. Ehhez képest ez a sor haladt a leglassabban (a második a business check-in volt), mert persze hogy egy csomóan akkor kezdtek el kotorászni, amikor rájuk került a sor és meresztettek nagy szemeket, hogy „nemá! Túlléptem a súlyhatárt? Neee. Akkor most mit csináljak?” Nem baj, egy óra alatt ez is lement, be lettek fóliázva a táskák, irány a vám. Itt eltársalogtunk a nénivel egy picit angolul és indonézül, hogy mi is a stájsz az én vízumommal meg a vámos kártyámmal (mindkettő megvolt, csak nem makulátlan állapotban, aztán inkább dolgozni akart egy kicsit), de ezen is tovasuhantunk. Néztem a duty free-t, ha azt mondom, hogy kb. 7-10x drágábban adják a cuccokat, mint Közép-Jáván, akkor nem túlzok. Márpedig én nem veszek 15K rúpiás könyvjelzőt 84K-ért, helyette muszájból ittam 24K-ért egy 7Up-ot meg kb. harmadik nekifutásra 45-ért csirke-rizst, úgyhogy nem voltam olcsó aznap este.

Beszállásnál próbáltam trükközni kicsit, hátha megint sikerülne átcsusszanni a Business osztályra. Ennek fapados módja az, hogy olyan sokáig vársz a beszállással, amennyire csak lehet, mert hátha menet közben az esetlegesen túlfoglalt gépen leültetnek valakit a helyedre. Nagyon ritkán jön ez be, de hátha. Most nem sikerült, viszont mázlimra volt egy szabad hely mellettem, szóval tudtam pakolászni a lábam, plusz az ablak mellett ültem, ahová foglaltam.

Számomra újdonság, hogy már a levegőben is lehet netezni meg telefont használni a Qatar gépein, plusz van az ülések karfájában USB csatlakozó. Ez telefontöltés szempontjából hasznos infó, Doha és Pest között kipróbálom.
A repülés amúgy eseménytelenül telt, van egy csomó jó filmjük, amit nem néztem meg, inkább próbáltam aludni egyet. Ebben volt némi segítségem is: magamhoz képest korán keltem és baromi sokáig voltam fenn, plusz van nálam egy gyógyszer hányás ellen, aminek nálam a mellékhatása az álmosság. Így számításaim szerint sok-sok megszakítással, de olyan 4-5 órát tudtam aludni, a maradék időben kajáltunk kétszer (ami szerintem szintén jó volt, de 11 hónapnyi zacskósleves meg egyéb szarok után nem vagyok mérce ilyen tekintetben) és megnéztem a „Meglógtam a Ferrarival” c. opuszból a kedvenc részeimet, amit már régóta akartam. Nagyon bírom az utcabálos jelenetet például.

Aztán a gép leszállt Dohában, megindult a hobbit ifjúsági kosárlabda-csapat elpicsáztatni magát valakivel (ránézésre nem tűntek nagyon esélyesnek, 1-2 olyan segges volt, hogy max. a védekezés stabil alapjának néztem őket), lebotorkált három összegyűrt ruhájú és – fejű öregasszony és jött a tranzitbusz. Autókáztunk egy sort, majd jött a bejelentés, hogy majd legyünk már szívesek annál a kapunál leszállni, amilyen színű a biléta a táskánkon. Naná, hogy egyik ázsiai mester se értette/fogta fel, úgyhogy mindenki tódult volna ki a dohai Végső Állomásra, a helyi arcok meg rutinosan rugdosták vissza őket, hogy majd a következőnél. (Háttérinfó: az Öböl-országokban igen sok szegényebb muszlim bevándorló melózik, jelentős részük feketén. Indonéziával szemben pár hónappal ezelőtt jelentett be korlátozott amnesztiát Szaúd-Arábia, ment is a pörgés ezerrel a helyi zsákosok részéről – de persze az utsó napon, aztán csodálkoztak, hogy nem tudnak 800 embert lekezelni egy nap.)

Most pedig Dohában vagyok, nagyon világfi módon vettem egy palack vizet Visa kártyával (csak Evian van 600 Ft-ért, a csapvíz meg szerintem nem iható), ücsörgök a váróban, a magammal hozott hármas elosztónak és a qatari olajnak hála netezek és gépezek, feljött a nap, másfél óra múlva felszállunk és nemsokára Pesten vagyok. Meg kajás, de piszkosul.

(Kivéve, hogy én nem akarok sokáig itthon maradni.)

No, megint jó régen nem jelentkeztem, ennek oka is van. Mégpedig az, hogy nem volt szabadidőm a blogolásra. Dióhéjban - vagy nem is annyira - elmesélem, miért.

Voltunk a szlovák sráccal boltosokat fenyíteni - teljesen érthetetlen módon még mindig emlékeztek rám és sűrűn igyekeztek biztosítani arról, hogy minden meglesz adott időre, készpénzben, miegyéb. Szóval lehet örülni.

Eztán jött a születésnapom, amit mondjuk én nem szoktam nagy dobra verni meg ünnepelgetni sem nagyon szeretem - eddig nem jól sültek el a szervezett mókák. Miután lejárt az érdeklődés, elugrottam Yogyába egy utolsó ajándékvásárló-körútra. Vettem további hat kiló "ajit", persze továbbra sem sikerült mindenkinek kedvemre valót találni, de ez van.
Elvittem a maradék piát Beáéknak, akik cserében megleptek egy kisebb gyertya-máglyával meg egy zacskónyi kis mindenfélével, amolyan bőségszaru-rendszerben. Miután beszörpölték a tintát, eltalálták, hogy most akkor ma este ők diszkóba akarnak menni. Ez végül sörözésbe fulladt egy reggae-bárban, ahol jelen volt egy kicsit túlságosan kitárulkozó biszex faszi meg hat kiló másik ismeretlen fazon. Végül is nagyon nem lógott ki ez a szülinapi ünnepség sem a többi sorából.

Az oda-vissza úton ízelítőt kaptam a Ramadan sofőrökre gyakorolt hatásáról: természetesen a szokásosnál is hülyébbek. Isteni élmény volt a visszaút, csak 6x akartak szó szerint elbaszni a tisztelt versenyzők.
Két kedvencem volt:
- amikor a 15t-nyi folyékony gázt szállító teherautó úgy döntött, inkább mégse engedi magát megelőzni és ezért gyorsítani kezdett - kanyarban is -, majd amikor látta, hogy jön szemből egy hasonló köcsög, elkezdett kifelé tolni, hogy inkább az basszon el. Filmbe illő jelenet volt, ahogy befékeztem és mintha zsinóron húztak volna, végül éppen ért hozzám sehol senki.
- amikor haladok nyugiban az "autópályán", sehol senki előttem csak oldalt egy kocsi a merőleges út szélén. (Se lámpa, se semmi) Nézegetem a hegyeket még utoljára, amikor jelzett a pókösztönöm és magam elé néztem - jééé, a fosköcsög nem kikanyarodott elém 30-cal? Csodálatos csikorgás (bár kisebb, mint ami a yogyai Ring Roadon történt hasonló esetnél volt pár napja), szitál a Viki fara, mintha lagziban lenne, én meg érdeklődök a sofőr-sporttársnál, nem-e kívánna szentségtelen kapcsolatot kezdeni az édesanyjával? Vagy ha esetleg reám hagyja ezt a műsort, akkor azt az ő hátán tenném meg, ha egy mód van rá. (Volt vagy 30 centi a kerekem és az ő hátulja között.) Komolyan azon kezdtem el gondolkodni, hogy mindjárt jön egy piros lámpa, most először leszállok a motorról, kinyitom az ajtót és arcba rúgom a mókust. Aztán inkább csak a slusszkulcsát vettem volna ki és hajítottam volna el az anyjába, hogy inkább áramot vezessen az ilyen, ne autót. Szerintem amúgy is a szamaras kordé mögül ült be a papa... főként azért gondolom, mert kamiont is a felüljáró alján, lámpa nélkül, záróvonalat átlépve és természetesen beláthatatlan útszakasznál kezdte meg.

Aztán jött a hír, hogy az ukrán leányzó meghív mindenkit a pasijának az albérletébe (a kandúrja félévet van Indoban, fél évet meg otthon. Bútorokat csinál és ad el.) a hétvégére egy amolyan "utolsó nagy összeborulásra". Ment az ide-oda szervezés - természetesen a vietnámi lány keverte a szart megint (legalábbis hozzám csak ez jutott el) - de végül az lett, hogy reggel és bérelt kocsival megyünk, ami nem volt kifejezetten olcsó és ahhoz képest még a sofőr is mérsékelten volt jó. Mint a saját kárunkon megtanultuk, a helyi vezetők ugyanúgy nincsenek tisztában a KRESZ-szel, mint a követendő útvonallal, kérdezni meg nem szeretnek. Hát inkább eltévednek és utána néznek ki a fejükből nagy vigyorogva, hogy "Hoppá!" Így esett, hogy a 20 perces városból történő kiutat 1db jobbkanyarral átváltoztattuk városi gettónéző túrává.
Végül aztán csak odaértünk a megadott helyre (telefonos segítséggel, bár a mester abból a városból származott, ahová mentünk) és jött a hír is, hogy hétfőn jön az ösztöndíjunk! Igaz, csak júliusra, de legalább jön.
Ez a kirándulás Jepara-ba egész jó volt, annak ellenére, hogy mindenki ott volt, akire nem igazán vágytam - a vietnámi csajt kivéve, aki az utsó este beesett a thai kistestvéremék házába, hogy most jött meg anyámkínnyából és ő most beteg, ápolják itt és most de gyorsan. Tasneem szerencsére jól otthagyta a bajszos thai lánynak és jött velünk, de már másnap tipródott, hogy haza kéne menni, merthát mégiscsak az ő vendége. Mondtam neki, hogy ez a vietnámit pont nem érdekelné hasonló szituban, úgyhogy ne izguljon.
Strandoltunk egy nagyot, engem picit megpörkölt a nap, de legalább egy délután alatt letudtam a bőrömön lévő színátmenet eltűntetését. Elég hülyén néztem ki, mint kb. a traktorosok: a két alkarom full barna, a felkarom és a vállaim világosabbak, a törzsem meg fehér. Hiába, nap legtöbbször a motoron ért...

Este aztán elmentünk egy japán kajáldába, amit Yosuke, a japán gyerek is dícsért. Innen tudom, hogy én nem szeretem a japán konyhát - se. Aztán átugrottunk egy elég hangulatos partmenti helyre, ahol még ittunk valamit és búcsúzkodtunk meg beszélgettünk, majd nagy nehezen hazavergődtünk olyan 22h felé. A házban aztán élével mindenki elfért, de a román gyerek mindenáron filmet akart még nézni, merthogy ő nem álmos. Mondtam neki, hogy ha ott akar filmezni, ahol én aludni, akkor nagyon rossz lóra tesz. Itt elég gyorsan lelohadt a mosoly az arcáról, de aztán megoldottuk, hogy mindenkinek jó legyen.
Csak a kedves hobbitok nem akarták ezt megoldani, mert éjfélig hallgathattuk a helyi müezzin igazmondásait, majd olyan hajnali kettő felé jött az őrült utcai zenebohóc, akinek az volt a lövése, hogy nagydobbal és csörgőkkel mászkált föl-le az utcában és kurjongatott egy darabig. Erre kijött nagy ijedt őzike-szemekkel az ukrán lány, hogy ez mi a túró és mit akarnak itt, mert ilyen eddig még nem volt. Ő fél.
Mondtam, hogy max. tőlem kéne nekik, mert rühellem, ha felébresztenek ilyenekkel. Bejönni meg nem tud, mert konkrétan ketten torlaszoljuk el Andyvel a bejárati ajtót, szóval nyugodtan feküdjön vissza, ha baj van, majd mi elássuk a maradványokat.

Másnap aztán több felvonásban hazaindultunk, a lányok még maradtak aznapra, hogy Jamila ne legyen egyedül, Yosuke-hoz meg megérkezett az újdonsült indonéz barátnője - aki mellesleg a jogi karon tanul, sokkal jobban beszél angolul mint ő és indo mércével mérve egy modell. Alighanem ő az egyik fő indoka, hogy Yosukéből is továbbszolgáló lett: marad itt az UNDIP-en indonéz nyelvet tanulni rendes képzésben.

15.-én felvettük az ösztöndíjat, mindenki örült magának - meg a helyiek is nekünk, mert jött a kötelező búcsúest, az elmaradhatatlan fotózással. Ez azzal járt, hogy a kb. frissen felhúzott képzőközpont minden szobájába hat szögből lefotózták Ivanát és Tasneemot, meg néha minket is, amint éppen szakértjük az ottani dekorációt. Nyakamat rá, hogy ezek a képek "véletlenül" főhelyen fognak szerepelni a prospektusokban ezentúl. Mivel Ramadan van, ezért csak naplemente után lehet(ne) kajálni, de WSB, kedvenc kajáldám 17:30 helyett már 15h-tól kaját szolgáltat. Ez az edzések miatt baromi fontos.

