Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, hogy milyen az indonéz közúti közlekedés... szokásrendszere, mert szabályrendszerről ezesetben sem beszélhetünk. "Az egyetlen szabály, hogy nincs szabály" - mondta volt nagyon helyesen Borbély úr, akinek van némi tapasztalata a közúti közlekedésben. Mivel az előző változat elég sok elgépelést tartalmazott - amiért elnézést kérek -, és egyesek szerint némi hiányt mutatott a közlekedésben résztvevőket tekintve, átdolgoztam a bejegyzést. (És rájöttem, mennyivel jobb dolgom volt, amikor Tanár úr lektorálta az írásaimat.)

Indonéz barátaink a közelekedésben sem szeretik gondolatokkal túlterhelni magukat, innen ered a mondás is: hati-hati (szó szerinti fordításban: szívvel-szívvel; kb. azt jelenti, "óvatosan"). Tehát az agyuk helyett a szívüket használják és érzésük szerint vezetnek. Ennek következtében háromelemű gondolatsorokat már nem tudnak végiggondolni: felmérni a távolságot és a sebességet - indexelni - ugyanabba az irányba fordulni, ahová az index mutat - bekanyarodni... túl sok ez egy embernek. A továbbiakban nézzük részletesebben a forgalom egyes résztvevőit.

1. Nem-motorizált résztvevők

a.) Gyalogos
Ez nem divat idekint, kerülik, mint hóember a déli napsütést. Mivel a gyalogos bárhol el tud menni a helyiek szerint, ezért nem is vesztegetik az időt olyan dolgokra, mint gyalogátkelő vagy rendes járda építése, kijelölése. A járdát többi résztvevő egyébként is parkolónak vagy közlekedési egérútnak gondolná, kinek kell ez? Otthoni értelemben vett gyalogátkelő lámpával és festéssel csak elvétve, az igazán nagy helyeken találkozni - pl. a négysávos "gyorsforgalmi" úton még szerintük is necces csak úgy átmenni, ezért szigorúan valamelyik végére raknak egyet és nem többet. Túlzásokba nem kell esni...

a.a.) "Lima kaki"
Szó szerinti jelentése "öt láb", ami nem a magasságra vonatkozik - bár lehetne -, hanem az egy ember, két kerék, egy támaszték felállásra. Ideális esetben ez egy embermagas, üvegezett kis kordét jelent, amit tulajdonosa ide-oda tologat a város útjain és néha utcáin, hogy árulja a benne kapható "friss" kajákat. Persze itt most nem arra kell gondolni, hogy ez a portéka és felszerelés akár csak egyetlen ÁNTSZ dolgozót is megkímélne egy próbavásárlás során a dicső "szolgálat teljesítés közben elhunyt" címkétől. Az egész batár nagyjából másfél ember széles és jellemzően az út szélén halad, már amennyiben nem kell kikerülnie az ott parkoló járműveket vagy egyéb objektumokat. Ha mégis, azt természetesen jelzés nélkül teszi, hiszen Allah a tenyerén hordozza őt - vagy nem, de akkor meg egy szétnézés sem változtat az elkerülhetetlen elpusztuláson. Némi hanghatást azért kiváltanak: egy bambuszrudat püfölnek ütemesen, ami főleg a lehetséges vevőknek szól. Összességében nem egy veszélyes állatfajta, bár megállni és éjjel világítást használni csak nagyon ritkán szeretnek. Rosszabbik változata a kerékkel nem rendelkező, rúdra fűzött konyhaszekrényt cipelő hobbit - ő konkrétan egy fél sávot is elfoglal, ha éppen olyanja van a vállán vitt portéka miatt.

b.) Becak
Ez a biciklis riksa, ázsiai filmekben lehet megfigyelni. Itt az utas elöl ül, elvileg másfél személyes az ülőhely és ha mázlid van, hátulról nem liheg vagy cigizik a nyakadba a hajtó. A sebesség gyök kettő, de szigorúan az úton közlekednek, lámpa és egyéb jelzések nem vonatkoznak rájuk. Ha nagyon nagy sebességgel érkezik valami, akkor esetleg megállnak, de nagyobb eséllyel bízzák Istenre és a szerencsére a dolgok megoldását. Elvileg emögé is kreáltak elméleti és gazdasági hátteret, a link alatt lehet részletesebben olvasni róla - jelen témánkhoz nem tartozik.

