Mivel nem jött le mindenkinek, hogy ez itt bizony nem a New York Kávéház vasárnapi „Kávé és Költészet” c. rovata és már unom a megjegyzéseket, ezért átírtam a szöveget 40 feletti nők ízlésének megfelelően.
(Bár a nyakamat rá, hogy így se fog tetszeni)

Jarhead – fn . szleng újonc katona. A kifejezés a kopaszra nyírt katonák tarkóján lévő jellegzetes redőkre utal, melyek hasonlítanak a befőttesüvegek nyakán található menetre. Lásd még: bőrnyakú, köcsögfejű.

Mi van, csíkos hátú kismalac, kitől kértél engedélyt becsörtetni?! Na azér’! Oda pakoljál le. Sír az öreg vaságya, kopter lett a kisgazdája…
Aztán téged mikor zsuppoltak be? Micsoda? Önkéntes vagy?! Hát kopterkém, te is tudod, hogyan szívasd meg magad! Mennyi? Szóval sikerült a háromból is a számodra legkevésbé megfelelőt kinézned, gratulálok. ÉN? Én már öreg vagyok, mint a túzok, augusztusban hazahúzok! Ja, az a centim – de ha még egyszer hozzányúlsz, anyádat legközelebb már csak feketében látják.

Aztán milyen elgondolásból sikerült idetalálnod, ebbe a trópusi porfészekbe? Ez már csak azért lényeges, hogy tudjuk, milyen fából faragtak téged. Meg hogy mekkora lesz a kellemetlen meglepetés.

Mer’ ha te itt most azért jöttél, hogy jól megtanuljál valamit, akkor el vagy tévedve kopterkém. Még a helyiek se tanulnak meg semmit. Itt fogsz ülni az esőben az MT elöljáróiddal és vagy balekot csinálsz magadból az ő támogatásukkal, vagy annyit fogsz gondolkodni, hogy előbb-utóbb elkapnak a démonaid, amikről eddig azt hitted, hogy magad mögött hagytad. Na, akkor leszel bőrnyakú.

Vagy eleve azé’ jöttél, mer’ már otthon is kihívásokkal küszködtél a munka meg a tanulás frontján, aztán azt hitted, megérdemled. Utazgatni a nagyvilágban, megismerni érdekes kultúrákat, megismerni önmagamat meg a többi kozmopolitanos divathóbort az internetes női fórumokról. Spiritualizmus meg a többi megkérdőjelezhető dolog. Hát itt lesz alkalmad megismerni magad, bár azon is elgondolkodhatnál már idefelé jövet, hogy érdemes-e megismerned egy olyan valakit, aki ennyi idősen még azt se tudja, kicsoda? Vagy az ügyeletes lélektudósoktól várja, hogy megmondja; aztán amikor megtudja, hogy ő bizony a nagy Világmindenség egy eleme – apró, jelentéktelen darabkája – akkor úgy érzi, faszaság van, elért a mező végére, innentől önmegvalósítás van, mert hát ha őneki jó, akkor a Világmindenségnek is jó. Utazgat, költi mások pénzét és élvezi, hogy az otthonival ellentétben itt mosolyogva verik át és széles vigyorral az arcukon csinálnak majmot belőle az MT elöljárók. Aztán meg majd osztod az észt – főképp a helyiek „fantasztikusságáról” - mindenkinek, pedig neked is kevés van. (Nem tudod, mi az MT, mi kopterkém? Mulya Teszetosza, de ha szépelegni kell, akkor Mélyen Tisztelt.) Na, ekkor leszel köcsögfejű.

Hogy én melyik vagyok? Hát ha én azt tudnám, elhiheted, hogy nem itt lennék és nem veled dumálnék! Mondjad csak, hova sietsz? Kajálni? Ne siess kismalac, ma úgyis szemét lesz mákkal, de mire te odaérsz, a mák már elfogyott.

Gépet hoztál? Remélem, teleraktad minden földi jóval, mert az Ördög ezen fertályán, hová a Nap sem süt még fejlesztés alatt áll a rendes internet-penetráció, hogy művészi legyek. A többi szükséges dolgot, amit otthonról hoztál megveheted a körletben is, a kantinban vagy a tisztibüfében dolgozó arcoknál, de a saját szórakozásod a te kezedben van, érted?

Amikor még én is kopterkedtem, az elején, azt hittem, hogy majd én rendet rakok itt. Mondjuk senki se kért rá, csak úgy voltam vele, hogy ne potyára verjem a blattot itt ennyi ideig. Mondjuk ilyen lökött terveim, hogy megismerjem magam meg idegen kultúrákat, na ilyenek nem voltak. Inkább azt mondom, tudni akartam, hogy dolgoznak ezek. Kíváncsi kismalac voltam, de jól az orromra csapódott az ólajtó, az a helyzet. A dolgok fele, amit elterveztem már kiutazás előtt füstbe mentek. Csináltam mondjuk B és C tervet is, de azok elég költségesek voltak, nem akartam volna őket használni. Aztán a harctér Murphyje szólt, hogy még egyetlen terv sem élte túl a találkozást az ellenséggel, szóval kezdhetek nekiállni a B és C terv mellett a D és E tervnek is.

Nekiálltam a hétköznapi dolgok megvalósításának – körlet kijelölése, jármű rekvirálása, kantin kialakítása, napirend, miegyéb. Közben jöttek a fejtágítások, amiken megtudtam, hogy itt bizony az elöljáróék találták fel a spanyolviaszt egy fárasztó munkanap után, kedvtelésből és önzetlenségből. Ne nézzél, ez szarkazmus vagy cinizmus volt, a kettő közül valamelyik. Aztán persze hisztiztünk párszor, mint a medencés rosszlányok és nem történt semmi. Gumik voltunk, de hiába pattogtunk, az MT elöljárók aznap pont nem érdeklődtek a dolog iránt. Meg előző nap, másnap és harmadnap sem. Volt, amelyik vicceskedni próbált, mások meg okoskodni – már egyikük sincs velünk és nem mondom, hogy semmi közöm az eltűnésükhöz. Szeretném azt gondolni, hogy legalább egy picike részem volt benne, mert ennyi önzőséget meg akarok engedni magamnak.
Hogy dühösnek meg szomorúnak meg mifenének tűnök? Ugyan, öreg rája tesz már rája!

Majd nézz körül a társaid között. Nem azért, mintha különösebben szép állomány lennétek, csak ha tetszik, ha nem, velük fogod itt tolni a talicskát egy darabig. Jó eséllyel össze is fognak majd gabalyodni páran. Te persze nem, mert téged várnak otthon, mi? Azt hiszed, minden párkapcsolat bírja az ilyet? Mert a statisztikák szerint csupán a kisebbik része ám az, akik végignyomják együtt és utána se esnek egymás torkának. Nem kismalac, jó eséllyel ti sem fogjátok bírni.

A nőknek itt is könnyebb. Az elején még nem lobbannak szívük mélyén érzelmek a helyi gibbonok láttán, akkor még csak a külföldi úriemberekre mennek rá. Vagyis dehogy mennek, csak éppen futnak még két kört, aztán úgy döntenek, megbotlanak. Nekem nincs ezzel bajom, ha nem akarják utána nekem megmagyarázni, hogy is volt ez. Aztán idővel rájönnek, hogy ide se az alfahímek krémje jön, mint ahogy Pattayára se a jóképű milliárdos fiatalok járnak nőtársaságért. Ilyenkor nőtől és gerinctől függően vagy „jó a szamár is”, vagy „minden pasi egy disznó” lesz a következő nagy alkalmi szerelemig, ami már lehet gibbon is. Mert fél év egy ilyen környezetben belemászik a lelkedbe, aztán ha eddig nem tudtad, ki vagy, hát igen csúnya lehet a tükörkép, ha most nézel bele először igazán. Mondjuk engem ilyenkor nem szoktak hívni stílustanácsadónak, ami mindenki számára jobb is.

Itt jönnek képbe a férfiak. A helyi zsákosok után nem tanácsos rohangálni, mert könnyen azon kapja magát az ember, hogy vagy vakaródzik a szerelem után; vagy a kislány férfi rokonai beszélgetnek el vele a kényszerházasság időpontját illetően. Láttunk már fáklyásmenetet az ifjú pár ellen vonulni, aztán hiába voltunk már gumik, inkább nem pattogtunk, meg a gyerekről is lerángattuk a zsákost. Második opcióként ott vannak a lelki-, érzelmi-, életkorbeli meg a tököm tudja még milyen válságban szenvedő kolléganők, akik rendszerint ilyenkor már nem annyira ferde szemmel tekintgetnek az otthoni versenyzőkre. Nem szép dolog ez, viszont nagyon kielégítő tud lenni, meg egy idő után meglehetősen  bonyolult is, ha nincsenek tisztázva a vonalak és a büszkeség nincs a hálószobán kívül tartva.

Aztán ott van a hivatalos eltáv – nem az a fajta, amit magadnak jelentesz ki, hanem amikor mindenkinek egyszerre vezényelnek lelépést.
Ilyenkor mindenki megy, amerre lát; rendszerint jönnek otthonról is a látogatók és mindenki azt hiszi, a zizi-bambi-körhinta mostmár alanyi jogon mindig az övé lesz. Mert az ember azért igen-igen örül ám a társaságnak, mert a helyiekkel való beszélgetés pont olyan, mint a sajtreszelővel vakarózás. Aztán persze mindenki tudja, hogy eljön majd az eltáv vége, de senki nem akar vele foglalkozni, csak élvezni a közös pillanatokat. Ezekbe persze rendre belekavarnak a hobbitok, mert őket aztán meglehetősen hidegen hagyja, hogy veled mi van – a lényeg, hogy csengess nekik. A legjobb lenne, ha ezért tényleg nem kéne semmit csinálniuk, de ez a mi patkány fajtánk már csak olyan, hogy ingyen legfeljebb két büdös nagy pofont adna nekik, de azt sem szívesen.

Végül, akárhogy is húztad az időt és siránkoztál esetleg a többiek idegeire menve, eljön a búcsúzás pillanata. Ilyenkor aztán mindenki meghal egy kicsit belül és elmorzsolódik pár könnycsepp. De akármit is csinálsz, mindig annak a könnyebb, aki megy. Mert azzal történik valami, még akkor is, ha csak a hétköznapjaiba tér vissza.
Nagyjából így vagyunk vele mi öregek is, amikor valaki leszerel közülünk. Aki megy, az többnyire örül neki – „Öreg baka azért laza, csomagol és lelép haza!” Néhány csekélyértelmű medvebocs persze visszasírja az itteni létet, mert a körleten kívül aztán újra kezdenie kell magával valamit és ott nem jár buksisimi a főhadnagytól egy szépen bevetett ágyért vagy egy fényesre suvickolt bakancsért – aki meg marad, az csöndben vágyakozik és magában irigykedik. Mert magában mindenki hazavágyik, aztán legfeljebb később jönne vissza majd újra tolni a szekeret, de akkor per pillanat mindenki menni akarna. Különösen igaz ez, ha jó bajtársunk kongat, akivel együtt tapostuk a sarat és röhögtünk magunkon, meg esetleg a szebbik felünket mutattuk a világnak – de közösen! Aztán ő lép, mi meg maradunk tovább a szekérnél és figyeljük a centinket.

Persze vannak itt jó dolgok is, többnyire noszogatásmentesen töltheted el az idődet, mert az MT elöljáróid legtöbbször a hátuk közepére sem kívánnak; azt meg még kevésbé szeretnék, ha miattad ügy keletkezne. Ha ügyes vagy, akkor ezt kihasználod, gyűjtesz néhány ászt az ingujjadba – olyan nagyon azért nem lesz nehéz – és elfogadod, hogy az elöljáróid és te a legritkább esetben sem vagytok szövetségesek. Legfeljebb semlegesek lesztek egymásnak és ez még a legjobb variáció. A fennmaradó szabadidődben meg vagy megoldod a bajaidat, vagy belesérülsz a megpróbálásukba. Ha van pénzed vagy újítottál valami mellékest suba alatt, akkor meg lehet utazni és máshol nem csinálni semmi értelmeset. Vagy felszedni valami helyit és elhitetni magaddal, hogy csak a nyelvtanulás meg a magány enyhítése miatt csúfolod meg magad. Lehetsz lengyel is és leittasodhatsz meg beállhatsz valami mákonytól napra nap, de ehhez is lé kell, plusz ezért feleslegesen jöttél ide. Miért kismalac, azt hitted, a helyiek nem szeretnek disznólkodni? Nem a fenét nem, csak ügyesen a képmutatásuk mögé rejtik. Még a legmélyebben vallásosnak mondott vidékeken is lehetett tintát szerezni, ha elég trükkös voltál. Mondjuk Banda Acehban ezt nem javasolnám, hacsak nem akarsz néhány mélyreható börtönélménnyel, botozással meg esetleg rojtos alsóneművel hazavánszorogni.

Lehet aztán motorozni meg gyúrni, mint ahogy én is teszem. Lehet táncolni meg jógázni, ahogy a jelenlegi No. 1. jávai Angyallány teszi, vagy naplementét nézni különböző helyeken, mint ahogy sokan mások teszik.

De mostmár eleget téptem a számat neked, csíkoshátú kismalac. Öreg rozmár nem szórakoz már, lehet bújni a paplan alá. Életed legnagyobb élménye következik, csak azt nem mondta senki, hogy ennek te majd örülni fogsz!

„Welcome to the Suck!”

[Zenei aláfestésnek meg javasolnám Charlie – Mindenki valakié c. számát. A szerk.]

Nos, az április olyan fos héttel kezdődött, hogy inkább nem is írok róla semmit.
Maradjunk annyiban, hogy a Bolondok Napja a bolondok országában egy hetes ünnepléssel járt, jellemzően az utakon. A hét végén már odáig fokozódott a jókedvem, hogy vettem egy akciós, régi, pengés típusú borotvát, hogy én márpedig valakin eret vágok, ha még egy kivilágítatlan barom jön szembe keresztbe az úton vagy még egy gyalogos ugrik ki az autók mögül. (Zebra híján ezek a baromarcúak az időzítésben és a sebességben hisznek. Úgy időzítenek, hogy pont előtted álljanak meg és olyan sebességgel mozognak, hogy időben a kerekeid alá érjenek.)

