Végre eljött ez a pillanat is, ülök a vonaton és Jakarta felé tartok, ahol már vár a Qatar gépe hogy hazavigyen. Menet közben egy kis köcsög hobbitgyerek második órája vernyog fejhangon, mert unja a jó dolgát és anyuka természetesen nem akarja őt korlátozni a személyisége fejlődésében. De jól tolja a gyerek, mert a füldugón is keresztülszólt, ha még sokáig folytatja, kénytelen leszek kezelésbe venni…

No de hogy kerültem én ilyen hirtelen ide?

Hát úgy, hogy mivel az egyetem nem óhajtott ösztöndíjat fizetni augusztusra, mindannyian meguntuk a banánt és elkezdtünk lelépni haza. Én igyekeztem ügyesen titkolni az otthoniak többsége elől, hogy szintén korábban érkezem, hadd legyen ez meglepetés Dórinak meg a nagyszülőknek. Ezért titkolóztam az utóbbi hetekben és ezért nem igazán voltak érdekesek a beszámolóim – meg mondjuk azért, mert tényleg nem nagyon történt semmi.

Most táskák bepakolva – menet közben vettem akciósan egy ilyen húzogatós bőröndöt is, mert kicsit sok cuccom lett, de hála a burgundi státusomnak a Qatarnál, van 10kg ingyen túlsúlyom és egy helyet két poggyászt adhatok fel ingyen. Szükség is volt erre, mert a méricskélések alapján olyan 31-32kg-val lépek le innen az érkezési 17kg-hoz képest. És ez a lecsökkentett rész, mert egy baromi nagy szatyor ruhát otthagytam Ibunak (aki szerintem rákövetkező nap egy jelentős részét lepasszolta a melósoknak) és pár dolgot elszórtam Mareknak is, aki még három hétig élvezi Hobbitföld áldásait.

Pár nappal indulás előtt elég sok dolgom akad: be kellett fejeznem az újságcikkeim kivagdosását – majd’ egy egész évfolyamnyi hírt böngésztem át -, megszerezni a kilépési engedélyt a Bevándorlási Hivataltól (amit max. 7 nappal az utazás előtt lehet csak és kizárólag abban a városban, ahol kiállították a KITAS-t és nélküle nem engednek ki) és eladtam a motoromat annyiért, amennyiben megállapodtunk a szerződéskötés idején. Láthatóan emlékeztek még rám, mert nem szőröztek sokat, viszont a kasszás kislányoknak nem igazán tetszett, hogy készpénzben kell kiadni az összeget.

A fennmaradó időben meg olvasgattam, rendezgettem a cuccokat – a gyógyszertárakban van mérleg ingyen, szóval minden esete az aktuálisan összeállított csomagommal elbattyogtam oda és lemértem, aztán változtattam rajta, ha kellett. Marek rendes volt, mert Viki leadása után adott kölcsön egy másik motort, amivel pénteken és szombaton elfurikázgattam a suliba, edzőbe meg moziba. Utóbbiban még idekint megnéztem a Wolverine-filmet egy maréknyi hobbit társaságában. Egy sornyi kismókusból sikerült kifogni azokat, amelyikek vagy idiótán túlreagálnak mindent a filmben – ijedtség, röhögcsélés -, ill. amelyik szerint a zsebkendő a buziknak van, az igazi férfi a metronóm pontosságával szívja a turhát. Innen gyorsan lepattantam egy másik sorba, ahol két tizenkétéves kísérő nélkül nézte a filmet és osztotta az észt végig. Pontosabban addig, amíg el nem engedtem egy magyar monológot arról, mi történik velük, ha nem fogják be végre. Eztán nagy meglepetésemre kajáltam egy jót  még egyszer a főtéren – soto daging (kb. lime-os marhahúsleves rizzsel és üvegtésztával) és a „szokásos” nasi goreng spesialt (sült rizs mindenféle húscafatokkal).

Szóval nagyjából most ennyi, az elmúlt 45 percben a gyerek tovább nyervogott, lassan mostmár tényleg odamegyek és a szájába lépek, mert már baromi unalmas.

Közben odamentem és rendet raktam a kismókussal kapcsolatban. A vonat egyébként elég patent, van mindenkinek konnektora, úgyhogy tudok filmezni, e-könyvet olvasni vagy éppen ezt írkálni. Csak aludni nehéz, mert azért a szék bár kényelmes, de nem annyira (túl nagy vagyok valszeg) és mivel a hobbitok rühellik a csöndet, azért valami szar zaj mindig van. Plusz most a légkondit sem túráztatják túl, úgyhogy éppen nem izzadok.

