Az iskolakezdés hete - ami szerintem hivatalosan csak félüzem vagy soft-opening volt - megint érdekes dolgokat hozott. Ezek többsége nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, szóval nem kell ürgebőrbe varrt békaembereket keresni Pelikán elvtárs horgának végén.

 Kezdődött a dolog azzal, hogy amikor megkaptuk a pénzünket és az új órarendünket erre a felévre, érdeklődve láttam, hogy csak 3 óránk lesz a héten és bizony mind új tanárokkal - a nyelvi tanszékről. A régieket mind leléptették és az angolul tudó részüket hátrasorolták őket valamiféle mentor vagy tanácsadó szerepbe velünk kapcsolatban. Az újak közül egy tanárral találkoztam személyesen, ő nagyon elhivatottnak tűnik és jó értelemben próbál segíteni nekünk. Majd meglátjuk, nem vagyok ellene - de hinni már nem tudok az indo rendszerben.

 A heti móka azzal kezdődött, hogy hétfőn szóltak az argentin lánynak, hogy ja, holnap nem lesz ám suli, ne gyertek be. Mindezt csak onnan tudta meg, hogy bement közvetlenül a tanszékre valami ügyet intézni és akkor véletlenül eszükbe jutott a dolog. Az indokát ugyan nem mondták meg, de lehetett sejteni.

Másnap volt ugyanis a balinézeknél az Újév, és mivel ez az ország olyan baromira toleráns, hogy az összes vallás, törzs és klán munkaszüneti napjait szereti megünnepelni - mert akkor végre lehet dögleni, amit tegnap is csináltunk, csak most más helyen - ezért mifelénk is minden bezár. Vagy majdnem minden. Mert azt azért senki nem meri megkockáztatni, hogy az indonézek kedvenc gyülekezőhelyei ilyenkor ne legyenek nyitva! Akik most a mecsetekre tippeltek, bukták a fogadást - a plázákról beszéltem. Mivel a legtöbb indonéz olyan hülye, hogy szünnapon sem tud vagy akar az imák után visszaaludni reggel - majd inkább délben meg napközben fetreng meg kóvályog az utakon - ezért keltettek engem is már fél ötkor, majd hét körül, végül olyan 8 tájékán megadtam magam és sűrű kurvaanyázások közepette felkeltem. (Nem, kedves olvasó, minden nap arra kelni, hogy alattad motorokat túráztatnak és futárarcok szívóznak egymással, majd üvöltözik a kiskölök és nyomja apu dudáját a motoron nem tesz téged befogadóvá a telerakott kultúrájuk iránt.) Így volt szerencsém megcsodálni, hogy már a plázabeli boltok nyitása előtt akkora tumultus volt a parkolókban, hogy az úttestre ért - ami természetesen így van a lehető legjobban ez a legeslegjobb országban.

Na jó, de mi is ez a balinéz Újév?

"Nyepi

 • A Nyepi a balinéz hindu kalendárium szerinti újév kezdete, mely egyben az éves megtisztulást is jelképezi. A Nyepi napja általában a balinéz naptár tízedik hónapjára esik, ami rendszerint március végére vagy április elejére tehető. A Nyepit közvetlenül megelőző este előkerülnek az Ogoh Ogoh-k, azaz a hatalmas méretű, házi készítésű bábok, melyek a gonoszt hívatottak megtestesíteni. Mindenki óriási lármát csap ilyenkor, hogy elijesszék az ártó szellemeket, s hogy azok jó messzire meneküljenek Bali szigetéről. Végezetül késő éjjel rituálisan elégetik az Ogoh Ogoh-kat. Másnap, a Nyepi napján, mindenki a házában marad. Ezen a napon üresek az utcák, nincs közlekedés, minden üzlet és munkahely bezár. Továbbá mindenki kínosan ügyel arra, hogy semmilyen zaj vagy fény ne szűrődjön ki a házából aznap. Így bújnak el a ravasz balinézek a kósza gonosz szellemek elől, amik még esetleg Bali felett repkednek. S mivel a szellemek így üresnek vélik a szigetet, nem is háborgatják azt a következő egy évben…"

(Uszkiewicz Krisztián)

Röviden tehát: a "dolgos" balinézek iszonyatos nagy szentségességük közepette két héttel előre elkezdenek készülni erre a napra, csinálnak szép nagy "szobrokat" éghető anyagból - gyk. kiszebábot készítenek, mint mi az oviban - és azokat jól feldíszítve randalíroznak egy sort az egyik éjjel, majd végre felgyújthatják a szobrot. Ez persze nem ám cél nélküli hangoskodás meg egyéb, hanem baromira mélyen spirituális dolog mindenkinél.