 Otthon busójárás van/volt, keresztanyámék a két kölökkel jöttek látogatóba. Biztos nagy élmény lehet, főleg hogy már anyámék is lelépnek tőlük, a nagyszülők meg örömködhetnek – vagy nem. Az ülőgarnitúra rendben van, az Ősi Jel jól működik.

 Ezen kívül sikerült egy nem túl szívderítő felfedezéssel gazdagodni: hiába viszonylag olcsó a szappan, a dezodor és a parfüm is ebben az országban, az emberek többsége imád izzadni (állítólag jót tesz a bőrüknek, mert puhább lesz tőle) és emiatt a melegítők (amik ugye védenek a napsugaraktól és így fehérebb lesz a bőrük – ergo szebbek lesznek szerintük) alól olyan penetráns, szúrós testszag tud előkerülni hogy belekönnyezik a szemem. Ez olyan méreteket ölt, hogy a múltkor az edzőben – a srác a vergődése elején volt, szóval nem ott termelte össze – konkrétan megállt a szag az egyik gépnél, miután a gyerek otthagyta. Ez azért egy keresztben nyitott helyiség esetében szerintem teljesítmény.

Újabban gyerekdalokat költök át a motoron mindenféle helyieket vegzáló formában. Eddig a „Kicsi hobbit gyere ki / pofán verlek idekin / lesz rizs és ayam (csirke) / felakasztlak majdan” a legjobb alkotásom, szóval nagy veszély nem fenyegeti a kortárs költészetet miattam. Rájöttem továbbá, hogy ha igazán el akarom követni az Első Indonéz Holokausztot – és el akarom, már tettestársaim is vannak -, akkor elhurcolás helyett azzal kell kezdeni, hogy elvesszük mindenkitől a mobilját. Az indók ugyanis állandóan basztatják a telefonjukat (motoron, evés-, dohányzás-, tanulás-, eligazítás közben is. Szerintem néhányuk éjjel is felkel, hogy kúrogathassa kicsit az ujjaival) és ez jobban fájna nekik, mint másnak egy szájbalépés. Ezután pedig töröljük mindegyiknek az Internet-hozzáférését, mint anno Burmában.

Kezd kicsit olyan lenni a hangulatunk, mint a missziós katonáknak a program vége felé, vagy mint a Bőrnyakúakban a srácoknak. Lőnénk mi már mindenre, ha lehetne, csak ez a mostani helyzet javulna kicsit. Jobb híján néhányan utazgatnak, a többiek meg próbálják elfoglalni magukat valamivel és legyőzni a masszív indonéz hétköznapokat.
(Néhány hozzám hasonló elvetemült pedig a jövőjét tervezgeti, de mondanom sem kell, hogy nem a többség.)

Az úgy volt, hogy a freeblog szervere valami miatt lerohadt, így már egy jó ideje nem lehet új írásokat feltölteni. Emiatt lehet sápítozni meg erősködni, hogy de én azért mégiscsak írjak – hát üzenem a kedves elégedetlenkedőknek, hogy többségeteknél még mindig 50-nel több „üzenettel” vezetek, szóval lehet ám helyzetjelentést küldeni nektek is.

Az elmúlt két hétben megint csak a hétköznapi dolgok történtek: továbbra is minden nap megpróbál valamelyik indonéz vagy engem elütni, vagy bemászni a kerekeim alá. Továbbra is problémás az iskolai nyelvoktatás, de már nem nagyon érdekel. Új cél: IELTS 7 nyelvvizsga abszolválása még idekint – hátha a helyiek kicsit engedékenyebbek, plusz addig se teljen feleslegesen az idő. Továbbra is azt gondolom, hogy sok ez az 1 év ilyen módon; ezidő alatt mások éppen karriert építenek. Na mindegy, ezen már nem lehet változtatni. Továbbra sem megoldott az internet hozzáférés a szobánkba, szóval most már egészen komolyan megmondtuk a helyieknek, hogy vagy lesz net, vagy nem lesz teljes bér. Megírtam néhány anyagot az Ars Magicához, szóval az otthoni csapat már együtt élhet a karim tetteinek és kutatásainak eredményével. :)

Az iskolai órákon megtudtuk, hogy a tanárnő (akiről max a neve árulja el, hogy nő – egyébként a beceneve nyugat-timori nyelven vaginát jelent) az elején nagyon nem örült, amikor angolul köszöntem neki, de mostmár látja, hogy beszélünk mi meg értünk mi indonézül, csak nem elég jól még. De a hátralevő 5 alkalom során majd biztos jól megtanulunk velük közösen. Utána meg lehet szabadon választott csoportba jelentkezni és tanulni tovább az indókkal – aminek biztos nem az lenne a vége, hogy állandó vigyorgás és rihi-röhi közepette kérdeznék, hogy „Helo misterrrrrrrr, méj áj ték a pikcsör vit lyú?” Én még vacillálok, hogy a jogi tanszékre menjek vagy valami szuperhaladó angolba, majd kiderítem, melyik létezik egyáltalán.

 A csütörtöki órán egy olyan tanárbácsi van velünk, aki megpróbál minket a megfelelő intonációra és kiejtésre megtanítani. Ez ugye esetemben három okból is merész vállalkozás: 6 foglalkozás alatt nem lehet kiírtani a magyar akcentust semmilyen nyelvből (lásd Paul Lendvai nyilatkozatait), másrészt engem baromira nem érdekel már ez a nyelvi kurzus, harmadrészt pedig senki az ég világon nem beszél így tantermen kívül. Kb. mintha a Kazinczy szépbeszéd versenyt és valami amatőr pentaton-szavaldát oltanánk egybe. Becsületből végigültem azt az órát, de utána rájöttem, hogy lett még egy szabadnapom, mert ingyen nem csinálok magamból hülyét.

 Haladunk a konditeremben is, már lassan kezdek olyan súlyokkal dolgozni, mint otthon. Beállítottam a kajálást is, megvettem az újabb adag kiegészítőt (proteinkapszulák vitaminokkal, nem kell rögtön kínai szteroidokat és vietnámi sertésinzulint vizionálni, kedves Kiscsalád) és a gondatlan mosodások hozzásegítettek egy új edzőtrikóhoz is. Ez úgy történt, hogy harmadik hete pakolásztuk ezt a mosott trikót a srácokkal egymás szárítóira, majd megelégelte a német srác, Daniel a dolgot és megkérdezte, hogy kié ez a cucc? Mondtuk, hogy azt hittük a tiéd… Ez persze ordas nagy kamu volt, hiszen a póló rám is majdnem nagy, az ő sörösüveg-testén meg akadálytalanul csusszanna keresztül a nyaka. Summa summárum, mondtam, hogy ha nem kell senkinek, hát én elteszem. Kimosattam, azóta a nehezebb, sokat izzadós edzéseken azt használom, mert jobban szellőzik és kevésbé fülledek be alatta.
A teremben ráadásul eljutottam odáig, hogy már a „nagymenőkkel” azonos súllyal edzem, csak éppen sem a testem nincs annyira ledolgozva/felfújva, sem a buléktól nem elvárt ez a tartomány. Ennek következtében rendszeresen jókat tudok röhögni, amikor a kis hobbitok odamennek, hogy „nehogymá’, ha ez a fehér pöcs ezzel túrja menni fog nekem is!”, majd a 3-4 kinyomás után rájönnek, hogy „bakker, ez a súly nehéz! Há’ ezzel fáradtságos edzeni! Csinája akinek kedve van…” és szépen visszaveszik felére. De amikor összeszerelem a súlyzót, akkor mindig nagyon csekkolják az első sorozatomat.

 Ezt a fajta figyelmet egy fokkal jobban bírom, mint azt, amikor öt percig röhögcsélnek körülöttem az indonéz hallgatók, hogy utána egy bátornak szánt valakit szabályosan kilökjenek a körből, hogy odajöjjön a buléhoz, hogy „ne haragudjon miszterrrrrr, de iskolai feladatként interjút kell készítenünk angolul egy nemzetközi diákkal.” Mondjuk én ezt már nem szoktam megvárni, ahogy azon sem szoktam már meglepődni, hogy ez az interjú csak papírból felolvasott kérdésekből fog állni és az én angoltudásom lesz belőle tesztelve. Az utolsó ilyennél volt egy kislány, az egész jól beszélt – és akart is beszélni! – angolul, ő kérdezett jókat de nagyon erősködött, hogy beszéljek már vele indonézül. Mondtam, hogy nem óhajtok bohóckodni, meg tudom, hogy kiröhögné ahogy beszélek, arra meg most nincs szükségem. Ennek nem örült nagyon, de az aranyhalakhoz hasonlóan kb. 3 másodpercig emlékezett erre, majd jól bekérdezte, hogy szeretem-e a K-popot (koreai pop, szerintem borzalom, de hatalmas ipar), meg hogy tudom-e mit jelent a „cantik”. Miután nem adtam megfelelő választ, lezártuk az interjút és mondtam, hogy most jön az, hogy fotózkodunk, igaz? Hihihihihihihihihihi – volt a válasz, még az egészet kamerázó csaj is vigyorgott.

Tegnap (03.28.) sikerült előcsalniuk a suliban a nem túl szalonképes énemet is, otthon még sima feszültségnek tűnt volna; itt meg szerintem mérni sem tudnák az udvariatlansági faktorát. Történt ugyanis, hogy sikerült 13h-kor (imaidő környékén) lelőniük az internetet a telebaszott IT-seknek, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül. A Google és a Yahoo bejött (ne kérdezzétek, hogyan), de semmi más. Pont Dórival beszéltem volna, meg kellett volna köszönteni Anyut és egyáltalán, eléggé fel voltam húzva már korábban is más hírek miatt. Megpróbáltam mindent, természetesen semelyik szinten nem működött és „Mint komor bikáé, olyan a járása, Mint a barna éjfél, szeme pillantása, Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében, Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.”
Mondtam az adminisztrátor csajnak/nőnek, hogy fel kéne hívnia a számtecheseket, mert baromi gyorsan rendbe kéne rakniuk a netet. Mi volt a reakció?
Aki a kiröhögésre tippelt, nyert egy utat valami melegebb éghajlatra, ahová a csajt is elküldtem. Ill. mondtam neki, hogy tudom hogy zavarában röhög, de ezt jelen pillanatban kifejezetten offenzívnek értékelem és talán nem kéne tovább csinálnia. Nem rá vagyok mérges, de ne feszegesse a határokat. Valami lehetett a hangomban vagy a szememben, mert a csaj egyből rendezte az arcát és még a többiek is elkezdtek figyelni, hogy mi a baj? Mondtam, hogy telefonáljon, de lehetőleg most és nem „munkin besok, inshallah”. Pár perc múlva visszamentem és megtudtam, hogy ja, költöztetik a szervert, nem lesz net határozatlan ideig, bocsika. Mondtam, hogy az nagyon fasza, örülök, hogy ebben a kibaszott országban semmit nem képesek szépen és simán megoldani. Ott volt Rambu, a jogászjelölt csaj, nagyerőkkel kussolt – ő már találkozott velem mérgesen, szóval az első pillantásomból levágta, hogy most nem kéne hoznia a formáját – de gondoltam, oldani kéne a feszkót, szóval megkérdeztem, mikor végez, mert lehet, hogy én leszek az első ügyfele. Na, ez látszólag törte kicsit a jeget, nevetgélni kezdtek, majd mondtam, hogy tervezem ugyanis kifilézni és elásni az infósokat. Ezen már kevésbé őszintén nevetgéltek.

Hogy ne negatívan zárjam ezt a bejegyzést – vagy legalábbis ne az én negatívságommal :) -, szót kell ejteni az új nemzetközi irodás gyakornoklányról, aki valszeg Teguh helyére jött. Az egyik este láttam, hogy csöndben tipródik a társalgóba egy leányzó, aki kisvártatva odament a (hozzám hasonlóan) állandó bútordarabnak számító líbiai matekos diákhoz és valamit társalogtak angolul. Aztán meg hozzám jött oda és egész jól elbeszélgettünk, bár többségében ő érdeklődött, hogy milyen Magyarország és mit gondolok Indonéziáról. Szerintem valami gazdasági területen tanulhat a csaj, mert az érdekelte, hogy pl. Lengyelországhoz vagy Csehországhoz viszonyítva mennyire drága az élet Magyarországon, mert akkor össze tudná hasonlítani magában; plusz ismerte a Big Mac-indexet, ami kb. olyan itt, mintha otthon valaki fejből lenyomná a Pí értékét tíz tizedesjegyig. Zárszóként csak annyit mondott, hogy szerinte az ő országa a legszarabb a világon, de most mennie kell, mert megjött érte az apja.
(És mit szóljanak akkor a fekete-afrikai országok? – gondoltam magamban…)

Most éppen Nagypéntek van, amit természetesen ünnepelnek és természetesen megint senki egy szót nem szólt erről, csak véletlenül láttuk valami naptárban, hogy pirosbetűs a nap, szóval valami várható. Ez azt jelenti, hogy néhány hely – köztük a kedvenc kajálda – be van zárva és edző is csak déltől van. Szóval végre megint egy nap, amikor lehet dögleni, már nagyon kellett az indonéz jómunkásembereknek.
(Közben megtudtam, hogy a líbiai etikett szerint tüsszentéskor tölcsért kell formálni a szánk és az orrunk elé, majd a föld felé fordulva teli tüdőből tüsszenteni, hogy az összes takony és minden lehetőleg 321 km/h sebességgel csattanjon a műmárványon. Kajak.)

Az iskolakezdés hete - ami szerintem hivatalosan csak félüzem vagy soft-opening volt - megint érdekes dolgokat hozott. Ezek többsége nem kapcsolódik szorosan egymáshoz, szóval nem kell ürgebőrbe varrt békaembereket keresni Pelikán elvtárs horgának végén.