Menet közben pedig fel-alá mászkálnak vasúti egyenruhás arcok, kaját meg italt kínálgatva, szemetet szedve meg csak úgy fontoskodva. Amikor egy-egy megállóhoz érkezünk, akkor az egyen-mellényes hordárok jelennek meg futva és segítenek cipelni a kis bőröndöket, hogy az utas kedvére basáskodhasson – ezidő alatt megtekinthetjük az „Alien vs. Ninja” c. film trailerét és élvezhetjük a hátunk mögött ülő zsákos lányok röfögőkoncertjét meg rihi-röhijét.

Cirebon amúgy a vonatból nem tűnik egy nagy durranásnak, látszólag ugyanolyan putri, mint bármelyik másik hely. Volt egy szép nagy mecsete – micsoda meglepi – meg némi csatornája a 620. számú Büdi pataknak, ezen kívül még arról nevezetes, hogy Közép-Jáván innen indul egy csomó konténer ki a világba megrakodva több száz metrikus tonnányi indonéz fossal.

Amúgy meg rizsföldek vannak mindenfelé előtte és utána is. Érdekes viszont, hogy mivel ezek nem teraszos művelésűek, ezért egészen hasonló a látvány, mint amikor otthon mondjuk tavasz végén már megnőtt a gabona, de még nem kezdett el sárgulni. A terület is lapos, messzire ellátni, csak a fák másmilyenek. Meg mondjuk se egy darab fácán, nyúl vagy őz nincs sehol, csak rizsföld meg néha rizskalapos hobbitok. Azon filózol, hiányozni fog-e?

Nem. Az otthoni kiadás jobb, plusz nem vernyog egy neveletlen kölök idegen nyelven.

Jó, azt kár volna tagadni, hogy villanásokra vannak szép képek meg 1-2 gyönyörű hely. De őszintén szólva ezeket is inkább képről vagy videóról érdemes nézni, mert ott nem úszik bele a látványba az indonéz rögvalóság: erőszakos árusok, szemét mindenhol, igénytelen és nemtörődöm helyiek, benzin- és égett műanyagszag, stb.

Egyébként valaki azt is megmagyarázhatná, mi ez a fene nagy Manchester United-imádat itt a hobbitoknál. Mert a logójuk mindenhonnan visszaköszön és jóval sűrűbben, mint a többi európai élcsapaté. Barca-t és Reál-t például alig látni, de ManU, Chelsea meg némi Arsenal az volt. Utóbbi mondjuk valszeg csak azért, mert „nagyon hasonlít” mindenük a Semarangi Ágyúsok cuccaira. Persze gyanítom, hogy az angolok loptak az indóktól.

Közben ettem egy nasi gorenget a fedélzeten 35K rúpiáért. Drága, de legalább rossz – viszont negyedik órája nem volt semmi a bélésemben, szóval valamit ki kellett találni. Út közben még megcsodálhattam, hogy a vonatúton bevásárlókocsiban még műanyag gyerekjátékokat is vehet az ember, ha esetleg elfelejtett volna egy kis fos-fos-fos-fost venni a célpont család kölkeinek.

Mondjuk az is egy megoldás a szórakoztatásra, hogy baromi hosszú bambuszrudakra felkötöd  a tévéantennát és úgy emeled a fák fölé a jobb vételért. Kár, hogy ehhez szobaantennát használsz…

Mindezt Cikampek város közelében, ahol akkora az izgalom, hogy az emberek kijönnek nézni az elhaladó vonatokat. Mondjuk kb. háromnegyed óra múlva jön a böjt megtörése és a nagy zabálás, gondolom, addig meg jó lesz nekik ez a „mulatság” is, ha már úgyis ez ment egész nap. Meg mesterséges tóban/pocsolyában méterenként horgászás nagy erőkkel. Vajon csalit raknak a horogra? És ha igen, az vajon rizs vagy valami értelmes?

Új benyomás: rizsöntöző-árokban kezdi esti mosakodását a kiskölök, apuci vigyázó szeme mellett. Testvére, Higiénia már messze jár, de a piócák várják a friss húst.

A másik buli a kamu napgépben való hegesztés, főleg apukák körében dívik.