c.) Delman
Egylovas kordék, általában a hajtó kedve szerint ízléstelenül feldíszítve. Mivel az egész kocsit egy leharcolt, nem-túletetett póni-szerűség húzza, evidens, hogy legalább 5-6 embert felpakolnak egy fuvarnál a kordéra. A sebesség és a többi jellemző továbbra is hasonló, mint a becaknál - ezzel viszont megállnak a lámpánál, mert azért az állatok nem teljesen hülyék.

d.) Kerékpár
Egészen ritka példány, őszintén szólva csak fanatikusoknál látni néhol, meg kiskölköknél a házak között. Vagy végletekig lecsupaszított, vagy hegyi/utcai "versenygép", átmenetet eddig legfeljebb kisgyerekeknél láttam. Főként arra használják szerintem, hogy ne kelljen gyalog menni a szomszédhoz és a 6 éves gyerek ne vezesse a motort. Ezek miatt se világítás, se egyéb kiegészítő nem kell rá, természetesen. Ha még rajta van a macskaszem és a prizma a pedálon, akkor van egy minimális esélyed meglátni éjjel. Ha nincs, akkor meg majd valaki magyarázkodhat.

2. Motorizált résztvevők

A 4 alapszabály, ha ezek közé tartozol:
1. Ha másnak mozgásteret hagysz, búza vagy!
2. Fék nincs! csak ha padlóig nyomod - különben búza vagy.
3. Ha jelzed, merre akarsz menni, búza vagy. Lásd 1. pont.
4. Ha arrafelé nézel, amerre kanyarodsz vagy mész, búza vagy. 