 Kezdődött a dolog azzal, hogy amikor megkaptuk a pénzünket és az új órarendünket erre a felévre, érdeklődve láttam, hogy csak 3 óránk lesz a héten és bizony mind új tanárokkal - a nyelvi tanszékről. A régieket mind leléptették és az angolul tudó részüket hátrasorolták őket valamiféle mentor vagy tanácsadó szerepbe velünk kapcsolatban. Az újak közül egy tanárral találkoztam személyesen, ő nagyon elhivatottnak tűnik és jó értelemben próbál segíteni nekünk. Majd meglátjuk, nem vagyok ellene - de hinni már nem tudok az indo rendszerben.

 A heti móka azzal kezdődött, hogy hétfőn szóltak az argentin lánynak, hogy ja, holnap nem lesz ám suli, ne gyertek be. Mindezt csak onnan tudta meg, hogy bement közvetlenül a tanszékre valami ügyet intézni és akkor véletlenül eszükbe jutott a dolog. Az indokát ugyan nem mondták meg, de lehetett sejteni.

Másnap volt ugyanis a balinézeknél az Újév, és mivel ez az ország olyan baromira toleráns, hogy az összes vallás, törzs és klán munkaszüneti napjait szereti megünnepelni - mert akkor végre lehet dögleni, amit tegnap is csináltunk, csak most más helyen - ezért mifelénk is minden bezár. Vagy majdnem minden. Mert azt azért senki nem meri megkockáztatni, hogy az indonézek kedvenc gyülekezőhelyei ilyenkor ne legyenek nyitva! Akik most a mecsetekre tippeltek, bukták a fogadást - a plázákról beszéltem. Mivel a legtöbb indonéz olyan hülye, hogy szünnapon sem tud vagy akar az imák után visszaaludni reggel - majd inkább délben meg napközben fetreng meg kóvályog az utakon - ezért keltettek engem is már fél ötkor, majd hét körül, végül olyan 8 tájékán megadtam magam és sűrű kurvaanyázások közepette felkeltem. (Nem, kedves olvasó, minden nap arra kelni, hogy alattad motorokat túráztatnak és futárarcok szívóznak egymással, majd üvöltözik a kiskölök és nyomja apu dudáját a motoron nem tesz téged befogadóvá a telerakott kultúrájuk iránt.) Így volt szerencsém megcsodálni, hogy már a plázabeli boltok nyitása előtt akkora tumultus volt a parkolókban, hogy az úttestre ért - ami természetesen így van a lehető legjobban ez a legeslegjobb országban.

Na jó, de mi is ez a balinéz Újév?

"Nyepi

 • A Nyepi a balinéz hindu kalendárium szerinti újév kezdete, mely egyben az éves megtisztulást is jelképezi. A Nyepi napja általában a balinéz naptár tízedik hónapjára esik, ami rendszerint március végére vagy április elejére tehető. A Nyepit közvetlenül megelőző este előkerülnek az Ogoh Ogoh-k, azaz a hatalmas méretű, házi készítésű bábok, melyek a gonoszt hívatottak megtestesíteni. Mindenki óriási lármát csap ilyenkor, hogy elijesszék az ártó szellemeket, s hogy azok jó messzire meneküljenek Bali szigetéről. Végezetül késő éjjel rituálisan elégetik az Ogoh Ogoh-kat. Másnap, a Nyepi napján, mindenki a házában marad. Ezen a napon üresek az utcák, nincs közlekedés, minden üzlet és munkahely bezár. Továbbá mindenki kínosan ügyel arra, hogy semmilyen zaj vagy fény ne szűrődjön ki a házából aznap. Így bújnak el a ravasz balinézek a kósza gonosz szellemek elől, amik még esetleg Bali felett repkednek. S mivel a szellemek így üresnek vélik a szigetet, nem is háborgatják azt a következő egy évben…"

(Uszkiewicz Krisztián)

Röviden tehát: a "dolgos" balinézek iszonyatos nagy szentségességük közepette két héttel előre elkezdenek készülni erre a napra, csinálnak szép nagy "szobrokat" éghető anyagból - gyk. kiszebábot készítenek, mint mi az oviban - és azokat jól feldíszítve randalíroznak egy sort az egyik éjjel, majd végre felgyújthatják a szobrot. Ez persze nem ám cél nélküli hangoskodás meg egyéb, hanem baromira mélyen spirituális dolog mindenkinél.

Annyira, hogy másnap mélyen magukba néznek (legalábbis kéne) és nem használhatnak se áramot, se semmit és még a rendőr is csúnyán megcseszi azokat, akik ilyenkor pl. motorra mernek ülni. És mivel ők egy befogadó, nem önző, szeretetteljes nép és kultúra, ezeket a buléken hatványozottan számon kérik! Mert tisztelned kell a kultúrájukat!

(Tehát ha neked történetesen szivattyú húzza fel a vizet az elsőre - mert itten infrastruktúra van ám! -, akkor te aznap lehetőleg ne használj vizet. Vagy menj le minden alkalommal a közös guggolósba és élvezd a lehetőségeidet.

Na, ilyen körülmények közepette "ünnepelte" a még kintlévő baráti pár Ádám születésnapját, ami szerintem több okból emlékezetes marad neki.

 Semarangban én ezidő alatt örültem a normális netnek és ki is használtam a dolgokat - töltögettem le mindenféle hasznosat, próbáltam beszélni Dórival, de inkább csak hallgattam őt vagy rövidre fogtuk a társalgást, mert sima hétköznapok mennek, nem nagyon van mit mesélni.

(Azt meg már unom emlegetni, hogy hülyén vezetnek a helyiek és naponta akar valami barom nekemjönni. A helyzet nem lett jobb a sulikezdéssel sem, sőt!)

Kinyomtattam jópár IELTS nyelvvizsgás tesztet, elkezdtem őket lapozgatni - hát, az általam megcélzott szinthez azért készülni kell majd, ezt világosan láttam. Ha minden jól megy, nemsokára időm és energiám is lesz rá. A netünk folyamatosan szarolt a kostban, így azért nem lesz könnyű szótárazni meg anyagokat keresni, de hátha. Miután befenyített a bulé társaság a főnöknél, hogy mi nettel együtt vesszük ki a szobákat 600-ért, ha az nincs, mi sem fizetünk teljes bért - nos ezután kicsit megbuherálták a dolgot, szóval most per pillanat van, amikor egészen jól működik. (De ezt a bejegyzést pl. nem tudom beélesíteni sem menteni már vagy egy órája, miközben más oldalak betöltenek.)

 Voltam menet közben beteglátogatáson is egy másik semarangi kórházban. Az egyik nemzetközis diáklánynak lett valami baja, de mindig elfelejtem a nevét. Érdekes volt látni, az új egészségközpont egészen olyan, mint a Kecskeméti Kórház - ágyak, elrendezés, építéskor használt anyagok, tányérok, stb. Az egyetlen markáns különbség így a kívülálló szemével az a látogatási időben tanúsított viselkedés. Ilyenkor rendszerint az egész nagycsalád betömörül a beteghez, körbeállják, jönnek-mennek, ülőszőnyegeken trécselnek, gyerekek rohangálnak és kajálják amit hoztak. Szerintem baromi zavaró, pláne, hogy megint én voltam a fő látványosság, lévén "júj, fehér ember jött látogatóba a másik ágyon a lányhoz, júj". Mi tagadás, végigvertem volna rajtuk az ügyeletes orvos helyében, de hát még a nővérek is csesztek az egészre, ott nyomkodta mindegyik a telefonját nagy erőkkel a központi ücsörgőben. Ettől még persze lehet, hogy amúgy jó munkát végeznek; de egy másik kórházi beszámolóból tudom, hogy éjjel pl. az a menet, hogy félóránként bejönnek a terembe és felébresztik valami faszsággal a beteget. "Kér inni? Nem? Jó." fél óra múlva megint, majd később hőmérőzés, majd megint ivászat, gyógyszerbeadás, bármi. Nem ám összevonni egy vizitbe a dolgokat, nem, az nem kajak. És itt nem is az egy főre jutó nagy betegszám ennek az oka, mert kb. minden szobára vagy második szobára jut nővér és egy szobában 3-4 ember van. Na mindegy, megkaptam a tippet a beteg leánytól, hogy ha bajom van, a Szt. Erzsébetbe menjek, az jó hely. Mondtam, hogy már megjártam, kártyám is van, köszi.

Marek, a kostban lakó szlovák srác is szolgált a héten érdekes tudnivalókkal. Ilyen például, hogy azt az utat, amit én kb. 4 óra alatt tettem meg a múltkor Yogyából hazafelé ők 9.5 óra alatt abszolválták kocsival. Mert dugó volt.

Bevallom, én nem sokat ültem autóban itt Indonéziában, több okból kifolyólag, így nem nagyon ismerem ezt a világot. Ami viszont érdekes, hogy kb. egy hetet töltöttek el Marekék így kocsival és azidő alatt rögötn volt egy koccanásos balesetük: beléjük ment egy buzi motoros Soloban - aminél kisebb várost nagyítóval kell keresni - majd mint aki jól végezte dolgát, elhajtott. Marek írt egy sms-t, hogy mostmár ő is akar fegyvert venni, szóljak, ha találtam, egyébként meg hol lehet és érdemes kocsit javíttatni? Letárgyaltuk a dolgot, majd mikor hazajött, mesélt tovább. Bátor/botor módon ezalatt a hét alatt ő is vezette a kocsit és az indonéz csaja is (bár ez nem pontos szó, a fene se tudja, ők most konkrétan milyen kapcsolatban vannak). Ez igen komoly hiba volt.

A lányról azt kell tudni, hogy kettőt se szól pl. ha én is ott vagyok, ha mégis, azt is Mareknek súgdossa - végső esetben meg nekem, ami baromi idegesítő azért a harmadik alkalom után. Mesélte, hogy a korábbi pasija többször felképelte, amit az elején nem tudtunk hova tenni. Aztán Marek elmesélte, hogy a leánynak "szokása" elaludni a motoron vezetés közben - hiába kérdi meg, hogy cseréljenek-e, azt mondja, nem kell - és ezt a jó szokását a mostani utazás alatt is produkálta csak kocsival. Marek huga elég szarul lett, benyelt valami hányós-fosós trópusi kórt és menni kellett a kórházba. Marek megkérte az indo lányt, hogy jöjjön már velük tolmácsolni, a lány meg mondta, hogy majd vezet. Persze hogy elaludt megint. Majd egy másik alkalommal, amikor mindenki a kocsiban volt, szintén.

A pontot az I-re az tette föl, amikor Marek vezetett és megkérte, hogy navigálja már. Csak annyit kell tennie, hogy nézi a táblát a köv. kereszteződésnél és bemondja, hogy jobbra vagy balra menjenek. Oké-oké. Marek várta az instrukciót, majd mikor már gyanúsan közel voltak, hátranézett, hogy mi van? A kislány középen ült és jó indonéz módjára a telefonját kúrogatta, jó eséllyel a Facebookra kommentelt valami borzalmasan fontosat. Marek agyát elöntötte a vér, hirtelen befékezett - a kiscsaj persze emiatt kiejtette a telefonját és inkább a műszerfalat kezdte vizsgálni az orrával -, kivette a kulcsot és hozzábaszta a leányhoz, hogy tessék, mostmár vezess te. Nem szép a dolog, de ezek csak a jéghegy csúcsai, amiket elmesélt.

A történet vége az lett, hogy megkérte a lányt, inkább ne kerüljön már a szeme elé és ne találkozzanak túl sűrűn, mert nem akarja bántani a lányt, de az ilyen dolgai miatt ő is felpofozná legszívesebben.

 Marek a konklúzióval odáig jutott, hogy ő többet nem bízik és nem hisz az indonézeknek, mert szerinte önzőek és egyáltalán nem lehet rájuk számítani.

U.i.: Egész héten durván szakadt az eső napi rendszerességgel, de eddig sikerült megúsznom az elázást. Hát ma nem. Be akartam menni a Skype miatt a suliba, de félútról kellett visszafordulnom, mert addigra teljesen fossá áztam és féltettem az elektronikát a zsákomban - plusz úgy vert minden esőcsepp, mintha tűvel szurkáltak volna. A gépem jól van, de a telefonom kijelzője már problémás - csíkos, nem ad rendes képet, félek, hogy beszart de nagyon. Új telefont nem szívesen vennék itt, de tartok tőle, hogy elkerülhetetlen lesz...

Most szárítom, akksi kivéve és az a tervem, hogy kirakom a napsütésre, hátha az ki tudja szárítani belőle a ganét.

Éééés végül nagy mázlimra sikerült is, most úgy tűnik, normálisan fog működni. Ezt talán megúsztam.

Vasárnap aztán pihenés, végre rendes kaja - mármint ami számomra és az edzés számára rendes -, Skype, miegyéb. Igazából csak a szokásos dolgok, semmi különös.

Az első héten aztán kiderült, hogy elvileg lett volna valami találkozó suliügyben, de aztán mégsem hétfőn tartottuk, hanem kedden. Mivel a héten szinte végig a beszámolókat körmöltem, ezért most kicsit szaggatottan, vagy inkább "mozaikszerű impressziókként sorjázva" fogom leírni az eseményeket.

Azért lett átütemezve a megbeszélés, mert az ösztöndíjosztással is jár - azt viszont sajna bár megküldték a minisztériumból már októberben, az egyetemi szenátus valamilyen jól megfontolt érdekből áprilisig zárolta. Logikus, nem? Valszeg ezért történt ugyanez a dolgozók bérével is. Végül azért kicsengették nekünk a mindenféle tartalékokból a dolgot és nem verték nagy dobra az esetet, csak mivel én direktben rákérdeztem, hogy mi a szitu ezzel - mert máshol is kavartak már a minisztériumi pénzekkel a sulik -, elmondta Rohman. Én csak annyit válaszoltam, hogy ha ember kell, rám számíthatnak.

Valami történhetett mialatt odavoltam, mert rejtélyes módon az új órarendünk és az új beosztásunk gyanúsan tükrözni kezdte az általam leírt végrehajtási tervet. Lecserélték pl. az összes tanárunkat (hogy-hogynem, most a nyelvész tanszékről jöttek), nincs csak 3 tanítási napunk és kaptunk valami mentortanárt is, aki a félév végi kiselőadásunkban fog segédkezni. Elvileg 3 oldalnyi kvázi-tudományos szöveget kell majd prezentálnom - halál tuti, hogy megkapják a kalózokat. :)

 Május 6.-a után elvileg beülhetünk az általunk választott tanszék óráira - bár érteni valszeg semmit nem fogunk.