Egyébként ez az utazás arról is meggyőzött, hogy ez az egész „hagyjuk a gyereket fejlődni ahogy akar” nevelési módszer elég nagy csőd. Itt elvileg tilos fülest adni a gyereknek – „mert sérülnek az emberi jogai” – és emiatt kb. senki nem fegyelmezi sehogy a kölkét csak max. annyit mond, hogy „jaj kicsim, nemár” meg hogy „pszt”. És mivel már a sokadik generáció szennyezi így ezt az országot, ennek meg is látszódik az eredménye.

No, most egy pár órával már odébb vagyunk – meg egy pár országgal is – de azért elmondom, mi történt.

A vonat szépen befutott a Gambir állomásra, ahol is rögtön indult a hiénázás. Az elején még úgy voltam, hogy majd a reptéri busszal kimegyek, az állítólag úgyis minden órában megy az állomásról. Jött viszont egy Bapak – milyen meglepő – aki azonnal felajánlotta, hogy pusztán 200K rúpiáért ő most rögtön elvisz. Mondtam neki, hogy 200-ért én is elviszem akárhová, ne izguljon. Nekiállt alkudozni, de nem nagyon volt kedvem szórakoztatni magam, úgyhogy mondtam neki, 100K vagy semmi. (Előzetesen úgy olvastam, hogy olyan 70-80k körül van a taxis út, így ezt kb. okénak éreztem.) Hú, az nem nagyon tetszett neki, én kezet fogva további sok sikert kívántam, majd elvonultam vizet és dezodort venni, mert bizony kezdtem büdösödni – a reggeli zuhany és a spray ellenére – és még el se kezdtem a nagy repülést. A mókus meg közben kint várt és vigyorgott nagy erőkkel, plusz megérkeztek az utcagyerekek, akik csinálták a fesztivált. Természetesen senki nem szólt rájuk, max. a kasszás vetett rájuk egy „nemár” tekintetet. Mikor letudtam a vásárlást, jött a Bapak, hogy akkor ne kínozzuk egymást, ő igazából elvisz már 150K-ért is. Mondtam, hogy az igen jó, de ott meg ott van a busz, az elvisz még olcsóbban, tehát 100 a max. Na jó, 150 és ő fizeti az autópályát. Mester, az autópálya az olyan 3-5K körül van, hagyjon már. Blablablabla. Oké mester, 120-ért beülök, egyébként meg akkor megyek jegyet venni. 120 lett végül, ami szerintem majd’ egy órás autópályás útért nem is olyan vészes.

Így szépen időben ott voltam a reptéren, nem túl korán, nem túl későn. Kezdtem kajás lenni, de gondoltam, majd eszek valahol – de mindenhol csak ilyen vacak sütiárusok voltak, úgyhogy végül kénytelen voltam a tranzitban kajálni, viszont legalább a megmaradt rúpiám nagy részét (kb. 2500Ft értékben) így ott is hagytam. De az még azért odébb van, mert előbb jött a mókázás a csomagokkal. Mint mondtam, napokon át legóztam a mérleggel meg a cuccokkal, erre a reptérre érve derült ki, hogy bizony még mindig túlsúlyom van. Nem sok, de van. Úgyhogy repült a szocialista díszmappa, amiben az oklevelem volt, a régi monogramos törölközőm (ami egyébként is egy volt barátnő ajándéka volt, szóval talán illett már lecserélni így közel 9 év után) és a legnagyobb szívfájdalmaim: az indonéz esőruha (hűséges darab volt, jól szolgált, sajnáltam feladni), a terhes-Cosmo (beszarsz, de van ilyen odakinn! Ráadásul „esőálló” táskával ajiba) és a Bravo Girl indonéz kiadása, amiben olyan érdekességek voltak, mint hogy hogyan kell viselkedni a nőfelcsernél, „maradj szűz és légy egészséges”, ill. „miért káros a tampon?”. Szóval ezeket leraktam egy kuka mellé, hátha esetleg valakinek később jó lesz még. Lemértem a cuccokat, oké voltam. Aztán ücsörögtem kb. 45 percet és közben lemértem megint a dolgokat, hátha vissza tudnék valamit csempészni – persze, hogy ez a mérleg is mást mutatott, mint az előző. Meg aztán a qataros is, a fast bag dropnál, ami minden volt, csak fast nem. Ez a check-in elvileg arra szolgálna, hogy aki már a neten bejelentkezett (mint én nagy nehezen, 3 különböző helyen elvégezve) az csak odaballag, leadja a táskáit, felmarja a rendes repjegyét, leszurkolja az adót aztán viszlát. Ehhez képest ez a sor haladt a leglassabban (a második a business check-in volt), mert persze hogy egy csomóan akkor kezdtek el kotorászni, amikor rájuk került a sor és meresztettek nagy szemeket, hogy „nemá! Túlléptem a súlyhatárt? Neee. Akkor most mit csináljak?” Nem baj, egy óra alatt ez is lement, be lettek fóliázva a táskák, irány a vám. Itt eltársalogtunk a nénivel egy picit angolul és indonézül, hogy mi is a stájsz az én vízumommal meg a vámos kártyámmal (mindkettő megvolt, csak nem makulátlan állapotban, aztán inkább dolgozni akart egy kicsit), de ezen is tovasuhantunk. Néztem a duty free-t, ha azt mondom, hogy kb. 7-10x drágábban adják a cuccokat, mint Közép-Jáván, akkor nem túlzok. Márpedig én nem veszek 15K rúpiás könyvjelzőt 84K-ért, helyette muszájból ittam 24K-ért egy 7Up-ot meg kb. harmadik nekifutásra 45-ért csirke-rizst, úgyhogy nem voltam olcsó aznap este.

