Május vége főként azzal vonult be az idei darmások emlékezetébe, hogy közel kilenc hónap után újra meleg vízzel tudtak zuhanyozni és rendes ágyban tudták kialudni az alkoholmámort. Ennek helyszíne pedig – sosem találnátok ki! – Yogyakarta méltán híres és hírhedt városa volt.

Az idevezető út persze szokás szerint tervezéssel és előkészületekkel telt – részemről. Zoli bácsinak beígértem, hogy elmegyek vele edzeni egyet aztán megnézzük, mit lehet kihozni a mostani helyzetéből: fogyni akar, szarul kajál és emiatt veszít is a beléből, de közben épülnek le az izmai is. Meg edzeni is elég ímmel-ámmal járt.
Garai kisasszonnyal a reunion és a születésnapja kapcsán részéről egy masszázs, részemről meg némi cukormérgezéssel egybekötött sütikajáltatás volt tervben, meg egy malioboro-s (emlékeztek? Ez Yogya bevásárló utcája) ajándékvásárlás is. Én ugyanis csúnyán ki akartam használni azt, hogy a többiek az egyetemről kocsival mennek és velük hazahozatni a cuccokat, hogy ne motoron kelljen szórakozni velük, erre pedig ez volt a legjobb alkalom.
György Tomival elvileg egy szemináriumot terveztünk némi sör kíséretében arról, hogy miért olyanok az indók, amilyenek és hogy miért a fehérek gyarmatosították a világ jelentős részét és nem mondjuk mások.
Beával már nem is tudom, mi volt a hivatalos terv, de én már régen oda akartam neki adni a motoros bandák női támogatóinak járó ruhadarabot, meg megnézni, hogyan táncol egy úrinő jávai ruhában.
A többiekkel meg elvileg örültünk volna a viszontlátásnak, vagy csak simán tudomásul vettük volna egymást. Megmondom őszintén, nem mindenkivel óhajtottam találkozni a nemzetközi csapatból, de gondoltam, elég sokan leszünk és elég jól el tudjuk majd egymást kerülni. Ez többé-kevésbé nem sikerült.

Hosszú idő után tehát újra az úton találtuk magunkat Vikivel, de mint minden ebben a csodálatos országban, ez is elég gázul sült el. Én a megelőző héten úgy rendeztem át az edzéseimet, hogy az utazás ne zavarjon bele és vasárnap is tudjuk tolni a dolgot. Csütörtökön aztán megcsináltam a váll-kar részt hogy Évinek legyen bőven dolga, kajáltam egyet a WSB-ben (ami már rituálévá vált indulás előtt) és nagyon jókat mosolyogtam, amikor a tulajdonosnő megkért, hogy ugyan fotózkodjak már le vele meg a kiscsaláddal. Azt hiszem, ez volt kb. az első alkalom, amikor szívesen tettem ennek eleget és még önszántamból mosolyogtam is - sok-sok hónapja eszem a főztjüket majdnem minden nap, ennyi azért bőven elég ok egy sima fotóra.

