Sajnos a turistáskodást egyik oldalról az időjárás, másik oldalról pedig a közeledő vizsgahét akadályozta, így feleannyira érdekesre sem tudtam csinálni az egészet, mint terveztem. Ez egyrészről baj, mert úgy éreztem, Évi eddigi jávai túrája a Jogjai rész kivételével hagy némi kívánnivalót maga után és ezen szerettem volna változtatni. Másrészről mázlim is volt, Semarang megint megmutatta, hogy az értékei a mélyben és az emberekben lakoznak. Mert igaz, hogy itt nincs akkora kultúrörökség és természeti látnivaló, mint máshol - viszont a hétköznapi élethez elég jól meg lehet találni a "kellékeket".

Így pl. azokat a "cukiboltokat", ahol mindenféle borzasztó hasznos női kiegészítőket lehet venni, jellemzően "cuki" színekben vagy mintákkal; akciós ruhaboltokat női trikókkal, rózsaszín és nyuszis eredeti japán kimonóval, az egyetemen gyors nettel, jónéhány ilyen-olyan és pár jóféle kajáldával, könyvesboltokkal. Plusz mázlim van, mert Évi elég komolyan rá van kattanva a tündérekre meg a tündérmesékre, nálam meg pont le volt töltve egy fél évad az otthon futó "Egyszer volt, hol nem volt" c. sorozatból, amire rá is kattant a kisasszony erősen. Így a menetrend szerint érkező esők idején volt mit néznünk, nem csak egymást. (Ezek az esők amúgy elég jók voltak, mert szegény Évi pont akkortájt beszélgetett a szüleivel - ők később kelnek, mint Dóri -, amikor ezek leszakadtak és hiába ajánlottam fel, hogy maradunk akkor a suliban, mindig inkább hazavágyott a szobánkba. Én azért élveztem ezt a dolgot, mert lehetett versenyt futni az esőfelhőkkel, Vikivel meg nem rossz dolog borotvaélen haladni. :) Az eredmény az lett, hogy én többnyire eláztam - ami itt kb. 30 mp alatt a gatyáig vizes állapotot jelenti -, Évi meg néha kicsit fájlalta, hogy felcsapódott a víz a lábszárára. :)

A hét elején még azt terveztük, hogy lehet, hogy lelépünk közösen és csatlakozunk Zoliékhoz Közép-Celebeszre, de ahogy számolgattuk a költségeket - hát nem kevés, így első blikkre nem biztos, hogy megállt volna az út 1,5 millió rúpia alatt, ami a februári körút tükrében azért elég sok. Így végül meggyőztük magunkat, hogy biztos rossz lesz az idő és sárban taposni meg szobában ülni máshol is tudunk kevesebb pénzért. (Idő közben aztán kiderült, hogy nem kicsit tévedtünk és elég jó idő van arrafelé; de a költségek ettől még nem lettek kisebbek.) Aztán jött a jó hír, hogy egyrészt lehetne menni a KITAS-ért (gyk. tartózkodási engedély, ennek hiányában repülhetek bármelyik pillanatban az országból), amit már hónapok óta csesznek kiállítani a hobbit hatóságok és az útlevelemet is benyelték vele együtt, szóval kajak. Hétfőre volt belőve a nap, amikor menni kellett a bevándorlásiba érte.

Hétfőn aztán szépen csendben felkeltem a még alvó Évi mellől, jó korán berongyoltam a kezdődő dugóban az egyetemre... majd 5 perccel az indulás előtt jött egy sms, hogy "ja, bocsi, mégsem ma megyünk". Ezt még csak-csak lenyeltem volna valahogyan (bár nem örültem, hogy most emiatt keltem fel és lett félbevágva a napunk), de aztán jött a többi áldás: Ivanával elugrottunk az ösztöndíjunkért, de természetesen senki nem volt az irodában. Majd közben jött egy sms a tanárunktól, hogy akkor menjünk már vissza, mert ő levizsgáztatna most minket indonéz társalgásból. De lehet mégsem, mert az is lehet, hogy mégis el lehet menni a bevándorlásiba. Mivel az előző pár nap egy félreértés miatt kicsit stresszesen telt a részemről (amin az sem sokat segített, hogy egy óra alatt akartam bepótolni háromórányi edzést megemelt súlyokkal és ezt még nem hevertem ki teljesen), így elpattant a cérna és megkérdeztem, mi olyan kurva bonyolult egy sima hétköznap megszervezésében mostanság? Végül persze az lett az eredmény, hogy nem mentünk a bevándorlásiba, helyette vizsgáztunk kettőt - szóbeli és írásbeli -, amin csak a csoport fele vett részt.

