Eljött a nagy kirándulás napja, amikor kb. újra végigjárjuk ugyanazt a kört, amit anno Zoliékkal a korábbi alkalommal csináltunk. Ami a fő különbség, hogy most Dóri ott fog ülni mögöttem és egy nagyságrendekkel fosabb motoron kell végigcsinálni, ráadásul erősen kérdéses volt, hogy rendesen végig tudom e csinálni.

Reggel indultunk, már akkor látszódott, hogy erősen lóg az eső lába, de úgy voltunk vele a tegnapi strandolás (és Ádámék enyhe leégése) után nem árt, ha nem kapjuk telibe a trópusi napot, szóval kirándulni jó lesz ez az idő is. Ugyanez viszont már nem igazán volt elmondható a motorról, ami alattunk volt hivatott szolgálni. Mikor Dórival ráültünk, hát kapott egy két másodperces spétet minden egyes gázadás. Konkrétan alig akart gyorsulni alattunk a gép - utóbbit próbáltam egy gyors olajcserével megoldani, ami azért egy kicsit javított a helyzeten, de nem sokat. Elpályáztunk Tabanan felé és az első megállónk a pillangópark volt, ami azért a leírás szerint nagyobb dobásnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Láttunk szép lepkéket, Ádám nagy örömére lehetett fogdosni hatalmas botsáskákat meg orrszarvúbogarat - ez utóbbit preparálva venni is lehetett, kettő vagy három rögtön valahogy el is tűnt a készletből némi aprópénzért. Én meg rájöttem, hogy lehet azért itt szép dolgokat is látni.

Mialatt bent voltunk a park kiállítótermében, odakint eleredt az eső. Ennek okán várnunk kellett kicsit az előcsarnokban, aminek meg is lett az eredménye: életemben először láttam egy több, mint fél méteres gyíkot, amint lazán leszambázik a hegyoldalról a közeli szökőkútba fürödni egyet. Először Ádám vette észre, aztán már ketten indultunk az esőbe megnézni/elkapni a kis rohadékot. :) Ő meg ücsörgött a szökőkút legleérhetetlenebb pontján, nyakig a vízben és azt csekkolta, hogy ez a két nagydarab barom a színes esernyőkkel vajon mit akarhat?

Eztán jött egy rövid túra és némi kitérő a helyi kisboltba és kajáldába, ahol a többiek (kintlétük során először) megtapasztalták az átlag indonéz kaják színvonalát. Néhányuknak annyira tetszett, hogy inkább otthagyták a nagyját. Vettünk viszont egy bazi nagy köteg füstölőt is, mondván, jó lesz az a hindu szentélyben, meg hát olcsó is volt (kb. 100 Ft-ot fizettem egy bazi nagy maroknyiért, van vagy 50 szál). A következő megálló a Batukaras templom volt, ami ugye elvileg a hegy lábánál fekszik, de nem teljesen a lábánál - a motorunk meg nem nagyon bírta az emelkedőt. Úgy kellett oda-vissza szlalomozva felkígyóznunkn a szentélyig, de végül meglett. Itt aztán egy félreértés miatt csúnyán lealkudtam a belépő/adomány összegéből, ráadásul a beengedővel mindketten szemrebbenés nélkül intéztük a dolgot, a többiek meg csak sasoltak, hogy akkor itt most mi is zajlik.

A szentélyben aztán eljött a végpont: nem bírtam állni, nem bírtam menni, ülni is csak néhány pozitúrában, így megkértem szépen a többieket, hogy nézzenek körül ha akarnak, de nekem egy helyben kell maradnom és a mai túrát is lassan lezárhatnánk. Rendesek voltak, megértették a dolgot és nemsokára indultunk. Hazafelé viszont még megálltunk fotózkodni a rizsföldeknél - állítólag az ittenieket már jópár évszázada folyamatosan művelik, UNESCO-s védelem meg miegyéb is járt érte. A rizsföldön aztán jött a következő móka: tettem egy lépést az ültetvényen Dórinak egy rizskalászért, erre nem rámtapad rögtön két pióca?! Világéletemben rühelltem őket, mint az összes vérszívót, most meg rögtön kettő is. Jó nagy lendülettel tépkedtem le őket, ennek és a már befecskendezett véralvadásgátlónak köszönhetően mire hazaértünk a lábam úgy nézett ki, mintha legalábbis bokánál leszakadt volna, annyira szétkenődött rajta a vérem, ami aztán persze jó szennyesen alvadt meg. Csoda egy látvány voltam, mert még bicegtem is kissé.