A következő pár nap során aztán mindenki újra elköszönt mindenkitől, én már untam baromira ezt a dolgot, de igyekeztem jó képet vágni hozzá. Őszintén szólva nem értem, hogy ezek az emberek nem számítottak rá, hogy akikkel itt találkoznak és együtt lesznek egy évig, azokkal többé valszeg nem fognak találkozni sose már. Mintha ez meglepte volna őket...
Szóval mindenki elköszönt több soron mindenkitől, meg még az ittmaradt egykori Anugrah kost lakói elmentek - volna még egyszer meglátogatni az egyik közeli kávézóban dolgozó Ibu Kost lányát, Dewit. Ez csak azért nem sikerült, mert taxival mentünk, ami ordas nagy hiba volt. Megkérdeztük a bapakot, hogy ugyan mondja már meg, hogy tudja-e hol van a Blue Lotus Cafe? Ez ment háromszor, majd rákérdezett, hogy melyik utcán is van az? Jl. Ahmadi Yani. Ja, az tudja melyik. No para Miszterrrr.
(A művelet kb. olyan bonyolultságú, mintha egy budapestitől megkérdeznéd, mondjuk a Nyugati magasságában, hogy tudja-e merre van az Andrássy út és azon belül a Moulin Rouge vagy a Liszt Ferenc tér.)
A mester össze-vissza kanyargott, már Ivana is emelt hangon dumált vele, hogy ha már egyszer nem tudja a pontos helyet, akkor ugyan húzzon már le a szélre és kérdezze meg az egyik járókelőt. Nem-nem, majd a központ megmondja, de mi mondjuk már be a hely nevét, mert ő nem tudja. Aztán valamit makogtak ott egymás között, majd vigyorgott, hogy okéság van, irány Horány!
És tényleg, mert elvitt minket egy japán étteremhez, aminek a nevében még csak hasonló betű sem volt, mint amit mi kerestünk. Ez az Miszterrr? Hát a lófaszt bapak. Óóóó.... akkor keressük tovább. De az van, hogy a szünet meg a Ramadan miatt az most bezárt ám. Zárt a faszt zárt, hát ma is dolgozik ott a barátunk, akihez megyünk. Nem-nem, az bizony bezárt. Ivana döntötte el a vitát, szólt a bapaknak, hogy ne hülyítsen itt minket, halvány fingja nincs arról hogy hol van és merre kéne menni, nyughasson egy kicsit.
Megdumáltuk, hogy elmegyünk a Pisa-ba, ami egy szép kiülős pizzázó, az pont jó lesz búcsúvacsira. Elnavigáltam oda a papát, egy szó nélkül fizettünk és otthagytuk - ő meg vágta egész működésünk során a pofákat, hogy ezek az idióta fehérek miért pont vele geciznek, hát ő megtalálta nekik az Andrássyt meg az össze kis fiszem-faszom mellékutcát, ami csak addig van. (Mondjuk még mindig 1000 Ft alatt megúsztuk a túrát, de az egész műsor kicsit sok volt hozzá.)

A napjaim meg egyébként azzal telnek, hogy próbálom begyűjteni a kofferemet és vagdosom ki az újságcikkeket, amiket majd haza akarok vinni, mert ha újságostól vinnék kb. egy egész évfolyamnyi napilapot az picit sok lenne. Csuda egy sztorikat találok meg olvasok újra, majd egyszer talán csak címszavakban kiírogatom ide őket.

Most viszont kicsit késő van már, szóval mára ennyi.

No, csak hogy még egyértelműbb legyen, miért nehéz pontosan eldönteni, hogyan is érzem magam itt kint - most jól elmondom, mi történt velem ma.

Reggel kezdtem azzal, hogy "De jó, nem zajonganak a szomszédok! Végre nem őket csontig alázva kell felébrednem!" (Mondjuk helyette 4:30 és 5 között műsorozott a kutya és a szemben lévő szobában az ipari riadós ébresztőóra, de ezt még elviselhetem.)

Reggeli közben egy otthoni barátomnak lett volna szüksége rám, maradt a félmegoldás - frászbuk chat.

Ezután elsöpörtem megvenni a tegnap lefoglalt vonatjegyem, mert nem akarom, hogy elfogyjon és itt nem lehet a vonat venni. (Meg ez nem is az az osztály.) Nagyjából 1 óra, 3 bolt és egy nemzetközi irodás diák kellett ehhez a teletett művelethez, az alábbi okok miatt:
- A foglalás max. 3 órán át érvényes, tehát tudtomon kívül már tegnap elbuktam.
- Elvileg bármelyik Alfamart vagy Indomaret boltban intézhetem, gyakorlatban kettőből kettőnél meg inkább most mégsem, mert rossz a kapcsolat.
- Aszitted a boltban lehet készpénzzel fizetni, mi?! LÓF*SZT! (Helyi bankkártyád meg nem lehet külföldiként, vagy csak baromi körülményesen és még az éves kinttartózkodásnál sem éri meg kiváltani.)
Végül a nemzetközi irodában újrafoglaltuk és a diák segítő kártyájával egy ATM-ből megvettük a jegyet. Kb. 10 perc volt, de csak mert helyivel mentem.

Edzésen odaraktam magam és segítséggel bár, de kiment 6x60 kg. (Ez amúgy csak kicsit több, mint amivel a kijövetel előtt dolgoztam. Úgy kb. ennyit esett vissza a szint a meleg meg a többi miatt.)
Fejlődgettem másban is, de a legnagyobb "élmény" az volt, amikor rájöttem, hogy "belenőttem" a kiérkezéskor még kicsit szellős ingbe és most mellben és karban szűk. (Azér' ilyenkor hízik a májam, még ha 8 hónapba is tellett.)

Edzés után végre találtam egy bóótot, ahol sikerült kb. 6500 Ft-ért megvenni Semarang és Jogja egyetlen olyan motoros dzsekijét, ami jó rám és nem okádékul néz ki. (Cserébe viszont ide baromi meleg.)
Minek ez nekem? Otthonra, meg mindig is szerettem volna egyet. Eleve nem nagyon van átmeneti kabátom, annak jó lesz, meg ez egy olyan dolog, mint a lézermutató: átlaggyereknél sok értelme nincs, de azért mindenki akart magának egyet. (Most így belegondolva, a lézermutatóm és a dzsekim mintája is ugyanolyan színű. VÉLETLEN?! Vagy csak a Mátrix?!?)

Mikor hazajöttem, tapasztaltam, hogy hiába ganéztam ki a ventilátorom (öklömnyi szurokfekete, vastag ganyét szedtem le a lapátokról, a motorról meg a többi részről - és ez fél év alatt rakódott rá attól, hogy keverte a levegőt. Kajak, mi?). Nem akart indulni ez a dög, szóval kicseréltettem a házinénivel. (Aki szerint szeptembertől lesz szabad szoba az újonnan érkezőknek, akit érint.)

Ezután elcsattogtam a boltban és közben két helyi hobbitgyerek úgy döntött, geciskedni kezd - ez abból állt, hogy mikor megláttak, kaffogni és ugatni kezdtek felém. Namost iszlámiában kevés alávalóbb állat van a kutyánál - amihez hasonlítani valakit kb. a "baszódjámámegfele" szintjén mozog az otthoni használatban. Meglepő módon nem vertem pofán őket, de megfogadtam, hogy ha visszafelé jövet is ott lesznek és megint kezdik, akkor kérdés nélkül arcba rúgom az illetőt. Mintegy miheztartás végett. Aztán meg ráparkolok a motorjával, hadd legyen neki jó.

Most meg este kilenc van, megjött a net és a német gyerek is.
Meg a szlovák srác is, aki majd segít indonézül befenyíteni a motorboltosokat a szerződésünk betartására, ha eljön az idő. De most fagyizni akar, szóval oda készülünk elcsámpázni. (Gyalog, ami az indonézeknek már-már a hitchcocki horror nyitánya - lenne, ha ismernék Hitchcock-ot és munkásságát.)

Ezt leginkább a rossz szomszédságra szokták mondani, azzal meg én most igencsak el vagyok látva. (Szerintem ezt ők is így gondolják.)
Hogy pontosan értsük, mire gondolok, elmesélem a reggeli forgatókönyvet, ami az elmúlt 2 hónapban folyamatosan ismétlődik - kivéve talán a vasárnapot.
5:20 - Allah akbar a Müezzin quartett előadásában
6:20 - Kutya vs. motoros futár hangpárbaj (első üvöltözés, kutya elhallgat, a futár nem)
7:20 - Ha jó a kedved dudálj hangosan - az induló indonézek dala, akik nem akarják maguk kinyitni a kaput
8:20 - Újra szól a gyémántkorong, plusz kutya vs. A Sittesek (második káromkodáshullám, kérdéses eredmény)
Ez után rendszerint nem bírom cérnával, és heves kurvaanyázások közepette felkelek.
10:00 - Hőségriadó miatt döglés másnap reggelig (ún. panas-szünet, mindkét fél részéről)

Ma reggel ez a csoda annyiban fokozódott, hogy a kutya ugatása helyett 7:20-tól a kompresszor dalára kelhettem, mert a kedves szomszédnak az a gondolata támadt, hogy de jó lenne még reggel a hűvösben nagynyomású mosóval lemosni a kiskocsit, lehetőleg pont az ablakom alatt. A kompresszort előzékenyen a körbezárt, csak felém nyitott tér közepére helyezte, hogy még jobb legyen az akusztika, majd rákezdett. Szappan az nem kell, mert azt megcsinálta már tegnap éjjel 11-kor (arra aludtam el).
Gondoltam, jelzem neki, hogy mint már hónapok óta soha, most sem éreztem úgy, hogy nekem vele együtt kéne ébrednem - így kevésbé heves, de határozott anyázások közepette kinéztem az ablakon a szemébe és behúztam a függönyt. Hátha ezzel zuhan, hogy talán aludnék. (Azért nem az ablakot csuktam be, mert azt itt nem lehet. Mármint fizikailag, ugyanis az ablaküveg a reluxához hasonlóan nyitódik és záródik. Ha becsukod, a hang nem lesz - jelentősen - kisebb, de legalább megdöglesz a melegtől.)
Mesterünk ezt nem értette, ezért gyorsan elkezdte a motorteret és a motorteret magát vízzel locsolni. (Sarut nem veszünk le az akksiról, meg amúgy is, tökömér kell egy gépkocsin a motort lelocsolni vízzel??)

Miután képzeletben változatos módokon vettem elégtételt a mókuson, 8 óra tájban megindult a gyémántkorong is, akkor pedig már belőlem is verbálisan a szar. Asszem a legenyhébb "jókívánságom" irányukban az volt, hogy Allah nézze a picsájukat sasliknak és húzza őket nyársra. (Igen, csúnyán beszéltem és még le is írom. Mert az élet nem csak játék és mese, mintahogy feszültséget sem csak meditációval és zumbázással lehet levezetni.)
Ezután jött a Szomszédok All Star válogatott, akik helyi pletyka-szakkörükben megtárgyalták (tinilányos röhögcsélés közepette, ami nekem szokatlan negyvenes fasziktól), hogy ki hogyan NEM járt a másik anyjával, majd 10 óra előtt pár perccel már csak a szél játszott a kisutcában és görgette a patkányok által meghagyott szemetet ide-oda.

Többen megjegyezték, hogy mintha nem volna jó a hangulatom. Hát, kevés dolog miatt tudnék itt örömködni. Mert persze, elkezdhetném én is az önámítást, hogy "de milyen jó, hogy 10 után bármikor visszafekhetek és akár egész nap döglődhetek" vagy "ugyan, éjszaka bármeddig fent lehetek, azt a pár óra meg nem számít, amíg zaj van, majd átalszom" - de szerintem legalább magához legyen őszinte az ember. A fentieket pedig sehogyan sem lehet egy fikarcnyit sem élvezni.
A másik, hogy mi a túróért legyen jó a kedvem? Az utazásom továbbra is borotvaélen táncol, mert ösztöndíj még mindig sehol; a jegyárak emelkednek; továbbra is kibeszél a lakosság - nem a hátam mögött, hanem előttem, mert azt hiszik, nem értem; továbbra is dupla árat kéne fizetnem néhány dologért vagy csak simán nem azt adják, amit kérek... Mire fel örömködjek?
Ettől függetlenül nem vagyok morózus vagy ilyesmi, simán csak törődött. Vagy inkább azt mondom, hogy tele a tököm és nincs hol leereszteni, mert jó dolog a heti három edzés, de a mentális feszkót nem viszi le, csak átalakítja egy picit. Elviselhetőbbé teszi. De attól az még gyűlik.

A másik értelemben van egyfajta "örök átok" az otthoni dolgokon is.
Komolyan azt gondolom, hogy jobban szeretnék most 16-17 éves fejjel pályát választani, mint a saját időmben. Miért?
Mert tök egyértelmű, hogy NEM itthonra kell elkezdeni képezni magam. Angol és/vagy német nyelv, szakkifejezések és külföldi egyetem vagy szakképzés. Igen, hitelből. Nem itthoniból, kinti diákhitelből. Mert ott ez nem újdonság és mivel már régóta így megy, egy csomó buktatóját kiküszöbölték és a hibás és sikeres kivitelezésből erősen az utóbbi áll jobban. (Egyébként idővel én is ezt fogom tenni.)
Ha megnézzük, úgy tudom, az a terv, hogy a felsőoktatásba belépéskor legyen 2 középfokú nyelvvizsga. Ezután valaki lezúzza a maga éveit, aztán nyelvtudással és képzéssel ill. az ezekkel együtt járó tájékozottabb elmével maradjon itthon biorobotnak és küzdjön a létfenntartásért, ugyanúgy hitelekkel. Képzetten éljen szarul, hallgassa az idősebb melósoktól, hogy lófaszt se tud és mégis diplomája van, minek pattog amikor az öreget és a tapasztalatot se becsülik, ne "feltűnősködjön" az ötleteivel meg ne kritizálja a megszokott rendszert, mert ki lesz rúgva/utálva/pofán lesz verve. Megéri, nem?
(Ebből a szempontból sokat egyszerűsödött ám a pályaválasztás manapság.)

