Na igen, a helyiek őszinte örömére újra itt vagyok már közel egy hete.

Miután hazamentem a legutóbbi tripről, nagyjából szervezéssel, edzéssel és nyugizással telt az idő - semmi rendkívüli. Szereztem "asszonyverő" trikókat, megcsináltattam az egyenruhát: mostantól kezdve 5 taggal csapatja a Hell's Angels Supporters nevű - jelenleg elég szedett-vedett - motoros banda. Van még egy srác, akinek a tagsága függőben van, rajta múlik, teljesíti-e a nem nyilvános bekerülési kritériumokat. Az indulás napja elég sűrűnek ígérkezett, reggel keltem korán, hogy lenyomjak még egy rövidebb, de kombinált edzést. Ez rendesen lefárasztott, de legalább jót kajáltam utána a WSB-ben, majd tipli haza, fürdés és átöltözés, mert menni kellett Teguh mester diplomaosztó utáni fényképezkedős mókájára. Előtte még felvettem az elkészült egyenruhát és szépen átadtam neki - legyen már ő is HARDCORE! Mivel dög meleg volt, ezért én is az egyentrikót húztam a széping alá. Itt dumálgattunk kicsit meg próbáltam segíteni múlatni az időt, de aztán indulnom kellett Yogyába.

Az út elég érdekes volt, gyakorlatilag a legelejét és a legvégét leszámítva tökig trópusi esőben ázva csaptuk meg az utat Vikivel. Le lett tesztelve a (szerintem rendőrkék-, mások szerint kukás-)esőöltöny. Ez azért jó, mert a poncsóm kezdett szétjönni és beláttam, hogy lótúrót sem ér nagyobb esőben. Ennek meg van pvc-nadrágja meg kabátja szép fényvisszaverő csíkokkal. Szóval elég jól vizsgázott, meg a hátizsákom esővédője is, de 3 órányi mókát ezek sem bírnak 100%-osan.

Yogyában aztán kellemes fogadtatás várt: Bea mama otthoni kényelmesben nagy mosollyal nyugtázta, hogy tényleg mindig akkor ered el az eső, ha én elindulok valahova. Mondtam, hogy "erről többet nem beszélünk, ezt a szakmát nem ma kezdtük!" Zoli bácsi is kivételesen otthon volt, megérkezett a nagy celebeszi körútról és kérdezte, merre hány méter. Mondtam, hogy Bea mama kényelmesben van, én most nem érek rá vele beszélni. Erre a hírre 15 percen belül megjelent Zoli, hogy akkor most ezt ő is élvezni akarná. Bea meg örült a hirtelen jött népszerűségnek, de klotkodácsolni nem akart jönni aznap. Elmentünk hát Zolival, ott belefutottunk az egyik bérlőtársa búcsúbulijába meg a ténybe, hogy egy pohár után közölték a "becsületsüllyesztőben", hogy nincs több készletük, sorry. A többiek által már megénekelt "Nemzetbiztonsági Kloto-k-opter" most is megoldást hozott, szereztem két balinéz sört és eltaláltuk, hogy megisszuk valami szép helyen. Ez a helyi képzőművészeti egyetem rektori irodájának bejárata előtti zászlórúd töve volt, lévén a yogyai diákok épp egy társuk szülinapját ünnepelték nagyerőkkel. Az ünnepelt ki volt kötve a rúdhoz, összeganézva mindenféle fehér cuccal (liszt meg valami tortakrém szerintem), a többiek meg ott bandáztak körülötte és szivatták mindenfélével. Gondoltuk, ezt megnézzük. Elég érdekes műsor volt, ami közben egy helyi buzi többször is ajánlatott tett távolról Zolinak, ill. amikor elhúzódtunk vizelni, mindig igyekezett úgy helyezkedni, hogy esetleg rálásson a műszerre vagy legalább a hangját halljuk, amint vágyakozását fejezi ki. Nem volt felhőtlen az örömünk, de azért jókat elröhögcséltünk a szitu abszurditásán és a tényen, hogy egy csomó indo fiú és lány van együtt, senki egy kurta szót nem szólna - és mégis két külön csoportban okosodnak, majd a csajok nagylendülettel le is léptek, a srácok meg a kolbászparti egyhangúságát velünk akarják oldani. Mondtuk, hogy nekünk mostmár menni kell, s lőn.