a.) Robogó
A leggyakoribb állatfajta, mindenhol ott nyüzsögnek - és ezt értsd szó szerint. Az úton, a szembe sávban, a felezővonalon, az út szélén, a forgalom elől elzárt területeken, bárhol ahol a legkisebb esély van arra, hogy a robogó elférjen. Egyébként a klasszikus "rizsrakétákat" kell elképzelni 100-125 ccm közötti motorral: Yamaha és Honda a fő versenyző, de van néhány Suzuki is. A sofőrök rendeltetésszerű tükörhasználata: magam felé fordítva, hogy lássam, milyen kúl vagyok. Esetleg valamilyen elgondolás szerint beállítva, de nagyjából mindegy is, mert belenézni mindegyiknél veszélyes elfoglaltság lenne: mint mondtam, ez túl sok gondolkodást jelentene. Legtöbbször hati-hati mennek: csak előre és a maguk feje után. Ha jobbra indexelnek, az a következőket jelentheti: előzni akarnak, az előbb előztek és úgy hagyták, kanyarodni akarnak - az irányt meg következtesd ki a mozgásukból vagy telepátia útján, nem akarják engedni másnak az előzést, éjjel valaki a szembesávban előz és annak jeleznek. A sorrend a leggyakoribb és a legjobb esettől halad a lehetséges, de ritka variáció felé. A legnagyobb sci-fi a robogósok számára, ha valaki jobbra akar kanyarodni - azt egyszerűen nem értik és ezért legtöbbször figyelmen kívül hagyják ezt a szándékot. Ilyenkor jellemzően jól összeütköznek a kanyarodóval és a következő eset lehetséges: ha két helyit sodor össze eképpen Allah akarata, akkor jót vigyorognak egymásra, megnézik mi történt és mindenki megy tovább. (Naná, senki nem kockáztatja, hogy rendőrt hív, abból csak a baj lenne és mindenkinek sürgős dögleni vagy semmittenivalója van). Ha egy helyi és egy bulé találkozik, akkor a bulé rendszerint szentségelni kezd (nem saját tapasztalat), a helyi meg nem érti - se azt amit a bulé mond, se azt, hogy egy fehér miért akar jobbra kanyarodni. (Szerintem a jobbra villogó sárga kis lámpát sem érti, de az már a harmadik dolog lenne, szóval nem reszkírozza.) Ha ittas helyi és bulé találkozik, akkor a helyi valószínűleg megpróbál hepciáskodni, esetleg befenyít hogy hívja a haverjait - a bulé meg már ismeri ezt a módit és vagy betömi pénzzel a száját (rossz ötlet), vagy befenyít ő is a haverjaival (ez sem túl jó, de működhet), vagy szól, hogy rendőrt hív. Utóbbi esetben hirtelen elszáll az ittas helyi haragja és kotródni igyekszik a helyszínről. (Ez sem saját tapasztalat, de megtörtént.) Átlagos haladási sebesség robogóval valahol 30-40 km/h, átlagos követési távolság 20-25 cm. Ha ettől bármilyen irányban a legcsekélyebb mértékben is eltérnek, vadul és azonnal korrigálni igyekeznek, lehetőleg jelzés nélkül. Egyetlen kivétel van, lámpánál vagy dugóban a követési távolság értelemszerűen csökken, hiszen először a 30 km/h-t kell elérni a lehető legrövidebb idő és táv alatt, utána lehet gondolni a biztonságra. A robogó elvileg két személyre van kitalálva, de ezt a helyiek vagy nem tudják, vagy nem érdekli őket. Apa, anya, kisgyerek még simán elfér. Meg egy kisbaba is szükség esetén. Plusz a táskák. A két oldalkosárban pedig bármi, döglött vagy élő kakasoktól kezdve a háromméteres kazalba halmozott növényekig vagy az embernyi zsákokba csomagolt extrudált rágcsáig. Igazi profik szállítanak rajta élő kecskét vagy bárányt is, ahogy focikaput, hirdetőtáblát és biciklit is. Pletykák keringenek másik robogóról is, de azt azért még én is nehezen hiszem el. Fontos kitétel még a világítás a járművön: éjjel akkor vagy menő, ha hatszáz LED villog mindenhol a gépen és még véletlenül sem olyan színű egyik lámpád sem, mint a gyártósoron. A legjobb a hidegfehér színben pulzáló fény elöl-hátul, megspékelve némi fölöslegesen villogó fehér indexfénnyel. Elöl pedig nehogy lekapcsold a reflektort, de semmilyen körülmények között - ha megteszed, búza vagy! (Van persze a másik iskola is, az Éjjeli Lopakodók [NightStalkers] - ők akkor a legmenőbbek, ha fekete ruhában és -sisakban, fény- és radarhullám-elnyelő festéssel, lámpa nélkül haladnak. Mihelyt feltalálják a tökéletes fekete fényt, azt is magukra fogják irányítani. Ők rendszerint forgalommal szemben szeretnek felbukkanni, de ha mégsem, akkor lehetőleg a sávod közepén tűnnek elő a semmiből.)

a.a.) Robogós mammer
Őróla azt kell tudni, hogy az otthoni banyatankos-nyugdíjas-öregasszony mentalitással vesz részt a közlekedésben, csak lépegető exkavátor helyett robogót használva. Még nem jöttem rá, hogy az itteni "védett kor" intézményének előírása-e, vagy csak az egész életét várakozással töltő ember bosszúszomja okán, de őket szerintem reggelente kivezénylik bizonyos útvonalakra, hogy megkeserítsék az ott haladók életét. Láthatóan tényleg semmi más dolguk nincs; de még a helyiek is úgy bánnak velük, mint én a helyiekkel. Surabayában egy ilyen haladt jobboldalt mellettem, majd minden jelzés nélkül egyszercsak nagylendülettel balra akart kanyarodni, konkrétan majdnem belémjőve. Valszeg nem látott a szentem a zsáktól a fején, vagy csak elaludt a volánnál, vagy a szürkehályog okozott nála csőlátást - mindegy, nagyon meglepődött, hogy én ott vagyok és elég mérgésnek is tűnt, amiért én feltartom őt. "Ezek a mai fiatalok..."

