Nem tudom, milyen lehet egy külföldi országba megérkezni úgy, hogy közben vár ott egy ismerős - mindenesetre Ádámék arcán azért látszódott némi megkönnyebbülés, hogy akkor most végre valaki átveszi egy kicsit a vállukról az indonéz ügyintézést egy részét. Miután kifújták kicsit magukat, elindultunk taxit szerezni - ami nem is volt olyan nehéz, lévén már ott tolongtak körülöttünk az ügynökök, hogy elvigyenek minket. Az első egy laza lendülettel 200.000 rúpiát (~4700 FT) kért volna az útért, amit egy laza röhögéssel utasítottam vissza. Ezután odamentünk a hivatalos kisablakhoz, ahol a néni gondolkodás nélkül vágta rá, hogy 100.000 lesz. Ez már elfogadhatóbb volt, de én még mindig sokalltam kicsit - alkudni viszont nem lehetett, sokat pepecselni meg nem volt kedvem (plusz ha szétdobjuk a költségeket, nehezen értékelhető lett volna a spórolás mértéke), szóval ezt választottuk. A kocsi jó volt és kényelmes, Dóri pedig közölte, hogy nem készült még föl arra, hogy velem és Vikivel utazzon, szóval ő is autóval ment.

A szállás elég gyorsan elnyerte mindenki tetszését, a medence és a csicsás külső megtette a hatását. Az olyan rejtett értékekről, mint MELEG víz a zuhanyból ők nem tudták, mit jelent itt. Ez a nap igazából nem sok mozgással telt, kipakolás, cuccok átadása, elmentünk a motorokért és Ádám elkezdett barátkozni az ázsiai forgalommal és a robogókkal. Az elején még elég bice-bócán ment a dolog, mert az ember nehezen akarja elfogadni, hogy a motor nem attól lesz biztonságos, ha lassan megyünk vele - mint a bicikli is akkor a leginstabilabb, ha lassan halad. Plusz az ázsiaiak nem igazán tudnak vezetni az otthoni viszonyokhoz képest és ráadásul a baloldali közlekedés is érdekes tud lenni.

Ádámnak tetszhetett a dolog, mert nem igazán próbálta lecsalni a tanulóidőt. Este aztán átmentünk a legközelebbi kajáldába, ami a Bambusz Ház névre hallgatott és lehetett pizzát és némi sört is fogyasztani hozzá, bár a többség valamilyen gyümölcsmixet ivott. Ádám próbálkozott valami mangós dologgal, de annak most éppen nincs szezonja, ezért valami mással pótolták ki - de legalább szóltak róla. :) Kaja után felültünk mindannyian a motorokra és benéztünk a főtérre meg a Malioboro utcára, ami a helyi bevásárló- és főutca, kb. a pesti Nagykörút és Váci utca keveréke. Tartottam nekik egy rövid beszámolót arról, amit tudok a szultánról, a palotájáról meg a helyi viszonyokról és megszemlélték azt a bazi nagy üres és poros-szemetes placcot, ami a palota előtt elterül.

Közben persze ismerkedtek a kezdődő ázsiai éjszakai piac hangulatával. A nagy nézelődés közepette betértünk a Mirota Batikba, ami egy szuvenír-bevásárlóközpont. A lényege kb. az, hogy összegyűjti egy helyre azokat az árukat, amiket az egész Malioboron meg tudnál venni valszeg magasabb áron és mindenféle alkudozás után, csak itt normális körülmények között teheted ugyanezt. Itt jó sokáig elnézelődtünk, láttunk a felső emeletre invitáló ladyboy-okat (valami disco vagy karaoke-móka mehetett ott, mert kívülről, az utcáról is lehetett látni és hallani) és vettünk pár apróságot: Dórival közösen egy maszkot otthonra a falra, Panzer General-nak "ajit", meg én magamnak egy sarungot. Ez utóbbi állítólag cireboni batik mintákkal van megfestve és egyébként arra szolgál, hogy imához maguk köré tekerjék a férfiak, ki tudja, miért. Én főként azért szerettem volna, mert baromi hasznos tud lenni: takaró, le lehet teríteni, a baromi melegben kényelmesebb viselet, mint a rövidnadrág, stb. Kevésbé szép felhasználási módja pedig a különböző szentélyekbe való behatoláskor fennen lehet lobogtatni, hogy nekem van ám saját, nem kell plusz pénzt felszámolni érte - meg ha esetleg megtetszik az ő saját sarongjuk, akkor az ki lehet kummantani alatta.