Visszaérkezésem vasárnapján volt a thai kislánynak, Tasneemnak a születésnapja (aki a formaságok miatt a fogadott húgom - mert így kevésbé gáz a komolyangondolós muszlim értékrendjében, ha normális dolgokról is beszélget néha velem), így elkezdtünk Ivanával szervezkedni: elment a társaság egy része egy thai étterembe (ami a legdrágább plázában volt, pedig van másik is a városban; de már mindegy) enni egy jót, közösen (azaz én) vettünk neki tortát kis számos gyertyákkal, tőlem megkapta az oleh-olehét, szóval ragyogott a kisasszony. Meg amúgy is rendes volt, mert a jómultkorjában vettem neki egy narancssárga fejkendőt és kb. 5 hónap után megjegyeztem, hogy látom, nem igazán jött be neki, mert egyszer sem vette fel. Na, most szólt, hogy direkt miattam van rajta. (Mondjuk tényleg ez volt az első dolog, amit kiszúrtam a pláza tömegében.) Az egy jó este volt, a thai kaják nagyon finomak és nem mellesleg felvetődött a lehetőség, hogy ha nyáron Thaiföldre megyek - pláne a déli részre, ahol ő is lakik -, akkor kapok némi segítséget tőle. Ez már csak azért is jó lesz, mert tényleg arrafelé szeretném megcsinálni a fejlszetett búvártanfolyamot és egyébként is érdekes az a környék. Nem árt egy helyi.

Csináltattam új szemüveget is a régi helyett. Mindennel együtt 700.000 rúpia (~55EUR) volt és egy nap alatt kész lett. A keret elvileg Mercedes, a lencse meg valami francia. Zsiga szerint a leírások és az adatok alapján nem jártam rosszul vele, de biztosat csak akkor tud mondani, ha kézbe veszi a cuccot. Egyébként 1-2 napig eltartott, míg megszoktam, de mostmár oké.

Hajat is vágattam a héten, asszem sose megyek vissza többet ahhoz a fodrászstúdióhoz, akihez eddig jártam. Hiába mondom el a baromarcúaknak, hogy én hol szeretnék vágást, azokat a helyeket ők nem ítélik fontosnak (tehát pl. az nem gáz, hogy belelóg a hajam a szemebe), de azt a tényt, hogy nekem mindenhol hosszú a hajam nem akarják elfogadni és sajnos tesznek is ellene. Hátul például rendszeresen úgy megnyírják, mintha muszáj volna. Elöl meg marad ez a buzi emós szembehaj vonal... még az a mázli, hogy nem kezdik el bekenni ilyen sárbarnára, mint ami a divat most idekint. Mondjuk lehet, hogy az is feszélyezi kicsit őket, hogy folyamatosan figyelem őket és valszeg a szemem és az arcom beszél helyettem.

Voltam már párszor edzőbe is, jól esett újra emelni a vasakat. A srácok úgy néz ki, nem igazán felejtettek még el és kb. a helyem is megvan a képzeletbeli rangsorban. Egyik nap pont akkor estem be, amikor a komolyan vevős csapat edzett és volt némi csöndes riszpekt, amikor ugyanolyan súlyokkal dolgoztunk mindannyian. (Meg néha én nagyobbakkal, de azért itt nem kell óriási dolgokra gondolni, az otthoniakhoz képest ez még mindig lófütty.)

 Most éppen megint szombat van, kb. 5 órán keresztül esett az eső, most már talán eláll és elmehetek enni valamit, mert a reggeli kis zabkásából már nem maradt semmi a belemben. Kezdek nagyon éhes lenni. Aztán ha van még erő és nyitva lesz a terem, megyek gyúrni megint. Minden a szokásos kerékvágásben.

Eljött a nagy kirándulás napja, amikor kb. újra végigjárjuk ugyanazt a kört, amit anno Zoliékkal a korábbi alkalommal csináltunk. Ami a fő különbség, hogy most Dóri ott fog ülni mögöttem és egy nagyságrendekkel fosabb motoron kell végigcsinálni, ráadásul erősen kérdéses volt, hogy rendesen végig tudom e csinálni.

Reggel indultunk, már akkor látszódott, hogy erősen lóg az eső lába, de úgy voltunk vele a tegnapi strandolás (és Ádámék enyhe leégése) után nem árt, ha nem kapjuk telibe a trópusi napot, szóval kirándulni jó lesz ez az idő is. Ugyanez viszont már nem igazán volt elmondható a motorról, ami alattunk volt hivatott szolgálni. Mikor Dórival ráültünk, hát kapott egy két másodperces spétet minden egyes gázadás. Konkrétan alig akart gyorsulni alattunk a gép - utóbbit próbáltam egy gyors olajcserével megoldani, ami azért egy kicsit javított a helyzeten, de nem sokat. Elpályáztunk Tabanan felé és az első megállónk a pillangópark volt, ami azért a leírás szerint nagyobb dobásnak tűnt, mint amilyen valójában volt. Láttunk szép lepkéket, Ádám nagy örömére lehetett fogdosni hatalmas botsáskákat meg orrszarvúbogarat - ez utóbbit preparálva venni is lehetett, kettő vagy három rögtön valahogy el is tűnt a készletből némi aprópénzért. Én meg rájöttem, hogy lehet azért itt szép dolgokat is látni.

Mialatt bent voltunk a park kiállítótermében, odakint eleredt az eső. Ennek okán várnunk kellett kicsit az előcsarnokban, aminek meg is lett az eredménye: életemben először láttam egy több, mint fél méteres gyíkot, amint lazán leszambázik a hegyoldalról a közeli szökőkútba fürödni egyet. Először Ádám vette észre, aztán már ketten indultunk az esőbe megnézni/elkapni a kis rohadékot. :) Ő meg ücsörgött a szökőkút legleérhetetlenebb pontján, nyakig a vízben és azt csekkolta, hogy ez a két nagydarab barom a színes esernyőkkel vajon mit akarhat?

Eztán jött egy rövid túra és némi kitérő a helyi kisboltba és kajáldába, ahol a többiek (kintlétük során először) megtapasztalták az átlag indonéz kaják színvonalát. Néhányuknak annyira tetszett, hogy inkább otthagyták a nagyját. Vettünk viszont egy bazi nagy köteg füstölőt is, mondván, jó lesz az a hindu szentélyben, meg hát olcsó is volt (kb. 100 Ft-ot fizettem egy bazi nagy maroknyiért, van vagy 50 szál). A következő megálló a Batukaras templom volt, ami ugye elvileg a hegy lábánál fekszik, de nem teljesen a lábánál - a motorunk meg nem nagyon bírta az emelkedőt. Úgy kellett oda-vissza szlalomozva felkígyóznunkn a szentélyig, de végül meglett. Itt aztán egy félreértés miatt csúnyán lealkudtam a belépő/adomány összegéből, ráadásul a beengedővel mindketten szemrebbenés nélkül intéztük a dolgot, a többiek meg csak sasoltak, hogy akkor itt most mi is zajlik.

A szentélyben aztán eljött a végpont: nem bírtam állni, nem bírtam menni, ülni is csak néhány pozitúrában, így megkértem szépen a többieket, hogy nézzenek körül ha akarnak, de nekem egy helyben kell maradnom és a mai túrát is lassan lezárhatnánk. Rendesek voltak, megértették a dolgot és nemsokára indultunk. Hazafelé viszont még megálltunk fotózkodni a rizsföldeknél - állítólag az ittenieket már jópár évszázada folyamatosan művelik, UNESCO-s védelem meg miegyéb is járt érte. A rizsföldön aztán jött a következő móka: tettem egy lépést az ültetvényen Dórinak egy rizskalászért, erre nem rámtapad rögtön két pióca?! Világéletemben rühelltem őket, mint az összes vérszívót, most meg rögtön kettő is. Jó nagy lendülettel tépkedtem le őket, ennek és a már befecskendezett véralvadásgátlónak köszönhetően mire hazaértünk a lábam úgy nézett ki, mintha legalábbis bokánál leszakadt volna, annyira szétkenődött rajta a vérem, ami aztán persze jó szennyesen alvadt meg. Csoda egy látvány voltam, mert még bicegtem is kissé.

Másnapra nekem kötelező lazítás volt betervezve, mert nem lehetett húzni tovább a dolgot. Dóri biztos kevésbé örült neki, de hiába próbálta ki a motorozást az utcában, nem akarta elvinni a gépet és nem akart vezetni a forgalomban, így szegény kénytelen-kelletlen otthon maradt velem. (Mondjuk ő most biztos felcsattanna, hogy nem is, mert ő megérti a dolgot és ő azért is jött ki, hogy velem legyen. Mindenesetre biztos jobb lett volna, ha ez nem történik meg.) Mázlinkra a közelben volt egy nyomtatóhely, így elkezdtem kinyomtatni azokat a könyveket, amiket aztán haza akartam küldetni azzal a konténerrel, ami anyuék céges szállítmányát is vitte. Ezeket a könyveket olvasgatták aztán a többiek még pár napig (Bram Stroker, IzomTibi, stb.), meg viszonylag sokat neteztünk és építgettük a játékbirodalmunkat. Ádámék megnézték Tanah Lot-ot, de állítólag annyira azért nem jött be nekik - egyrészről tele volt japán turistával, másrészt kicsit nehézkesen jutottak oda és vissza is, harmadrészt lehet, hogy elkezdett beütni nekik a malária-gyógyszer, aminek a számos lehetséges mellékhatása között van a hangulatromlás is. Délután/este aztán megpróbáltuk betámadni a mozit, ami a patinás nevű DF Bali Galeria Mall névre hallgató intézményben volt. Ebbe csak az a szép, hogy kb. 3 különböző címet és fizikai helyzetet találtam róla a neten, a Google Maps sem volt egyértelmű, de azért megtaláltuk. A DF egyébként a duty free rövidítése, iszonyat árakon lehet mindenféle nagyon márkás dolgokat venni, ez is tele van japánokkal (nem vicc, tényleg) és nem mellesleg több épületre oszlik, emiatt nem volt egyszerű megtalálni a mozit sem. Kiírni meg elirányítani az persze luxus lenne, szóval ez nem játszott. A Hypermart-ot viszont kiírták, így tartottunk némi bevásárlást is, pl. mindenféle oleh-oleh és egyéb szükséges cuccokon kívül vettünk duguláselhárító port is, mert egy ideje már nem akart lefolyni a konyhai mosogató. Dóritól kaptam egy mémes gyűrűt (megy most a neten egy "Hungarizált Mémek" mozgalom, aminek az a lényege, hogy egyes nemzetközileg ismert jelképek, jelenségek neveit átfordítját sztereotipikus magyar nyelvre. Így lesz pl. a Terminátorból Emberböllér meg ilyenek. Ezekre rendszerint rákerül egy kackiás bajusz is, hasonló ahhoz, ami az eltávolított BKV-s Kalapos Ember ábrán is volt).

Miután végül megtaláltuk a mozit és megvettük a jegyet a "A Good Day to Die Hard" című filmre, beültünk egy cukrászdába, ahol aztán a lányok kiélhették édesség iránti vágyukat a mozi kezdetéig. Egyébként elég jópofa érzés volt úgy nézni egy filmet, hogy jé, ez tudom hol készült, jé, őt ismerem, stb. stb. Maga a film egyébként szerintem egy elég felejthető alkotás, de biztos jó pénzt kerestek vele. Este aztán otthon még vettünk és ettünk némi sárkánygyümölcsöt (dragonfruit) és kipróbáltuk a Shock nevű indo duguláselhárító port. Az elgondolás szerint 4-6 teáskanálnyi port kell a lefolyóba szórni és kb. egy pohár vízzel leönteni, aztán várni a hatást. Mivel egy ideje egyáltalán nem akart lemenni a víz és a zacsiban saccra kb. 6 kanálnyi adag van, ezért gondoltam, beleszórom az egészet "oszt' jónapot!" Ez valami olyan kémiai és fizikai reakciót indított be, hogy összeszaladtunk rá: a csövekből olyan öblös halálhörgés és rajzfilmekben látott gőzoszlop tört fel a lefolyóból, hogy ihaj. Fel is melegedett piszkosul az egész, kicsit tartottam tőle, hogy megolvadnak a csövek, de végül semmi probléma nem volt. A víz innentől kezdve szó nélkül folyt le. Megállapítottuk fiúk, hogy ebből még vennünk kell majd eltettük magunkat holnapra.

Másnap már kicsit jobban éreztem magam, ezért megkockáztattunk egy strandolós programot - Sanur Beach volt a cél, több okból is. Egyrészről mert közel volt, másrészről kisebbek voltak a hullámok mint Kután és harmadszor mert ennek a környékén van egy csomó búváriskola és ekkorra már eldöntöttük, hogy végigcsináljuk a belépő szintű tanfolyamot, az Open Water Diver-t. Miután átszkenneltük az iskolákat, inkább úgy döntöttünk, hogy visszanézünk Kutára, ahol már kaptunk egy olcsónak tűnő ajánlatot - a helyzet csak annyi, hogy a sziget nagyon déli csücskében van a suli és nem a turistaközpontban. Napközben strandoltunk, vettünk a lányoknak fagyikelyhet és Ádám rendes volt, beugrott felesbe egy sörakcióba is: ha vettünk 5 kisüveges Bintangot akkor kaptunk egy egyedinek szánt pólót. Ami mint utólag kiderült, csak fehér színben és XXL-es méretben volt, de azért örültünk neki. Mi jókat beszélgettünk, én pihentem és próbáltam gyógyulni. Délután aztán Ádámék elmentek valamerre (már nem emlékszem, merre), mi pedig leugrottunk Dórival Kutára és megtárgyaltam a mesterekkel azt, hogy akkor a $420 helyett $340-ért adják nekünk a háromnapos tanfolyamot 4 nyíltvízi merüléssel és még Dóri is velünk jöhet.