Beszállásnál próbáltam trükközni kicsit, hátha megint sikerülne átcsusszanni a Business osztályra. Ennek fapados módja az, hogy olyan sokáig vársz a beszállással, amennyire csak lehet, mert hátha menet közben az esetlegesen túlfoglalt gépen leültetnek valakit a helyedre. Nagyon ritkán jön ez be, de hátha. Most nem sikerült, viszont mázlimra volt egy szabad hely mellettem, szóval tudtam pakolászni a lábam, plusz az ablak mellett ültem, ahová foglaltam.

Számomra újdonság, hogy már a levegőben is lehet netezni meg telefont használni a Qatar gépein, plusz van az ülések karfájában USB csatlakozó. Ez telefontöltés szempontjából hasznos infó, Doha és Pest között kipróbálom.
A repülés amúgy eseménytelenül telt, van egy csomó jó filmjük, amit nem néztem meg, inkább próbáltam aludni egyet. Ebben volt némi segítségem is: magamhoz képest korán keltem és baromi sokáig voltam fenn, plusz van nálam egy gyógyszer hányás ellen, aminek nálam a mellékhatása az álmosság. Így számításaim szerint sok-sok megszakítással, de olyan 4-5 órát tudtam aludni, a maradék időben kajáltunk kétszer (ami szerintem szintén jó volt, de 11 hónapnyi zacskósleves meg egyéb szarok után nem vagyok mérce ilyen tekintetben) és megnéztem a „Meglógtam a Ferrarival” c. opuszból a kedvenc részeimet, amit már régóta akartam. Nagyon bírom az utcabálos jelenetet például.

Aztán a gép leszállt Dohában, megindult a hobbit ifjúsági kosárlabda-csapat elpicsáztatni magát valakivel (ránézésre nem tűntek nagyon esélyesnek, 1-2 olyan segges volt, hogy max. a védekezés stabil alapjának néztem őket), lebotorkált három összegyűrt ruhájú és – fejű öregasszony és jött a tranzitbusz. Autókáztunk egy sort, majd jött a bejelentés, hogy majd legyünk már szívesek annál a kapunál leszállni, amilyen színű a biléta a táskánkon. Naná, hogy egyik ázsiai mester se értette/fogta fel, úgyhogy mindenki tódult volna ki a dohai Végső Állomásra, a helyi arcok meg rutinosan rugdosták vissza őket, hogy majd a következőnél. (Háttérinfó: az Öböl-országokban igen sok szegényebb muszlim bevándorló melózik, jelentős részük feketén. Indonéziával szemben pár hónappal ezelőtt jelentett be korlátozott amnesztiát Szaúd-Arábia, ment is a pörgés ezerrel a helyi zsákosok részéről – de persze az utsó napon, aztán csodálkoztak, hogy nem tudnak 800 embert lekezelni egy nap.)

Most pedig Dohában vagyok, nagyon világfi módon vettem egy palack vizet Visa kártyával (csak Evian van 600 Ft-ért, a csapvíz meg szerintem nem iható), ücsörgök a váróban, a magammal hozott hármas elosztónak és a qatari olajnak hála netezek és gépezek, feljött a nap, másfél óra múlva felszállunk és nemsokára Pesten vagyok. Meg kajás, de piszkosul.

(Kivéve, hogy én nem akarok sokáig itthon maradni.)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.