Olvasgatom itt kint a híroldalakat és rossz szokásomhoz híven belenézek a kommentekbe is. Ezt már otthon is csináltam, itt se hagytam abba. Azt látom, hogy ugyanazok a beszélgetések mennek mindenhol, ugyanazok a sémák és panelek ismétlődenk egyre-másra. Nagyon-nagyon kevés értelmes és esetleg reális vagy eredeti hozzászólás, amit rendszerint ellenérvek hiányában a helyesírásra vagy a feltételezett anyagi státusz, politikai oldal vagy vallási meggyőződéshez tartozásra tett megjegyzéssel próbálnak hitelteleníteni. És ez nem kizárólag Jobbik-szavazókra igaz, balos és jobbos, fidesznyik és libajnais egyaránt ágál, tök ugyanaz a mélyről, a gyíkagyból felszüremlő sérelmi politizálás/párbeszéd megy, akár egy kismamablog bejegyzése alatt is.
(Utóbbi egyébként kiváló fogamzásgátló, komolyan, a kedvem elmegy a gyerekgyártástól ha belegondolok, hogy milyen idióták közé kerülne Dóri a nem biztonságosan végrehajtott üzekedési vágyam miatt.)

Megoldás? Zárkózz be, éljél csigaházban a szeretteid köréből nem kimozdulva - bár jó eséllyel azok is dettó ugyanezt fogják csinálni, ha valami közéleti vagy távolról is politikai témára terelődik a beszélgetés. Ha meg nem, akkor nemtom, mi zajlik abban a családban "értelmes/értelmiségi eszmecsere" név alatt.
Vagy lépjél le külföldre és lásd meg, hogy ott is ugyanaz a szar folyik, csak az téged nem érint olyan mélyen. Mert az az, te meg csak melózni jársz oda, esetleg élni, de semmiképpen sem sorsközösséget vállalni velük.
Ja, hogy ez elég negatív kép? Az, de mint már említettem és mint a Hupikék Törpikékben is megmondták: az élet nem csak játék és mese.
Én egészen pontosan egyre inkább úgy látom, hogy Madáchnak igaza volt: "Az élet célja a küzdés maga." Néha meg kell állni, 1-2 ütemnyit élvezni az addigi sikereket és tanulni a kudarcokból, aztán menni tovább. Új sikerek felé és megpróbálni elkerülni az új kudarcokat.

Sokszor kérdezik azt is, megérte-e kijönni?
Nem. Nekem nem. Szakmailag nem. Tapasztalatilag megérte, kérdés persze, hogy kellett-e nekem ez a tapasztalat. (Mármint az jó, hogy tudom, képes vagyok végigcsinálni egy ilyet; de az már kevésbé szívderítő, hogy mindezt nem "egy maréknyi dollárért" teszem.)
Az évfolyamtársaim mind 6-10 hónappal előrébb tartanak a karrierjükben, ez ugyanennyi havi bért is jelent, csak hogy materiálisak is legyünk a nagy okoskodás közepette. Én idekint egy árva publikációt nem tudtam megjelentetni, habár megírtam vagy kettőt és fejben van még legalább ennyi. (Most a komolyakról beszélek, nem az ilyen-olyan cikkecskékről meg történetekről.) Tehát ha feladom valahova az önéletrajzom és valamilyen csoda folytán bekerülök a HR-es interjúra, nem fogom tudni azt mondani, hogy az itt töltött x hónapomnak van kézzel fogható szakmai eredménye. Hiába tudom, hogy kell(ene) bánni és tárgyalni egy ázsiai (főként persze indonéz) partnerrel vagy melóssal; mivel bizonyítom, hogy nem csak dumálok bele a levegőbe és nem a golyóimmal tikitakiztam valami tengerparti bungalóban egy fűszoknyás húzottszemű hobbitlánnyal?
Mutassam meg esetleg ezt a blogot? Gondoljuk már végig, csak a bekezdés elején elmeséltek miatt kb. bekezdésenként vágnának ki az interjúról. "Az őszinteség nem szexi", hogy marketinges fordulattal éljek.

Egyébként tényleg nincs különösebben baj a kedvemmel. Csak azt gondolom, a "legyünk lélekben örökké gyerekek" szemlélet nem nekem való - meg mellesleg egy bazi nagy zsákutca - és ez óhatatlanul együtt jár egy csomó illúzió elvesztésével.

Megint az a helyzet, hogy kevés összefüggő dolog történt. Hosszabbat majd megpróbálok hétvégén írni - valszeg újfent egy újsághír kapcsán fogok bemutatni dolgokat. Bár ez csak egy terv, azok meg nem működnek túl jól errefelé.

Nézzük gyorsan, mi a helyzet felém:
- Még mindig nincs repjegyem Tahiföldre, se Szingapúrba, se nagyjából sehova. Az ok baromi prózai:
- Az egyetem szerint a minisztérium nem küldte el az ösztöndíjunkat. Már jó ideje saját zsebből fizettek minket, de most az ő keretük is elfogyott. Szóval júniusra fele zsetont kapartak össze nekünk és várják, hogy hátha júliusra megküldik a maradékot.
Úgyhogy per pillanat mindenki áll és vár.
- Zoli és Tomi motoros túrára mentek, Flores keleti felétől indulnak és ha minden jól megy, Tomi eljut Szumátra északi csücskéig. Útinaplót valszeg angolul fognak írni (Trusting the Gnome, ill. Tomi saját blogján, képek szintén ott), lehet őket nyugodtan olvasni. Más kérdés, hogy nem sírtam volna, ha engem is elhívnak és nem csak azt kérdik meg, hogy mikor és milyen komp indul Surabayából a célállomásukra.
- Még mindig sehol a búvárkártyám. Így lassan 4 hónap után csibész lenne, ha a kezemben tarthatnám. Küldtem új kérvényt is a legközelebbi PADI irodába, de valszeg a nagytiszteletű Indonéz Póóósta sikeresen elnyeli ezt is.
- Elkezdtem egy haladóknak szóló edzésprogramot, amit elég keménynek érzek. Jó lössz, jó lössz, lehet majd tőle fejlődni nagyerőkkel. Sajnos a felsőtestemen nem érzem még az izomlázat (ami csak az én hülye agyamnak kéne, hogy érezzem a fejlődést), de a vádlimban a lángolás csak a második nap végére múlt el. Intenzív, na!
- Iszonyat meleg van, feszt izzadunk. DE! Mázlinkra már van olyan vízadagolónk, ami nem csak meleg-, de hideg vizet is tud csinálni, úgyhogy így egy fokkal jobb.
- Egyik reggel félálomban elkezdtem hajat mosni és térddel lekaptam a vízcsapot a falról. Semmi komoly erőkifejtés nem volt, éppen csak hozzáértem, de az a vacak annyira el volt már korrodálva, hogy simán kitört az egész. Nézem a kezemben a csapot (először egy oktopusz jutott róla eszembe - az a csőrendszer, amivel a búvárok lélegeznek), meg a falból ömlő fekete homokos vizet és azon filóztam, hogy mi vajon ezzel fürdünk? Mivel főcsap sehol, a hajam tökig samponos, ezért kimentem a fürdő előtt mosó Házinénihez és a kezébe nyomtam a cuccot, hogy "Van egy kis probléma." Ő mutatott egy szobát, ahol befejezhettem a hajmosást, aztán fél óra alatt valami helyi bézbólkalapos mekkmester megoldott a csap kérdését is.
- Tovább folytatódik az útfelújítás a suli felé vezető részen - ennek okán állandó a dugó. Hétvégén az egyik este konkrétan akkorát sikerült a derék indonézeknek összehozni - akik szerint ha nem tudnak haladni, akkor legalább a másik útjába kell állni, hogy ő se tudjon - hogy kb. egy órán keresztül szívtuk egymás vérét egy 200 m-es szakaszon. Ezidő alatt egy hobbit majdnem elgázolt a kocsijával (úgy kellett visszalöknöm a motort és elfordítani a villát, hogy a baromarcú nagy svunggal érkezve 3 méterrel előrébb tudja túrni az orrát), amit én nem honoráltam. Sajnos annyira enervált lettem, hogy nem támasztottam le a motort és húztam ki a kocsijából - de nem tudom megmondani, hogy miért nem.
Aztán egy másik baromarcú hátulról azt óhajtotta megnézni, hogy a kipufogóm jól a helyére van-e rögzítve. Mikor hátranéztem, ott vigyorgott a pofámba - 2 másodpercig, amikor is meghallotta, hogy magyarul elmesélem neki, hogy mijét hova fogom feldugni neki, ha nem tanulja meg kurva gyorsan fegyelmezni magát. Innentől csak a szokásos baromkodás ment az utakon. (Az se jó, teszem hozzá.)

Van egyfajta napirendünk a kostban (majdnem kolit írtam, de végül is az is ráillene), aminek egyik eleme az, hogy elmegyünk a legközelebbi warungba kajálni egyet. Ez rendszerint nem egy gyors dolog, akár 30-40 percig is eltart a dolog és ezidő alatt van lehetőség beszélgetni.

A napokban, az egyik ilyen során a következőt láttam: sétál a nem-túl-jól megvilágított utcán egy párocska, a lány zsáktalan, nadrágos, ez a keresztény-negyed, de vélhetően nem csak úgy összeállt a gyerekkel, ha már este elmegy vele. Ami érdekes volt, az a kezek tétova játéka. A kiscsaj elég szorosan a teste mellett tartotta a sajátját, de félig nyitva és a csípője legszélesebb pontján - mondhatni, lopta a távolságot.
A gyerek meg csinálta, amit ilyenkor mi fiúk csinálni szoktunk, tekergette a kezét, gyűjtötte az erőt a nagy tetthez, stb. A vége az lett, hogy mielőtt megfogta volna a lány kezét, inkább visszahúzta és a saját seggét kezdte el markolászni helyette (remélem, zavarában).

Marekkal ezt végignéztük és azon kezdtünk el töprengeni, mi a túróért van ez? Ha egyszer a mókusarcú meg akarja fogni a lány kezét, mi a retekért húzza vissza egy derengő fényben játszó utcán, ahol kb. csak ketten vannak? (Meg miért kezdi el fogdosni helyette a seggét?)

Nem vontunk le magvas konklúziót, de szerintem érdekes eszmecserét folytattunk. Marek szerint ennek oka a vallásuk és az a rendszer, ami erre épülve kb. sakkban tartja őket.
A másik pedig az, hogy az elmúlt párszáz évben mindig volt valaki, aki megmondja nekik, mit kell és hogyan. Kezdve az elején a dzsungelben a "királyokkal", ami el is tartott úgy az 1900-as évek elejéig, amikor jöttek a gyarmatosítók egy pár hullámban, utána jól felszabadultak egy hazai diktatúrába, majd jött a lázadósdi.

És nálam itt jött a nagy kérdés: Ha a diákok fel tudtak lázadni a rendszer ellen a japánok idején, később pedig a diktatúra végén (amúgy azért, mert drágább lett volna a benzin) és most is tudnak lázadozni az újra növekedő benzinár miatt - akkor miért nem tudnak saját magukért is kiállni?
Mondjuk azért, hogy megfoghassák a lány kezét és másnap erről ne tudjon az egész város? Vagy hogy a szüleik ne úgy tekintsenek rájuk ha este 8 után érnek haza, mint a véres rongyra?!  (Mert legtöbbször az van, hogy a szülők csak ülnek otthon csöndben és csúnyán néznek a gyerekre - aki mondjuk 21 éves -, de már ezt sem bírja a cizellált lelkivilága az ifjaknak.)

Kontrasztként mesélek kicsit arról, milyen "A Bűn Sikátorában" lakni.
- Van itt egy üres szoba, ahova havonta max. 1-2 éjszakára jön ugyanaz a pár - szóval nagybetűs baszófészek. Egy olyan zsákos lánynak, aki csak hosszú idő után mert egyáltalán a szemebe nézni és a fürdőszobából is törölközővel letakart fejjel jön ki. De előtte azért közösen tusol vagy mandizik a fickójával - aki amúgy biztos a férje és csak átutazóban járnak erre...
- Van egy fehér srác, aki kotonhasználat és odafigyelés mellett összehozott egy gyereket egy hobbitlánynak, aki erről csak bő 2 hónappal a fogantatás után volt hajlandó hírt adni a muksónak - akkor is csak azért, mert a fazon szakítani akart vele. Erre eltűnt a csaj, majd 6 nap múlva bejelentette, hogy azt hiszi, hogy terhes. A srác vett neki gyorstesztet, pozitív lett. Mondta a lánynak, hogy ő nem véletlenül használt gumit, nem akar gyereket; épp ezért hajlandó állni a költségeket, hogy ne szülessen meg. De azt persze nem lehet, mert a lánynak ugyan se pénze, se esze - de nagyon keresztény és nem csinál abortuszt. Úgyhogy most lehet majd gondolkodni, hogy mikor nyújtja majd be az apasági keresetet a csaj...
- Egy mókusarcú fazon soha nem szól kettőt se a lakótársainak, de minden nap jön-megy a melója szerint és esténként ki sem esik a tévéből. Hétvégén aztán néha jön egy nő, akivel nagyerőkkel egy matracon alszanak - persze biztos ők is férj és feleség.
- Van egy másik srác, aki ugyan nem házas, de rendszeresen fogad egy hobbitlányt éjjelente. Legtöbbször ugyanazt és csak néha másikat.
- Van egy hobbitlány, aki foglalkozására nézve "táncosnő egy karaoke-bárban", ami mondjuk a műsoros kurva egyik szinonimája. Szegénynek ugyan olyan ronda a feje, mnit egy vasúti szerencsétlenség, de rendszerint félig átlátszó rózsaszín babydoll-ban flangál. Az meg, hogy a barátai kizárólag 22h után jönnek őt meglátogatni, puszta véletlen lehet. (Bár most van valami állandója is.)
Ő volt egyébként az a csaj, aki átadta a helyét Miss Röfinek, aki pedig a szülei és ismerősei előtt bújkált, mert vemhes volt és gondolom, nem tudott apát prezentálni hozzá. Mondjuk szülés után is ugyanolyan disznó maradt...
- Plusz vagyok én.