b.) Motor
Ettől a kategóriától felfelé már úgy tűnik, a vezetők nagyjából tisztában vannak a szabályszerű vezetés mikéntjével - aztán hogy ezt mennyire tartják be, az már a gép nagyságától függ. A nagymotor itt 150 ccm fölött kezdődik és bár egy csomó helyen található a Harley Davidson-t éltető és istenítő felirat, címke, bármi - Harleykat eddig csak fehéreknél láttam Balin. Legtöbbször speedmotorok vannak ebben a kategóriában, Yamaha, Honda, Kawasaki - utóbbiakból természetesen a Ninja mindent előz. Ezt a társaságot kevésbé érinti a robogósoknál leírt csőlátás, de azért nem teljesen mentesek ők sem a rossz szokásoktól. Ilyen például, hogy minden motoros ölni tudna a helyért. Minden centiméter számít, minden lyukat ki kell használni, mindenhová befurakodni. Előzni mindenáron és baromira fájlalni, amikor valaki megelőz minket. Fontos még az abszolút büszkeség az adott típust illetően - márkában passzoló dzseki viselése vagy a márkát istenítő matricázás alap. Egyetlen kivétel a bukósisak lehet, oda esetleg elfér egy konkurens márka matricája is - hiszen motort hamarabb lehet cserélni, mint bukót.

c.) Autó
Aki ilyet birtokol, az a társadalom szemében gazdag ember. A vezetése elvileg jogosítványhoz kötött, gyakorlatilag ezeket a jogosítványokat vásárolják idekint. Ez nem rosszindulat, ez tény. Persze biztosan van elvileg valami nagyon jólhangzó formális eljárás a megszerzésükre, de igazából csak ki kell fizetni. Lehet látni az utakon elenyésző számú tanulóvezetős autót, de ezek szerintem arra szolgálnak, hogy ha az illető még soha nem ült autóban, akkor megmutassák neki. Komolyan, otthon a vidéki városokban több t.vez. rohangál az utakon, mint itt. Az autók rendszerint nagy, kocka alakú japán típusokat jelentenek - mégis valahogy olyan érzésem van bennük, mintha amerikai mintára gyártanák őket. Belül baromi tágasnak tűnnek és a legtöbbnél a csomagtartóban kétoldalt van lehajtható ülés vagy eleve ötnél több személyes. A vezetőik az elsők a sorban, akik igazán komolyan veszik a szívből vezetést. Nem állnak le még akkor sem, ha elalszanak a kormánynál - megtörtént eset. Ha valakin látják, hogy meg szeretné előzni őket, ott tartanak be, ahol csak tudnak - jelzés nélküli sávváltás, kormányáthúzás, kanyar ívének levágása, sávok megfelezése (ún. "harmadik sáv nyitása"), minden játszik, csak a szégyent elkerüljék. Ha mégis megelőznéd őket, dudálnak veszettül és szinte hallod pattogni az ereiket az idegtől. Ugyanez a helyzet, ha ők előznek; azzal a kitétellel, hogy nem tartanak követési távolságot, mert minek. Fontos hitvallás még náluk és az utánuk következőknél: kanyarodásnál a lassabb jobb! Lehetőleg állj is meg a kereszteződésben vagy annak közepén, hogy mindenki jól lásson, aki már régen haladni szeretne. A világítás itt kezd igazán jelentőssé válni: éjjel az összes lámpát fel kell kapcsolni a járművön, amit csak lehet. Igen, a szériatartozék ködlámpát elsőként! (Mondjuk ködöt még sehol nem láttam az utakon, de ködlámpa az minden kocsira kell.) Ha kisebbségi érzésed van a teherautók és a buszok miatt, akkor esetleg tehetsz némi fényfüzért a rendszámod köré, de inkább vágj vissza dallamkürttel! Népszerű hanghatások: megkülönböztetőjelzéses sziréna, riasztóvijjogás, az új sláger pedig a fékezéskor Lambadát játszó kütyürendszer. Dugóban és udvarba beálláskor különösen hasznos.