Indulás előtt még beszéltem Dórival, ami ugyan kicsit elhúzódott, de azért annyira nem, viszont induláskor Zoli írt egy sms-t, hogy 17:30-kor moziba megyünk. Ez csak azért problémás, mert előtte végig arról társalogtunk, hogy csak másnap lesz filmnézés (Siang Kyai, ha még emlékeztek). Nos, az előzetes utazások tapasztalataiból kiindulva, ezt nem nagyon lehetett volna összehozni, csak ha megdöntöm a saját gyorsasági rekordjaimat és mázlim is van. Ezeket azért nem lehetett garantálni, de megpróbáltam összehozni. Nem igazán tudom, mi okból, de az eddigi leggyorsabb és legsimább utat sikerült produkálni. Forgalom alig, a városhatárig dugó az útépítés ellenére alig, a hegyekben lazán lehetett haladni, szóval úgy nézett ki, még akár sikerülhet is. Egészen Yogya határáig, ahol is jött a szokásos szarakodás: a bevezetőn araszolgatás, a Jombor Stationnél mióta megjöttünk megy az útépítés és emiatt hol erre, hol arra nem lehet menni – most éppen a nekem megfelelő irány volt lezárva, kerülhettem a pocsékabbik úton, ami a csúcsforgalmi időszakban nem kajak, főleg azért nem, mert természetesen azt az utat is újították és építették mindenfelé. Slusszpoénként még kaptam egy sms-t Zolitól is, hogy akkor 17h-kor találka valamilyen pláza harmadik emeletén. Se a helyet nem tudtam, az idő is már rég elmúlt és nem hittem el, hogy Zoli már megint megszívatott. Szóval válaszoltam az sms-ére, hogy bassza meg a tudományát és ha végzett a műsorral, Beáék házában fölszedhet – elvileg ugyanis most nála aludtam volna. Végül persze ez sem ment ilyen egyszerűen, de olyan 3 óra várakozás után Bea hazaért a filmről és utána már lassan beindultak az események. Idő közben én elmentem kajálni egy közeli helyre, ahol a fene tudja miért, de jártában-keltében egy indonéz faszi végigsimítottam a felkaromat és elhaladtában furán vigyorgott rám. Most vagy sikerült felkeltenem egy homár indonéz érdeklődését, vagy csak az ujjatlan felsőből kilógó karom keltette fel az figyelmét. Mindegy, egyik sem talált sem jókedvemben, sem viszonzásra.

Este aztán nagy nehezen összefutottunk Zolival, miután én egy korábbi beírása alapján megtaláltam a házat és visszamentem a találkozási pontra. Szóval megérkeztünk, Beni már ott olvasgatta a másnapi indonéz nyelvvizsgára felkészítő füzetecskét. A srácok ugyanis kitalálták, hogy brahiból beneveznek egy ilyenre, 50k rúpia (~4 EUR, ~1160 Ft) megér nekik ennyit. Alig akarták elhinni, hogy nekem meg nem. Mint kiderült, szinte mindenki Zolit nézte ki új házmesterének, szóval nem kis tumultus alakult ki az új házában: vagy három lengyel lány (akik közül egy egészen jól nézett ki), a román potyautas Chip és az általa megrontott – és immár zsáktalan – nője, Beni, Tomi, jómagam és a hajnali órákban ivászatból részegen hazaeső Lili és haverja. Elég későn feküdtünk – beszélgettünk kicsit, megkérdeztem Zolitól, mégis mit gondolt erről a mozis ügyről meg volt asszem másról is szó, de semmi életbevágóról. Eltöltöttem néhány igen pocsék órát a padlón egy vakarék jógamatracon és hálózsákban, de szerintem a többiek még kevésbé élvezték ezt, mint én – feszt forgolódtam, mert vagy megdögleni készültem a melegtől, vagy a szúnyogok döngicséltek a fülembe. Reggel aztán keltek a népek korán a vizsgára, keltem velük én is, mocorogtam kicsit, aztán elmentem kajálni és megindultam megkeresni a hotelt, ahol elvileg az egyetemi különítményemmel kellett találkoznom. Ez elvileg egyszerűen ment volna a főutakon keresztül, de persze ehhez az kéne, hogy ne legyenek indokolatlan útfelbontások, egyirányú utak és hogy felismerjem a főutakat. Végül aztán térképpel és némi kerülőúttal eljutottam a megfelelő helyre, ahol nem túl egyszerűen, de megtaláltam a hotelt is. Be a mélygarázsba, gyorsan letudni a becsekkolást és élvezni a kényelmet – ez volt a terv, ami sikerült is. Pluszpontként kiderült, hogy minden szobához jár wifi, amivel ugyan letölteni nem lehet, de Skype-olni igen. Beszéltem Dórival, zuhanyoztam egyet MELEG vízzel, kipakoltam a hátizsákom és élvezni kezdtem a nyugati körülményeket. Még tévé is volt a szobában, normális nemzetközi csatornákkal!