A Malioboron aztán tovább ismerkedtek a helyiek a gyümölcslevekkel meg a kajákkal, a lányok a gyümölcsök és a fejkendők világában mélyedtek el, a fiúk meg vállaltak egy mozgóárusnál némi tojásos mókát: martabak telor a neve a költeménynek, alapvetően egy lapos felületen olajban kisütött omlettet jelent különböző növényekkel keverve. Igazából elég finom volt, bár én hiányoltam belőle némi disznóságot - kolbászt, szalonnát vagy valamit. Miután beettünk, beittunk és kinézelődtük magunkat, megvettük a szükséges dolgokat (esőruha, papucsok, maradék pipere, némi sör), elvonult mindenki aludni.

Másnap egy elég mászkálós napot terveztünk, mert jött a hétvége és olyankor bizony elég pocsék közlekedni Indonéziában. Szombat még tűrhetőnek minősül, viszonylag időben sikerült felkelnünk és elindulnunk. A probléma csak annyi volt, hogy eléggé lógott az eső lába, többször kaptunk is kisebb záporokat, de már volt csodálatos esőruhánk (2000% PVC), szóval nagy gond nem érhetett minket. Az első állomás a Borobudur volt, ahova nem sikerült zökkenőmentesen bejutni, ugyanis a rendszer szerint ha fehér vagy, nem juthatsz be normális áron, csak annak 5-6 szorosáért. Próbáltunk trükközni azzal, hogy az én tartózkodási engedélyem és a diákigazolványom majd jól átjuttat mind a négyünket a kapukon, ha elég határozottan és gyorsan haladunk tovább. Hát nem... A vége az lett, hogy közölték "Tisztelnünk kell a kultúrájukat, vegyük meg a külföldieknek szóló jegyet!". Ádámék rendesek voltak, felajánlották, hogy adjuk össze a belépőjegyek árát és negyedeljünk.

Megmondom őszintén, másodjára sem volt sokkal nagyobb élmény a Borobudur, nem is vágyom vissza többet, de azért Dórival nem volt rossz ott lenni. Egyébként is kicsit furán állt a dolog, mert azt mondta, hogy ő nagyobb örömködést várt tőlem a reptéren - ebben lehet valami, de fél év után nem tudtam elhinni abban a pillanatban, hogy ő ott van és másnap reggel nem fogok úgy ébredni, hogy csak álmodtam az egészet. Volt nagy fotózkodás meg buddhaszobor-fogdosás, aztán indulnunk kellett, ha még aznap meg akartuk nézni a másik nagy hindu szentélyt, a Prambanant. (Búcsúzóul azért lenyúltunk egy sarungot, mert jó lesz az otthonra.) Sikerült belefutnunk egy elég jóféle dugóba, na, ott tényleg bemutatta az indo társadalom, hogy mennyire nincs közlekedési kultúrája. Lényeg, hogy odaértünk és gyorsan (plusz esőben) megnéztük az ottani szentélyeket is. A többiek azt mondták, hogy ez utóbbi jobban bejött nekik, mint a túlhájpolt Borobudur; még egy lapátnyi viccfaktor volt továbbá az, hogy kifelé menet leintettem egy árúszállító motorost és ő vitt minket a kijáratig a platón.
Nap közben még tűrtőztettük magunkat a szuvenírvásárlással ("fos-fos-fos-fos-fost vegyenek"), itt viszont azért már kezdtünk az önmérsékletünk végére érni és vettünk 1-2 útiajándéknak valót. Plusz szereztünk Szandrának indonéz SIM kártyát, amit elfelejtettünk aktiválni (ill. én nem tudtam, hogy ezt csak az adott régióban lehet megtenni, máshol nem!), ezt később máshol és máshogyan azért megoldottuk. Kicsit fáradtan hazaestünk és újra elkezdtük élvezni, hogy van medence a szálláson.