Érezhető, hogy azért a képmutató felszín alatt bőven van vaj mindenki füle mögött. De hát Indonéziában megmondták már, hogy hazudni nem bűn, ha van rá esély, hogy attól valaki jobban érzi magát.
(Szép egy hely ez.)

[Napirend előtti felszólalás:
Igen, sokan mondták már, hogy a blog.hu nem a legjobb választás volt és helyette minden más kellett volna. Ez van.
A jövőben pedig ez az oldal fog frissülni, a freeblog pedig megmarad a régi állapotában, egészen addig, amíg le nem vágják a szervert. Az eddig beágyazott képek oda mutatnak, így amikor azt lekapcsolják, ezek is eltűnnek.
Képek és videók az alábbi helyről letölthetőek: http://www.4shared.com/folder/V7A6HppY/Indonzia.html  ]

Véget ért a záróünnepség és történt néhány dolog, ami elgondolkodtatott arról, hogy mi a túrót is csinálok mostanában?
Ha rövid akarok lenni, akkor azt mondom: elkövetem újra ugyanazokat a hibákat, mint 10 éve. Kicsit hosszabban kifejtve, elhamarkodottan ítélkezve akartam egy olyan közösségbe belesimulni, ahonnan szinte minden szempontból kilógok (mint ahogy erre már felhívták a figyelmem, amit egyébként köszönök!) Magyarul, ugyanaz megy, mint anno 16 évesen. Akkor az volt a mentségem, hogy a "jó nők" abban a brancsban voltak; a mostanira nincs jó érvem. Persze mindenféle homályos úton-módon meg tudnám ideologizálni, de az önbecsapás zsákutcájából éppen kifelé igyekszem, nem befelé.

Itt kint már egy jó ideje egyedül intézem a dolgaimat, nem nagyon tartunk kiscsoportos megmozdulásokat Semarangban, csak az indonézeket látom néha bandázni. Ennek okán elég durva meglepiként ért ez a záróműsor, ahol elkezdtem megérteni, miért van a helyiekben ennyi előítélet a nyugati emberekkel kapcsolatban. Tudniillik itt úgy gondolják, hogy minden fehér fiatal önző, erkölcstelen életet él és állandóan részeg meg hangoskodik és problémázik. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy ezzel nem értek egyet, a mostani tapasztalataim mást mutatnak.
Az, hogy "erkölcstelen életet él" helyi szinten azt jelenti, hogy fiúk és lányok együtt szórakoznak, horrible dictu házasság előtt egy szobában alszanak és a lányok fogyasztanak alkoholt, valamint fürdőruhában fürödnek a medencében a fiúk szeme láttára. Erre azt tudom mondani, hogy toljon sünt, akinek ezzel komolyan baja van.
Hangoskodik és problémázik: ez sokszor igaz, előbbire legtöbbször a piázás sarkallja (bár a jávaiak egy kurva szót ne szóljanak, ezek egyenesen félnek a csendtől, ezért ott törik meg, ahol csak tudják. Még hegymászás közben is szól a cigányhifin teljes hangerőn a dangdut), utóbbira meg a helyiek "leszarom" stílusa és a mérhetetlen lustasága okán kerül sor. Ezt a témát nem nyitom meg jobban, az archívumból ki lehet mazsolázni számtalan példát.

És itt jön az, ami miatt nehéz helyzetben vagyok: hogy önzőek és feszt tintáznak. És nem úgy isznak, hogy "na, öblítsük le a torkunk hogy legyen bennünk némi nyomás, a jó hangulatot fokozandó" - bár ez volna az eredeti cél -, hanem egyre csak, mindent és lehetőleg keverve. Volt egy pillanat a klotokozás után, amikor egyedül ácsorogtam a hotel medencéjében, sörrel a kezemben és figyeltem a tömeget. Akkor volt először olyan érzésem, hogy ezek az emberek helykitöltés gyanánt isznak és cigiznek ennyit és igazából nem tudnak magukkal mit kezdeni, csak a szesztől és egymástól várják, hogy legyen valami. Az egyik lánnyal többször direktben egymásra is néztünk, de később bevallotta, hogy az asztalon túl már nem látott rendesen és eddig azt hitte, én leléptem valahová. (Ez mondjuk még lehetne a klotok is, de annyit nem ivott a hölgy - tudtommal.)
Egy másik, tök ismeretlen lánnyal viszont volt egy másik, furcsa tekintetváltásunk is. A szitu ugyanaz, csak a hölgy a medence szélénél ücsörgött és ugyanúgy nézelődött, mint én. Amikor így hirtelen egymásra néztünk, ő elmosolyodott és megkérdezte, hogy onnan is olyan fura-e a kép, mint innen?
Ehhez már csak tarkításnak jön az, hogy az egyik darmás versenyzőre azelőtt rángatták fel a gatyát, hogy mi megérkeztünk, előtte ott helikopterkedett a farkával részegen a népes közönség igen visszafogott örömére.

Nos, ebben a szituban kezdtek el baromira hiányozni az otthoni barátaim. Mert tény, hogy mi is szoktunk tintázni ha összejövünk és azt sem mondom, hogy nem aljasodtunk le néhányszor - de tizenévesen bakker! Most nem megyek bele a szelídi nyaralások elmesélésébe, mert az akták továbbra is titkosítás alatt állnak (bár a rendőrségi eljárások cselekmény bizonyíthatóságának hiányában már leálltak), vagy akár az egyetemi vizsgák utáni becsacsizásokba, de ilyen szintre soha nem mentünk le. Soha nem azért ittunk, hogy fogyjon vagy hogy "helyet kitöltsünk". Sőt, mostanában már egyre gyászosabb a helyzet ezen a téren is, gusztustalanul konszolidálódtunk és sajnos egyre nehezebben lengünk ki. De azt mondom, inkább ez, mint ez a poszt-tinédzser IHB mentalitás...

A másik dolog pedig a mérhetetlen önzés.
Ebben ugyan az indonézeknek sincs szégyellnivalójuk, jópáran felveszik a versenyt a nyugati lélekkel - de talán nem kell mondanom, hogy én nem az indonézekhez állítom a mércémet. Mindenesetre elég érdekes volt megtapasztalni például azt, hogy néhányan minden szemrebbenés nélkül kezdték el pakolászgatni az embereket ide-oda a szobák között, csak hogy nekik jó legyen, mert nem akartak két napot a párjuk nélkül tölteni - akivel amúgy együtt laknak itt kint is. És további két zavarbaejtő dolog is megmaradt: egyrészt, hogy az ázsiai és afrikai diákok milyen dolgokat bevállaltak azért, hogy egy tök ismeretlen fehér lánynak jó legyen; másrészt hogy a kérelmező pár bár "nem a legélesebb kés a fiókban" - hogy egy kedves ismerőst idézzek - de alapvetően és magánemberként legtöbbször jófejek. És persze önmagukat szociálisan baromi érzékenynek, toleránsnak és miegyébnek tartják.
És ez utóbbi igaz aztán sok más emberre is, akiknek most nem számolok be részletesen a tetteikről, mert mindenki el tudja dönteni, rá mennyi vonatkozik a fentiekből. (Zoli bácsi már az előző bejegyzés során nehezményezte, hogy nem a legmagasabb elragadtatottság hangjain szóltam róla... :o) Öreg, az tényleg nem arról szólt, hogy "végig téged ekézzelek"!)

Az mindenesetre elgondolkodtatott, hogy míg a nyugati ember (és nem csak az én generációm, bár az is egyre inkább) önmagát szociálisan baromi érzékenynek és - tudatosnak mondja/állítja be/akarja láttatni, ez a cukormáz valójában legtöbbször addig tart, amíg meg nem kell mozdulnia. Képesek végignyomni egy Kony-kampányt és telebombázni az ismerősök e-mailfiókjait és üzenőfalát mindenféle ellenőrizetlen és évek óta kerengő netes okosságokkal meg "felháborító borzalmakkal", amit "feltétlenül olvass el! mert különben egy szívtelen rohadék vagy és meghal egy lyukas szívvel született kisgyermek kedvenc bébifókája", de ha neki személyesen tenni kéne valamit, akkor hirtelen jönnek a kifogások. Ismerős, ugye?
Angol nyelvterületen ezt slacktivism-nek nevezik (bajban vagyok a fordítással, a szó első fele "lógós"-t, a második "aktivistát" jelent. Mondjuk, hogy "linkelő "-nek hívnám magyarul) - azokat nevezik így, akik egy megosztással úgy érzik, elvégezték a napi jócselekedetüket és ettől ők már értékesebb emberek, mert törődtek a világgal; de valójában tenni nem szeretnek ezen kívül semmit. Csak hogy értsd, mire gondolok: télen ellapátolni a szomszéd járdájáról is a havat, bevásárolni a haverodnak, ha már úgyis arra jársz, beszélni egy tíz percet a tömbház öregasszonyával, felszedni az út közben eléd kerülő szemét egy részét, ilyenek. Nagyobb dolgokra - árvíznél homokzsákolás, hogy aktuális is legyek; önkénteskedés - meg már gondolni sem igen merek, mert hát mindenki ideje baromi értékes és drága, különben is ez mindig valaki más feladata lenne.
Ebből a szempontból az indonézek sokkal egyenesebbek, ők pont leszarják ezt az egészet és kész. Persze ugyanolyan képmutatóan elszajkózzák nekünk a szlogeneket az egyenlőbb társadalomról, a nagyobb közös felelősségvállalás fontosságáról és arról, hogy mindez valaki más (jellemzően a kormány vagy az állam, esetleg valamelyik egyház) feladata lenne. Csak mint mondtam, ők nem mércék.

Van aztán még az a csoport, aki önmaga is akkora rakás szerencsétlenség - legtöbbször mentális és/vagy lelki értelemben -, hogy többet ártana a segítsége, mint amennyit használna. Na, ebben például tökre megegyeznek az indonézekkel.

Félre ne értsétek, én nem tartom magam különösebben jó embernek. Főleg, amióta láttam pár tényleg jó embert - Tiszteletem, Borbély úr! - értékelődött át nálam ez a dolog. Az is lehet, hogy én is egy önző paraszt vagyok; de valahogy ezt így egyben ritkán kapom meg és valahogy az én önzésemből mindig csurran-cseppen jó a körülöttem lévőknek is. Nem én látom ezt így, de már megkaptam több független helyről, szóval fenntartásokkal elhiszem. (Ezzel egyben demonstrálva önnön gyarlóságomat, hogy a pozitív jelzőket bezzeg elfogadom. Mondjuk szerintem a negatívakat is, max. nem értek velük egyet.)

Szóval fura és némileg elkeserítő kép tárult elém a generációm viselkedését illetően...
A magyar csoport jelentős része ugyan a skála jobbik felén foglal helyet, de gyanítom, hogy kevesen vannak ahhoz, hogy a jó irányba billentsék a mérleget - plusz néhol azért ők is meg-megbotlanak.
Fábry apját parafrazeálva: "Homályosan látom a [nyugati világ] boldogulását[...]" A keleti értékrendet és viselkedést meg hagyjuk, pont nem vezetett sehova az utóbbi párszáz évben, a mostani fellendülést meg nem magának köszönheti.

Mivel esélyes, hogy páran megsértődnek majd, ezért mint mindig, most is nyitva áll a lehetőség a kommentelésre, egészen nyugodtan meg lehet írni ide alulra vagy nekem privátba és el lehet mesélni, hogy őszintén milyen alak vagyok. (A látogatottság alapján nem kell nagy dömpingre számítanom. :) )

Május vége főként azzal vonult be az idei darmások emlékezetébe, hogy közel kilenc hónap után újra meleg vízzel tudtak zuhanyozni és rendes ágyban tudták kialudni az alkoholmámort. Ennek helyszíne pedig – sosem találnátok ki! – Yogyakarta méltán híres és hírhedt városa volt.