Mivel természetesen megint esett az eső és a kajajegyemet Rohman mester magánál tartotta, ezért átmentem a közeli focipálya „büféjébe” kajálni egyet, majd visszacsattogtam a hotelba pótolni egy kicsit az éjszakai alvást. Ez az sms-forgalom miatt nem volt olyan egyszerű, de azért sikertelennek sem mondanám. Évivel beszéltünk, hogy ha nem esne még mindig az eső, most összefuthatnánk egy találkára, de ez végül már csak estére sikerült a hivatalos állófogadáson. Fura volt ennyi fehéret egy rakáson látni, még furább volt ennyi ismeretlen ismerőssel összefutni. Egy csomó emberről tudtam, hogy már találkoztunk, ismerem az arcukat de semmit nem tudok róluk vagy hogy honnan ismerem őket. Évivel szerencsére nem ez volt a helyzet, este végül sikerült összefutni és beszélgetni picit, de aztán a fene tudja miért, megint szétváltunk. A nyitóműsorban fellépett Zoli bácsi és társulata, mint gitárfenomének és Bea, mint az egyetlen táncos bulé aznap. Eredetileg többen lettek volna, de a lányok lemorzsolódtak, így végül az egyik indo tanár ugrott be helyettük.

A programok végén aztán gyorsan összekapta magát mindenki és megindultunk – nem kevés tipródás után – a rizsföldes klotokba folytatni az estét. Mivel Zoli már egy ideje szeretett volna több időt eltölteni Évivel, ezért (ha jól rémlik), ő hozta el a kisasszonyt a helyre. Itt aztán tovább társalogtunk, hol magyarul, hol angolul. Odakeveredett valami magyar emberke is, aki 23 éve lelépett otthonról és életvitelszerűen máshol él – az utóbbi kb. 10 évben jellemzően Délkelet-Ázsiában és ha jól értem, újságírásból meg ilyesmiből él. Mialatt Zoli Évivel és másokkal társalgott, én ezzel a sráccal folytattam érdekes eszmecserét a világ dolgairól, majd éjfél környékén két Bomber HIDROKLOTOK után elkezdtünk megindulni az Edelweiss Hotelünk tetején lévő medence felé, hogy tovább szórakozzunk. Út közben én vettem még egy sört, ami aztán elég jó ötletnek bizonyult, lévén a hotelban természetesen nem lehetett ilyesmit venni. Odafent a medence partján aztán már javában folyt a röfögés meg a mocskolás, Pepe, a manadói magyar srác természetes állapotában (csontra bebaszva, lengő farokkal) fogadta a jónépet. Idővel aztán sikerült valami gatyát ráimádkozni, de az is erősen testre simuló és testszínű volt, szóval nem rajongtam körbe, amikor kommunikálni akart velem. Megtalálta viszont a semarangi szlovák csajt, Michaelát, akivel úgy tűnik, valamiféle kapcsolatot akar kialakítani, mert azóta többször keresgélte. Én körbenéztem a társaságon, aztán úgy döntöttem, hogy inkább a medencébe süppedek. A víz nem volt meleg, cserébe meglehetősen hideg igen – de legalább hűtötte a sört is. Itt találkoztam a malangi Patriciával, aki szintén a lengyel kommunát erősíti, nem mellesleg a pasijával, Zbysekkel amolyan élő legendák lettek a magyar darmások körében. Én Patricivál beszélgettem a medencéből, de talán helyesebb volna azt mondani, hogy meghallgattam a szófosását az utazási terveikről meg a világ állásáról. Közben nagy parti alakult ki a melegvizes tusolóban, patakokban folyt a háziszesz, én meg azon töprengtem, hogy ezt a fajta szórakozást már otthon se szerettem, de most kezdem megérteni az indo sztereotípiákat a fehérekkel kapcsolatban. Idő közben megjött Tomi is az Ausztráliában dolgozó haverjával, aki közölte, hogy már sokat hallott rólam és hogy én nagyon negatív vagyok, nem biztos, hogy társalogni akar. Átfutott az agyamon, hogy úgy látszik, az aussie-k tényleg tenyeres-talpas bunkók lehetnek, ha ez ott elmegy, aztán visszacsobbantam a medencébe. Később befutott Zoli is, aki előtte beszállásolta magához Évit, aki bár nem ivott sokat, de elég rosszul lett a klotoktól, így nem jött fürödni sem. Elmondása szerint ez amúgy is necces lett volna, mert híján volt a szükséges ruházatnak és melltartó sem volt rajta. Szerintem lettünk volna páran, akik szoros emberfogással megoldást kínálnak erre a helyzetre, de hát nem kellett.

