A beszámolók földrajzi koncentráltsága miatt úgy tűnhet, hogy Yogyánál jobb hely a Földön nincs - ami már csak azért sem lehet igaz, mert eleve Surabaya "minden városok legjobbika" a helyi folklór szerint. Akárhogyan is, ezen a január végi kurultajon mindenki oda-vissza áradozott a városról, szóval lehet benne valami, de én azért örülök, hogy nem ott lakom.

Mivel mostanra már kicsit nagy volt a nyomás az agyamban, úgy döntöttem, hogy ha nem is mehetek vissza a Jaguár Gimibe (a semarangi edzőterem elferdített neve), de csak nézek már valamit itt Yogyában, mert ez a tunyulás sok jót nem szül. Őszintén szólva arról a napról csak ez az emlékem van, ha valami más fontos dolog is történt, majd utólag ideírom. Szóval az edzőterem: az UGM saját terme - ez lett volna az a suli, amit első helyen megpályáztam, mert asszem két hellyel a semarangi felett áll a legjobb indonéz egyetemek Top10-es listájában és első a nem-jakartai egyetemek között. Elég széles, két termes hely, egyik oldalon végig nyitott ablakokkal és elég jól felszerelt kombinált gépekkel. Tárcsákból már arányaiban kevesebb van, de azért még kezelhető. Ami viszont már nehezen kezelhető, az a baromi sok bent tébláboló ember és a dilinyós magamutogató divatmatyi. Kb. minden második gépen volt valaki és mögöttük-mellettük még valaki. Volt 2 arc, akik szép nagy súlyokkal dolgoztak és látszódott rajtuk, hogy komolyan akarják venni magukat - ők voltak a kevésbé idegesítő fajták. Volt aztán még egy mókus, aki jó nagy csinnadrattával bevonult a terembe, majd ott valami csak általa hallott zenére elkezdett ugrabugrálni - amit ő vélhetően kardiozásnak szánt - meg mindenféle önhipnózisos gyakorlatokat végzett, aminek az volt a lényege, hogy feszegette a bicepszét meg bokszolt a levegőbe nagyerőkkel. Én valahol ott untam meg a röhögést, amikor a melltológép használata során az utolsó 2-3 tolásnál hangosan bíztatta magát, majd nagy megelégedéssel kifújt és megdícsérte magát, majd elpályázott az egyik oszlophoz és elkezdte húzogatni a karját, nehogy nagyon beálljon. Kicsit több, mint egy órát bírtam az edzést ebben a legkörben, aztán inkább leléptem.

29.-én természetesen megint jó későn indultunk a lányokkal, mer' mér' kéne délelőtt elkészülni - de legalább eljutottunk egy újabb "kötelező" látványossághoz, a Prambanan-hoz. Itt meg lehetett tekinteni néhány szentélyt, meg a rombolás-újáépítés különböző fázisaiban lévő szobrokat és sztúpákat. Láttunk rizspintyeket és a lányok csináltak hozzávetőlegesen kétszázezer fotót és láthatóan nagyon tetszett nekik az egész móka. Nekem csak simán melegem volt és már untam kicsit az épített UNESCO-örökséget. Sikerült viszont belefutni egy egészen szürreális élménybe: ahogy sétálgatunk a parkban és azon morfondírozunk, honnan kéne valami hideg innivalót varázsolni, egyszercsak a hangszórókból valami iszonyatosan artikulátlan gyerekhang kezdett üvöltözni - vélhetően az "Allah akbar" valamilyen variációjat. Ahogy ott hallgattuk ezt a koncertet, mindannyian azt vártuk, hogy a háttérből egyre hangosabb indonéz anyázás fog hallatszódni, majd két orbitális nagy maflás puffanása és némi gyermekbőgés, amit a lekapcsolt mikrofon reccsenése szakít félbe. Sajnos ez végül nem következett be.

Történt aztán még sok érdekes dolog, jöttek-mentek az emberek: Pelle kisasszonnyal és Bea mamával éjjel 1-kor ücsörögtünk egy állomáson, hogy bevárjuk az éppen érkező görög leányzót, akivel aztán majd Pelle kisasszony pár óra múlva indulhatott tovább Jáva keleti csücskébe Bromo-t mászni. Aztán megérkezett Mészáros kisasszony egy búcsúkörre, mert neki lejárt az ösztöndíja és a borneói utolsó utazása előtt még elköszönne tőlünk. Ill. a Bromo megmászása után derült égből bejelentkezett Bodor kisasszony - egy Balin ösztöndíjaskodó leányzó -, hogy akkor ő hajnali 4-re szintén befutna. Valami miatt hajnali 2-kor feküdtünk le a leányokkal és nem nagyon akartunk tudomást venni erről a dologról - hiszen nem hozzánk jön. Ez olyan jól sikerült, hogy 3:45-kor kaptam az első üzenetet Bodor kisasszonytól, hogy valahol Yogyában van és a sofőr nem találja a címet, meg fáradt meg minden, úgyhogy nem hajlandó tovább menni, majd reggel a főnöke megmondja, mi legyen. Ez azért nem hangzik olyan jól... De összehoztuk, hogy hajnali fél 5-kor már mindenki valamilyen vízszintes pozícióban aludt. Egy pár óráig, mert aztán meg ébredés volt és menni kellett.