Az idevezető út persze szokás szerint tervezéssel és előkészületekkel telt – részemről. Zoli bácsinak beígértem, hogy elmegyek vele edzeni egyet aztán megnézzük, mit lehet kihozni a mostani helyzetéből: fogyni akar, szarul kajál és emiatt veszít is a beléből, de közben épülnek le az izmai is. Meg edzeni is elég ímmel-ámmal járt.
Garai kisasszonnyal a reunion és a születésnapja kapcsán részéről egy masszázs, részemről meg némi cukormérgezéssel egybekötött sütikajáltatás volt tervben, meg egy malioboro-s (emlékeztek? Ez Yogya bevásárló utcája) ajándékvásárlás is. Én ugyanis csúnyán ki akartam használni azt, hogy a többiek az egyetemről kocsival mennek és velük hazahozatni a cuccokat, hogy ne motoron kelljen szórakozni velük, erre pedig ez volt a legjobb alkalom.
György Tomival elvileg egy szemináriumot terveztünk némi sör kíséretében arról, hogy miért olyanok az indók, amilyenek és hogy miért a fehérek gyarmatosították a világ jelentős részét és nem mondjuk mások.
Beával már nem is tudom, mi volt a hivatalos terv, de én már régen oda akartam neki adni a motoros bandák női támogatóinak járó ruhadarabot, meg megnézni, hogyan táncol egy úrinő jávai ruhában.
A többiekkel meg elvileg örültünk volna a viszontlátásnak, vagy csak simán tudomásul vettük volna egymást. Megmondom őszintén, nem mindenkivel óhajtottam találkozni a nemzetközi csapatból, de gondoltam, elég sokan leszünk és elég jól el tudjuk majd egymást kerülni. Ez többé-kevésbé nem sikerült.

Hosszú idő után tehát újra az úton találtuk magunkat Vikivel, de mint minden ebben a csodálatos országban, ez is elég gázul sült el. Én a megelőző héten úgy rendeztem át az edzéseimet, hogy az utazás ne zavarjon bele és vasárnap is tudjuk tolni a dolgot. Csütörtökön aztán megcsináltam a váll-kar részt hogy Évinek legyen bőven dolga, kajáltam egyet a WSB-ben (ami már rituálévá vált indulás előtt) és nagyon jókat mosolyogtam, amikor a tulajdonosnő megkért, hogy ugyan fotózkodjak már le vele meg a kiscsaláddal. Azt hiszem, ez volt kb. az első alkalom, amikor szívesen tettem ennek eleget és még önszántamból mosolyogtam is - sok-sok hónapja eszem a főztjüket majdnem minden nap, ennyi azért bőven elég ok egy sima fotóra.

Indulás előtt még beszéltem Dórival, ami ugyan kicsit elhúzódott, de azért annyira nem, viszont induláskor Zoli írt egy sms-t, hogy 17:30-kor moziba megyünk. Ez csak azért problémás, mert előtte végig arról társalogtunk, hogy csak másnap lesz filmnézés (Siang Kyai, ha még emlékeztek). Nos, az előzetes utazások tapasztalataiból kiindulva, ezt nem nagyon lehetett volna összehozni, csak ha megdöntöm a saját gyorsasági rekordjaimat és mázlim is van. Ezeket azért nem lehetett garantálni, de megpróbáltam összehozni. Nem igazán tudom, mi okból, de az eddigi leggyorsabb és legsimább utat sikerült produkálni. Forgalom alig, a városhatárig dugó az útépítés ellenére alig, a hegyekben lazán lehetett haladni, szóval úgy nézett ki, még akár sikerülhet is. Egészen Yogya határáig, ahol is jött a szokásos szarakodás: a bevezetőn araszolgatás, a Jombor Stationnél mióta megjöttünk megy az útépítés és emiatt hol erre, hol arra nem lehet menni – most éppen a nekem megfelelő irány volt lezárva, kerülhettem a pocsékabbik úton, ami a csúcsforgalmi időszakban nem kajak, főleg azért nem, mert természetesen azt az utat is újították és építették mindenfelé. Slusszpoénként még kaptam egy sms-t Zolitól is, hogy akkor 17h-kor találka valamilyen pláza harmadik emeletén. Se a helyet nem tudtam, az idő is már rég elmúlt és nem hittem el, hogy Zoli már megint megszívatott. Szóval válaszoltam az sms-ére, hogy bassza meg a tudományát és ha végzett a műsorral, Beáék házában fölszedhet – elvileg ugyanis most nála aludtam volna. Végül persze ez sem ment ilyen egyszerűen, de olyan 3 óra várakozás után Bea hazaért a filmről és utána már lassan beindultak az események. Idő közben én elmentem kajálni egy közeli helyre, ahol a fene tudja miért, de jártában-keltében egy indonéz faszi végigsimítottam a felkaromat és elhaladtában furán vigyorgott rám. Most vagy sikerült felkeltenem egy homár indonéz érdeklődését, vagy csak az ujjatlan felsőből kilógó karom keltette fel az figyelmét. Mindegy, egyik sem talált sem jókedvemben, sem viszonzásra.

Este aztán nagy nehezen összefutottunk Zolival, miután én egy korábbi beírása alapján megtaláltam a házat és visszamentem a találkozási pontra. Szóval megérkeztünk, Beni már ott olvasgatta a másnapi indonéz nyelvvizsgára felkészítő füzetecskét. A srácok ugyanis kitalálták, hogy brahiból beneveznek egy ilyenre, 50k rúpia (~4 EUR, ~1160 Ft) megér nekik ennyit. Alig akarták elhinni, hogy nekem meg nem. Mint kiderült, szinte mindenki Zolit nézte ki új házmesterének, szóval nem kis tumultus alakult ki az új házában: vagy három lengyel lány (akik közül egy egészen jól nézett ki), a román potyautas Chip és az általa megrontott – és immár zsáktalan – nője, Beni, Tomi, jómagam és a hajnali órákban ivászatból részegen hazaeső Lili és haverja. Elég későn feküdtünk – beszélgettünk kicsit, megkérdeztem Zolitól, mégis mit gondolt erről a mozis ügyről meg volt asszem másról is szó, de semmi életbevágóról. Eltöltöttem néhány igen pocsék órát a padlón egy vakarék jógamatracon és hálózsákban, de szerintem a többiek még kevésbé élvezték ezt, mint én – feszt forgolódtam, mert vagy megdögleni készültem a melegtől, vagy a szúnyogok döngicséltek a fülembe. Reggel aztán keltek a népek korán a vizsgára, keltem velük én is, mocorogtam kicsit, aztán elmentem kajálni és megindultam megkeresni a hotelt, ahol elvileg az egyetemi különítményemmel kellett találkoznom. Ez elvileg egyszerűen ment volna a főutakon keresztül, de persze ehhez az kéne, hogy ne legyenek indokolatlan útfelbontások, egyirányú utak és hogy felismerjem a főutakat. Végül aztán térképpel és némi kerülőúttal eljutottam a megfelelő helyre, ahol nem túl egyszerűen, de megtaláltam a hotelt is. Be a mélygarázsba, gyorsan letudni a becsekkolást és élvezni a kényelmet – ez volt a terv, ami sikerült is. Pluszpontként kiderült, hogy minden szobához jár wifi, amivel ugyan letölteni nem lehet, de Skype-olni igen. Beszéltem Dórival, zuhanyoztam egyet MELEG vízzel, kipakoltam a hátizsákom és élvezni kezdtem a nyugati körülményeket. Még tévé is volt a szobában, normális nemzetközi csatornákkal!

Mivel természetesen megint esett az eső és a kajajegyemet Rohman mester magánál tartotta, ezért átmentem a közeli focipálya „büféjébe” kajálni egyet, majd visszacsattogtam a hotelba pótolni egy kicsit az éjszakai alvást. Ez az sms-forgalom miatt nem volt olyan egyszerű, de azért sikertelennek sem mondanám. Évivel beszéltünk, hogy ha nem esne még mindig az eső, most összefuthatnánk egy találkára, de ez végül már csak estére sikerült a hivatalos állófogadáson. Fura volt ennyi fehéret egy rakáson látni, még furább volt ennyi ismeretlen ismerőssel összefutni. Egy csomó emberről tudtam, hogy már találkoztunk, ismerem az arcukat de semmit nem tudok róluk vagy hogy honnan ismerem őket. Évivel szerencsére nem ez volt a helyzet, este végül sikerült összefutni és beszélgetni picit, de aztán a fene tudja miért, megint szétváltunk. A nyitóműsorban fellépett Zoli bácsi és társulata, mint gitárfenomének és Bea, mint az egyetlen táncos bulé aznap. Eredetileg többen lettek volna, de a lányok lemorzsolódtak, így végül az egyik indo tanár ugrott be helyettük.

A programok végén aztán gyorsan összekapta magát mindenki és megindultunk – nem kevés tipródás után – a rizsföldes klotokba folytatni az estét. Mivel Zoli már egy ideje szeretett volna több időt eltölteni Évivel, ezért (ha jól rémlik), ő hozta el a kisasszonyt a helyre. Itt aztán tovább társalogtunk, hol magyarul, hol angolul. Odakeveredett valami magyar emberke is, aki 23 éve lelépett otthonról és életvitelszerűen máshol él – az utóbbi kb. 10 évben jellemzően Délkelet-Ázsiában és ha jól értem, újságírásból meg ilyesmiből él. Mialatt Zoli Évivel és másokkal társalgott, én ezzel a sráccal folytattam érdekes eszmecserét a világ dolgairól, majd éjfél környékén két Bomber HIDROKLOTOK után elkezdtünk megindulni az Edelweiss Hotelünk tetején lévő medence felé, hogy tovább szórakozzunk. Út közben én vettem még egy sört, ami aztán elég jó ötletnek bizonyult, lévén a hotelban természetesen nem lehetett ilyesmit venni. Odafent a medence partján aztán már javában folyt a röfögés meg a mocskolás, Pepe, a manadói magyar srác természetes állapotában (csontra bebaszva, lengő farokkal) fogadta a jónépet. Idővel aztán sikerült valami gatyát ráimádkozni, de az is erősen testre simuló és testszínű volt, szóval nem rajongtam körbe, amikor kommunikálni akart velem. Megtalálta viszont a semarangi szlovák csajt, Michaelát, akivel úgy tűnik, valamiféle kapcsolatot akar kialakítani, mert azóta többször keresgélte. Én körbenéztem a társaságon, aztán úgy döntöttem, hogy inkább a medencébe süppedek. A víz nem volt meleg, cserébe meglehetősen hideg igen – de legalább hűtötte a sört is. Itt találkoztam a malangi Patriciával, aki szintén a lengyel kommunát erősíti, nem mellesleg a pasijával, Zbysekkel amolyan élő legendák lettek a magyar darmások körében. Én Patricivál beszélgettem a medencéből, de talán helyesebb volna azt mondani, hogy meghallgattam a szófosását az utazási terveikről meg a világ állásáról. Közben nagy parti alakult ki a melegvizes tusolóban, patakokban folyt a háziszesz, én meg azon töprengtem, hogy ezt a fajta szórakozást már otthon se szerettem, de most kezdem megérteni az indo sztereotípiákat a fehérekkel kapcsolatban. Idő közben megjött Tomi is az Ausztráliában dolgozó haverjával, aki közölte, hogy már sokat hallott rólam és hogy én nagyon negatív vagyok, nem biztos, hogy társalogni akar. Átfutott az agyamon, hogy úgy látszik, az aussie-k tényleg tenyeres-talpas bunkók lehetnek, ha ez ott elmegy, aztán visszacsobbantam a medencébe. Később befutott Zoli is, aki előtte beszállásolta magához Évit, aki bár nem ivott sokat, de elég rosszul lett a klotoktól, így nem jött fürödni sem. Elmondása szerint ez amúgy is necces lett volna, mert híján volt a szükséges ruházatnak és melltartó sem volt rajta. Szerintem lettünk volna páran, akik szoros emberfogással megoldást kínálnak erre a helyzetre, de hát nem kellett.

Idő közben megjelentek a biztiőrök is, de akkorát örült nekik mindenki és úgy megtapsikolták őket, hogy végül leücsörögtek valahova a bejárat mellé és elcigizgettek mellettünk. Patricia menetközben betalált egy csomó embert, hogy cseréljenek már szobatársat, mert ő együtt akarna aludni Zbysekkel, ha már úgyis egy párt alkotnak és egész eddig együtt laktak. Na ki volt a hülye, aki belement?! Meg rajtam kívül még páran, szóval az estét egy madagaszkári gyerek szobájában töltöttem, a magyarok egy része meg olyan 3 környékén elindult gyalog vissza az ő hoteljükbe. Idő közben előkerült Évi is és közölte, hogy ő inkább mégse aludni most itt, hanem elmegy velük. Ez Zolinak meglehetősen rosszul esett, eléggé úgy érezte, hogy yogyai bulé gitárfenomén létére kikosarazták. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem röhögtem jót. :o)

Másnap reggel pár óra alvás után meginterjúvoltam Évit, hogy érzi magát és akar-e velünk jönni a kötelező falulátogatásra. Már jobban volt, de sajnos túl későn derült ki, hogy a buszunk nem megy feléjük és hogy ő mégis velünk jönne. A csoporttársaimból a lányok viszont jöttek, szóval így négyen elindultunk Wonosari mellé egy kis faluba megnézni, mit lőnek nekünk a helyiek. Én jót aludtam az úton, de villanásokra láttam pár szép képet dzsungellel meg völgyekkel és hegyekkel. Maga a hely, ahová mentünk valamiféle park lehetett, a lányok batikoltak, én meg élveztem kicsit a hangulatot (először voltam olyan helyen, amilyennek egy dzsungelfalut képzeltem, de azért nem kell nagyon komolyan venni a dolgot, mobilt tölteni és recsegő magnón zenét hallgatni itt is szeretnek az emberek). A batikolás félkész állapotában szóltak, hogy akkor most lehet menni trekkingelni a közeli hegyre. Mivel már eldöntöttem, hogy nem mászom több vulkánt (a Merapit azért nem, mert megint este kéne taknyon-könyökön felcsúszni és lehetne látni hamusivatagot, a Bromo-t meg azért nem, mert nem akarok a malangi csapatba belekeveredni – de erről majd később), de gondoltam, ez a trekk itt érdekes lehet. Nagyon jó döntés volt, a lányok ugyan nagy hősnek érezték magukat, de igazából nem volt egy megerőltető séta, a látvány viszont igen szép volt.