Másnapra nekem kötelező lazítás volt betervezve, mert nem lehetett húzni tovább a dolgot. Dóri biztos kevésbé örült neki, de hiába próbálta ki a motorozást az utcában, nem akarta elvinni a gépet és nem akart vezetni a forgalomban, így szegény kénytelen-kelletlen otthon maradt velem. (Mondjuk ő most biztos felcsattanna, hogy nem is, mert ő megérti a dolgot és ő azért is jött ki, hogy velem legyen. Mindenesetre biztos jobb lett volna, ha ez nem történik meg.) Mázlinkra a közelben volt egy nyomtatóhely, így elkezdtem kinyomtatni azokat a könyveket, amiket aztán haza akartam küldetni azzal a konténerrel, ami anyuék céges szállítmányát is vitte. Ezeket a könyveket olvasgatták aztán a többiek még pár napig (Bram Stroker, IzomTibi, stb.), meg viszonylag sokat neteztünk és építgettük a játékbirodalmunkat. Ádámék megnézték Tanah Lot-ot, de állítólag annyira azért nem jött be nekik - egyrészről tele volt japán turistával, másrészt kicsit nehézkesen jutottak oda és vissza is, harmadrészt lehet, hogy elkezdett beütni nekik a malária-gyógyszer, aminek a számos lehetséges mellékhatása között van a hangulatromlás is. Délután/este aztán megpróbáltuk betámadni a mozit, ami a patinás nevű DF Bali Galeria Mall névre hallgató intézményben volt. Ebbe csak az a szép, hogy kb. 3 különböző címet és fizikai helyzetet találtam róla a neten, a Google Maps sem volt egyértelmű, de azért megtaláltuk. A DF egyébként a duty free rövidítése, iszonyat árakon lehet mindenféle nagyon márkás dolgokat venni, ez is tele van japánokkal (nem vicc, tényleg) és nem mellesleg több épületre oszlik, emiatt nem volt egyszerű megtalálni a mozit sem. Kiírni meg elirányítani az persze luxus lenne, szóval ez nem játszott. A Hypermart-ot viszont kiírták, így tartottunk némi bevásárlást is, pl. mindenféle oleh-oleh és egyéb szükséges cuccokon kívül vettünk duguláselhárító port is, mert egy ideje már nem akart lefolyni a konyhai mosogató. Dóritól kaptam egy mémes gyűrűt (megy most a neten egy "Hungarizált Mémek" mozgalom, aminek az a lényege, hogy egyes nemzetközileg ismert jelképek, jelenségek neveit átfordítját sztereotipikus magyar nyelvre. Így lesz pl. a Terminátorból Emberböllér meg ilyenek. Ezekre rendszerint rákerül egy kackiás bajusz is, hasonló ahhoz, ami az eltávolított BKV-s Kalapos Ember ábrán is volt).

Miután végül megtaláltuk a mozit és megvettük a jegyet a "A Good Day to Die Hard" című filmre, beültünk egy cukrászdába, ahol aztán a lányok kiélhették édesség iránti vágyukat a mozi kezdetéig. Egyébként elég jópofa érzés volt úgy nézni egy filmet, hogy jé, ez tudom hol készült, jé, őt ismerem, stb. stb. Maga a film egyébként szerintem egy elég felejthető alkotás, de biztos jó pénzt kerestek vele. Este aztán otthon még vettünk és ettünk némi sárkánygyümölcsöt (dragonfruit) és kipróbáltuk a Shock nevű indo duguláselhárító port. Az elgondolás szerint 4-6 teáskanálnyi port kell a lefolyóba szórni és kb. egy pohár vízzel leönteni, aztán várni a hatást. Mivel egy ideje egyáltalán nem akart lemenni a víz és a zacsiban saccra kb. 6 kanálnyi adag van, ezért gondoltam, beleszórom az egészet "oszt' jónapot!" Ez valami olyan kémiai és fizikai reakciót indított be, hogy összeszaladtunk rá: a csövekből olyan öblös halálhörgés és rajzfilmekben látott gőzoszlop tört fel a lefolyóból, hogy ihaj. Fel is melegedett piszkosul az egész, kicsit tartottam tőle, hogy megolvadnak a csövek, de végül semmi probléma nem volt. A víz innentől kezdve szó nélkül folyt le. Megállapítottuk fiúk, hogy ebből még vennünk kell majd eltettük magunkat holnapra.