A következő pár nap elméleti és gyakorlati búvárképzéssel telt. Megmerültük Nusa Dua vidékét, ahol belekerültünk egy viharba, amit nem mindenki bírt jól; voltunk Tulamben-en egy elsüllyedt amerikai hadihajónál és megkaptuk a nemzetközi minősítést. Ezt egyrészt azért rendezem le ennyivel, mert leírni baromi hosszú lenne és kell valamit hagyni szóbeli elmesélésre is, másrészt jellemzően ez egy olyan élmény, amit nem igazán lehet elmesélni. De mutatok néhány képet (a pihenő szürke szirticápáról sajna nem készült):

A megmaradt utolsó két nap már sajnos elég gyorsan eltelt. Dórival megkaptuk kölcsönbe Ádámék jobbik motorját és elmentünk megnézni Uluwatut, ami egy tengerszirtre épült hindu szentély és a köré épített turistacsapda. A pár nap nyugizás után már jól bírtam magam és a búvárkodás sem okozott gondot, szóval volt egy kellemes napunk, bár nem sikerült mindenhova elsőre odatalálni és még le kellett ugranunk a búvársuliba is, mert az instruktor elfelejtette aláíratni velünk a kártyaigénylő lapot. A suli mellett volt egy nagyon jóféle kagylós bolt, ahol meg lehetett venni nem túl ordenáré áron azokat a kagylókat, amiket egyébként te mint magánember nem hozhatnál föl a búvárszabályok szerint. Ne kérdezzük, hogy akkor hogyan kerül oda, van és kész. Itt vettünk magunknak néhány szép példányt és mentünk tovább. Sikerült a táblákat követve jól eltévedni és ennek következtében rátalálni arra az Uluwatu felé vezető útra, amit még építenek és egy csomó szálloda van a környékén.

Uluwatu maga elég szép volt, de a köré települt balinézek már kevésbé. Még a denpasari árakra is sikerült ráduplázniuk, adagban viszont simán a felét adják és amikor az ember megjegyzi nekik, hogy bakker, dupla áron kihozod nekem ezt a kis vackot még ők állnak neki pampogni, hogy nemá, ez ennyi és pont. Ezután jön a néni erősen tört angolsággal, hogy akkor ő most végigvezet minket a "komplexumban" - ami azért nem olyan nagy, lévén a szentélybe nem mehetsz be -, mindezért pedig csupán $10-t kér. Mondtam, hogy akkor most köszöntem meg az együttműködést.

Ezután gondoltam egyet és elvittem Dórit az Uluwatu Surfer Beach nevű helyre, ahol két szikla között van egy kellemes(nek szánt, de a turisták miatt kevésbé hangulatos) öbölbe, majd ittunk egy Sprite-ot a szikla tetjén lévő warungban és próbáltuk élvezni a látványt meg a többit.

Dórival és a többiekkel az utolsó közös napot lazára terveztük: felszedjük a kinyomtatott könyveimet, elmegyünk megnézni egy balinéz emlékművet a kormányzati negyedben, kajálunk valamit, leadom a könyveket a szállítócég telephelyén és strandolunk egyet Sanuron. Ez elvben elég jól hangzott, gyakorlatilag viszont a mindenféle terelések meg kedves rendőrbácsik miatt mégsem ment olyan könnyen. Maradjunk annyiban, hogy Jáván nem bírságolnak a kormányzati negyedben a rendőrök pusztán azért, mert valaki angolul szól hozzájuk és nekik pénz kell. (Ádámot konkrétan azért akarták megvágni - már másodszor büntették volna meg -, mert a nemzetközi jogsiját Magyarországon állították ki, tehát nem nemzetközi.) "Nem csekély" nyelvtudásomat bevetve közöltem a mesterrel, hogy márpedig ez a nemzetközi jogsi. Nem. De. Nem. Dehogynem. Ez nem. Na jó, figyelj apám, ez a magyar jogsi, a kártya formájú. Áhá, tehát nem nemzetközi! Nade bae, ez meg egy kis könyvecske, idegen nyelvekkel, egyezményszámra hivatkozással, mindennel! Kérdezd már meg a többieket, ha már te nem tudod. A rendőrbá félig hátat fordított nekünk és közölte, hogy százezer lesz és mehetünk. Én meg már annyira telítődtem a balinézek pofátlan lehúzásával, hogy simán az arcába röhögtem és közöltem vele, hogy ezt kurva sürgősen felejtse el; Ádámnak meg annyit, hogy indítson és menjünk, mert unom már ezt a kabarét.

A "Balinéz Szenvedés Emlékműve" alapvetően egy kellemes hely, baromi nagy park közepén, ahol ugyan szépen van gondozva a fű (vagy nem nő jobban, mert füvet nyírni még a mi egyetemünkön sem láttam senkit és ez a helyi fű sem olyan, mint otthon), de a fával és a pihenőhelyekkel némileg spóroltak. Viszont a bejáratnál működött a három diák és egy felnőtt jegy, szóval a legolcsóbb belépőnk itt volt. Belül aztán kellemes hűvös fogadott minket a tűző nap és a fülledt levegő után, szóval körbe is sétáltuk az első szintet kívülről, néztünk szobrokat és esküvői ruhában pózoló ázsiai lányt stábbal. Belül aztán megtekinthettünk egy fotókiállítást a 20. század eleji megszállásról - hát nem biztos, hogy nálunk pont ugyanazt a célt érte el, mint amit a kiállítók szerettek volna. Arra viszont jó volt, hogy kicsit megértsük, mit láttak itt a holland gyarmatosítók. Nem akarom mentegetni őket, mert nem értek egyet a módszerekkel, de azért azt is vitatom kicsit, hogy semmi jó nem származott a gyarmatoknak az "elnyomásból". Avagy mit adtak nekünk a rómaiak?

A második szintre egy csigalépcső vezetett fel, amit körbe egy kis tavacska vett körül egy csomó fehér koi ponttyal, amik úgy tömörültek oda köréd, ha átnéztél a korláton, mintha két kézzel szórnád nekik a mannát. Ezen a bizonyos második szinten volt az, ami miatt igazán ide akartunk jönni: egy csomó dioráma (mondjuk, hogy berendezett terepasztal), ami elvileg bemutatja a balinéz történelmet. Ez a gyakorlatban két markáns korszakot jelentett: amíg nem jöttek a csúnyarosszpfujpfuj fehérek, addig béke volt - mindenki ücsörgött vagy a barlangjában (szent emberek), vagy a falak nélküli tető alatt a közösségi házban hallgatták egymást, hogy mi a hír? A másik korszak pedig az 1900-as évek tájéka, amikor megjöttek a gaz elnyomó csúnyarosszpfujpfuj fehérek, akik ellen hősiesen ellen kellett állni, de hát az ördögi erőkkel szemben elbuktak.

Felmentünk ezután a "kilátóba", na ott például elég szép látvány tárult elénk, élveztük is sokáig, csak éppen kereszhuzat híján az egyetlen kinyitott ablaknál ücsörögtünk és társalogtunk.

 Ezután megtárgyaltuk, hogy akkor jégkrém és kaja, majd megyünk a strandra. Egy elég jóféle kajáldába sikerült betérnünk, a leányok rögtön le is csaptak az alkalomra és kértek csirkefalatokat sültkrumplival, Ádám is evett valamit meg én is. Ezután jött a strand, ahol kénytelen voltam kicsit otthagyni Dórit amíg én leraktam a könyveket a konténerszállítónál, majd visszamentem a strandra és végül megtaláltam a többieket - akik közben odébb mentek egy parttal. Meglepően nyugis volt a tengerpart, örültünk is neki, hogy nyugiban ott lehet hagyni a cuccainkat és mehetünk a vízbe. (Egyébént közben kiderült, hogy ugyanannak a partszakasznak a másik felén voltunk, mint a korábbi sanuri kiránduláson.) A nagy dumálgatások közepette szólt Dóri, hogy a mesterek odaát találtak egy kígyót - tengeri kígyó ha jól tudom, fekete-fehér sávos -, menjünk, nézzük meg ha akarjuk.

Este aztán még pakolásztunk egy kicsit, majd kivittem Dórit a reptérre - megint kicsit elcsesztem, mert a táblákat követve mentem a saját elgondolásom helyett. Ennek következtében a legbénább kisutcákon mehettem keresztül Kután a legnagyobb dugóban (péntek este). A reptéren aztán láttunk olyan körforgalmat, ami nem volt körforgalom; Drive Thru ATM-et és ittunk némi Kopi Luwak-ot. Sok hülyeséget lehet erről olvasni, ellenoldalnak itt Frei leírása. Én annyit tennék hozzá, hogy mi 5 Euroért ittuk a reptéren, nagyon jópofa tálalásban és tejjel. Szerintem nagyon finom volt, de mivel nem szeretem a kávét, nem fogok sírni, ha legközelebb csak 5-6 év múlva fogok inni.

Nem volt nagy öröm, amikor Dóri elrepült - de követtem az általam felállított direktívákat: nem túlgondolni, nem belesüllyedni. Majd ráérek ezt érzelmileg feldolgozni, ha otthon vagyok.

Este még mi is összepakoltunk, mert Ádámék mentek tovább Komodóra és voltak olyan rendesek, hogy indokolatlanul korán, de velem együtt jöttek ki a reptérre - és még a taxira is meghívtak. Éjjel 11 után még beszélgettünk, én nem aludtam túl jól és hajnali 3-kor már keltem is, hogy taxit rendeljek és megcsináljuk a mosdás-reggeli-rendrakás-séta programpontokat. A repülőn aztán nem nagyon tudtam aludni, elfoglalta egy kislány az ülésemet és egy büdös szájú, de viszonylag kedves pápua öregember mellett kellett ülnöm - egy darabig ezt megúsztam azzal, hogy elmentem WC-re és utána az első sorokban ücsörögve nézegettem ki az ablakon, de aztán a stewardess szólt, hogy leszállás jön, menjek vissza a helyemre. (Mondjuk azt nem tudom, hogy ott miért nem tudtam volna végigélni a leszállást, de mindegy.) Újabb 100k-ért eltaxiztattam magam Beáék lakásához, ahol még mindenki aludt, mert előző este buli volt valakinél és hát indokolatlanul korán volt az a reggel 7. Én is próbáltam valamennyit - már volt hozzá frankó hálózsákom, Dóri kihozta nekem -, de nem nagyon sikerült. Aztán némi félreértés és egy korán érkezett sms hatására Bea és Zoli is felébredt és egy helyre tömörült, beszélgettünk egy kicsit, elmentünk kajálni és utána én elköszöntem tőlük (délután 1 volt már, bennem kb. 2 óra alvás) és indultam Semarang felé.

A hazaút elég pocsék volt, a többiek legnagyobb örömére kicsit esni is kezdett (én vagyok az esőcsináló Yogyában, valahányszor jövök vagy megyek, esni kezd az eső). Hétvége lévén minden hülye az utakon volt, ráadásul két hét alatt nem sikerült befejezniük egy útfelújítást sem, szóval a városba betérve iszonyatos dugó fogadott. Mindegy, végre Viki nyergében ültem újra (fura is volt az elején, szokni kellett. Az óvatosságomat azzal fejeztem ki, hogy csak 60-70-nel menetem) és ez azért sokat dobott a hangulatomon, még akkor is, ha hátamon lévő tatyó több, mint 17 kg volt. Kb. 4 óra alatt haza is estem, aztán jött az utazás utáni rendrakás a kis kamrámban, ami az otthonról hozott gumis lepedő és a rendrakás után valahogyan egészen megszépült - fene se érti, de hirtelen otthonomnak kezdtem hívni. Kiraktam a szennyest, konstatáltam, hogy elkezdett bepenészedni a párnám és még néhány dolgot, de alapvetően okéság volt. Számomra meglepő módon még a net is gyorsan ment, szóval kényelmesen, bár baromi fáradtan eldőltem az ágyon és végre úgy éreztem, megérkeztem.

Korán reggel aztán több-kevesebb sikerrel felkeltünk és időben el is indultunk. A sofőr bácsi a fene tudja mióta aludt a recepció előtti pulton és meglátásom szerint néha menet közben is - vagy csak borzasztóan érdkelte, hogy vajon négyezres fordulatnál kettesben kopog-e a motor. Egyébként jól és simán vezetett (a közel töküres úton), de azért néha már a lányok is felszisszentek, hogy váltani kéne.

A reptéren aztán én elmentem befóliáztatni a hátizsákomat, mert egyszer már zsebeltek ki repülés után és most volt nálam pár olyan cucc, amit nem akartam elveszíteni. Ezalatt a többiek megoldották a problémát a boarding passokkal és elcsattogtunk a vámfizető kapukig - itt ugyanis az a szokás, hogy aki repül, az perkál valamennyi zsetont - persze ez nem adó és nem lehet a repjegyek árába beépíteni, de ettől még közvetlenül az állami kasszába folyik a pénz, elvileg.

Eztán elücsörögtünk kb. egy órát a váróban, közben megnéztük, hogy mennyire indulnak vagy érkeznek pontosan az indonéz légitársaságok, megkajáltuk a dobozolt reggelit (vagy legalábbis Dórival mi megettük) és közben még folklórműsor is volt: gyereknevelési félóra. Kiskölök azzal szórakozott, hogy nagylendülettel fellökte a hugicáját, aki jól feltörölte a márványt, majd mindketten jó hangosan röhögtek ezen és anyuka is velük vigyorgott. Ez az első három alkalommal sem volt vicces, de utána kifejezetten zavaró volt számomra. Ennek a mókának akkor lett vége, amikor a kiskölök elkezdett más szatryába kutakodni - anyuka felállt és miután kivette a kölök kezét a szatyorból és rámosolygott a tulajdonosra, odébb vitte két lépéssel a gyereket. Aki természetesen lendületből tepert vissza kutatni, majd ez ismétlődött egy darabig. Én úgy döntöttem, hogy inkább lelépek kirakatot nézegetni meg WC-re, nem kell a balhé meg a feszkó...