Felfelé menet egyik állomáson lehetett madarat reptetni – Ivana és Tasneem ki is próbálta, előbbi majdnem megnyuvasztva a madarat, mert nagy izgalmában úgy szorította. Ivana egyébként is nagy műsort csapott, olyan motivációs beszédeket tartott magának („Ezt a hazámért, a családomért és a szeretteimért teszem!”, „Igen Ivy, meg tudod csinálni, képes vagy rá!”), hogy néha röhögve hágtam fel az egyes sziklákra. Lefelé menet volt némi szórakozás köteles biztosítással (nem ereszkedés, csak lehetett fogni egy kifeszített kötelet, ha német vagy amerikai nagyseggű turistaként képtelen volnál egyben lesétálni), meg egy elég frankó drótköteles átcsúszás egy rizsföld fölött, szép panorámával. A csajok kérdezték, hogy hogy tetszett? Megvontam a vállam, hogy semmi különös, majd egyszerre elkezdtek röhögni, hogy na pont ezt a választ várták tőlem. Azt hiszem, értem, hogy mire gondoltak – de elmeséltem nekik az első toronyból ereszkedésem történetét és akkor megértették, miért nem izgultam annyira, mint ők.

Hazafelé menet megint aludtam, aztán amennyire emlékszem, megint jött a készülődés és az esti záróprogram. Erről nem akarok sokat beszélni, borzalmas hosszú, monoton és unalmas volt az első óra után. Évi mondott beszédet és olyan ruhába öltöztették, hogy csak lestünk. Itt ugye nem igazán divat az arcon és a kézen kívül mást megmutatni magából egy lánynak (muszlimoknál ugye erre jön még a jilbab is), ehhez képest a suli egy hátul térdig sliccelt szoknyát és egy olyan átlátszó flitteres blúzt adott rá, hogy ha nincs hozzá a fehér míder, hát erősen cicit villant a leányzó. (A másik csaj is ugyanilyet viselt, szóval nem Évinek lettek ledérebbek az erkölcsei az idők során.)

A program végeztével indult a szokásos tetriszezés és tökölés, hogy ki-mikor-merre indul és kivel-hol találkozik. Nagyjából annyi volt biztos, hogy ma estére már lazább lesz a program, én pl. közöltem, hogy éjfélre ágyban leszek és pont. Évi, Bea és Bori szintén így nyilatkozott, Tomi és Beni elindultak az eső ellenére Merapit mászni, Zoli meg Zbysekékkel az Edelweiss tetején terveztek iszogatni reggelig. Ezt Pepe újabb magánszáma boldogította, egyébként meg kb. elértük, hogy a darmásokat bannolták a fenti medence területéről, elvileg azért mert „kívülről italt behozni tilos”.

Másnap aztán úgy volt, hogy megyünk a Malioboro-ra Évivel bevásárolni. Eredetileg előző este akartunk, de mivel túlvállalták a szervezők a programokat és kicsúsztunk az időből. Ugyanez majdnem megtörtént most reggel is, mert Éviék már piacoztak egyet, de viszonylag időben értek vissza. A csapat a következőkből állt: egy manadói csaj és indo kisbarátja, Évi Zolival egy motoron , valamint Viki és én. Mivel bukósisakunk pont feleannyi volt, mint ahány emberünk, így az volt a terv, hogy kis utcákon fog vezetni minket az indo kisegér. Ez annyira sikerült, hogy bármelyik pesti taxis hiéna megnyalta volna a tíz ujját ilyen tehetség láttán, plusz keresztülmentünk az összes lehetséges főúton, amin csak lehetett. Aztán bemásztunk egy piacra, ami eléggé a Józsefvárosit idézte a legdurvább forgalma idején. Itt mindenki elkezdett aktívan szuveníreket venni, vagy legalábbis a fejét törni rajta, aztán szépen lassan elváltak az útjaink, mert nekem vissza kellett mennem kijelentkezni a hotelből.

Nagy mázlimra az összes nagyobb cuccomat le tudtam adni vagy Rohmannak, vagy az önként felajánlkozó Mareknak, így némi Beáékhoz tett kitérő után nyeregbe pattantam és visszatéptem Semarangba. Gyönyörű naplementében haladtam keresztül a hegyeken és ha nem akartam volna sietni, komolyan megállok nézelődni kicsit. Ám mivel az utak szinte üresek voltak, nem tudtam megállni, hogy ne élvezzem ki a hegyi szerpentineket és a sebességet, meg az „újonnan” megtalált kanyarodási technikát. Szóval a mostani yogyai út alatt szerintem az autópályás kivételével minden személyes csúcsomat megdöntöttem, hazaérve jót kajáltam és úgy feküdtem le, hogy itthon vagyok. Ezt már korábban is éreztem a szobával kapcsolatban – nevetséges módon kb. azóta, mióta az otthonról hozott gumis lepedővel „berendeztem”.

Hétfőn aztán azzal kezdődött a június Semarangban, hogy egész nap hol szemerkélt, hol szakadt az eső. Emiatt csak délután tudtam edzeni, amikor is kipróbáltam egy új módszert, mert fekvenyomásban nem igazán tudok fejlődni – bár lehet, hogy csak simán emelni kéne a súlyokat és nem foglalkozni azzal, ha nem megy ki belőle a teljes sorozat… na mindegy, az új technika lényege: 10 perc, 10 sorozat, tetszőleges számú ismétléssel és a max. súly 90%-ával. Elég brutál, bár megmondom őszintén, most nem érzem, hogy el lennék fáradva. Csak annyit, hogy a nyakam durván beállt és a derek is fáj kicsit – ergo vagy nem melegítettem be mindent eléggé, vagy rossz izomcsoportokat is bevontam a munkába. De kezdeti hibák mindig vannak, jövő héten újra megpróbálom.

No, terveim szerint most két újsághírrel fogok részletesebben foglalkozni, meg ami még jön az elmúlt időszakból.

         Érettségi helyi módon

Indonéziában az otthonitól eltérő iskolarendszer van, talán a leginkább a némethez hasonlít az általam ismertek közül. A lényeg az, hogy van vagy öt szint, egyik a másikra épül és mindenhova külön egyenruha kell, amit kötelező hordani és lehet rá büszkének lenni. Van viszont 2 vizsga, amit menet közben abszolválni kell: egy valahol az otthoni felső tagozatnak megfelelő szint előtt jön, egy pedig az otthoni normál érettséginek megfelelő szinten. Az időpont az otthonival megegyező, de nem egyszerre bonyolítják – a középsulis érettségi van előbb, utána az ált. sulis. A minisztérium viseli a költségeket és állítja össze a feladatsorokat, minden suliba, minden szigetre ugyanaz megy ki – de más alvállalkozó nyomtatja és a helyi kormányzóság osztja szét. Kell-e mondanom, hogy ez kiváló alkalmat teremt a korrupcióra minden érintett szinten?

Itt az elmúlt hetekben abból tört ki a harci hiszti, hogy egy olyan cég kapott minisztériumi megrendelést a nyomtatásra, akik korábban még sosem csináltak ilyet, se a megfelelő kapacitásuk nincs, sem az árajánlatuk nem volt megfelelő. No, de efölött még szemet hunytak volna az indonézek, mert ők leginkább csak szavakban ellenzik a korrupciót, meg ha éppen kimaradnak belőle. Azt viszont már nagyon nem szeretik, ha nekik valaki (plusz)munkát csinál, így országos botrány lett abból, hogy nem érkeztek meg időben a tesztlapok jópár körzetbe és emiatt el kellett napolni a vizsgákat és félő volt, hogy idén megint kiderülnek a vizsgakérdések, vagy valaki árulni kezdi őket, mint pár éve. (Ez amúgy nálunk is megtörtént anno mielőtt én érettségiztem volna, meg ugye a rendszerváltás környékén is.) Mint mondtam, indult a hiszti, de senki nem azt kezdte vizsgálni, hogy akkor most ki kötötte a rossz bizniszt, ki a felelős ezért és hogy szerzik vissza a pénzt. Nem, mindenki azon nyammogott, hogy az oktatási minisztert le kéne váltani és ezt az egész érettségit eltörölni, mert akkora megrázkódtatás a gyerekeknek, hogy jajjaj. Meg különben is, mennyire nem szép dolog, hogy mindenhol és mindenkitől ugyanazt kérdezik! Inkább mindenkit a saját iskolája és a saját tanárja értékeljen, helyi elgondolás szerint!
Megjegyzem, a központi tesztek megírását is a saját tanáraik felügyelik, az iskolák pedig nagyjából minden lehetségest elkövetnek, hogy megfelelő eredményeket produkáljanak a diákok. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy a tanárok például bizonyos helyeken nem hogy szemet hunynak a puskázás meg a csalás felett, de igen jó eséllyel még segítenek is benne. Az indonézek persze látják a rendszernek a hibáit – már fiatal korban csalásra és tisztességtelen dolgokra „kényszerítik” a diákot, akiből emiatt nem lesz jó indonéz! Néhányan odáig mentek a hülyeségben, hogy a felajánlott ingyen különórák és iskolai felkészítés és tanulás mellett/helyett inkább imádkozni jártak. Szerintem ez nem túl hatékony módja a vizsgára készülésnek, arról nem is beszélve, hogy azért a helyi oktatás színvonalát figyelembe véve ezek a tesztek nem orbitálisan nehezek ám. Az alsóban a fő tárgyak közül kivették a természettudományos tárgyakat és az idegen nyelvet, helyette lett vallás meg „nacionalizmus” vagy mifene nevű tárgy. Az elgondolás ugyanis az, hogy nem jó diákokat kell nevelni, hanem jó indonéz állampolgárokat. A szülők viszont odáig mentek, hogy a miniszter leváltása mellett az egész vizsgát idén érvénytelenné kéne nyilvánítani és mindenkit jó eredménnyel átengedni „az átélt megrázkódtatások miatt!” (Megjegyzem, asszem az egyik minisztériumi illetékes kifakadt az újságoknak, hogy nem érti ezt a felhajtást, a vizsga anyaga azért nem űrkutatás, fel lehet arra készülni ekkora faxni nélkül is.)

Aki valamiféle véget vár ettől a történettől, az csalódni fog. Természetesen semminek nem lett semmi következménye eddig, az elnapolt vizsgákat megírták a diákok, a kérdések állítólag nem szivárogtak ki (amit kötve hiszek, lévén az egész indonéz fiatalság kb. 0-24-ben nyomkodja a telefonját és azt is megosztja és elújságolja vagy Facebookon vagy sms-ben, hogy éppen korog a gyomra. Majd pont a vizsgakérdések maradtak titokban). A tesztek írásakor gondolom a tanárok még megértőbbek voltak, a miniszter nem mondott le és eljárás sincs a lebonyolító cég ellen. Majd talán a következő ciklusban, ha nem a mostani párt jelöltje nyer – amire van esély, de azért nem fogadnék ellenük sem.

         Benzinár

Indonézia gazdasága jelentős mértékben a kőolajtól függ – amit ugyan ők képtelenek maguknak kitermelni (se infrastruktúra, se szakértelem nincs, maguknak meg még most is lusták összehozni), de ettől még erősen hagyatkoznak rá. Igazából a fő bevételi forrásuk még mindig a külföldi bányászati koncessziókból van, a Pápua alatt lévő nyersanyagok eladásából nyerik a legtöbb pénzt. Persze sokan mondják, hogy ez nettó kizsákmányolás és hogy a helyi emberek ebből semmit nem kapnak vissza, stb. Nos, ez így nem igaz, a pápuáknak olyan széleskörű jogaik vannak, mint semelyik másik népcsoportnak. Sőt, idén az elnök egy „Szuperautonómia Plusz” nevű spéci jogkört akar nekik adni, ami egészen pontosan még nem tiszta, hogy mit fog jelenteni – de valszeg a meglévő ösztöndíjak, pluszpénzek és miegyéb mellé még több fog jönni vele. (Mert döntik ám vissza a térségbe a zsetont, csak éppen a saját választott vezetőik azt elég csúnyán megsápolják. Pápua pápuának farkasa?) A héten további előnyt is kaptak, az Alkotmánytanács állami tulajdonból újra a helyi közösségek tulajdonába helyzete az erdőket. Ez azért is lényeges, mert eddig állami rendelet tiltotta a fakitermeléseket, hogy védjék az orángutánokat meg talán a pálmaolaj-termelést. Így viszont gyanítom, hogy elég rövid időn belül ez a védettség aprópénzre fog váltódni Isten nagyobb dicsőségére és ez a pénz aztán valamelyik helyi vezető zsebébe vándoroljon. (Azért vagyok ennyire szkeptikus, mert már nem egy ilyen történt.)