Vasárnap lazulást terveztünk, meg némi piacozást. Először Ádámék és Dóri kedvéért elnéztünk a yogyai madárpiacra, ami egy elég fura vagy más világ volt. Lehetett ott mindenféle kisállatot venni, otthonra, fehér- és fekete mágiához meg csak úgy is. Denevér, repülő kutya, civetmacska, sima macska, kiskutya, különböző madarak, gyíkok, lárvák és kukacok, miegyéb. Láttunk aligátorteknőst rácsok mögött, ékszerteknősöket, baromi nagy óriáskígyót (nem tudom, milyen fajtát), aztán lementünk a legközelebbi strandra - Depok Beach -, ahol nem mellesleg a halpiac is található. Ez külön attrakció volt, lévén itt bizony a kofák kicsapják a placcra, amijük van: kis rák, nagy rák, tarisznyarák, tüskés rája, mindenféle halak ééééés... cápa!

Ez volt a fő célpontunk, szürke szirticápa, megvenni és megenni mind-mind ami csak van. Jól hangzó cél volt, de a helyzet az, hogy a legkisebb állat is sok volt négyünknek, a rákokat elrontották a konyhán, ahol megcsináltattuk, de azért nem volt rossz. Megittunk még vagy tizenvalahány pohárnyi jeges-narancsos itókát, mert hát baromi meleg volt és a többiek megismerkedtek az útszéli budik nem éppen ISO szabvány szerinti világával. Főként a lányok lepődtek meg, hogy itt olyan guggolós rendszer van, ami nem tűri a világítást és bizony nem mindegyik "fülkében" lehet mindent csinálni.

Hazafelé menet fotóztunk még rizsföldet - Ádám legnagyobb örömére, aki már unta a meleget, a tűző napot meg úgy egyáltalán az Egyenlítő káros hatásait -, majd téptünk hazáig, mert jöttek az esőfelhők. A szálláson aztán eldurrant az agyunk és kitaláltuk, hogy éljük át az első trópusi viharukat a medencében. A fiúk élvezték, a lányok addig nem, amíg elő nem került a búvárszemüveg, amiben aztán már láttak is és az nagyon tetszett nekik a dolog. Este még elmentünk a Kepenak-ba, a yogyai wifis helyre, hogy megejtsük a check-int a holnapi repülőre, plusz én elvittem a maradék cápahúst Beáéknak, had örüljenek neki. Rendesek voltak, mert letehettem náluk a motoromat meg néhány egyéb cuccomat a bali utazás idejére, véletlenül összefutottam néhány darmás ismerőssel és megmutathattam élőben Dóriéknak a rendőrségi sapkát. A Kepenakban aztán mindenki skypeolt valakivel, letárgyaltuk a dolgokat amiket kellett és megvolt a check-in is.

Ezután jött a "meglepi", amire valahol számítottam: a boarding pass-t még ki is kell nyomtatni valahol és természetesen sehol sem volt egy épkézláb nyomtató. Se a szálláson, se a Kepenakban, sem a környéken. A motorkölcsönzőnél nagy nehezen találtam egy valamilyen működő nyomtatót, mindenféle gépek átkábelezése és fájlok áttranszportálása árán ki is nyomtattam pocsék minőségben a passokat. Ezután kifizettem a szállást, lebeszéltük a recepcióssal, hogy kivisznek minket a reptérre és némi morgolódás és pakolászás után felkészülten vártuk a másnap reggel 4 órát, amikor is nekilódulhattunk a megrendelt járművel (megint).

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.