[Napirend előtti felszólalás:
Igen, sokan mondták már, hogy a blog.hu nem a legjobb választás volt és helyette minden más kellett volna. Ez van.
A jövőben pedig ez az oldal fog frissülni, a freeblog pedig megmarad a régi állapotában, egészen addig, amíg le nem vágják a szervert. Az eddig beágyazott képek oda mutatnak, így amikor azt lekapcsolják, ezek is eltűnnek.
Képek és videók az alábbi helyről letölthetőek: http://www.4shared.com/folder/V7A6HppY/Indonzia.html  ]

Véget ért a záróünnepség és történt néhány dolog, ami elgondolkodtatott arról, hogy mi a túrót is csinálok mostanában?
Ha rövid akarok lenni, akkor azt mondom: elkövetem újra ugyanazokat a hibákat, mint 10 éve. Kicsit hosszabban kifejtve, elhamarkodottan ítélkezve akartam egy olyan közösségbe belesimulni, ahonnan szinte minden szempontból kilógok (mint ahogy erre már felhívták a figyelmem, amit egyébként köszönök!) Magyarul, ugyanaz megy, mint anno 16 évesen. Akkor az volt a mentségem, hogy a "jó nők" abban a brancsban voltak; a mostanira nincs jó érvem. Persze mindenféle homályos úton-módon meg tudnám ideologizálni, de az önbecsapás zsákutcájából éppen kifelé igyekszem, nem befelé.

Itt kint már egy jó ideje egyedül intézem a dolgaimat, nem nagyon tartunk kiscsoportos megmozdulásokat Semarangban, csak az indonézeket látom néha bandázni. Ennek okán elég durva meglepiként ért ez a záróműsor, ahol elkezdtem megérteni, miért van a helyiekben ennyi előítélet a nyugati emberekkel kapcsolatban. Tudniillik itt úgy gondolják, hogy minden fehér fiatal önző, erkölcstelen életet él és állandóan részeg meg hangoskodik és problémázik. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy ezzel nem értek egyet, a mostani tapasztalataim mást mutatnak.
Az, hogy "erkölcstelen életet él" helyi szinten azt jelenti, hogy fiúk és lányok együtt szórakoznak, horrible dictu házasság előtt egy szobában alszanak és a lányok fogyasztanak alkoholt, valamint fürdőruhában fürödnek a medencében a fiúk szeme láttára. Erre azt tudom mondani, hogy toljon sünt, akinek ezzel komolyan baja van.
Hangoskodik és problémázik: ez sokszor igaz, előbbire legtöbbször a piázás sarkallja (bár a jávaiak egy kurva szót ne szóljanak, ezek egyenesen félnek a csendtől, ezért ott törik meg, ahol csak tudják. Még hegymászás közben is szól a cigányhifin teljes hangerőn a dangdut), utóbbira meg a helyiek "leszarom" stílusa és a mérhetetlen lustasága okán kerül sor. Ezt a témát nem nyitom meg jobban, az archívumból ki lehet mazsolázni számtalan példát.

És itt jön az, ami miatt nehéz helyzetben vagyok: hogy önzőek és feszt tintáznak. És nem úgy isznak, hogy "na, öblítsük le a torkunk hogy legyen bennünk némi nyomás, a jó hangulatot fokozandó" - bár ez volna az eredeti cél -, hanem egyre csak, mindent és lehetőleg keverve. Volt egy pillanat a klotokozás után, amikor egyedül ácsorogtam a hotel medencéjében, sörrel a kezemben és figyeltem a tömeget. Akkor volt először olyan érzésem, hogy ezek az emberek helykitöltés gyanánt isznak és cigiznek ennyit és igazából nem tudnak magukkal mit kezdeni, csak a szesztől és egymástól várják, hogy legyen valami. Az egyik lánnyal többször direktben egymásra is néztünk, de később bevallotta, hogy az asztalon túl már nem látott rendesen és eddig azt hitte, én leléptem valahová. (Ez mondjuk még lehetne a klotok is, de annyit nem ivott a hölgy - tudtommal.)
Egy másik, tök ismeretlen lánnyal viszont volt egy másik, furcsa tekintetváltásunk is. A szitu ugyanaz, csak a hölgy a medence szélénél ücsörgött és ugyanúgy nézelődött, mint én. Amikor így hirtelen egymásra néztünk, ő elmosolyodott és megkérdezte, hogy onnan is olyan fura-e a kép, mint innen?
Ehhez már csak tarkításnak jön az, hogy az egyik darmás versenyzőre azelőtt rángatták fel a gatyát, hogy mi megérkeztünk, előtte ott helikopterkedett a farkával részegen a népes közönség igen visszafogott örömére.

Nos, ebben a szituban kezdtek el baromira hiányozni az otthoni barátaim. Mert tény, hogy mi is szoktunk tintázni ha összejövünk és azt sem mondom, hogy nem aljasodtunk le néhányszor - de tizenévesen bakker! Most nem megyek bele a szelídi nyaralások elmesélésébe, mert az akták továbbra is titkosítás alatt állnak (bár a rendőrségi eljárások cselekmény bizonyíthatóságának hiányában már leálltak), vagy akár az egyetemi vizsgák utáni becsacsizásokba, de ilyen szintre soha nem mentünk le. Soha nem azért ittunk, hogy fogyjon vagy hogy "helyet kitöltsünk". Sőt, mostanában már egyre gyászosabb a helyzet ezen a téren is, gusztustalanul konszolidálódtunk és sajnos egyre nehezebben lengünk ki. De azt mondom, inkább ez, mint ez a poszt-tinédzser IHB mentalitás...

