Az úgy volt, hogy a freeblog szervere valami miatt lerohadt, így már egy jó ideje nem lehet új írásokat feltölteni. Emiatt lehet sápítozni meg erősködni, hogy de én azért mégiscsak írjak – hát üzenem a kedves elégedetlenkedőknek, hogy többségeteknél még mindig 50-nel több „üzenettel” vezetek, szóval lehet ám helyzetjelentést küldeni nektek is.

Az elmúlt két hétben megint csak a hétköznapi dolgok történtek: továbbra is minden nap megpróbál valamelyik indonéz vagy engem elütni, vagy bemászni a kerekeim alá. Továbbra is problémás az iskolai nyelvoktatás, de már nem nagyon érdekel. Új cél: IELTS 7 nyelvvizsga abszolválása még idekint – hátha a helyiek kicsit engedékenyebbek, plusz addig se teljen feleslegesen az idő. Továbbra is azt gondolom, hogy sok ez az 1 év ilyen módon; ezidő alatt mások éppen karriert építenek. Na mindegy, ezen már nem lehet változtatni. Továbbra sem megoldott az internet hozzáférés a szobánkba, szóval most már egészen komolyan megmondtuk a helyieknek, hogy vagy lesz net, vagy nem lesz teljes bér. Megírtam néhány anyagot az Ars Magicához, szóval az otthoni csapat már együtt élhet a karim tetteinek és kutatásainak eredményével. :)

Az iskolai órákon megtudtuk, hogy a tanárnő (akiről max a neve árulja el, hogy nő – egyébként a beceneve nyugat-timori nyelven vaginát jelent) az elején nagyon nem örült, amikor angolul köszöntem neki, de mostmár látja, hogy beszélünk mi meg értünk mi indonézül, csak nem elég jól még. De a hátralevő 5 alkalom során majd biztos jól megtanulunk velük közösen. Utána meg lehet szabadon választott csoportba jelentkezni és tanulni tovább az indókkal – aminek biztos nem az lenne a vége, hogy állandó vigyorgás és rihi-röhi közepette kérdeznék, hogy „Helo misterrrrrrrr, méj áj ték a pikcsör vit lyú?” Én még vacillálok, hogy a jogi tanszékre menjek vagy valami szuperhaladó angolba, majd kiderítem, melyik létezik egyáltalán.

 A csütörtöki órán egy olyan tanárbácsi van velünk, aki megpróbál minket a megfelelő intonációra és kiejtésre megtanítani. Ez ugye esetemben három okból is merész vállalkozás: 6 foglalkozás alatt nem lehet kiírtani a magyar akcentust semmilyen nyelvből (lásd Paul Lendvai nyilatkozatait), másrészt engem baromira nem érdekel már ez a nyelvi kurzus, harmadrészt pedig senki az ég világon nem beszél így tantermen kívül. Kb. mintha a Kazinczy szépbeszéd versenyt és valami amatőr pentaton-szavaldát oltanánk egybe. Becsületből végigültem azt az órát, de utána rájöttem, hogy lett még egy szabadnapom, mert ingyen nem csinálok magamból hülyét.

 Haladunk a konditeremben is, már lassan kezdek olyan súlyokkal dolgozni, mint otthon. Beállítottam a kajálást is, megvettem az újabb adag kiegészítőt (proteinkapszulák vitaminokkal, nem kell rögtön kínai szteroidokat és vietnámi sertésinzulint vizionálni, kedves Kiscsalád) és a gondatlan mosodások hozzásegítettek egy új edzőtrikóhoz is. Ez úgy történt, hogy harmadik hete pakolásztuk ezt a mosott trikót a srácokkal egymás szárítóira, majd megelégelte a német srác, Daniel a dolgot és megkérdezte, hogy kié ez a cucc? Mondtuk, hogy azt hittük a tiéd… Ez persze ordas nagy kamu volt, hiszen a póló rám is majdnem nagy, az ő sörösüveg-testén meg akadálytalanul csusszanna keresztül a nyaka. Summa summárum, mondtam, hogy ha nem kell senkinek, hát én elteszem. Kimosattam, azóta a nehezebb, sokat izzadós edzéseken azt használom, mert jobban szellőzik és kevésbé fülledek be alatta.
A teremben ráadásul eljutottam odáig, hogy már a „nagymenőkkel” azonos súllyal edzem, csak éppen sem a testem nincs annyira ledolgozva/felfújva, sem a buléktól nem elvárt ez a tartomány. Ennek következtében rendszeresen jókat tudok röhögni, amikor a kis hobbitok odamennek, hogy „nehogymá’, ha ez a fehér pöcs ezzel túrja menni fog nekem is!”, majd a 3-4 kinyomás után rájönnek, hogy „bakker, ez a súly nehéz! Há’ ezzel fáradtságos edzeni! Csinája akinek kedve van…” és szépen visszaveszik felére. De amikor összeszerelem a súlyzót, akkor mindig nagyon csekkolják az első sorozatomat.