Voltunk például össznépileg a Merapi-múzeumban. Ez főként maketteket, térképeket és egy közel félórás filmet jelent, ami annyira unikum, hogy részleteznem kell. Közel 20 perc a méltán-nem-túl-híres Sleman városának PR filmje, amiben megtudjuk, hogy ide csak úgy lapátolhatnánk a pénzt és olyan befektetéseket intézhetnénk, hogy kész aranybánya lenne az a számunkra. Van például 160-valahány bank például. (Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy van 160-valahány bankfiók, amibe szerintem a nagyeszűek az ATM-eket is beleszámolták. Mert bankból konkrétan 5-6 fajta van, meg néhány külföldi.) Slusszpoénként a filmnek minden percében baromi fontosnak tartották bevágni a forgó slemani címert némi tájképpel meg valami jólhangzó szlogennel. Ezután jött kb. 10 perc, amit bevallom őszintén, többen csukott szemmel néztünk végig, mert nem bírtuk a mélyenszántó gondolatokat követni. De a legfontosabb tanulságot kétszer is meghallgathattuk: "A Merapi annyi sok jót adott már a helyieknek, hogy cserébe engednünk kéne kitörni megint."

Miután majdnem ránkzárták a múzeumot a nagy érdeklődésünk közepette, kicsit lézengtünk a parkolóban, mert eléggé lógott az eső lába. Kiszúrtuk, hogy ott ácsorog a három katonai dzsip (Willys Jeep valamelyik változata), amivel gondolom a helyiek jó pénzért viszik fel a fehéreket a múzeumtól valami igen kiváló helyre. El is röhögcséltünk rajta, hogy amilyenek az indonézek, biztos benne vannak a kulcsok is. És tényleg... Innentől pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy az egyetlen fotós kivételével mindenki bezsúfolódjon a dzsipbe (vagy a motorháztetőre) és körözzek velük párat a parkolóban.  

 Érdekes élmény volt vezetni azt a gépet, de az orosz haditechnika csúcsa, az UAZ terepjáró még érdekesebb. Meg mondjuk egy nagyságrenddel nagyobb is, mint ezek voltak.

Ezután Bea mama elvitt minket egy nagyon frankó kis kajáldába, ahol ketten elég szarul lettünk - de ettől független okokból. A kajálda mellett volt kösöntyűárús bolt is, szóval a lányok még bazároztak ott egy ideig, de nekem tépnem kellett vissza a városba, mert megbeszélésem volt - közben pedig még motort is kellett bérelni Bodor kisasszonynak, aki bár eddig mögöttem ült, de a 150 centijéhez nem állt jól a motor magassága - konkrétan szegényke hegyet mászott minden alkalommal. Na mindegy, ingyen fuvart lehetőleg ne kritizáljunk. (Bár azon is elgondolkodhatunk, miért lépnek le mögülem rendszerint egy út után a vezetni visszafogottan tudó hölgyek.) Este szóltam a többieknek, hogy elég szarul vagyok meg fáradt is, alszom egy nagyot. Ez majdnem sikerült is, de legalább feküdtem pár órát. Nem lettem sokkal jobban, meg aztán volt egy társaság, aki indult haza, így én is összecsomagoltam és megcsaptuk az utat Vikivel (aki kapott új hátsó papucsot, lég- és olajszűrőt meg egy olajcserét). Lehet persze mondani, hogy "ezek a mai modern motorok már tök automaták, nincs a váltónak lelke" meg egyéb dolgokat - de azért amikor elfordítod a kulcsot, halkan végigzizzen az elektronika a gépen és már érzed, hogy elkezd vibrálni alattad az egész... majd az önindító első pöccintésére elkezd morogni alattad a nagymacska, hogy "ha már felkeltettél, akkor MENNYÜNKMÁÁRááwrárwrrrrr!"... szóval lófütty és esti fény ilyenkor a régi motoroknak, a jóérzés és az erkölcs mellett ők is lemaradnak, ha Viki megindul.

Mázlim volt hogy hazajöttem, mert az elmúlt pár nap nem volt végig egy leányálom. Elég csúnyán ledöntött valami a lábamról, szó szerint: volt, hogy a fürdőszoba padlóján fetrengtem, engedtem magamra a vizet és teljesen sötét volt a világ előttem. De voltam dokinál - őszerinte valami vírusos móka, a bárányhimlő helyi variánsa. Aztán vagy igen, vagy nem. Mindenesetre kaptam egy gyógyszert (Isoprinosine) és valami vitamint (Imunos), attól már jobban vagyok. De azért a testem a bizonyíték, hogy "a piros pöttyös az igazi". :)

Ezek a gyógyszerek aztán pár napra szépen lebombáztak a lábamról, csak néztem ki a fejemből mint egy zombi - hajnalban még elmentem a sürgősségire, mert annyira viszketett a kezem, hogy nem tudtam aludni, na tőlük kaptam valami igazán durvát, hogy napi 3*1 étkezés után. Szerintem altató volt, fene a gusztusukat.
Mostanra viszont okéság van és ahogy a gyogyeszok ürülnek ki belőlem, úgy jön vissza a lendületem és az életkedvem is.

U.i.: Az "ojek" a motor-taxi helyi neve, az ojek-man pedig vagy a sofőr, vagy a szuperhős, lehet válogatni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.