A másik dolog pedig a mérhetetlen önzés.
Ebben ugyan az indonézeknek sincs szégyellnivalójuk, jópáran felveszik a versenyt a nyugati lélekkel - de talán nem kell mondanom, hogy én nem az indonézekhez állítom a mércémet. Mindenesetre elég érdekes volt megtapasztalni például azt, hogy néhányan minden szemrebbenés nélkül kezdték el pakolászgatni az embereket ide-oda a szobák között, csak hogy nekik jó legyen, mert nem akartak két napot a párjuk nélkül tölteni - akivel amúgy együtt laknak itt kint is. És további két zavarbaejtő dolog is megmaradt: egyrészt, hogy az ázsiai és afrikai diákok milyen dolgokat bevállaltak azért, hogy egy tök ismeretlen fehér lánynak jó legyen; másrészt hogy a kérelmező pár bár "nem a legélesebb kés a fiókban" - hogy egy kedves ismerőst idézzek - de alapvetően és magánemberként legtöbbször jófejek. És persze önmagukat szociálisan baromi érzékenynek, toleránsnak és miegyébnek tartják.
És ez utóbbi igaz aztán sok más emberre is, akiknek most nem számolok be részletesen a tetteikről, mert mindenki el tudja dönteni, rá mennyi vonatkozik a fentiekből. (Zoli bácsi már az előző bejegyzés során nehezményezte, hogy nem a legmagasabb elragadtatottság hangjain szóltam róla... :o) Öreg, az tényleg nem arról szólt, hogy "végig téged ekézzelek"!)

Az mindenesetre elgondolkodtatott, hogy míg a nyugati ember (és nem csak az én generációm, bár az is egyre inkább) önmagát szociálisan baromi érzékenynek és - tudatosnak mondja/állítja be/akarja láttatni, ez a cukormáz valójában legtöbbször addig tart, amíg meg nem kell mozdulnia. Képesek végignyomni egy Kony-kampányt és telebombázni az ismerősök e-mailfiókjait és üzenőfalát mindenféle ellenőrizetlen és évek óta kerengő netes okosságokkal meg "felháborító borzalmakkal", amit "feltétlenül olvass el! mert különben egy szívtelen rohadék vagy és meghal egy lyukas szívvel született kisgyermek kedvenc bébifókája", de ha neki személyesen tenni kéne valamit, akkor hirtelen jönnek a kifogások. Ismerős, ugye?
Angol nyelvterületen ezt slacktivism-nek nevezik (bajban vagyok a fordítással, a szó első fele "lógós"-t, a második "aktivistát" jelent. Mondjuk, hogy "linkelő "-nek hívnám magyarul) - azokat nevezik így, akik egy megosztással úgy érzik, elvégezték a napi jócselekedetüket és ettől ők már értékesebb emberek, mert törődtek a világgal; de valójában tenni nem szeretnek ezen kívül semmit. Csak hogy értsd, mire gondolok: télen ellapátolni a szomszéd járdájáról is a havat, bevásárolni a haverodnak, ha már úgyis arra jársz, beszélni egy tíz percet a tömbház öregasszonyával, felszedni az út közben eléd kerülő szemét egy részét, ilyenek. Nagyobb dolgokra - árvíznél homokzsákolás, hogy aktuális is legyek; önkénteskedés - meg már gondolni sem igen merek, mert hát mindenki ideje baromi értékes és drága, különben is ez mindig valaki más feladata lenne.
Ebből a szempontból az indonézek sokkal egyenesebbek, ők pont leszarják ezt az egészet és kész. Persze ugyanolyan képmutatóan elszajkózzák nekünk a szlogeneket az egyenlőbb társadalomról, a nagyobb közös felelősségvállalás fontosságáról és arról, hogy mindez valaki más (jellemzően a kormány vagy az állam, esetleg valamelyik egyház) feladata lenne. Csak mint mondtam, ők nem mércék.

Van aztán még az a csoport, aki önmaga is akkora rakás szerencsétlenség - legtöbbször mentális és/vagy lelki értelemben -, hogy többet ártana a segítsége, mint amennyit használna. Na, ebben például tökre megegyeznek az indonézekkel.

Félre ne értsétek, én nem tartom magam különösebben jó embernek. Főleg, amióta láttam pár tényleg jó embert - Tiszteletem, Borbély úr! - értékelődött át nálam ez a dolog. Az is lehet, hogy én is egy önző paraszt vagyok; de valahogy ezt így egyben ritkán kapom meg és valahogy az én önzésemből mindig csurran-cseppen jó a körülöttem lévőknek is. Nem én látom ezt így, de már megkaptam több független helyről, szóval fenntartásokkal elhiszem. (Ezzel egyben demonstrálva önnön gyarlóságomat, hogy a pozitív jelzőket bezzeg elfogadom. Mondjuk szerintem a negatívakat is, max. nem értek velük egyet.)

Szóval fura és némileg elkeserítő kép tárult elém a generációm viselkedését illetően...
A magyar csoport jelentős része ugyan a skála jobbik felén foglal helyet, de gyanítom, hogy kevesen vannak ahhoz, hogy a jó irányba billentsék a mérleget - plusz néhol azért ők is meg-megbotlanak.
Fábry apját parafrazeálva: "Homályosan látom a [nyugati világ] boldogulását[...]" A keleti értékrendet és viselkedést meg hagyjuk, pont nem vezetett sehova az utóbbi párszáz évben, a mostani fellendülést meg nem magának köszönheti.

Mivel esélyes, hogy páran megsértődnek majd, ezért mint mindig, most is nyitva áll a lehetőség a kommentelésre, egészen nyugodtan meg lehet írni ide alulra vagy nekem privátba és el lehet mesélni, hogy őszintén milyen alak vagyok. (A látogatottság alapján nem kell nagy dömpingre számítanom. :) )

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.