Idő közben megjelentek a biztiőrök is, de akkorát örült nekik mindenki és úgy megtapsikolták őket, hogy végül leücsörögtek valahova a bejárat mellé és elcigizgettek mellettünk. Patricia menetközben betalált egy csomó embert, hogy cseréljenek már szobatársat, mert ő együtt akarna aludni Zbysekkel, ha már úgyis egy párt alkotnak és egész eddig együtt laktak. Na ki volt a hülye, aki belement?! Meg rajtam kívül még páran, szóval az estét egy madagaszkári gyerek szobájában töltöttem, a magyarok egy része meg olyan 3 környékén elindult gyalog vissza az ő hoteljükbe. Idő közben előkerült Évi is és közölte, hogy ő inkább mégse aludni most itt, hanem elmegy velük. Ez Zolinak meglehetősen rosszul esett, eléggé úgy érezte, hogy yogyai bulé gitárfenomén létére kikosarazták. Túlzás lenne azt állítani, hogy nem röhögtem jót. :o)

Másnap reggel pár óra alvás után meginterjúvoltam Évit, hogy érzi magát és akar-e velünk jönni a kötelező falulátogatásra. Már jobban volt, de sajnos túl későn derült ki, hogy a buszunk nem megy feléjük és hogy ő mégis velünk jönne. A csoporttársaimból a lányok viszont jöttek, szóval így négyen elindultunk Wonosari mellé egy kis faluba megnézni, mit lőnek nekünk a helyiek. Én jót aludtam az úton, de villanásokra láttam pár szép képet dzsungellel meg völgyekkel és hegyekkel. Maga a hely, ahová mentünk valamiféle park lehetett, a lányok batikoltak, én meg élveztem kicsit a hangulatot (először voltam olyan helyen, amilyennek egy dzsungelfalut képzeltem, de azért nem kell nagyon komolyan venni a dolgot, mobilt tölteni és recsegő magnón zenét hallgatni itt is szeretnek az emberek). A batikolás félkész állapotában szóltak, hogy akkor most lehet menni trekkingelni a közeli hegyre. Mivel már eldöntöttem, hogy nem mászom több vulkánt (a Merapit azért nem, mert megint este kéne taknyon-könyökön felcsúszni és lehetne látni hamusivatagot, a Bromo-t meg azért nem, mert nem akarok a malangi csapatba belekeveredni – de erről majd később), de gondoltam, ez a trekk itt érdekes lehet. Nagyon jó döntés volt, a lányok ugyan nagy hősnek érezték magukat, de igazából nem volt egy megerőltető séta, a látvány viszont igen szép volt.

Felfelé menet egyik állomáson lehetett madarat reptetni – Ivana és Tasneem ki is próbálta, előbbi majdnem megnyuvasztva a madarat, mert nagy izgalmában úgy szorította. Ivana egyébként is nagy műsort csapott, olyan motivációs beszédeket tartott magának („Ezt a hazámért, a családomért és a szeretteimért teszem!”, „Igen Ivy, meg tudod csinálni, képes vagy rá!”), hogy néha röhögve hágtam fel az egyes sziklákra. Lefelé menet volt némi szórakozás köteles biztosítással (nem ereszkedés, csak lehetett fogni egy kifeszített kötelet, ha német vagy amerikai nagyseggű turistaként képtelen volnál egyben lesétálni), meg egy elég frankó drótköteles átcsúszás egy rizsföld fölött, szép panorámával. A csajok kérdezték, hogy hogy tetszett? Megvontam a vállam, hogy semmi különös, majd egyszerre elkezdtek röhögni, hogy na pont ezt a választ várták tőlem. Azt hiszem, értem, hogy mire gondoltak – de elmeséltem nekik az első toronyból ereszkedésem történetét és akkor megértették, miért nem izgultam annyira, mint ők.

Hazafelé menet megint aludtam, aztán amennyire emlékszem, megint jött a készülődés és az esti záróprogram. Erről nem akarok sokat beszélni, borzalmas hosszú, monoton és unalmas volt az első óra után. Évi mondott beszédet és olyan ruhába öltöztették, hogy csak lestünk. Itt ugye nem igazán divat az arcon és a kézen kívül mást megmutatni magából egy lánynak (muszlimoknál ugye erre jön még a jilbab is), ehhez képest a suli egy hátul térdig sliccelt szoknyát és egy olyan átlátszó flitteres blúzt adott rá, hogy ha nincs hozzá a fehér míder, hát erősen cicit villant a leányzó. (A másik csaj is ugyanilyet viselt, szóval nem Évinek lettek ledérebbek az erkölcsei az idők során.)