A repülőút elég eseménytelen volt számomra, lévén végigaludtam kb. az egészet. Balira megérkezve elnézegettük a a balinéz kapukat és építészeti megnyilvánulásokat, majd jött a szokásos bírkó a taxisokkal. Itt már felkészültebb voltam, még Semarangból hoztam magammal kinyomtatott Google Maps-es térképet, nagy piros felkiáltójellel a kívánt címen. Lebeszéltük az árat, megmondtuk a sofőrnek a címet, az meg csak nézett nagy erőkkel. Mondom tessék papa, itt a térkép, nézegesd. Hajjaj, hát ezzel az erővel kötésmintát is adhattam volna neki: fogalma nem volt, mi micsoda és hogy néz ki a saját városa térképről. Nagyjából elmagyaráztam neki, hogy merre kéne mennie, majd végighallgattuk a mormogását az úton, hogy micsoda szar térképet sikerült nekem szerezni, hát kicsik a betűk és azt ő nem tudja elolvasni. Meg amúgy is, mérnem tudjuk világosan megmondani, hova akarunk menni...

A szállásra megérkezve jött a meglepi, hogy a "házigazdánk" éppen Ubudban batikolást tanul, de a kulcs a helyén, meg majd akkor most szól a motoros pasinak, hogy jöjjön és hozza a motort. Én mondjuk nem ilyen fogadtatást képzeltem, de ez már az én bajom. Ekkorra kezdett egészen világos lenni előttem, hogy túlerőltettem magam az elmúlt pár napban meg az edzés során és az bizony nem fog elmúlni rövid pihenésekkel. De még úgy gondoltam, hogy akkor majd ma vagy holnap kicsit lazábban veszem és akkor okéság lesz. Érkezett a motoros fazon, szép új motorral, amit nekem kellett kipróbálnom. Némileg szokatlan volt számomra a robogó meg a normális fék, de nem szépítem: az egyik salakos szakasznál, amikor fordultam volna úgy felnyaltam az aszfaltot, mint annak a rendje. Ennek gondolom főleg a kölcsönzős örült, de ez van, nagy baj nem történt a mociban. (Az már csak slusszpoén, hogy előtte rákérdeztem, hogy mennyibe kerül a havi bérlés. 500.000. És mennyibe kerül a kétheti? Ó, hát azt számolnia kell, mert az már napidíjas... 470.000. Jó, mi?) Másik motor pedig nincs. Ja, hogy kell? Majd akkor hozza holnap, addig meg álljak fejen. Kajak.

Aznap kicsit meg lettünk lőve ezzel, szóval elmentünk gyalog felderíteni a környéket: Circle K (vegyesbolt), kajáldák, kisboltok és egy közeli pláza, ami egy külön élmény volt. Ki volt írva rá egy csomó nagynevű boltnak a neve, de belül egyébként vagy még építették, vagy már engedték lerohadni, de az első emelet fele már üres volt és félkész. Persze ezt csak később derítettük ki, mert a lányok leakadtak a BreadTalk nevű látványpékségnél és végigszkennelték az összes péksütit, hogy hátha találnak csokis-sajtosat, mert az annyira bizarrul hangzott, hogy meg akarták kóstolni. Mozit is kerestünk, de nem találtunk - vagy be volt zárva, vagy sosem építették meg, de a pláza térképén rajta volt. Ezután a lányok pisizni mentek, mi meg körbenéztünk az ékszeres részlegen, Ádám legnagyobb örömére talált bazi nagy szarvasbogaras gyűrűt, ami valami miatt a barátnőjének nem kellett. :)

A másik érdekesség a plázában egy gyerekeknek szóló modelltanfolyam-féleség volt. Jó darabig nézegettük a tanárnőt, hogy akkor most ő születetten nő vagy csak azzá vált; aztán megegyeztünk, hogy ő így született, csak ronda feje van. Én kiszúrtam egy igazi miniszoknyás-kiskurvás göncbe öltöztetett kislányt, aki úgy dobálta magát járás (catwalk) közben, hogy komolyan elgondolkodtam, őt vajon milyen megfontolásból hozták ide az egyébként oldalt a korlátnál ücsörgő/fetrengő családtagok. Fene tudja, de nekem sok volt az a szabatosság akkor és ott. Ezután hazafelé vettük az irányt, de menet közben benéztünk egy helyi piacra, megpróbáltunk Ádámnak törölközőt és normális áron ventilátort szerezni, mert a szobában csak egy volt, nekik viszont baromi melegük.

Este aztán elmentünk az Utcavégi Kajáldába, ami "csak" duplaárat számol fel a jávaiakhoz képest - de legalább jobb ízűt főznek. A többiek rögtön rá is vetették magukat a választékra, hú, mi micsoda, melyiket ettük már, melyik a jó, stb. stb. Ettünk egy jót, bevásároltunk a Circle K-ben utána és otthon még kicsit beszélgettünk meg feszengtünk, ugyanis bár a szoba szép nagy volt és ha lefeküdtünk akkor nem láttuk egymást - de a fürdőszoba is jó indonéz szokás szerint egy légtérben volt velünk. Ezen ugye a csúnyarosszgusztustalan fiúk könnyebben túllendülnek (ez van, másnak is csobog), de a lányok feszengtek egy kicsit.

Másnap délben jött a motorkölcsönzős és lerakott elénk egy olyan szakadalom motort, hogy borzasztó. Nem lógott ki a bele, de amikor kipróbáltam, éreztem, hogy erősen a végét járja - volt némi deja vúm így Rózsi után -, mondom, van-e esetleg másik? Hát, most nincs, de holnapra megnézi. Oké, nagyon fasza. Papírok? Háát, most csak fénymásoltak vannak, mert az eredetinél éppen bepecsételnek valamit (szerintem adófizetést igazolásaként), de majd azt is hozza. Kajak. Eddigre már ott toporgott házigazdánk is, hogy akkor lassan induljunk már, mert ő menne le Kuta Beachre szörfözni és ha együtt akarunk menni, akkor induljunk már. Oké, de mi még menet közben szeretnénk egy térképet is venni, van-e itt a közelben Gramedia? De ő kölcsönadja inkább az övét - amit valamivel korábban még haza akart vinni és kirakni, és szerintem ez most sem változott. Mondtam, hogy ezt már korábban sem találtam jó ötletnek, miért akar most variálni ezzel? Ezen elfilóztunk kicsit, volt némi félreértés, de végül lejutottunk a tengerhez.

Itt aztán történt néhány dolog - először is kb. tízpercenként jöttek az emberek, hogy vegyünk már valamit, menjünk masszíroztatni, szörfözni, kajálni, inni, jet-skizni, búvárkodni, bármit, csak adjunk már nekik egy nagy valag pénzt. Vagy ne menjünk, csak adjunk pénzt. Ezen egy idő után összevesztem az egyik kofával, aki már ötödjére jött oda, hogy vegyek íjat és nyilat, mert az jó csirkére vadászni. (Elcseszett nevelésem folytán egy fehérhomokos tengerparton a harminc fokban és próbáltam volna élvezni a látványt és nem azon járt az eszem, hogy mivel mészárolhatnék le valamit.) A mester aztán közölte velem, hogy én nagyon rossz üzletember vagyok, annyira rossz, hogy ő vissza se fog jönni nekem új ajánlatot tenni. Mondtam neki, hogy Isten tartsa meg jó szokását.

A másik ilyen történet az volt, amikor Ádám elkattanására vettünk magunknak ázsiai "rizskalapot", amiben utána sajnos nem tudtunk eleget tartózkodni, de egészen kiváló védelmet nyújtott a napsugarak ellen. A nagy nyugizás közepette már megint éreztem, hogy pihennem kéne, de még mindig reménykedtem, hogy fél nap a tengerparton elég lesz. Nem lett. Történt viszont egy komolyabb baj is. Elmentünk Dórival sétálni a tengerparton, fürödni nem szándékoztam, ezért magamon hagytam a szemüvegem. Jött viszont egy balinéz mama, hogy "Ugyan Kedveském, töltse már fel ezt a kannát tengervízzel, mert bár egy szigeten lakom, de fosok bemenni térdig a vízbe." Jól van mama, jófiú leszek, megcsinálom. Bementem a derékig nem érő vízbe, hogy ne a dzsuvából töltsek neki, majd legnagyobb "örömömre" jött egy bazi nagy hullám, amiről senki nem szólt nekem és úgy lesodorta a szemüveget a fejemről, mint annak a rendje. (Konkrétan átcsapott a fejem felett.) Próbáltuk rögtön megkeresni, egy villanásra még láttam is az üledékben, de mire odakaptam, már vitte is tovább a kövi hullám. Nem kicsit mérges voltam, odaadtam a kannát a nénének, aki nagyban sajnálkozott (Ó! Szorri-szorri.), aztán mondtam Dórinak, hogy most szólhatott volna, hogy jön a víz és azon kezdtem gondolkodni, hogyan fogok én így hazavezetni. A megoldás az lett, hogy Dóri szemüvegével mentünk haza, ahol jól beraktam a biztosításként magammal hozott kontaklencsét is - amit ugye a múltkoriban éppen Balin vettem. Nagyjából ekkor döntöttem el, hogy a büdös életben nem teszek többet szivességet balinéz embernek és nem jövök többet Balira. Előbbit mondjuk már megszegtem, de utóbbit egy darabig nem akarom.

Este pedig úgy voltunk vele, hogy akkor már legyen kaland: bevetjük magunkat a városközpontba (mert odáig még el tudtam vezetni) és megnézünk néhány épített örökséget. Voltunk hindu szentélyben, ahol szereztem füstölőket és még öngyújtót is, aztán sétálgattunk egy kicsit a két nagy parkban, megmutattam a többieknek a döglőpadot és meséltem kicsit a helyi tapasztalatokról. (Plusz megettük a döglőpadon talált nápolyiszeletet.)

Másnapra pedig egy nagyobb túrát terveztünk: pillangópark, Batukaras templom, miegyéb - nem mellesleg azért, mert azt még hajlandó voltam bevállalni a nagy pihenés előtt. Menet közben még felmerült az is, hogy Ádámék lemennek a házigazdánkkal egy tengerparti esti szórakozásra és kintalvásra - de ez végül a sorozatos huzavonák miatt elmaradt.

Nem tudom, milyen lehet egy külföldi országba megérkezni úgy, hogy közben vár ott egy ismerős - mindenesetre Ádámék arcán azért látszódott némi megkönnyebbülés, hogy akkor most végre valaki átveszi egy kicsit a vállukról az indonéz ügyintézést egy részét. Miután kifújták kicsit magukat, elindultunk taxit szerezni - ami nem is volt olyan nehéz, lévén már ott tolongtak körülöttünk az ügynökök, hogy elvigyenek minket. Az első egy laza lendülettel 200.000 rúpiát (~4700 FT) kért volna az útért, amit egy laza röhögéssel utasítottam vissza. Ezután odamentünk a hivatalos kisablakhoz, ahol a néni gondolkodás nélkül vágta rá, hogy 100.000 lesz. Ez már elfogadhatóbb volt, de én még mindig sokalltam kicsit - alkudni viszont nem lehetett, sokat pepecselni meg nem volt kedvem (plusz ha szétdobjuk a költségeket, nehezen értékelhető lett volna a spórolás mértéke), szóval ezt választottuk. A kocsi jó volt és kényelmes, Dóri pedig közölte, hogy nem készült még föl arra, hogy velem és Vikivel utazzon, szóval ő is autóval ment.

A szállás elég gyorsan elnyerte mindenki tetszését, a medence és a csicsás külső megtette a hatását. Az olyan rejtett értékekről, mint MELEG víz a zuhanyból ők nem tudták, mit jelent itt. Ez a nap igazából nem sok mozgással telt, kipakolás, cuccok átadása, elmentünk a motorokért és Ádám elkezdett barátkozni az ázsiai forgalommal és a robogókkal. Az elején még elég bice-bócán ment a dolog, mert az ember nehezen akarja elfogadni, hogy a motor nem attól lesz biztonságos, ha lassan megyünk vele - mint a bicikli is akkor a leginstabilabb, ha lassan halad. Plusz az ázsiaiak nem igazán tudnak vezetni az otthoni viszonyokhoz képest és ráadásul a baloldali közlekedés is érdekes tud lenni.

Ádámnak tetszhetett a dolog, mert nem igazán próbálta lecsalni a tanulóidőt. Este aztán átmentünk a legközelebbi kajáldába, ami a Bambusz Ház névre hallgatott és lehetett pizzát és némi sört is fogyasztani hozzá, bár a többség valamilyen gyümölcsmixet ivott. Ádám próbálkozott valami mangós dologgal, de annak most éppen nincs szezonja, ezért valami mással pótolták ki - de legalább szóltak róla. :) Kaja után felültünk mindannyian a motorokra és benéztünk a főtérre meg a Malioboro utcára, ami a helyi bevásárló- és főutca, kb. a pesti Nagykörút és Váci utca keveréke. Tartottam nekik egy rövid beszámolót arról, amit tudok a szultánról, a palotájáról meg a helyi viszonyokról és megszemlélték azt a bazi nagy üres és poros-szemetes placcot, ami a palota előtt elterül.

Közben persze ismerkedtek a kezdődő ázsiai éjszakai piac hangulatával. A nagy nézelődés közepette betértünk a Mirota Batikba, ami egy szuvenír-bevásárlóközpont. A lényege kb. az, hogy összegyűjti egy helyre azokat az árukat, amiket az egész Malioboron meg tudnál venni valszeg magasabb áron és mindenféle alkudozás után, csak itt normális körülmények között teheted ugyanezt. Itt jó sokáig elnézelődtünk, láttunk a felső emeletre invitáló ladyboy-okat (valami disco vagy karaoke-móka mehetett ott, mert kívülről, az utcáról is lehetett látni és hallani) és vettünk pár apróságot: Dórival közösen egy maszkot otthonra a falra, Panzer General-nak "ajit", meg én magamnak egy sarungot. Ez utóbbi állítólag cireboni batik mintákkal van megfestve és egyébként arra szolgál, hogy imához maguk köré tekerjék a férfiak, ki tudja, miért. Én főként azért szerettem volna, mert baromi hasznos tud lenni: takaró, le lehet teríteni, a baromi melegben kényelmesebb viselet, mint a rövidnadrág, stb. Kevésbé szép felhasználási módja pedig a különböző szentélyekbe való behatoláskor fennen lehet lobogtatni, hogy nekem van ám saját, nem kell plusz pénzt felszámolni érte - meg ha esetleg megtetszik az ő saját sarongjuk, akkor az ki lehet kummantani alatta.