Zoli másnap utazott volna Soloba, ahonnan a gépe indult a következő túrájára: Kuala Lumpuron és Bangkokon át egy thai esküvőre és egy vietnámi kínai újévre volt hitelesítve a következő pár hétben. Engem pedig "egy csodálatos utazásra hív", levihetném Soloba este és köv. reggel kivihetném a reptérre. Ehhez még be kellett várnunk Yogyában két srácot, akik közül az egyik szintén hasonló szerepet fog játszani mint én, csak ő a barátnőjével és a leány nem repül el, hanem elvileg jönnek majd vissza Yogyába. A másik srác meg a kéglit adja az éjszakai ottalváshoz a t. társaságnak. Nem ragozom, este 9-kor csatlakoztak, mint kiderült, a kéglis srác (Beni) elhagyta nem sokkal korábban a szörfdeszkáját, mert letört a tartója a motorról. Ő megállt emiatt Yogyában, míg a rangidős motormajszter - Tomi - megkapta a kulcsot és együtt csaptuk tovább Solo felé. Nem volt egy rövid és eseménytelen út, lévén a másnapi ünnep (Mohamed próféta szülinapja) miatt mindenki az utakon mozgott, hogy a fene enné meg őket. Szerintem páran a biztonság kedvéért ittak is, mert olyan idiótán vezettek, mint még én se. Pedig Zoli nagy seggének, a csomagjainak és a mögöttem dudáló baromarcúak miatt egyszer ijedtemben egy piros lámpától egykerekezve indultam el - csak hogy lássák az indonézek, ki a fasza gyerek, persze. :) Út közben egyszer még el is néztünk egy lejárót, így egy picit belementünk Boyolali csodás városának körzetébe. Meg akartuk kérdezni egy rendőrposztnál, hogy merre felé kell menni az olcsó soloi örömlányokhoz, de a mester nem nyitott ajtót nekünk.

Hagytunk neki némi gondolkodnivalót, a közeli lámpánál megkérdeztük a helyi erőket (mert nem akartunk átmenni a szemközti kamionparkolóban technobulit tartó vezetőkhöz, mert ott esetleg annyira útbaigazítottak volna minket, hogy ajjaj) és végül éjjel negyed egyre beálltunk a szállásunk garázsába. Majd Tomi közölte, hogy ő ma még nem nagyon evett és így tizenórányi vezetés és az előrejelzett pár órányi alvást figyelembevéve (a barátnője hajnali 4-kor érkezett volna Soloba) csak falna valamit. Minden zárva a környéken, de a Pokol darmás Angyalai csak találtak egy helyi tejesszódázót meg egy kisvegyes útszéli mamát, akitől begyűjtötték az esti és reggeli nagyonfinomat. Közben Zoli a Google Maps-et próbálta masszírozni és egy rögtönzött térképen megállapítani, hogy az anyámba kéne kimenni reggel a reptérre. Végül mindenki eldőlt valami foglalt ágyban és próbált aludni - Zolin kívül kevés sikerrel.

Reggel aztán még beszélgettünk kicsit Tomi barátnőjével, a szintén darmás Nórival, mindenki rendet rakott a bélése háza táján (fene tudja, de valami mindannyiunknál szélvihart csinált) és ki-ki útjára indult. Én felraktam Zolit a gépre, majd igyekeztem a Google Maps szintideje alatt teljesíteni a visszautat Yogyába. Ez sikerült is, csupán a mozgó péksütiárus és egy ordasnagy tökönvágás hátráltatott - mikor szálltam vissza a motorra, kicsit korábban jött az ülés, mint számítottam. Némi mosakodás és reggeli után elmentünk Beával lerendezni a szállásokat - én a miénkét Dórival, ő lecsekkolni a másnap érkező darmás lányokét -, ettünk egy pizzát és ittunk egy sört a helyi bulé-utca egyik kajáldájában, bevásároltunk a szupermarketbe, majd én mondtam, hogy most így lassan 36 óra után pihennék egy rendeset, ha már előző éjjel nem igazán sikerült. Hunytam egyet, majd eljöttem wifizni, majd megint vissza aludni.

25.-én megérkezett Bandungból Kézsmárki és Pelle kisasszony, Kézsmárki Mamával karöltve - innentől kezdve pedig motorozás és turistaprogram van: Borobudur, Kraton, Depok Beach halpiaccal és az ott vásárolt vackok helyi kajáldákban megsüttetésével (a tervek szerint cápát is ettünk volna, de az nem volt), meg egy születésnapi házibulival. Ez utóbbi újra eszembe juttatta az alapszabályokat: nem megyünk olyan bulira, ahol nem ismerjük az ünnepeltet; nem kezdünk el komoly témákról beszélgetni sörözés közben és nem alszunk ugyanazon a helyen ahol a buli van. Miután a házigazdák fele kicsit stresszelni kezdett a szomszédok miatt; míg a másik fele - az ünnepelt és társai - meg bulizni akartak, így elkezdtünk bízni a sorsban. A helyzetet végül a hajnali 3-kor levágódó biztosíték oldotta meg, amit többen nekem véltek tulajdonítani - bár kacérkodtam a gondolattal, de akkor éppen tevékeny magányomat töltöttem máshol. Éjjel aztán próbáltam elaludni Bea és Pelle kisasszony között, de egy órával később inkább felmentem a "helyemre", mert már csak ketten beszélgettek ott, az meg már nem érdekelt.

Másnap volt a halpiacozós nap, jó későn indultunk, jó sok időt eltöltöttünk a kaja fölött, én meg kicsit már untam magam. Kezdett hiányozni az edzés és az, hogy úgy érezzem, ez a nap is hasznosan telt. Ennek hatására Vikivel bemásztunk a tengerparti homokban quadozó hobbitok közé és megmutattuk, hogy amíg nem állunk le, addig nem süllyedünk bele a finom parti homokba. Az nem volt rossz mutatvány, vigyorogtam is utána, mint a vadalma. :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.