c.a.) Angkot
Az angkutan kota kifejezés rövidítése, jelentése: városi közlekedési eszköz. Az autóvezetők egyik alfaja az angkot-sofőr, aki a kibelezett kisbuszát előbb kitömi élőrakománnyal és utána műveli a fentieket. Indexelni nem szokása, csak ha egy utast rak ki valahol. Néhány járműben ez odáig lett fejlesztve, hogy a kormányon és a sebváltón kívül csak a gyújtáskapcsoló maradhatott, minden másnak repülnie kellett. Ők annyira szívből vezetnek, hogy a kilógatott kezükben ég a bláz, a tükörben néha megnézegetik magukat és oda tekerik a kormányt, ahová éppen akarják. Hogy ezzel majdnem elsodornak egy motorost, aki nem akar mögöttük 30-cal cammogni? Jaj, hát minek akarta megelőzni őket?! Szigorú szabályok szerint változtatnak sebességet is: gyorsítani csak elinduláskor (de csak éppen hogy!) vagy előzéskor szokás - ha őket előzik, akkor nagyon; ha ők előznek, akkor takarékosan. Előzni bármennyivel lehet szerintük, de jobb, ha kicsit gyorsabb vagy a megelőzni tervezett járműnél. Lassítani pedig akkor igazán érdemes, ha hegynek mennek felfelé vagy sokan tolonganak mögöttük. Pihenőidejük és útvonaluk is komolyan behatárolt: senki nem mondhatja meg nekik, mikor és merre térjenek el a tervtől. Ha a sofőrnek szigorúan biztonsági és egészségvédelmi célból az út közepén kell hirtelen megállnia eldiskurálni az út szélén újságot vagy kávét áruló honpolgárral, azt mindenkinek tiszteletben kell tartania. Ugyanez a helyzet, ha véletlenül elfogyna a cigi is vagy éppen a betankolt 5 liter benzin kezd fogyóban lenni. Utóbbi igen nagy érvágás, hiszen akár mind a 15 bezsúfolt utas viteldíját elviszi egy tankolás és az sem menti a helyzetet, hogy cserébe vagy 100 km-t fog utána menni ugyanezzel a tankkal - gyk. egész nap fel-alá.

d.) Busz
Valószínűleg egyszerre élnek koffeintablettákon és speeden, ugyanis még senki nem látta őket aludni. Vezetni szó szerint életveszélyesen szoktak, éjjel ez csak fokozódik. Elvileg nappal csak 30 km/h-val közlekedhetnek autópálya kivételével bárhol. Efölött érzett frusztrációjukat legtöbbször azzal vezetik le, hogy mást sem engednek ennél gyorsabban menni. Ezt főleg azzal érik el, hogy a sávelválasztó közepén haladnak és az autósoknál bemutatott trükköket vetik be. Városon kívül bár megtörik ezt a szabályt, de a viselkedés marad ugyanaz. Az viszont biztos, hogy a pálmafa erősebb a karosszériájuknál, mert Baliról hazafelé jövet láttam, hogy tesztelték. A nagy ijedtségre pedig csak rápippantottak egy cigire a motor felett, hátha főnixként támad majd fel a gép.

e. ) Teherautó
Kétszeres túlsúly alatt nem indulnak el, csak ha magánfuvart intéznek. "Ha a rakományod magassága kevesebb, mint 3 méter a platótól mérve, búza vagy!" tartja a nem túl közismert indonéz fuvarosmondás. Súlyosbító tényező, ha nincs legalább három fenyőfára elég karácsonyfaizzó a szélvédőn, hat méter fénykígyó a rendszámod körül (népszerű színek: hideg-fehér és lila) és két rendőrségi keresőlámpa a fényszórók helyén. Ha igazán kemény vagy, benyomod a ködlámpákat is. Ugyanúgy 30 km/h-val közlekedhetnek napközben, ezt a buszosokkal ellentétben tartják is. Gyorsabban nem is volna érdemes menniük, mert a rakomány és a tetején ücsörgő segítők sem mentenék meg a felborulástól az egész hóbelevancot.

Mi a teendő tehát, ha fehérként bekeveredsz a fenti állatfajok közé?