Másnap már kicsit jobban éreztem magam, ezért megkockáztattunk egy strandolós programot - Sanur Beach volt a cél, több okból is. Egyrészről mert közel volt, másrészről kisebbek voltak a hullámok mint Kután és harmadszor mert ennek a környékén van egy csomó búváriskola és ekkorra már eldöntöttük, hogy végigcsináljuk a belépő szintű tanfolyamot, az Open Water Diver-t. Miután átszkenneltük az iskolákat, inkább úgy döntöttünk, hogy visszanézünk Kutára, ahol már kaptunk egy olcsónak tűnő ajánlatot - a helyzet csak annyi, hogy a sziget nagyon déli csücskében van a suli és nem a turistaközpontban. Napközben strandoltunk, vettünk a lányoknak fagyikelyhet és Ádám rendes volt, beugrott felesbe egy sörakcióba is: ha vettünk 5 kisüveges Bintangot akkor kaptunk egy egyedinek szánt pólót. Ami mint utólag kiderült, csak fehér színben és XXL-es méretben volt, de azért örültünk neki. Mi jókat beszélgettünk, én pihentem és próbáltam gyógyulni. Délután aztán Ádámék elmentek valamerre (már nem emlékszem, merre), mi pedig leugrottunk Dórival Kutára és megtárgyaltam a mesterekkel azt, hogy akkor a $420 helyett $340-ért adják nekünk a háromnapos tanfolyamot 4 nyíltvízi merüléssel és még Dóri is velünk jöhet.

A következő pár nap elméleti és gyakorlati búvárképzéssel telt. Megmerültük Nusa Dua vidékét, ahol belekerültünk egy viharba, amit nem mindenki bírt jól; voltunk Tulamben-en egy elsüllyedt amerikai hadihajónál és megkaptuk a nemzetközi minősítést. Ezt egyrészt azért rendezem le ennyivel, mert leírni baromi hosszú lenne és kell valamit hagyni szóbeli elmesélésre is, másrészt jellemzően ez egy olyan élmény, amit nem igazán lehet elmesélni. De mutatok néhány képet (a pihenő szürke szirticápáról sajna nem készült):

A megmaradt utolsó két nap már sajnos elég gyorsan eltelt. Dórival megkaptuk kölcsönbe Ádámék jobbik motorját és elmentünk megnézni Uluwatut, ami egy tengerszirtre épült hindu szentély és a köré épített turistacsapda. A pár nap nyugizás után már jól bírtam magam és a búvárkodás sem okozott gondot, szóval volt egy kellemes napunk, bár nem sikerült mindenhova elsőre odatalálni és még le kellett ugranunk a búvársuliba is, mert az instruktor elfelejtette aláíratni velünk a kártyaigénylő lapot. A suli mellett volt egy nagyon jóféle kagylós bolt, ahol meg lehetett venni nem túl ordenáré áron azokat a kagylókat, amiket egyébként te mint magánember nem hozhatnál föl a búvárszabályok szerint. Ne kérdezzük, hogy akkor hogyan kerül oda, van és kész. Itt vettünk magunknak néhány szép példányt és mentünk tovább. Sikerült a táblákat követve jól eltévedni és ennek következtében rátalálni arra az Uluwatu felé vezető útra, amit még építenek és egy csomó szálloda van a környékén.

Uluwatu maga elég szép volt, de a köré települt balinézek már kevésbé. Még a denpasari árakra is sikerült ráduplázniuk, adagban viszont simán a felét adják és amikor az ember megjegyzi nekik, hogy bakker, dupla áron kihozod nekem ezt a kis vackot még ők állnak neki pampogni, hogy nemá, ez ennyi és pont. Ezután jön a néni erősen tört angolsággal, hogy akkor ő most végigvezet minket a "komplexumban" - ami azért nem olyan nagy, lévén a szentélybe nem mehetsz be -, mindezért pedig csupán $10-t kér. Mondtam, hogy akkor most köszöntem meg az együttműködést.

Ezután gondoltam egyet és elvittem Dórit az Uluwatu Surfer Beach nevű helyre, ahol két szikla között van egy kellemes(nek szánt, de a turisták miatt kevésbé hangulatos) öbölbe, majd ittunk egy Sprite-ot a szikla tetjén lévő warungban és próbáltuk élvezni a látványt meg a többit.