A Malioboron aztán tovább ismerkedtek a helyiek a gyümölcslevekkel meg a kajákkal, a lányok a gyümölcsök és a fejkendők világában mélyedtek el, a fiúk meg vállaltak egy mozgóárusnál némi tojásos mókát: martabak telor a neve a költeménynek, alapvetően egy lapos felületen olajban kisütött omlettet jelent különböző növényekkel keverve. Igazából elég finom volt, bár én hiányoltam belőle némi disznóságot - kolbászt, szalonnát vagy valamit. Miután beettünk, beittunk és kinézelődtük magunkat, megvettük a szükséges dolgokat (esőruha, papucsok, maradék pipere, némi sör), elvonult mindenki aludni.

Másnap egy elég mászkálós napot terveztünk, mert jött a hétvége és olyankor bizony elég pocsék közlekedni Indonéziában. Szombat még tűrhetőnek minősül, viszonylag időben sikerült felkelnünk és elindulnunk. A probléma csak annyi volt, hogy eléggé lógott az eső lába, többször kaptunk is kisebb záporokat, de már volt csodálatos esőruhánk (2000% PVC), szóval nagy gond nem érhetett minket. Az első állomás a Borobudur volt, ahova nem sikerült zökkenőmentesen bejutni, ugyanis a rendszer szerint ha fehér vagy, nem juthatsz be normális áron, csak annak 5-6 szorosáért. Próbáltunk trükközni azzal, hogy az én tartózkodási engedélyem és a diákigazolványom majd jól átjuttat mind a négyünket a kapukon, ha elég határozottan és gyorsan haladunk tovább. Hát nem... A vége az lett, hogy közölték "Tisztelnünk kell a kultúrájukat, vegyük meg a külföldieknek szóló jegyet!". Ádámék rendesek voltak, felajánlották, hogy adjuk össze a belépőjegyek árát és negyedeljünk.

Megmondom őszintén, másodjára sem volt sokkal nagyobb élmény a Borobudur, nem is vágyom vissza többet, de azért Dórival nem volt rossz ott lenni. Egyébként is kicsit furán állt a dolog, mert azt mondta, hogy ő nagyobb örömködést várt tőlem a reptéren - ebben lehet valami, de fél év után nem tudtam elhinni abban a pillanatban, hogy ő ott van és másnap reggel nem fogok úgy ébredni, hogy csak álmodtam az egészet. Volt nagy fotózkodás meg buddhaszobor-fogdosás, aztán indulnunk kellett, ha még aznap meg akartuk nézni a másik nagy hindu szentélyt, a Prambanant. (Búcsúzóul azért lenyúltunk egy sarungot, mert jó lesz az otthonra.) Sikerült belefutnunk egy elég jóféle dugóba, na, ott tényleg bemutatta az indo társadalom, hogy mennyire nincs közlekedési kultúrája. Lényeg, hogy odaértünk és gyorsan (plusz esőben) megnéztük az ottani szentélyeket is. A többiek azt mondták, hogy ez utóbbi jobban bejött nekik, mint a túlhájpolt Borobudur; még egy lapátnyi viccfaktor volt továbbá az, hogy kifelé menet leintettem egy árúszállító motorost és ő vitt minket a kijáratig a platón.
Nap közben még tűrtőztettük magunkat a szuvenírvásárlással ("fos-fos-fos-fos-fost vegyenek"), itt viszont azért már kezdtünk az önmérsékletünk végére érni és vettünk 1-2 útiajándéknak valót. Plusz szereztünk Szandrának indonéz SIM kártyát, amit elfelejtettünk aktiválni (ill. én nem tudtam, hogy ezt csak az adott régióban lehet megtenni, máshol nem!), ezt később máshol és máshogyan azért megoldottuk. Kicsit fáradtan hazaestünk és újra elkezdtük élvezni, hogy van medence a szálláson.

Vasárnap lazulást terveztünk, meg némi piacozást. Először Ádámék és Dóri kedvéért elnéztünk a yogyai madárpiacra, ami egy elég fura vagy más világ volt. Lehetett ott mindenféle kisállatot venni, otthonra, fehér- és fekete mágiához meg csak úgy is. Denevér, repülő kutya, civetmacska, sima macska, kiskutya, különböző madarak, gyíkok, lárvák és kukacok, miegyéb. Láttunk aligátorteknőst rácsok mögött, ékszerteknősöket, baromi nagy óriáskígyót (nem tudom, milyen fajtát), aztán lementünk a legközelebbi strandra - Depok Beach -, ahol nem mellesleg a halpiac is található. Ez külön attrakció volt, lévén itt bizony a kofák kicsapják a placcra, amijük van: kis rák, nagy rák, tarisznyarák, tüskés rája, mindenféle halak ééééés... cápa!

Ez volt a fő célpontunk, szürke szirticápa, megvenni és megenni mind-mind ami csak van. Jól hangzó cél volt, de a helyzet az, hogy a legkisebb állat is sok volt négyünknek, a rákokat elrontották a konyhán, ahol megcsináltattuk, de azért nem volt rossz. Megittunk még vagy tizenvalahány pohárnyi jeges-narancsos itókát, mert hát baromi meleg volt és a többiek megismerkedtek az útszéli budik nem éppen ISO szabvány szerinti világával. Főként a lányok lepődtek meg, hogy itt olyan guggolós rendszer van, ami nem tűri a világítást és bizony nem mindegyik "fülkében" lehet mindent csinálni.

Hazafelé menet fotóztunk még rizsföldet - Ádám legnagyobb örömére, aki már unta a meleget, a tűző napot meg úgy egyáltalán az Egyenlítő káros hatásait -, majd téptünk hazáig, mert jöttek az esőfelhők. A szálláson aztán eldurrant az agyunk és kitaláltuk, hogy éljük át az első trópusi viharukat a medencében. A fiúk élvezték, a lányok addig nem, amíg elő nem került a búvárszemüveg, amiben aztán már láttak is és az nagyon tetszett nekik a dolog. Este még elmentünk a Kepenak-ba, a yogyai wifis helyre, hogy megejtsük a check-int a holnapi repülőre, plusz én elvittem a maradék cápahúst Beáéknak, had örüljenek neki. Rendesek voltak, mert letehettem náluk a motoromat meg néhány egyéb cuccomat a bali utazás idejére, véletlenül összefutottam néhány darmás ismerőssel és megmutathattam élőben Dóriéknak a rendőrségi sapkát. A Kepenakban aztán mindenki skypeolt valakivel, letárgyaltuk a dolgokat amiket kellett és megvolt a check-in is.

Ezután jött a "meglepi", amire valahol számítottam: a boarding pass-t még ki is kell nyomtatni valahol és természetesen sehol sem volt egy épkézláb nyomtató. Se a szálláson, se a Kepenakban, sem a környéken. A motorkölcsönzőnél nagy nehezen találtam egy valamilyen működő nyomtatót, mindenféle gépek átkábelezése és fájlok áttranszportálása árán ki is nyomtattam pocsék minőségben a passokat. Ezután kifizettem a szállást, lebeszéltük a recepcióssal, hogy kivisznek minket a reptérre és némi morgolódás és pakolászás után felkészülten vártuk a másnap reggel 4 órát, amikor is nekilódulhattunk a megrendelt járművel (megint).

A csodálatos gyógyszeres kezelés után már nem sok időm maradt, hogy még egyszer leellenőrizzem Dóriék érkezése előtt a dolgokat.

 Először is kicsit zavart, hogy a gyógyszerek bár szépen leszedték rólam a pöttyök nagyját, de még maradt néhány - ezekre jobb híján C-vitamint és Calciumot szedtem, aminek volt is némi eredménye: két nap alatt letakarítottam a maradékot is magamról.

Másodszor pénzt kellett fakasztanom, mert azt tudtam előre, hogy ez a két hét le fogja szívni a tartalékaimat (de hogy mennyire, azt még csak nem is sejtettem!) - ez a szülőknek és az ösztöndíjas megtakarításnak hála megint csak működött. Az előzetes terveim szerint ez lett volna "A" nyaralás, amikor körbenézem azokat a helyeket, amiket múltkor kihagytam és kicsit elengedem magam. Kb. belőttem a költségeket és az árszínvonalat, de ez persze megint kicsit olyan, mintha egy sötét szobában szeretném a zacskóból kihúzni a sok-sok piros közül az egyetlen fehér golyót.

Harmadszor, jött a jó hír, hogy végre laza 5 hónap után át lehetne venni a KITAS-t. Ennek már csak azért is örültem, mert egy csomó helyen ezzel lehet jelentősen olcsóbban belépőt venni, meg különben is, eddig ültek rajta és az útlevelemen is, vissza akartam már kapni! Nem mellesleg ez azt is jelentette, hogy leadhatom a menet közben elkészített javaslataimat a nem-túlságosan-tisztelt néprajzos tanárnak, aki a nyelvi oktatásunkért volna felelős. Hogy mi az összefüggés? Elvileg az egyetem intézi a papírmunkánkat és amíg ez így van, kedvük szerint próbálhat meg betartani nekem, lévén ha nincs tartózkodási engedélyem, gondolhat egyet a rendszer és megpróbálhat hazaküldeni - megjegyzem, ez nem volna egyszerű és baromi nagy botrány lenne belőle, mert biztosan nem távoznék csöndben. De mindegy, ez már nem fenyeget, mert a zsebemben a papír. Leadtam a javaslatokat három helyre - a tanszékvezetőnek (Mr. Muzaka aka Orrszívó Mókusarc), Mr. Yatinak - ő vezeti a nemzetközi irodát, és Mr. Rohmannak. Úgy voltam vele, hogy van bő két hetük megrágni, sok újat nem írtam le benne - már mindent elmondtam itt is és nekik is erről, most csak írásos nyomát akartam hagyni és konkrét megvalósítási tervet adni a kezükbe. Őszintén szólva szerintem magasról tojtak rá, de a lelkiismeretem így tisztább - ha a köv. félévben sem szedik össze magukat, én nem fogom ezt tovább erőltetni, átállok román-üzemmódra: csak akkor jelenek meg az órán, ha aznap pénzt osztanak vagy valami miatt különösen fontos. Egyébként pedig elkezdek az angol nyelvvizsgára készülni (IELTS) és megpróbálok nekiülni a kinti két publikációnak, amit a Jakarta Globe-ban le akarok közöltetni. Ha nagyon sok időm lesz, akkor olvasgatom még az indo nyelvkönyvet is, vagy fordítom a szakdogámat angolra, vagy valami. (Szívem szerint ez utóbbit kiadnám valakinek, de félek, hogy az nagyon megterhelné a pénztárcám.)

Végül, de nem utolsó sorban Beni Solo-ból bejelentkezett feb. 13.-ára, egy nappal az indulásom előttre, mert ő meg valami saját üzletet hajt egy indo sráccal és most kellenek neki a semarangi kínaiak. Az alapötlet asszem az, hogy kínai utazási irodákkal utaztatnának indonéz és kínai embereket európai turisztikai célokhoz és ők ketten lennének a közvetítők meg ajánlattevők - vagy mi. Kicsit homályos ez nekem, mert megmondom őszintén, nem óhajtottam elmélyedni benne. Beni jó szokásához híven kicsit kurva sokat késett a megbeszélthez képest, így szegénynek gyorsan eldaráltam amit tudnia kellett a célpontjairól, belőttem neki a térképen amit aztán magával vitt és téptem az egyetemre még utoljára beszélni Dórival az utazása előtt. Aztán jó szokásomhoz híven jött a kondi, majd Beni jelentkezett, hogy hát még nem igazán végzett, de este van, már nem indulna vissza, alhat-e nálam. Mondtam, hogy persze, de estére nekem programom van, jöhet ha akar: Teguh mester ugyanis visszatért Jakartából és aznap volt az utsó lehetőség, hogy elköszönjek tőle, mert mire én hazaérek az utazásból, ő már rég Dél-Korea földjét fogja tapodni. Beni aztán mégis inkább aludt egy jót, aztán meg jó sokáig beszélgetett Marekkal, a szlovák sráccal a fene tudja miről - de pár nappal később Marek kérte a számát, szóval valami érdekes lehetett.

Mi meg leléptünk Teguhval a jó öreg Ben Tumanhoz enni egy steaket - ez a gyakorlatban csont nélküli húst jelent, nem az otthoni értelemben vett steaket. Az adagok kb. 20 dkg-osak és van köztük az otthoni rántott húshoz hasonló "különlegesség" is, csak hogy be tudjátok lőni, mekkora fényűzést folytattunk. :) (A mártásuk viszont borzasztóan finom, én minden alkalommal kenyér után vágyakozom, hogy ki tudjam tunkolni...) Bár eredetileg is az volt a tervem, hogy meghívom Teguht, egy huszárvágással megoldotta, hogy ez így legyen: ugyanis otthon hagyta a pénztárcáját és az összes papírját is. Rendőr meg van az utakon bőven. Mit csináljunk? Mondom neki, hogy ha már elkapják, legyen okuk bevarrni egy életre, gyerünk el sörözni a város kb. egyetlen normális kocsmájába! Kicsit töprengett, aztán bólintott, hogy faja. Az úton természetesen nem sikerült kibírnia, hogy mögöttem jöjjön, így frankón el is keveredtünk egymástól - de én hamarabb odaértem a helyre, rendeltünk is és kicsit beszélgettünk. Akció volt aznap: egy kancsó (kb. 5 pohár) sör mellé járt még egy pohárnyi ingyen. A vége felé már eléggé akadozott a társalgás - részint mert fáradtak voltunk mindketten, részint mert nem nagyon van ilyenkor mit mondani. De a hely azért megajándékozott egy jó képpel:

Éjszaka aztán nem aldutam túl sokat, lévén a matracomat átengedtem Beninek és a csempe picit keménynek tűnt a pokrócon keresztül, plusz párnám se nagyon volt. Mindegy. Másnap aztán még rohangáltam egy kicsit az utolsó elintéznivalók miatt, vettem fel pénzt, tankoltam a motorba és megnéztem egy új konditermet, ahol sokkal több és modernebb gépek vannak, mint a Jaguár Gimibe, plusz ezekkel lehet rendesen alsó testre is edzeni. Tényleg frankó volt az új hely, el is töltöttem több, mint 1 órát ott, aminek később csúnya vége lett: akaratlanul is úgy tűnik, vagy rosszul mozogtam, vagy túlerőltettem magam, de pár nappal később nem igazán tudtam a fekvésen kívül mást csinálni, a régi műtétem helye ugyanis erősen bedurrant. Azóta már jobban vagyok, csak pihennem kellett.