Azért meséltem ezt el ennyire részletesen, mert idén úgy tűnik, megtörténik a lehetetlen: emelik a benzin árát az országban. Eddig ugyanis állami dotáció volt minden egyes literen, az állami benzinkutak pedig számolatlanul folyatták a különböző benzintemetőkbe. Most viszont hirtelen kb. 50%-ot akarnak rádobni az államilag dotált árra, ami kisebb katasztrófát váltott ki – kilométeres sorok az autópályákon és hatalmas felvásárlási láz indult be a bejelentés hetén. Pár nap alatt ugyan az újságok és a politikusok lenyugtatták a népet, hogy azért lesz még idejük felkészülni, meg lesznek kedvezmények, meg miegyéb. Odáig ment az ígérgetés, hogy már gyakorlatilag visszavonták volna az egészet, amikor a jegybank és néhány vállalkozói csoport közölte, hogy így nem tudnak tervezni és megtörténhet az a szégyen, hogy 6% alá csökken a gazdasági fejlődés – ez viszont simán nem történhet meg, szóval lesz áremelés. Az elején az volt a tervük, hogy csak a magánhasználatú járművek fizessenek többet, de azt meg a szegények szavazatai miatt nem lehetett (jövőre választások, itt meg azért nagyon szegénynek kell lenni ahhoz, hogy semmilyen motorod ne legyen). Aztán azt találták ki, hogy akkor csak az autósoknak és a fuvarosoknak kelljen fizetni (mert azok úgyis „gazdagok”), de akkor meg azon ment az ajvékolás, hogy többe fog kerülni a kettős ár betartatása, mint ami megérné bevezetni. Volt szó arról is, hogy akkor mindenki naponta csak bizonyos liternyit vehetne olcsón, a többit drágábban. De ez meg ugyanaz a tészta.

Döntés természetesen erről sincs, hétről-hétre tologatják a dolgot, most épp május vége vagy június közepe a kitűzött dátum. Vagy „mungkin nanti”.

A múltkori bejegyzésben pedig még említettem a rendőrfőnököt, aki nem kevés pénzt rámolt el és nem akart böribe menni. Na, az ő ügye végre lecsengett, szóval arról teljes terjedelmében be tudok számolni.
Adva vagyon a mókusarcú rendőrfőnök, akit nevezzünk csak Budinak, mint a szülei kiskorában. Budi a Nyugat-Jávai Főfelügyelőség vezetőjeként nem csekély befolyással bírt anno. Ez ilyen helyeken együtt jár néhány politikus baráttal és némi hozzáféréssel a közös javakhoz. Meg jónéhány patronálttal, akik aztán később vagy hátba döfnek – ami azért nem gyakori -, vagy kitartanak melletted. Miután így bebiztosította magát, Budi bácsi úgy döntött, elkezd saját zsebére keresni, de nagyobb tételben. Ezt elég jól csinálhatta, ugyanis bőven nyugdíjazása után dobta csak fel valaki és a nyomozás is elég nehézkesen haladt. Főként azért, mert csak az ő és felesége nevén van vagy 6-7 házikó a nagyobb városokban, ezeket meg nagy rendőrködés közepette azért elég nehéz lett volna fizetésből megszereznie. Végül valahogy mégis megtalálták, lefolyt a bírósági eljárás és Budi barátunk bűnösnek találtatott, mindennel együtt kb. 3,5 évet kéne kaptárban töltenie. A csavar csupán annyi, hogy Budi barátunk borzasztó nagy vigyorgások közepette ülte végig a tárgyalásokat, majd simán lelépett és nem vonult be a börtönbe. Hiába idézték meg háromszor is, sehogy sem sikerült megtalálni. Közben pedig előjöttek az ügyvédek azzal, hogy hát igaz, hogy elítélték és kiszabták rá a büntetést, meg fellebbezésnek helye nincs, de a bírósági határozat nem mondta ki, hogy le is kell töltenie a börtönbüntetést, szóval ezért tiporná lábbal a jog eszméjét, ha bevonulna Budi a kaptárba. Eléggé patthelyzet alakult ki – Budit börtönbe csak a saját emberei vihetnék, akik meg nyilván nem fogják, magától nem megy be, ha viszont kint marad, az nagyjából a végét jelenti az egész mostani status quo-nak. Mi lehet a megoldás?

Nos, nagyjából az lett, hogy az indonéz Korrupció Elleni Hatóság (KPK), ami teljesen független mindenféle politikától, elküldte a verdiktet, hogy vagy elindul szépen a börtön felé Budi, vagy kézbe veszik az ügyet és akkor minden kártyavár összedől. Na ezt megértették a szereplők, Budi bácsiért kivonult a Nyugat-Jávai Rendőrkapitányság egysége, hogy a rendőrőrsre kísérjék és ott vegyék őrizetbe. Ellenük persze felvonult egy komolyabb vallási gyülekezet is, aki közölték, hogy itt bizony hirig lesz, ha Budit börtönbe viszik – én ezt akkor nem értettem, de később kiderült, hogy Budi bácsi politikus barátai valamilyen vallási alapon szerveződő pártban is érdekeltek és az szimpatizánsok ki lettek zavarva ellentüntetni. Hogy ez hogyan derült ki? Budi bácsi nagy kedvességében küldött a főnökségnek néhány sms-t, amiben megírja, hogy nem gáz, áldozzák csak be őt, lesz ő mártír. Ennyit lehetett megtudni a nyilvános forrásokból.

Természetesen megint mindenki cikkezett arról, hogy milyen mélyre hatolt a korrupció és milyen káros ez az országra nézve – ezzel az üggyel párhuzamosan zajlott a katonák betörése abba a bizonyos börtönbe is, ahol felszecskáztak néhány rabot és megsebesítették az őket őrző rendőröket is -, de nagyon komoly lépések természetesen most sem történtek. Le lett váltva az érintett hadtest vezetője és az érintett körzet rendőrfőnöke, akik elvileg jóban vannak és ez volna hivatott szavatolni azt, hogy a jövőben majd nem esik egymásnak a két fegyveres szerv. (A problémát főként az okozza, hogy a Rendőrség a kétezres évek elejéig a katonaság részét képezte. Előbbi emiatt féltékenyen őrzi szabadságának minden kis morzsáját, utóbbi pedig továbbra is úgy tekint a Rendőrségre, mint egy rakoncátlan kistesóra – ez nem túl jó álláspont Indonéziában.)

Az újsághírek után némi saját élmény: voltam egy indonézek által szervezett japán kulturális fesztiválon. Az egyik japán leányzó szervezte a sulimból az indonéz diákjaival közösen – ehhez képest elég jól sikerült. Bár nem volt nagy durranás a körítés, a vasárnap esti móka megérte. Volt például indonéz-japán kabuki előadás, ami igazán jól sikerült. Meglepő módon egészen élveztem a dolgot, a lányok tánca ugyan szerintem eléggé keverve volt jávai elemekkel, de ez van.

A slusszpoén viszont az indonéz „rockéletbe” való betekintés volt. Eleve rejtély számomra, hogy van egy csomó gyakorlott zenész a környéken, akik egyenként elég jól tolják, de az együttesek valahogy mégis iszonyatosan ratyi összhatást keltenek. Képesek a zúzós zenei betéteket összehozni, de legtöbbször ilyen nyálas-nyervogós tingli-tangli balladákat előadni. Természetesen minden együttes max. 10-15 perces műsort képes rittyenteni, ami alatt 1-3 számot ad elő, a többit szétpofázza és –pózolja. Egyáltalán, ezek a csoportok megpróbálják (fél gőzzel) tökélyre vinni azt az ázsiai alapvetést, hogy amíg jól néz ki valami, mindegy, hogy belülről rohad. Másképpen fogalmazva: a póz számít, a produkció nem.

Ennek a legtökéletesebb példája a Skarlát Légió nevű izé zenekar, ami olyan duplázós lábdobot használ hogy még az én kőszívem is megenyhült egy pillanatra irántuk. Még azt is elnéztem volna nekik, hogy egy hatalmas nagy ripacs az énekesük, aki a „koncert” végére olyannyira saját hatása alá került, hogy két percen át gyűrte a haját, az arcát és még a kezét is bedugta a szájába. (A banda keménységét egyébként a dobos trikóján egy felirat hirdette: „Ha elpusztítasz mindent, rosszul fogod érezni magad”) A közönség is fantasztikus volt, szétröhögtem magam rajtuk. Nem tudom elmondani, hogy egészen pontosan mit éreztem, kb. ilyen lehet egy sokat látott biztiőr szemével nézni egy elvadult óvodás farsangi bulit. A 4shared-es mappámba töltöttem fel videókat, ott lehet bővebben tájékozódni az élményről, szerintem érdemes. Annyit mondok csak, volt legyezővel headbangelés is, de azon annyira megrökönyödtem, hogy nem tudtam felvenni videóra.

Volt rajtam kívül még egy érdekes csoport, aki összehúzott szemmel figyelte a tömeget – ők pedig szerintem a Muszlim Szülők Az Erkölcsös Szórakozásért Liga képviselői lehettek. Egy erősen ötvenes tata sompolygott fel s alá a rendezvény területén, meg jónéhány mamakorú boszorkány, akik úgy néztek ki a zsákjuk alól, hogy vágni lehetett volna tekintetük sugarával. Ennek eredményeként jó szokásukhoz híven a zsákos kislányok hátulról nézték csak a koncertet és fintorogtak meg tipródtak, hogy nem illő az előadás meg túl sok a zaj meg nagyon sokat használják „az f-betűs szót”. A fiúk meg természetesen három sorban a színpad előtt próbáltak kemények lenni, néhány keresztény lány meg mögöttük ugrabugrált. (Onnan lehet tudni, hogy keresztények voltak, hogy nem viseltek zsákot.)

Az egyik leány megkérdezte, hogy mit gondolok erről? „Azt, hogy elég viccesen keménykednek a srácok. Ha itt lennének a barátaim, lehet hogy bemennénk, és megmutatnánk nekik, milyen az a pogó, mert ez így elég gyengus.”

És mi tetszik Indonéziában? „Most provokálsz, mi?” Hihi

„Mondjuk, hogy szépek a naplementék.” Csak ennyi? „Megint provokálsz? Nézd, egyszer már adtam egy illendő és kellemes választ, másodjára félek ez már nem fog menni.”

Megint eltelt pár hét (2 asszem) azóta, hogy bármit is írtam volna. Ez egyrészről jó, mert most legalább van valamennyi témám, másrészről meg nem annyira, mert néhány dologra már biztosan nem, vagy nem jól emlékszem az elmúlt időszakból. De per pillanat azzal nyugtatom magam, hogy valszeg amit elfelejtettem, az kevésbé volt lényeges. Nézzük hát, mik jutnak eszembe így hirtelen:

-          Megírtam az év végi beszámolómat. A folyamat úgy zajlott, hogy összegyűjtöttem az anyagot angolul és magyarul, majd azt bemásoltam a Google Fordítóba, az megcsinálta a nagyját, én átellenőriztem (amennyire tudtam és huzalmam volt hozzá), majd leadtam a felügyelőtanárnak. Mivel szabad témaválasztás volt, gondoltam, írok nekik – dobpergés – a kalózokról, ha már úgyis 2012-ben Indonézia újra átvette a vezetést ezen a téren Szomáliától. (Statisztika – 2012-ben az összes sikeres kalóztámadás negyede történt indonéz felségvizeken, szám szerint 87 ha jól emlékszem. Ehhez képest a koalíciós haderőnek köszönhetően szomáliai vizeken csak 45.) Gondoltam, nem csapok így rögtön a lecsóba, írok egy kicsit az indók 20. századi történelméről. Hát, ezt úgy ahogy van kihúzta a tanár a diktatúrával és az újkori irányított demokráciával egyetemben. Maradt helyette kb. két mondat arról, hogy a függetlenségük kikiáltása után melyik két muki volt az elnök majd negyven éven át. A kalózos sztori meg olyan szinten le lett butítva, hogy sírtam. Semmi számok, semmi tény, csak általános hamuka arról, hogy a kalózok rosszak, mert megtámadják a hajókat és emiatt a külföldiek nem mernek idejönni. De van már egy csoport, a MALSINDO, ami majd rendet rak, meg a hős indonéz hadsereg és rendőrség is teszi a dolgát. (Korábban is olvastam róla, hogy erősen jegelik ezt a témát és a hírek szerint a haditengerészet katonái fizetésük kiegészítéseként rabolnak le hajókat meg bírságolnak orrba-szájba. Ennyi idő után ezt egyre inkább megalapozottnak érzem.)
Megköszöntem szépen a munkáját, átírtam a gépemre a firkálmányt, majd beleraktam a saját korábbi – bár nyelvtanilag hibás – szövegrészeimet is. Úgyse fogja senki elolvasni őket, ha meg mégis, akkor legalább elgondolkodhatnak, hogy mégsem volt olyan fasza ez a program itt, mint ahogy állítják. (Megsúgom, senki nem fog elgondolkodni ezen.)

