Nos, az április olyan fos héttel kezdődött, hogy inkább nem is írok róla semmit.
Maradjunk annyiban, hogy a Bolondok Napja a bolondok országában egy hetes ünnepléssel járt, jellemzően az utakon. A hét végén már odáig fokozódott a jókedvem, hogy vettem egy akciós, régi, pengés típusú borotvát, hogy én márpedig valakin eret vágok, ha még egy kivilágítatlan barom jön szembe keresztbe az úton vagy még egy gyalogos ugrik ki az autók mögül. (Zebra híján ezek a baromarcúak az időzítésben és a sebességben hisznek. Úgy időzítenek, hogy pont előtted álljanak meg és olyan sebességgel mozognak, hogy időben a kerekeid alá érjenek.)

 Otthon busójárás van/volt, keresztanyámék a két kölökkel jöttek látogatóba. Biztos nagy élmény lehet, főleg hogy már anyámék is lelépnek tőlük, a nagyszülők meg örömködhetnek – vagy nem. Az ülőgarnitúra rendben van, az Ősi Jel jól működik.

 Ezen kívül sikerült egy nem túl szívderítő felfedezéssel gazdagodni: hiába viszonylag olcsó a szappan, a dezodor és a parfüm is ebben az országban, az emberek többsége imád izzadni (állítólag jót tesz a bőrüknek, mert puhább lesz tőle) és emiatt a melegítők (amik ugye védenek a napsugaraktól és így fehérebb lesz a bőrük – ergo szebbek lesznek szerintük) alól olyan penetráns, szúrós testszag tud előkerülni hogy belekönnyezik a szemem. Ez olyan méreteket ölt, hogy a múltkor az edzőben – a srác a vergődése elején volt, szóval nem ott termelte össze – konkrétan megállt a szag az egyik gépnél, miután a gyerek otthagyta. Ez azért egy keresztben nyitott helyiség esetében szerintem teljesítmény.

Újabban gyerekdalokat költök át a motoron mindenféle helyieket vegzáló formában. Eddig a „Kicsi hobbit gyere ki / pofán verlek idekin / lesz rizs és ayam (csirke) / felakasztlak majdan” a legjobb alkotásom, szóval nagy veszély nem fenyegeti a kortárs költészetet miattam. Rájöttem továbbá, hogy ha igazán el akarom követni az Első Indonéz Holokausztot – és el akarom, már tettestársaim is vannak -, akkor elhurcolás helyett azzal kell kezdeni, hogy elvesszük mindenkitől a mobilját. Az indók ugyanis állandóan basztatják a telefonjukat (motoron, evés-, dohányzás-, tanulás-, eligazítás közben is. Szerintem néhányuk éjjel is felkel, hogy kúrogathassa kicsit az ujjaival) és ez jobban fájna nekik, mint másnak egy szájbalépés. Ezután pedig töröljük mindegyiknek az Internet-hozzáférését, mint anno Burmában.

Kezd kicsit olyan lenni a hangulatunk, mint a missziós katonáknak a program vége felé, vagy mint a Bőrnyakúakban a srácoknak. Lőnénk mi már mindenre, ha lehetne, csak ez a mostani helyzet javulna kicsit. Jobb híján néhányan utazgatnak, a többiek meg próbálják elfoglalni magukat valamivel és legyőzni a masszív indonéz hétköznapokat.
(Néhány hozzám hasonló elvetemült pedig a jövőjét tervezgeti, de mondanom sem kell, hogy nem a többség.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.