Persze az is lehet, hogy nem kellett volna rögtön edzés után a hátamra venni a 15 kilós zsákot és elmotorozni hegyen-völgyön át Yogyába 3,5 óra alatt, de hát ez már sosem fog kiderülni. Tény viszont, hogy megérkeztem és már rákészültem, hogy milyen jó lesz aludni kicsit a többiek érkezése előtt. Egy utolsó netes kör után - amikor már nem emlékszem, mit csináltam pontosan - beestem Beáék házába, beszélgettem velük kicsit majd leléptem aludni a szokásos helyemre. Ez volt este tízkor, ami utólag túl korainak tűnhetett volna a nyugalomhoz. A háziak ugyanis ilyentájban kezdenek még el mozogni - olyannyira, hogy valamikor éjfél környékén érkezett a szomszéd szobába az egyik indonéz srác a fehér nőjével, aki asszem Olaszországból tért éppen vissza és hát a nagy örömködést mi is végig élvezhettük. Kezdődött azzal, hogy 5 percen belül kb. 12 sms-t kapott a srác, aki 3 méterre tőlem élvezte ezt. Én megkérdeztem, hogy ezt most komolyan itt kell? Erre a kislány kiszólt, hogy "Jóéjszakát!" és 10 perc múlva már azt hallgathattam, hogy egyre nehezebb a légzése, meg hogy hányszor megy el három óra alatt. Már az első sem élveztem, de a második végét már nem vártam meg, leköltöztem a földszintre - hogy realizáljam, hogy ott is simán hallatszódik. Ekorra már pöppet dühös voltam, szóval benyomtam a füldugót és próbáltam valahogy elaludni, ami a pipától nem ment könnyen. Hajnalban aztán visszamentem, de akkor meg a világosság és egyéb dolgok miatt nem igazán tudtam már aludni.

Miután így a fasz kivolt, gondoltam, lelépek mihamarabb, mert még a végén túl őszinte lennék a tisztelt párocskával, az meg senkinek sem kell. Megbeszéltük Beával, hogy ő is baromira "élvezte" a műsort, majd összepakoltam a cuccaimat és megüzentük Zolinak, aki éppen valahol Thaiföldön vagy Vietnámban riogatta a kislányokat, hogy egy "sajnálatos félreértés" miatt, amit a kedvenc román lakótársnője követett el, egy hónappal korábban lesz hajléktalan, mint számolta. Magyarul, hogy külföldről már nincs hova hazajönnie, de a cuccát azért elszállítják a haverjai és bedepózzuk valahová, amíg megjön. Kevés jobb hír érhet valakit egy nyaraláson, lássuk be.

Ezután elmentem a szállásra, ahol 3 éjszakát terveztünk eltölteni Dórival és a baráti párral - Ádámmal és Szandrával. Miután egy estét már lefoglalóztam, átvettem a kulcsokat, leraktam a táskám és elindultam ki eléjük a yogyai reptérre. Ebben csak annyi idegesítő volt, hogy bár építettek Yogya köré egy frankó körgyűrűt (Ring Road), viszont halál logikusan telerakták jó hosszú ideig tartó piros lámpákkal, tehát haladni elég szakaszosan lehet csak rajta. Majdnem megkapartam az arcom, mire kiértem, de még időben voltam. Sétálgattam kicsit, vettem egy jégkását - gondoltam, ők is örülnek majd neki - és megnéztem, hol lehet majd taxit vagy szállítót találni, mert a csomagok meg az emberek száma megkívánta.

A beszámolók földrajzi koncentráltsága miatt úgy tűnhet, hogy Yogyánál jobb hely a Földön nincs - ami már csak azért sem lehet igaz, mert eleve Surabaya "minden városok legjobbika" a helyi folklór szerint. Akárhogyan is, ezen a január végi kurultajon mindenki oda-vissza áradozott a városról, szóval lehet benne valami, de én azért örülök, hogy nem ott lakom.

Mivel mostanra már kicsit nagy volt a nyomás az agyamban, úgy döntöttem, hogy ha nem is mehetek vissza a Jaguár Gimibe (a semarangi edzőterem elferdített neve), de csak nézek már valamit itt Yogyában, mert ez a tunyulás sok jót nem szül. Őszintén szólva arról a napról csak ez az emlékem van, ha valami más fontos dolog is történt, majd utólag ideírom. Szóval az edzőterem: az UGM saját terme - ez lett volna az a suli, amit első helyen megpályáztam, mert asszem két hellyel a semarangi felett áll a legjobb indonéz egyetemek Top10-es listájában és első a nem-jakartai egyetemek között. Elég széles, két termes hely, egyik oldalon végig nyitott ablakokkal és elég jól felszerelt kombinált gépekkel. Tárcsákból már arányaiban kevesebb van, de azért még kezelhető. Ami viszont már nehezen kezelhető, az a baromi sok bent tébláboló ember és a dilinyós magamutogató divatmatyi. Kb. minden második gépen volt valaki és mögöttük-mellettük még valaki. Volt 2 arc, akik szép nagy súlyokkal dolgoztak és látszódott rajtuk, hogy komolyan akarják venni magukat - ők voltak a kevésbé idegesítő fajták. Volt aztán még egy mókus, aki jó nagy csinnadrattával bevonult a terembe, majd ott valami csak általa hallott zenére elkezdett ugrabugrálni - amit ő vélhetően kardiozásnak szánt - meg mindenféle önhipnózisos gyakorlatokat végzett, aminek az volt a lényege, hogy feszegette a bicepszét meg bokszolt a levegőbe nagyerőkkel. Én valahol ott untam meg a röhögést, amikor a melltológép használata során az utolsó 2-3 tolásnál hangosan bíztatta magát, majd nagy megelégedéssel kifújt és megdícsérte magát, majd elpályázott az egyik oszlophoz és elkezdte húzogatni a karját, nehogy nagyon beálljon. Kicsit több, mint egy órát bírtam az edzést ebben a legkörben, aztán inkább leléptem.

29.-én természetesen megint jó későn indultunk a lányokkal, mer' mér' kéne délelőtt elkészülni - de legalább eljutottunk egy újabb "kötelező" látványossághoz, a Prambanan-hoz. Itt meg lehetett tekinteni néhány szentélyt, meg a rombolás-újáépítés különböző fázisaiban lévő szobrokat és sztúpákat. Láttunk rizspintyeket és a lányok csináltak hozzávetőlegesen kétszázezer fotót és láthatóan nagyon tetszett nekik az egész móka. Nekem csak simán melegem volt és már untam kicsit az épített UNESCO-örökséget. Sikerült viszont belefutni egy egészen szürreális élménybe: ahogy sétálgatunk a parkban és azon morfondírozunk, honnan kéne valami hideg innivalót varázsolni, egyszercsak a hangszórókból valami iszonyatosan artikulátlan gyerekhang kezdett üvöltözni - vélhetően az "Allah akbar" valamilyen variációjat. Ahogy ott hallgattuk ezt a koncertet, mindannyian azt vártuk, hogy a háttérből egyre hangosabb indonéz anyázás fog hallatszódni, majd két orbitális nagy maflás puffanása és némi gyermekbőgés, amit a lekapcsolt mikrofon reccsenése szakít félbe. Sajnos ez végül nem következett be.

Történt aztán még sok érdekes dolog, jöttek-mentek az emberek: Pelle kisasszonnyal és Bea mamával éjjel 1-kor ücsörögtünk egy állomáson, hogy bevárjuk az éppen érkező görög leányzót, akivel aztán majd Pelle kisasszony pár óra múlva indulhatott tovább Jáva keleti csücskébe Bromo-t mászni. Aztán megérkezett Mészáros kisasszony egy búcsúkörre, mert neki lejárt az ösztöndíja és a borneói utolsó utazása előtt még elköszönne tőlünk. Ill. a Bromo megmászása után derült égből bejelentkezett Bodor kisasszony - egy Balin ösztöndíjaskodó leányzó -, hogy akkor ő hajnali 4-re szintén befutna. Valami miatt hajnali 2-kor feküdtünk le a leányokkal és nem nagyon akartunk tudomást venni erről a dologról - hiszen nem hozzánk jön. Ez olyan jól sikerült, hogy 3:45-kor kaptam az első üzenetet Bodor kisasszonytól, hogy valahol Yogyában van és a sofőr nem találja a címet, meg fáradt meg minden, úgyhogy nem hajlandó tovább menni, majd reggel a főnöke megmondja, mi legyen. Ez azért nem hangzik olyan jól... De összehoztuk, hogy hajnali fél 5-kor már mindenki valamilyen vízszintes pozícióban aludt. Egy pár óráig, mert aztán meg ébredés volt és menni kellett.

Voltunk például össznépileg a Merapi-múzeumban. Ez főként maketteket, térképeket és egy közel félórás filmet jelent, ami annyira unikum, hogy részleteznem kell. Közel 20 perc a méltán-nem-túl-híres Sleman városának PR filmje, amiben megtudjuk, hogy ide csak úgy lapátolhatnánk a pénzt és olyan befektetéseket intézhetnénk, hogy kész aranybánya lenne az a számunkra. Van például 160-valahány bank például. (Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy van 160-valahány bankfiók, amibe szerintem a nagyeszűek az ATM-eket is beleszámolták. Mert bankból konkrétan 5-6 fajta van, meg néhány külföldi.) Slusszpoénként a filmnek minden percében baromi fontosnak tartották bevágni a forgó slemani címert némi tájképpel meg valami jólhangzó szlogennel. Ezután jött kb. 10 perc, amit bevallom őszintén, többen csukott szemmel néztünk végig, mert nem bírtuk a mélyenszántó gondolatokat követni. De a legfontosabb tanulságot kétszer is meghallgathattuk: "A Merapi annyi sok jót adott már a helyieknek, hogy cserébe engednünk kéne kitörni megint."

Miután majdnem ránkzárták a múzeumot a nagy érdeklődésünk közepette, kicsit lézengtünk a parkolóban, mert eléggé lógott az eső lába. Kiszúrtuk, hogy ott ácsorog a három katonai dzsip (Willys Jeep valamelyik változata), amivel gondolom a helyiek jó pénzért viszik fel a fehéreket a múzeumtól valami igen kiváló helyre. El is röhögcséltünk rajta, hogy amilyenek az indonézek, biztos benne vannak a kulcsok is. És tényleg... Innentől pedig egyenes út vezetett ahhoz, hogy az egyetlen fotós kivételével mindenki bezsúfolódjon a dzsipbe (vagy a motorháztetőre) és körözzek velük párat a parkolóban.  

 Érdekes élmény volt vezetni azt a gépet, de az orosz haditechnika csúcsa, az UAZ terepjáró még érdekesebb. Meg mondjuk egy nagyságrenddel nagyobb is, mint ezek voltak.

Ezután Bea mama elvitt minket egy nagyon frankó kis kajáldába, ahol ketten elég szarul lettünk - de ettől független okokból. A kajálda mellett volt kösöntyűárús bolt is, szóval a lányok még bazároztak ott egy ideig, de nekem tépnem kellett vissza a városba, mert megbeszélésem volt - közben pedig még motort is kellett bérelni Bodor kisasszonynak, aki bár eddig mögöttem ült, de a 150 centijéhez nem állt jól a motor magassága - konkrétan szegényke hegyet mászott minden alkalommal. Na mindegy, ingyen fuvart lehetőleg ne kritizáljunk. (Bár azon is elgondolkodhatunk, miért lépnek le mögülem rendszerint egy út után a vezetni visszafogottan tudó hölgyek.) Este szóltam a többieknek, hogy elég szarul vagyok meg fáradt is, alszom egy nagyot. Ez majdnem sikerült is, de legalább feküdtem pár órát. Nem lettem sokkal jobban, meg aztán volt egy társaság, aki indult haza, így én is összecsomagoltam és megcsaptuk az utat Vikivel (aki kapott új hátsó papucsot, lég- és olajszűrőt meg egy olajcserét). Lehet persze mondani, hogy "ezek a mai modern motorok már tök automaták, nincs a váltónak lelke" meg egyéb dolgokat - de azért amikor elfordítod a kulcsot, halkan végigzizzen az elektronika a gépen és már érzed, hogy elkezd vibrálni alattad az egész... majd az önindító első pöccintésére elkezd morogni alattad a nagymacska, hogy "ha már felkeltettél, akkor MENNYÜNKMÁÁRááwrárwrrrrr!"... szóval lófütty és esti fény ilyenkor a régi motoroknak, a jóérzés és az erkölcs mellett ők is lemaradnak, ha Viki megindul.

Mázlim volt hogy hazajöttem, mert az elmúlt pár nap nem volt végig egy leányálom. Elég csúnyán ledöntött valami a lábamról, szó szerint: volt, hogy a fürdőszoba padlóján fetrengtem, engedtem magamra a vizet és teljesen sötét volt a világ előttem. De voltam dokinál - őszerinte valami vírusos móka, a bárányhimlő helyi variánsa. Aztán vagy igen, vagy nem. Mindenesetre kaptam egy gyógyszert (Isoprinosine) és valami vitamint (Imunos), attól már jobban vagyok. De azért a testem a bizonyíték, hogy "a piros pöttyös az igazi". :)

Ezek a gyógyszerek aztán pár napra szépen lebombáztak a lábamról, csak néztem ki a fejemből mint egy zombi - hajnalban még elmentem a sürgősségire, mert annyira viszketett a kezem, hogy nem tudtam aludni, na tőlük kaptam valami igazán durvát, hogy napi 3*1 étkezés után. Szerintem altató volt, fene a gusztusukat.
Mostanra viszont okéság van és ahogy a gyogyeszok ürülnek ki belőlem, úgy jön vissza a lendületem és az életkedvem is.

U.i.: Az "ojek" a motor-taxi helyi neve, az ojek-man pedig vagy a sofőr, vagy a szuperhős, lehet válogatni.