 Ezt a fajta figyelmet egy fokkal jobban bírom, mint azt, amikor öt percig röhögcsélnek körülöttem az indonéz hallgatók, hogy utána egy bátornak szánt valakit szabályosan kilökjenek a körből, hogy odajöjjön a buléhoz, hogy „ne haragudjon miszterrrrrr, de iskolai feladatként interjút kell készítenünk angolul egy nemzetközi diákkal.” Mondjuk én ezt már nem szoktam megvárni, ahogy azon sem szoktam már meglepődni, hogy ez az interjú csak papírból felolvasott kérdésekből fog állni és az én angoltudásom lesz belőle tesztelve. Az utolsó ilyennél volt egy kislány, az egész jól beszélt – és akart is beszélni! – angolul, ő kérdezett jókat de nagyon erősködött, hogy beszéljek már vele indonézül. Mondtam, hogy nem óhajtok bohóckodni, meg tudom, hogy kiröhögné ahogy beszélek, arra meg most nincs szükségem. Ennek nem örült nagyon, de az aranyhalakhoz hasonlóan kb. 3 másodpercig emlékezett erre, majd jól bekérdezte, hogy szeretem-e a K-popot (koreai pop, szerintem borzalom, de hatalmas ipar), meg hogy tudom-e mit jelent a „cantik”. Miután nem adtam megfelelő választ, lezártuk az interjút és mondtam, hogy most jön az, hogy fotózkodunk, igaz? Hihihihihihihihihihi – volt a válasz, még az egészet kamerázó csaj is vigyorgott.

Tegnap (03.28.) sikerült előcsalniuk a suliban a nem túl szalonképes énemet is, otthon még sima feszültségnek tűnt volna; itt meg szerintem mérni sem tudnák az udvariatlansági faktorát. Történt ugyanis, hogy sikerült 13h-kor (imaidő környékén) lelőniük az internetet a telebaszott IT-seknek, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. A Google és a Yahoo bejött (ne kérdezzétek, hogyan), de semmi más. Pont Dórival beszéltem volna, meg kellett volna köszönteni Anyut és egyáltalán, eléggé fel voltam húzva már korábban is más hírek miatt. Megpróbáltam mindent, természetesen semelyik szinten nem működött és „Mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása, Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében, Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.”
Mondtam az adminisztrátor csajnak/nőnek, hogy fel kéne hívnia a számtecheseket, mert baromi gyorsan rendbe kéne rakniuk a netet. Mi volt a reakció?
Aki a kiröhögésre tippelt, nyert egy utat valami melegebb éghajlatra, ahová a csajt is elküldtem. Ill. mondtam neki, hogy tudom hogy zavarában röhög, de ezt jelen pillanatban kifejezetten offenzívnek értékelem és talán nem kéne tovább csinálnia. Nem rá vagyok mérges, de ne feszegesse a határokat. Valami lehetett a hangomban vagy a szememben, mert a csaj egyből rendezte az arcát és még a többiek is elkezdtek figyelni, hogy mi a baj? Mondtam, hogy telefonáljon, de lehetőleg most és nem „munkin besok, inshallah”. Pár perc múlva visszamentem és megtudtam, hogy ja, költöztetik a szervert, nem lesz net határozatlan ideig, bocsika. Mondtam, hogy az nagyon fasza, örülök, hogy ebben a kibaszott országban semmit nem képesek szépen és simán megoldani. Ott volt Rambu, a jogászjelölt csaj, nagyerőkkel kussolt – ő már találkozott velem mérgesen, szóval az első pillantásomból levágta, hogy most nem kéne hoznia a formáját – de gondoltam, oldani kéne a feszkót, szóval megkérdeztem, mikor végez, mert lehet, hogy én leszek az első ügyfele. Na, ez látszólag törte kicsit a jeget, nevetgélni kezdtek, majd mondtam, hogy tervezem ugyanis kifilézni és elásni az infósokat. Ezen már kevésbé őszintén nevetgéltek.

Hogy ne negatívan zárjam ezt a bejegyzést – vagy legalábbis ne az én negatívságommal :) -, szót kell ejteni az új nemzetközi irodás gyakornoklányról, aki valszeg Teguh helyére jött. Az egyik este láttam, hogy csöndben tipródik a társalgóba egy leányzó, aki kisvártatva odament a (hozzám hasonlóan) állandó bútordarabnak számító líbiai matekos diákhoz és valamit társalogtak angolul. Aztán meg hozzám jött oda és egész jól elbeszélgettünk, bár többségében ő érdeklődött, hogy milyen Magyarország és mit gondolok Indonéziáról. Szerintem valami gazdasági területen tanulhat a csaj, mert az érdekelte, hogy pl. Lengyelországhoz vagy Csehországhoz viszonyítva mennyire drága az élet Magyarországon, mert akkor össze tudná hasonlítani magában; plusz ismerte a Big Mac-indexet, ami kb. olyan itt, mintha otthon valaki fejből lenyomná a Pí értékét tíz tizedesjegyig. Zárszóként csak annyit mondott, hogy szerinte az ő országa a legszarabb a világon, de most mennie kell, mert megjött érte az apja.
(És mit szóljanak akkor a fekete-afrikai országok? – gondoltam magamban…)

Most éppen Nagypéntek van, amit természetesen ünnepelnek és természetesen megint senki egy szót nem szólt erről, csak véletlenül láttuk valami naptárban, hogy pirosbetűs a nap, szóval valami várható. Ez azt jelenti, hogy néhány hely – köztük a kedvenc kajálda – be van zárva és edző is csak déltől van. Szóval végre megint egy nap, amikor lehet dögleni, már nagyon kellett az indonéz jómunkásembereknek.
(Közben megtudtam, hogy a líbiai etikett szerint tüsszentéskor tölcsért kell formálni a szánk és az orrunk elé, majd a föld felé fordulva teli tüdőből tüsszenteni, hogy az összes takony és minden lehetőleg 321 km/h sebességgel csattanjon a műmárványon. Kajak.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.