Annyira, hogy másnap mélyen magukba néznek (legalábbis kéne) és nem használhatnak se áramot, se semmit és még a rendőr is csúnyán megcseszi azokat, akik ilyenkor pl. motorra mernek ülni. És mivel ők egy befogadó, nem önző, szeretetteljes nép és kultúra, ezeket a buléken hatványozottan számon kérik! Mert tisztelned kell a kultúrájukat!

(Tehát ha neked történetesen szivattyú húzza fel a vizet az elsőre - mert itten infrastruktúra van ám! -, akkor te aznap lehetőleg ne használj vizet. Vagy menj le minden alkalommal a közös guggolósba és élvezd a lehetőségeidet.

Na, ilyen körülmények közepette "ünnepelte" a még kintlévő baráti pár Ádám születésnapját, ami szerintem több okból emlékezetes marad neki.

 Semarangban én ezidő alatt örültem a normális netnek és ki is használtam a dolgokat - töltögettem le mindenféle hasznosat, próbáltam beszélni Dórival, de inkább csak hallgattam őt vagy rövidre fogtuk a társalgást, mert sima hétköznapok mennek, nem nagyon van mit mesélni.

(Azt meg már unom emlegetni, hogy hülyén vezetnek a helyiek és naponta akar valami barom nekemjönni. A helyzet nem lett jobb a sulikezdéssel sem, sőt!)

Kinyomtattam jópár IELTS nyelvvizsgás tesztet, elkezdtem őket lapozgatni - hát, az általam megcélzott szinthez azért készülni kell majd, ezt világosan láttam. Ha minden jól megy, nemsokára időm és energiám is lesz rá. A netünk folyamatosan szarolt a kostban, így azért nem lesz könnyű szótárazni meg anyagokat keresni, de hátha. Miután befenyített a bulé társaság a főnöknél, hogy mi nettel együtt vesszük ki a szobákat 600-ért, ha az nincs, mi sem fizetünk teljes bért - nos ezután kicsit megbuherálták a dolgot, szóval most per pillanat van, amikor egészen jól működik. (De ezt a bejegyzést pl. nem tudom beélesíteni sem menteni már vagy egy órája, miközben más oldalak betöltenek.)

 Voltam menet közben beteglátogatáson is egy másik semarangi kórházban. Az egyik nemzetközis diáklánynak lett valami baja, de mindig elfelejtem a nevét. Érdekes volt látni, az új egészségközpont egészen olyan, mint a Kecskeméti Kórház - ágyak, elrendezés, építéskor használt anyagok, tányérok, stb. Az egyetlen markáns különbség így a kívülálló szemével az a látogatási időben tanúsított viselkedés. Ilyenkor rendszerint az egész nagycsalád betömörül a beteghez, körbeállják, jönnek-mennek, ülőszőnyegeken trécselnek, gyerekek rohangálnak és kajálják amit hoztak. Szerintem baromi zavaró, pláne, hogy megint én voltam a fő látványosság, lévén "júj, fehér ember jött látogatóba a másik ágyon a lányhoz, júj". Mi tagadás, végigvertem volna rajtuk az ügyeletes orvos helyében, de hát még a nővérek is csesztek az egészre, ott nyomkodta mindegyik a telefonját nagy erőkkel a központi ücsörgőben. Ettől még persze lehet, hogy amúgy jó munkát végeznek; de egy másik kórházi beszámolóból tudom, hogy éjjel pl. az a menet, hogy félóránként bejönnek a terembe és felébresztik valami faszsággal a beteget. "Kér inni? Nem? Jó." fél óra múlva megint, majd később hőmérőzés, majd megint ivászat, gyógyszerbeadás, bármi. Nem ám összevonni egy vizitbe a dolgokat, nem, az nem kajak. És itt nem is az egy főre jutó nagy betegszám ennek az oka, mert kb. minden szobára vagy második szobára jut nővér és egy szobában 3-4 ember van. Na mindegy, megkaptam a tippet a beteg leánytól, hogy ha bajom van, a Szt. Erzsébetbe menjek, az jó hely. Mondtam, hogy már megjártam, kártyám is van, köszi.