A szóbeli vizsgám egy jófej tanárral volt, vele próbálgattam indonézül beszélni, kevés sikerrel. Talán ha készülök rá, egyszerűbb lett volna, de elég behatárolt az aktív szókincsem, túl sokféle témáról nem tudok társalogni. (A "rizzsel kérem a csirkét, csípős nélkül" meg kevés vizsgaszituban elég, lássuk be. :) ) Angolul megdumáltuk, hogy ő látja, hogy igyekeznék, de nem érti, miért nem megy jobban, mert a thai-vietnámi-ázsiai lányoknak egy év után tök jól ment. Nem mutattam rá a nyilvánvalóra, inkább elmondtam újra, hogy értelmesen kéne tanítani ebben a programban és akkor nem volna baj. Mindenki, aki az újak közül beszél valamennyire azért van azon a szinten, mert valakitől mástól megtanult vagy mert annyira unatkozik, hogy inkább tanul. Kérdezte, hogy és akkor mi a tervem a jövő szemeszterre? Mondtam, hogy először elmegyek és próbálom hasznosan tölteni a szünetet, aztán valszeg a megvásárolt nyelvkönyveimhez fogok fordulni, ha itt továbbra sem hajlandóak normálisan tanítani. Elfogadhatónak minősítette a tervet, szóval akkora gáz csak nem lehet...

Az írásbeli már egy fokkal viccesebb volt - ezt ugyanis az a tanár tartja, aki egy kurva szót nem beszél angolul, de azt is legalább lassan és hát így próbálja elmagyarázni nekünk az indo szórakosgatás művészetét. Én az utóbbi 2 hónapban nem fárasztottam magam ővele, így kicsit érdeklődve néztem a teszt elé. Kaptunk 30 szót, azzal kellett mondatot alkotni egyenként, plusz volt 2 aktív és két passzív mondat is. Most abba nem mennék bele, hogy mennyire magyarázták el nekünk, hogy kell aktív/passzív mondatot alkotni - mint ahogy sok mást sem -, de az is megérdemelt egy homlokráncolást, hogy minden vizsgánkon lehetett szótárt használni. És igen, a Google Fordító is szótárnak minősült. Az elején még nagyon vívódtam, hogy feccöljek energiát a csalásba és rakjak le egy olyan dogát, hogy seggre üljenek tőle, vagy mutassam meg, mire jutottam az ő módszerükkel. Ez utóbbit választottam, így megszületett néhány igen egyszerű mondat, aztán csókolom.

Kedden leléptünk a bevándorlásiba, a német srácnak köszönhetően megkértük Teguh mestert, hogy vegyenek fel minket a házunk közelében és szóljanak, ha elindultak a sulitól. Ez jó volt, mert nem kellett fölöslegesen várakozni, plusz az ügyintézés is elég gyorsan le lett tudva. Utóbbi abból állt, hogy aláírtunk valamit 3 helyen, majd megint lefotóztak minket és levették az ujjlenyomatunkat. Pont mint múltkor. Tehát kb. egy hónapig megint nem csináltak lószart sem, nekem pedig ezért nincs érvényes tartózkodási engedély a kezemben. De legalább, mint mondtam, hamar végeztünk. Bapak Muzaka, a mókusfejű programvezető még bepróbálkozott azzal, hogy akkor most ő órát tartana nekünk, mi meg mondtuk, hogy délelőtt 11-kor már szórakozzon mással, mindenki jól távolmaradt. Én visszamentem Évihez és elkezdtük megszervezni a hazaútját meg még kicsit körbenézni pár helyen, amik érdekelték. Este még írtam tizenpár mondatot a másnapi beígért második szóbeli vizsgára, de mint kiderült, erre nem volt szükség.