-          Megszülték a programzáró ünnepség helyét és időpontját is: május vége, Yogya. Ennek egyre többen örülnek a magyar csapatból. Ki azért, mert baromira unja magát messze mindentől; ki azért, mert nem kell mennie sehova és még talán 3 napig újra hotelben is aludhat. Ez utóbbi azt jelenti, hogy rendes ágyon, nem ilyen fis-fos polifoam-szerű indoágyon. Mivel „Zsorzsában, az olcsó vidéki kisvárosban” (copyright by Fodor Ági) lesz a móka, így én is megjelenek, annál is inkább, mert akkor lesz a premierje a tsodálatos filmnek, amiben olyan ügyesen trappoltunk a tengerparton, hogy még a trailerbe is bekerültünk.

-          Igen nagy valószínűséggel véget ért az esős évszak. Már kb. egy hete nem esett, szóval ez elég erős ráutaló magatartás a klíma részéről. Cserébe konstans 30-35 fok van megint, éjjel is, bár akkor főként a betonfalakból sugároz a meleg. Ennek örömére izzadunk mint a görény, én valszeg bekaptam valami torokgyíkot vagy a hideg italtól, vagy az egész éjjel keverő ventilátortól. Utóbbi azért lehet ludas, mert ugye akaratomon kívül leizzadok, ezt megfújhatta a venti, ami nélkül viszont nem tudok aludni. Nagy baj nincs, eszem a Strepfent – itt kb. a mentolos cukrokkal egy szinten kezelik -, az jó C-vitaminnak is meg erre is. Meg fújom az orrom.

-          Voltam moziban, megnéztem az Iron Man 3-at. Maga a film biztos jó, csak én egy hordányi hobbittal láttam, akik azon is képesek percekig röhögni, hogy a legdrámaibb pillanatban szétesik a páncél. Meg úgy egyáltalán, kb. a Benny Hill sók színvonalán mozog a humoruk, és legtöbbször idióta kacarászásban törnek ki. Ez nem sokat segített a film élvezetében, szóval ezt majd otthon, még egyszer, az élmény kedvéért.

-          Megtaláltam végre a lopott parfümöst a városban! Mindenféle általuk helyben és alkohollal összekutyult mutymurutty szagosítót eddig is lehetett egy csomó helyen látni – én is ilyet használtam az utóbbi időben, mert leizzadni tökéletes volt – de rendes árut sehol. Na, most véletlenül meglett a központi pláza egy eldugott szegletében. Most abba nem megyek bele, hogy ugyanitt órák is voltak, de olyan ocsmányak, hogy már csak az esztétikai környezetszennyezés miatt bezúzattam volna őket. Lényeg a lényeg, hogy van vacsi új parfümöm, bár nem a legújabb agylövésem szerinti, de azért jó lesz az. És tényleg eredeti, csomagolás, zárjegy (az első amit itt látok!), flakon, hígítási arány. Sőt, még a spriccelő feje sem tűnik machináltnak!
A 150 ml került 50.000 rúpiába, azaz kb. 1200 Ft-ba.

-          Marek, a szlovák srác kért tőlem kölcsön egy új motorra – neki aznapra betelt a kártyalimitje és még az este meg akarta volna venni a gépet. Ő egy Honda Megapro-t választott, ami pont annyira volt olcsó, hogy halál tuti legyen, hogy szervizbe kelljen vinni. Szerintem a motor jó állapotban van, de a váltóbox úgy kuka ahogy van. Nem szedtük szét – továbbra sincs szerszámunk -, de nagy összegbe fogadnék, hogy a váltókar nem emel ki teljesen váltáskor és gyanítom, hogy a benzinadagolón is lehetne mókolni. Pontosabban azt tudom, hogy kellett mókolni, mert azt megcsináltatta a szerelő ismerősével, meg alapjáratot is állítottak, mert a helyi agytrösztök úgy gondolták, hogy jó lesz az olyan 800 körül, könnyű lesz berúgni. Csak persze feszt lefullad állásban, de oda se neki. Illetve volt még némi kalandja a benzincsappal, de azt megoldottam neki.
Kérdezte, hogy én mit csinálnék a géppel?
Mondtam, hogy én fosós fajta vagyok, meg szeretem, ha minden patent a motoron, szóval én elvinném a szakszervízbe, költenék rá és megcsináltatnám a váltót. De ha ő együtt tud élni azzal, hogy szarakodik a gép alatta és egyszer majd megáll, akkor lelke rajta, ezt a pár hónapot itt a városban biztos ki fogja bírni. Ha meg utazgatni akarna vele, akkor bízzon valamiben – most éppen ezt teszi.

-          Járt itt Tomi, a darmás Hell’s Angels brigád Donja, aki 25 óra alatt letekerte a Jakarta Malang távot, ami bizony nem kis dolog! Vele egész jól eltársalogtunk, bár csak egy rövid estét töltött itt, de ennyi kb. elég is volt, hogy Semarang minden nevezetességét lássa. :) A legjobban szerintem az tetszett neki, hogy itt bármelyik sarkon lehet sört és borotvahabot kapni, utóbbit ő kb. fél éve vadássza Malang környékén.
Tomi például az egyik nagy tévedésem itt a programban: kezdetben azt gondoltam, hogy a gazdag motorozgató budai úrigyerek ennyiben meg is áll. De nem, nagyon rendben van a srác, bár csinált néhány faszságot az utóbbi időben, de látja a hibáit és próbál javítani rajtuk, szóval respekt és tisztelet neki, ha netán olvasná! Elismerem, tévedtem vele kapcsolatban.

-          Ezzel az úttal volt kapcsolatos az a felismerés, hogy az emberek megint meghülyültek az utakon. Egyrészt bejelentették, hogy állambá’ csökkentené az eddigi állami támogatást a benzinen, szóval most 44%-kal megemelnék az árat a magánjárművek esetében – kb. 105 forintról 151 forintra. Sírjatok. Azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy az év elején emelték 30%-kal a minimálbért, amit elég frankón követett a többi fizetés is. Ennek ellenére Tomi kilométeres dugóról számolt be a gyorsforgalmi úton – a kiürült benzinkút előtt és után, főként teherautókból. Természetesen mivel mindenki a másik seggében érezte igazán jól magát, ezért a benya elfogytával se té, se tova nem tudott senki mozdulni, új szállítmány meg max. helikopterről érkezhetett volna. (Most természetesen eleredt odakint az eső, csak hogy frankón ne legyen igazam.) Kicsit kisebb, de ugyanilyen tumultus volt a semarangi gyorsforgalmin, amikor mentem Tomi elé.
Nem tudom, hogy ezzel van-e összefüggésben vagy csak simán a meleg még dilisebbé teszi az embereket, de rendszeresen előznek olyan életveszélyes módon (nem ritkán 10 centire húznak el tőlem, hogy utána előttem mehessenek 40-nel), kanyarodnak index nélkül két sávon keresztül, hogy 7 hónap után elszakadt egyik nap a cérna nálam. Előzni akartam, index jobbra, tükörben senki, majd egyszercsak elhúz mellettem hegyről lefelé egy faszorrú papagáj a rizsdarálóján (mint kiderült, balról húzott át jobbra, hogy megelőzzön), tolja neki orrvérzésig, majd hátranéz és beáll elém 40-nel. Hegynek lefelé. Változatos pózokban képzeltem el az édesanyjával, majd átmentem a másik sávba és ott megelőztem. Ez tartott a hegy aljáig, ahol indult az araszolás, ezért én időben fékezni kezdtem. Papagájunk meg úgy gondolta, hogy azon a félmotornyi helyen ő még pont befér, majd én fékezek egy nagyobbat neki és akkor királyság van. Na, ezt még lenyeltem volna. De hogy aztán ő is nekiállt fékezgetni, ráadásul erre csak abból jöttem rá (működő hátsólámpa híján), hogy egyik pillanatról a másikra hirtelen kellemetlenül közel ért hozzám a parasztja. Ekkor éreztem, hogy a józan eszem kiszáll a bukón át a fejemből, előrébb csorogtam és az első kerekemet oldalról egy kormányrántással az ő hátsójához csaptam, hogy figyeljen már magára. (Hozzáteszem, éppen álltunk a forgalom miatt.) Papagájunkról ekkor derült ki, hogy inkább egy dühös mókushoz hasonlít a feje, hátrakapta az arcát, próbált dúlni-fúlni, de a büdös alja bunkó paraszt fehérje (ejtsd: én) egy szerb maffiózó lendületével magyarázott maszkkal az arcán arról, hogy inkább édesanyját rakja legközelebb sebességbe és ne a motorját, hogy szakadt volna meg az életvonala mielőtt találkoztunk. Szerintem sietett teljesíteni a kívánságom, mert gyorsan elpályázott.

-          Kiderült, hogy egy kibaszott disznóval élek egy folyosón, ráadásul nőnemű egyeddel. Van itt egy kövér és rosszindulatú indo banya, aki vagy vemhes, vagy csak egy semmirekellő rizspusztító, mert egész nap nem csinál semmit, csak vergődik bent a szobájában a matracon, zabál és tévézik. Amikor elégedett a dologgal – és sajnos ez sűrűn előfordul – akkor meg akkorát röfög, hogy majd’ leesek a székről. Komolyan, még mi sem szoktunk ekkorát tolni Szelíden kajálás és sörözés után. Már megfogadtam, hogy ha egy ilyen után még ide is fingik egy recsegőset, átmegyek és levágom ott helyben. (Az már csak slusszpoén, hogy képtelen maga után leönteni a retyót, ami nem volna zavaró, mert hagytunk neki egy sajátot. Csak őnagysága szó szerint kihízta már azt is, így átjár beszarni a „miénkbe”, majd ajándékát nagylelkűen álcázza a lehajtott retyótetővel. Amikor meg olyanja van, letöri a zuhanyfejet nálunk. Ezt második hónapja nem sikerült azóta sem pótolni.)

-          Május elseje nem munkaszüneti nap Indonéziában, de azért ünneplik valamiképpen. Május 9.-e viszont Jézus felemelkedése szerintük, azt is ünneplik, de még nem tudom, hogy munkaszünet lesz-e.

-          Az elmúlt időszakban a következő dolgok mozgatták meg a fantáziám egy bejegyzés erejéig:
1. katonák a különleges osztagtól betörtek egy börtönbe és lelőttek néhány rabot akik vélhetően korábban leszúrták egy bajtársuk – a rendőrségtől való börtönőrök is megsérültek, de kb. mindenki csak néz, hogy hol itt a gond?
2. lementek az érettségi és egyéb minősítő vizsgák, természetesen nem botránymentesen. Előtte azon verték a nyálukat, hogy ez mekkora teher a gyerekeknek és el kéne törölni, mert sokan csalnak is rajta és belebetegednek a nagy nyomásba.
3. Elítéltek egy rendőrségi vezetőt, mert nem kis összeget sikkasztott a francba, majd közölte, hogy ő inkább nem vonulna be a börtönbe. Ezt megjátszotta háromszor, majd az ügyvédei arra hivatkoztak, hogy bár igaz, hogy a bíróság bűnösnek mondta ki és x év börtönbüntit ítélt meg, de nem írta bele a határozatba, hogy le kell töltenie, szóval ezért nem vonul be az ügyfelük. Később aztán elindultak, hogy előállítsák a rendőrfőnököt, de akkor meg valami helyi iszlám csoport ment ki, hogy akkor itt balhé lesz, ha őt börtönbe viszik – közben a faszi vigyorgott a teraszán. Végül megszülték, hogy akkor csak a rendőrörsre viszik be – oda, ahol korábban ő volt a főnök. Az egyik fotón a kiérkező rendőrök a nagy elfogás közben kint guggolnak beszaró pózban a teraszon és mindegyik (5 alak) basztatja a telefonját nagy odaadással.
(Ez a sztori igazából ennyi, szóval már nem lesz belőle külön írás. :) )

-          A teremben egy idő óta mindenki rászokott arra, hogy 10 kg-mal csináljon minden súlyzós gyakorlatot, fekvenyomástól kezdve a guggolásig. Ennek nem tudom, mi az oka; talán a nagy meleg. Először azt hittem, elsírom magam, mert olyan vergődést meg hörgést csaptak a súlyok alatt, hogy gondoltam, megnézem már, ki ez az új Herkules a placcon. Hát csak egy szakmunkásbajszú mókus erőtlenkedett a francia rúddal a feje fölött, tíz kiló alatt olyan ívben meghajolva, mint a tökig húzott visszacsapó íj és ott rugóztatta teljes testből ezt az egész installációt. Na, ezt már nehezen álltam meg hangos arcbaröhögés nélkül.
Közben pedig változtattam kicsit az edzésmódszeremen, ennek eredményeként sikerül úgy kivégeznem magam a végére, ahogy azt kell. Az új kulcsszó az „agy-izom kapcsolat”.

-          Szintén a hőmérséklet emelkedésével párhuzamosabban egyre több hobbit érzi úgy, hogy neki mindenképpen engem kell fürkésznie és bámulnia teljes koncentrációval. És nem úgy, hogy egyszer megnéz oszt’ le vagyok tudva, hanem konkrétan ha nekem háttal ül, akkor addig tekereg tökig hátracsavart fejjel, míg rá nem nézek. Az elején még biccentgettem, de mostanra már nagyon eluntam (többek között akkor is ezt játszották, amikor a súlyok alatt voltam, csak akkor még köszöngetni meg beszélgetni is akartak, amire én magyarul reagáltam adekvát módon).