A program végeztével indult a szokásos tetriszezés és tökölés, hogy ki-mikor-merre indul és kivel-hol találkozik. Nagyjából annyi volt biztos, hogy ma estére már lazább lesz a program, én pl. közöltem, hogy éjfélre ágyban leszek és pont. Évi, Bea és Bori szintén így nyilatkozott, Tomi és Beni elindultak az eső ellenére Merapit mászni, Zoli meg Zbysekékkel az Edelweiss tetején terveztek iszogatni reggelig. Ezt Pepe újabb magánszáma boldogította, egyébként meg kb. elértük, hogy a darmásokat bannolták a fenti medence területéről, elvileg azért mert „kívülről italt behozni tilos”.

Másnap aztán úgy volt, hogy megyünk a Malioboro-ra Évivel bevásárolni. Eredetileg előző este akartunk, de mivel túlvállalták a szervezők a programokat és kicsúsztunk az időből. Ugyanez majdnem megtörtént most reggel is, mert Éviék már piacoztak egyet, de viszonylag időben értek vissza. A csapat a következőkből állt: egy manadói csaj és indo kisbarátja, Évi Zolival egy motoron , valamint Viki és én. Mivel bukósisakunk pont feleannyi volt, mint ahány emberünk, így az volt a terv, hogy kis utcákon fog vezetni minket az indo kisegér. Ez annyira sikerült, hogy bármelyik pesti taxis hiéna megnyalta volna a tíz ujját ilyen tehetség láttán, plusz keresztülmentünk az összes lehetséges főúton, amin csak lehetett. Aztán bemásztunk egy piacra, ami eléggé a Józsefvárosit idézte a legdurvább forgalma idején. Itt mindenki elkezdett aktívan szuveníreket venni, vagy legalábbis a fejét törni rajta, aztán szépen lassan elváltak az útjaink, mert nekem vissza kellett mennem kijelentkezni a hotelből.

Nagy mázlimra az összes nagyobb cuccomat le tudtam adni vagy Rohmannak, vagy az önként felajánlkozó Mareknak, így némi Beáékhoz tett kitérő után nyeregbe pattantam és visszatéptem Semarangba. Gyönyörű naplementében haladtam keresztül a hegyeken és ha nem akartam volna sietni, komolyan megállok nézelődni kicsit. Ám mivel az utak szinte üresek voltak, nem tudtam megállni, hogy ne élvezzem ki a hegyi szerpentineket és a sebességet, meg az „újonnan” megtalált kanyarodási technikát. Szóval a mostani yogyai út alatt szerintem az autópályás kivételével minden személyes csúcsomat megdöntöttem, hazaérve jót kajáltam és úgy feküdtem le, hogy itthon vagyok. Ezt már korábban is éreztem a szobával kapcsolatban – nevetséges módon kb. azóta, mióta az otthonról hozott gumis lepedővel „berendeztem”.

Hétfőn aztán azzal kezdődött a június Semarangban, hogy egész nap hol szemerkélt, hol szakadt az eső. Emiatt csak délután tudtam edzeni, amikor is kipróbáltam egy új módszert, mert fekvenyomásban nem igazán tudok fejlődni – bár lehet, hogy csak simán emelni kéne a súlyokat és nem foglalkozni azzal, ha nem megy ki belőle a teljes sorozat… na mindegy, az új technika lényege: 10 perc, 10 sorozat, tetszőleges számú ismétléssel és a max. súly 90%-ával. Elég brutál, bár megmondom őszintén, most nem érzem, hogy el lennék fáradva. Csak annyit, hogy a nyakam durván beállt és a derek is fáj kicsit – ergo vagy nem melegítettem be mindent eléggé, vagy rossz izomcsoportokat is bevontam a munkába. De kezdeti hibák mindig vannak, jövő héten újra megpróbálom.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.