Marek, a kostban lakó szlovák srác is szolgált a héten érdekes tudnivalókkal. Ilyen például, hogy azt az utat, amit én kb. 4 óra alatt tettem meg a múltkor Yogyából hazafelé ők 9.5 óra alatt abszolválták kocsival. Mert dugó volt.

Bevallom, én nem sokat ültem autóban itt Indonéziában, több okból kifolyólag, így nem nagyon ismerem ezt a világot. Ami viszont érdekes, hogy kb. egy hetet töltöttek el Marekék így kocsival és azidő alatt rögötn volt egy koccanásos balesetük: beléjük ment egy buzi motoros Soloban - aminél kisebb várost nagyítóval kell keresni - majd mint aki jól végezte dolgát, elhajtott. Marek írt egy sms-t, hogy mostmár ő is akar fegyvert venni, szóljak, ha találtam, egyébként meg hol lehet és érdemes kocsit javíttatni? Letárgyaltuk a dolgot, majd mikor hazajött, mesélt tovább. Bátor/botor módon ezalatt a hét alatt ő is vezette a kocsit és az indonéz csaja is (bár ez nem pontos szó, a fene se tudja, ők most konkrétan milyen kapcsolatban vannak). Ez igen komoly hiba volt.

A lányról azt kell tudni, hogy kettőt se szól pl. ha én is ott vagyok, ha mégis, azt is Mareknek súgdossa - végső esetben meg nekem, ami baromi idegesítő azért a harmadik alkalom után. Mesélte, hogy a korábbi pasija többször felképelte, amit az elején nem tudtunk hova tenni. Aztán Marek elmesélte, hogy a leánynak "szokása" elaludni a motoron vezetés közben - hiába kérdi meg, hogy cseréljenek-e, azt mondja, nem kell - és ezt a jó szokását a mostani utazás alatt is produkálta csak kocsival. Marek huga elég szarul lett, benyelt valami hányós-fosós trópusi kórt és menni kellett a kórházba. Marek megkérte az indo lányt, hogy jöjjön már velük tolmácsolni, a lány meg mondta, hogy majd vezet. Persze hogy elaludt megint. Majd egy másik alkalommal, amikor mindenki a kocsiban volt, szintén.

A pontot az I-re az tette föl, amikor Marek vezetett és megkérte, hogy navigálja már. Csak annyit kell tennie, hogy nézi a táblát a köv. kereszteződésnél és bemondja, hogy jobbra vagy balra menjenek. Oké-oké. Marek várta az instrukciót, majd mikor már gyanúsan közel voltak, hátranézett, hogy mi van? A kislány középen ült és jó indonéz módjára a telefonját kúrogatta, jó eséllyel a Facebookra kommentelt valami borzalmasan fontosat. Marek agyát elöntötte a vér, hirtelen befékezett - a kiscsaj persze emiatt kiejtette a telefonját és inkább a műszerfalat kezdte vizsgálni az orrával -, kivette a kulcsot és hozzábaszta a leányhoz, hogy tessék, mostmár vezess te. Nem szép a dolog, de ezek csak a jéghegy csúcsai, amiket elmesélt.

A történet vége az lett, hogy megkérte a lányt, inkább ne kerüljön már a szeme elé és ne találkozzanak túl sűrűn, mert nem akarja bántani a lányt, de az ilyen dolgai miatt ő is felpofozná legszívesebben.

 Marek a konklúzióval odáig jutott, hogy ő többet nem bízik és nem hisz az indonézeknek, mert szerinte önzőek és egyáltalán nem lehet rájuk számítani.

U.i.: Egész héten durván szakadt az eső napi rendszerességgel, de eddig sikerült megúsznom az elázást. Hát ma nem. Be akartam menni a Skype miatt a suliba, de félútról kellett visszafordulnom, mert addigra teljesen fossá áztam és féltettem az elektronikát a zsákomban - plusz úgy vert minden esőcsepp, mintha tűvel szurkáltak volna. A gépem jól van, de a telefonom kijelzője már problémás - csíkos, nem ad rendes képet, félek, hogy beszart de nagyon. Új telefont nem szívesen vennék itt, de tartok tőle, hogy elkerülhetetlen lesz...

Most szárítom, akksi kivéve és az a tervem, hogy kirakom a napsütésre, hátha az ki tudja szárítani belőle a ganét.

Éééés végül nagy mázlimra sikerült is, most úgy tűnik, normálisan fog működni. Ezt talán megúsztam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.