Szerdán ugyanis úgy döntöttek, hogy akkor inkább mégsincs óra - én meg ettől függetlenül azt fontolgattam, hogy inkább az utolsó napot teljesen Évivel töltöm. Ennek szerintem ő is örült, főleg reggel, amikor nem üres szobára kellett ébrednie. :) Megejtettük az elmaradt bevásárlásokat, összecsomagoltuk a végleges cuccát - több, mint egyhavi utazgatás után azért volt némi ruhanemű, ami érkezéskor még nem volt nála. Idefelé jövet az indonéz fiúkája pakolt össze neki, én azért meg tudtam oldani egy fokkal jobban. Évi fel akart készülni kajával is az útra, ezért vett 6 db fehércsokis sütit - ami később sajnos mind megromlott, nem tudni, milyen okból. Este aztán felpattantunk Vikire, Évin a nagyhátizsák, az ölében ruhaszatyor, rajtam a bőr kézitáskája a tankra téve. Adhattunk az indo tűrőképességnek, mert elég sokan néztek minket - bár nem tudom, hogy 80 km/h-nál mit láthattak pontosan. :) Természetesen volt megint útlezárás, így elkeveredtem eddig egy kicsit az úton, amit eddig csak térképen láttam, de megtaláltuk a buszpályaudvart. Itt némi mászkálás után csak nem sikerült megtalálni a megfelelő jegyirodát, így megkérdeztem egy ottani mókust, hogy ugyan merre kéne menni a Surabayába tartó busz felé. Elkezdett vezetni minket a kövesút felé, majd a semmiből hirtelen előtűnt egy kék legkondis, tök üres busz, ami Baya felé ment. Ezen azért nem csak Évi, de én is csipáztam egyet - közben a Bapak leintette a járművet -, megtárgyaltuk az árat és szóltam a sofőr segédjének, hogy vigyázzon erre a leányra, mert különben baj lesz. Elköszöntünk Évivel egymástól és ő elindult az ismeretlen hosszúságú útra.

Én ezután hazafelé akartam menni, de elnéztem egy lejárót - máshol járt az eszem -, utána meg a hobbit GPS-ek össze-vissza irányítgattak a városban. A félórás útból így lett másfél óra. Közben kétszer sikerült keresztülgázolnom elárasztott területeken - ez alatt azt értem, hogy a motoron ülve és lassan haladva a bokám fölé ért a víz. Kalandos volt, nem mondom...

Reggel aztán elég szar érzés volt, hogy sehol senki, nagyon üres volt már este is a szoba, de a reggel volt a gázabb. Olyan sok időm azért nem volt töprengeni, menni kellett megint tesztet írni. Hajnalban Évi írt, hogy már a reptéren van, az óvatossági intézkedéseink most csúnyán visszaütöttek - 8 órát kellett szegénynek várni a reptéren. Én annyival tudtam segíteni rajta, hogy sms-eztünk - ez egyben jelzi azt is, mennyire volt komoly az írásbeli tesztünk. Muzaka be se jött, csak beküldött maga helyett valakit; bár eredetileg úgy volt, hogy ma mégis órát tart. (Érezzük, hogy milyen jólszervezett, magasan koordinált és kvalifikált a rendszer errefelé?!)

Miután lement a teszt, kajáltunk egy sort Teguhval a kedvenc bambuszos helyünkön, majd leléptem edzeni, mert már nagyon rám fért. Most meg szerveződik egy találkozó Jogjában a szigeten maradtakkal, szombaton van az egyik lánynak a szülinapja, szóval az is jó indok. Az egyetlen kérdés a szállás, ami valahogy majd csak rendeződik végre - legkésőbb holnapra ki kéne derülnie. Ez az utazás egyben azt is jelenti, hogy most egy hétig megint nem leszek elérhető, ezt az otthoniak kicsit nehezen akarták megérteni, de én meg azt gondolom, hogy nem vagyok a Skype-hoz kötve és a napi 10-20 perces "itthon nem történt semmi" típusú, géphangú beszélgetések helyett inkább nézelődnék kicsit a világban. Szóval most elvileg egy hétig nem lesz semmi, de ez szerintem itt nem fog feltűnni. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.