Dórival és a többiekkel az utolsó közös napot lazára terveztük: felszedjük a kinyomtatott könyveimet, elmegyünk megnézni egy balinéz emlékművet a kormányzati negyedben, kajálunk valamit, leadom a könyveket a szállítócég telephelyén és strandolunk egyet Sanuron. Ez elvben elég jól hangzott, gyakorlatilag viszont a mindenféle terelések meg kedves rendőrbácsik miatt mégsem ment olyan könnyen. Maradjunk annyiban, hogy Jáván nem bírságolnak a kormányzati negyedben a rendőrök pusztán azért, mert valaki angolul szól hozzájuk és nekik pénz kell. (Ádámot konkrétan azért akarták megvágni - már másodszor büntették volna meg -, mert a nemzetközi jogsiját Magyarországon állították ki, tehát nem nemzetközi.) "Nem csekély" nyelvtudásomat bevetve közöltem a mesterrel, hogy márpedig ez a nemzetközi jogsi. Nem. De. Nem. Dehogynem. Ez nem. Na jó, figyelj apám, ez a magyar jogsi, a kártya formájú. Áhá, tehát nem nemzetközi! Nade bae, ez meg egy kis könyvecske, idegen nyelvekkel, egyezményszámra hivatkozással, mindennel! Kérdezd már meg a többieket, ha már te nem tudod. A rendőrbá félig hátat fordított nekünk és közölte, hogy százezer lesz és mehetünk. Én meg már annyira telítődtem a balinézek pofátlan lehúzásával, hogy simán az arcába röhögtem és közöltem vele, hogy ezt kurva sürgősen felejtse el; Ádámnak meg annyit, hogy indítson és menjünk, mert unom már ezt a kabarét.

A "Balinéz Szenvedés Emlékműve" alapvetően egy kellemes hely, baromi nagy park közepén, ahol ugyan szépen van gondozva a fű (vagy nem nő jobban, mert füvet nyírni még a mi egyetemünkön sem láttam senkit és ez a helyi fű sem olyan, mint otthon), de a fával és a pihenőhelyekkel némileg spóroltak. Viszont a bejáratnál működött a három diák és egy felnőtt jegy, szóval a legolcsóbb belépőnk itt volt. Belül aztán kellemes hűvös fogadott minket a tűző nap és a fülledt levegő után, szóval körbe is sétáltuk az első szintet kívülről, néztünk szobrokat és esküvői ruhában pózoló ázsiai lányt stábbal. Belül aztán megtekinthettünk egy fotókiállítást a 20. század eleji megszállásról - hát nem biztos, hogy nálunk pont ugyanazt a célt érte el, mint amit a kiállítók szerettek volna. Arra viszont jó volt, hogy kicsit megértsük, mit láttak itt a holland gyarmatosítók. Nem akarom mentegetni őket, mert nem értek egyet a módszerekkel, de azért azt is vitatom kicsit, hogy semmi jó nem származott a gyarmatoknak az "elnyomásból". Avagy mit adtak nekünk a rómaiak?

A második szintre egy csigalépcső vezetett fel, amit körbe egy kis tavacska vett körül egy csomó fehér koi ponttyal, amik úgy tömörültek oda köréd, ha átnéztél a korláton, mintha két kézzel szórnád nekik a mannát. Ezen a bizonyos második szinten volt az, ami miatt igazán ide akartunk jönni: egy csomó dioráma (mondjuk, hogy berendezett terepasztal), ami elvileg bemutatja a balinéz történelmet. Ez a gyakorlatban két markáns korszakot jelentett: amíg nem jöttek a csúnyarosszpfujpfuj fehérek, addig béke volt - mindenki ücsörgött vagy a barlangjában (szent emberek), vagy a falak nélküli tető alatt a közösségi házban hallgatták egymást, hogy mi a hír? A másik korszak pedig az 1900-as évek tájéka, amikor megjöttek a gaz elnyomó csúnyarosszpfujpfuj fehérek, akik ellen hősiesen ellen kellett állni, de hát az ördögi erőkkel szemben elbuktak.

Felmentünk ezután a "kilátóba", na ott például elég szép látvány tárult elénk, élveztük is sokáig, csak éppen kereszhuzat híján az egyetlen kinyitott ablaknál ücsörögtünk és társalogtunk.

 Ezután megtárgyaltuk, hogy akkor jégkrém és kaja, majd megyünk a strandra. Egy elég jóféle kajáldába sikerült betérnünk, a leányok rögtön le is csaptak az alkalomra és kértek csirkefalatokat sültkrumplival, Ádám is evett valamit meg én is. Ezután jött a strand, ahol kénytelen voltam kicsit otthagyni Dórit amíg én leraktam a könyveket a konténerszállítónál, majd visszamentem a strandra és végül megtaláltam a többieket - akik közben odébb mentek egy parttal. Meglepően nyugis volt a tengerpart, örültünk is neki, hogy nyugiban ott lehet hagyni a cuccainkat és mehetünk a vízbe. (Egyébént közben kiderült, hogy ugyanannak a partszakasznak a másik felén voltunk, mint a korábbi sanuri kiránduláson.) A nagy dumálgatások közepette szólt Dóri, hogy a mesterek odaát találtak egy kígyót - tengeri kígyó ha jól tudom, fekete-fehér sávos -, menjünk, nézzük meg ha akarjuk.

Este aztán még pakolásztunk egy kicsit, majd kivittem Dórit a reptérre - megint kicsit elcsesztem, mert a táblákat követve mentem a saját elgondolásom helyett. Ennek következtében a legbénább kisutcákon mehettem keresztül Kután a legnagyobb dugóban (péntek este). A reptéren aztán láttunk olyan körforgalmat, ami nem volt körforgalom; Drive Thru ATM-et és ittunk némi Kopi Luwak-ot. Sok hülyeséget lehet erről olvasni, ellenoldalnak itt Frei leírása. Én annyit tennék hozzá, hogy mi 5 Euroért ittuk a reptéren, nagyon jópofa tálalásban és tejjel. Szerintem nagyon finom volt, de mivel nem szeretem a kávét, nem fogok sírni, ha legközelebb csak 5-6 év múlva fogok inni.

Nem volt nagy öröm, amikor Dóri elrepült - de követtem az általam felállított direktívákat: nem túlgondolni, nem belesüllyedni. Majd ráérek ezt érzelmileg feldolgozni, ha otthon vagyok.

Este még mi is összepakoltunk, mert Ádámék mentek tovább Komodóra és voltak olyan rendesek, hogy indokolatlanul korán, de velem együtt jöttek ki a reptérre - és még a taxira is meghívtak. Éjjel 11 után még beszélgettünk, én nem aludtam túl jól és hajnali 3-kor már keltem is, hogy taxit rendeljek és megcsináljuk a mosdás-reggeli-rendrakás-séta programpontokat. A repülőn aztán nem nagyon tudtam aludni, elfoglalta egy kislány az ülésemet és egy büdös szájú, de viszonylag kedves pápua öregember mellett kellett ülnöm - egy darabig ezt megúsztam azzal, hogy elmentem WC-re és utána az első sorokban ücsörögve nézegettem ki az ablakon, de aztán a stewardess szólt, hogy leszállás jön, menjek vissza a helyemre. (Mondjuk azt nem tudom, hogy ott miért nem tudtam volna végigélni a leszállást, de mindegy.) Újabb 100k-ért eltaxiztattam magam Beáék lakásához, ahol még mindenki aludt, mert előző este buli volt valakinél és hát indokolatlanul korán volt az a reggel 7. Én is próbáltam valamennyit - már volt hozzá frankó hálózsákom, Dóri kihozta nekem -, de nem nagyon sikerült. Aztán némi félreértés és egy korán érkezett sms hatására Bea és Zoli is felébredt és egy helyre tömörült, beszélgettünk egy kicsit, elmentünk kajálni és utána én elköszöntem tőlük (délután 1 volt már, bennem kb. 2 óra alvás) és indultam Semarang felé.

A hazaút elég pocsék volt, a többiek legnagyobb örömére kicsit esni is kezdett (én vagyok az esőcsináló Yogyában, valahányszor jövök vagy megyek, esni kezd az eső). Hétvége lévén minden hülye az utakon volt, ráadásul két hét alatt nem sikerült befejezniük egy útfelújítást sem, szóval a városba betérve iszonyatos dugó fogadott. Mindegy, végre Viki nyergében ültem újra (fura is volt az elején, szokni kellett. Az óvatosságomat azzal fejeztem ki, hogy csak 60-70-nel menetem) és ez azért sokat dobott a hangulatomon, még akkor is, ha hátamon lévő tatyó több, mint 17 kg volt. Kb. 4 óra alatt haza is estem, aztán jött az utazás utáni rendrakás a kis kamrámban, ami az otthonról hozott gumis lepedő és a rendrakás után valahogyan egészen megszépült - fene se érti, de hirtelen otthonomnak kezdtem hívni. Kiraktam a szennyest, konstatáltam, hogy elkezdett bepenészedni a párnám és még néhány dolgot, de alapvetően okéság volt. Számomra meglepő módon még a net is gyorsan ment, szóval kényelmesen, bár baromi fáradtan eldőltem az ágyon és végre úgy éreztem, megérkeztem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.