- Felejtsd el a bizalmat a közlekedésben résztvevők felé! Mindenki ellenségként fog kezelni, legjobb esetben pedig semlegesként. Amíg nem próbálod megelőzni őket.
- Nyisd ki a szemed és próbálj haladni az árral. Mint a halak a vízben - valahogy az egész raj tudja, mikor és mennyire kell fordulnia, hogy ne essen ki senki.
- Az, hogy a többiek magasról tesznek a szabályokra, rád nem vonatkozhat! Egyrészről a többiek sem tolerálják, másrészről a rendőrök tényleg arra várnak, hogy megbüntessenek. Ne legyenek kétségeid, egy fehér által elkövetett szabályszegés mindenképpen jól hoz a konyhára: ha megvesztegeted őket azért, ha nem, akkor meg mindenki látni fogja, hogy ők milyen komolyan és keményen dolgoznak - hiszen még bulékat is lekapcsolnak!
- Ha másik közigazgatási területre mész át, mint ahol a járművedet bejegyezték, készülj fel az ellenőrzésre és a bírságra. Mindenre ugranak majd. Indokok eggyel fentebb.
- Legyen nálad nemzetközi jogsi. Nem fogják érteni mi van benne, jó eséllyel már a kinézetén is meg fognak lepődni, nemhogy a beleírt kategóriákat ellenőrizzék. Valszeg nem is érdekli őket, de ha nincs, temetnek. (Kismotoros jogsival azért ne vezess buszt, de autós jogsival motorozni egészen nyugodtan lehet - a normális közúti szabályok szerint.)

Mivel kaptam olyan megkeresést, hogy méltatlanul elhanyagolom az ország és úgy egyáltalán a nagy összkép bemutatását, az utóbbi pár napban gondolkodtam rajta, hogyan lehetne jól leírni az itteni helyzetet és úgy válaszolni az általános kérdésekre, hogy az pontosan érthető legyen. Őszintén szólva nem igazán jártam sikerrel, mert tényleg mindenki más szemüvegen keresztül látja a kinti dolgokat. Elmondom hát az én válaszaimat és a fő benyomásaimat, Ti pedig majd eldöntitek, mit hisztek el belőle.

1. Rasszizmus Nagyon keményen benne van a hétköznapokban. Persze soha senki nem fogja neked itt a nagy mosolygások közepette elmondani, mit gondol valójában rólad vagy valamelyik ellenszenves népcsoportról, de ez még nem jelenti azt, hogy nem létezik. Kezdjük a legnyilvánvalóbbal: bule. Ez a szó egyszerre jelent fehéret, turistát és hollandot is.

Ha fehér vagy, akkor egyszerre lesz egy csomó kéretlen "rajongód", aki legszívesebben minden lehetséges pózban csinálna veled 3-4 képet - és a barátai is. Ha fehér vagy, akkor az menő; következésképpen fehérrel lenni menő. Ugyanakkor azért annyira nem menő, hogy törjék magukat érte. Inkább olyan ez, mint egy zenebohóccal fotózkodni: vicces meg érdekes, de azért nem halsz bele, ha nem történik meg. Vagy mint a '20-as évek Amerikájában feketét látni. Nincs az a konkrét, arcbatolós megkülönböztetés - de azért nem is tartozol közéjük. A komoly sokk a pénztárnál jön - ha ugyanis fehér vagy, csak turista lehetsz.

Ha turista vagy, tuti hogy pénzed van - különben maradtál volna otthon, nem? A pénzed pedig biztosan jobb helyen van valamelyik kiskereskedőnél vagy gagyiárusnál, bízz bennük, ők tudják. Igazából az volna a legjobb, ha most rögtön odaadnád az összeset, de persze én megértem, hogy ehhez mindenféle vackot kell neked odaadnom. Nem örülök neki, de hát ez van, cserébe úgyis az ötszörösét fizeted, mint amennyiért megvehetnéd valamelyik kínainál ugyanezt.

Ha kínai vagy, akkor maradjál csak szépen inkább otthon, esetleg gyere ide turistának, de ne éljél itt. Ha már mindenáron ide vetett a fene, akkor viszont leszel szíves nem kimozdulni a negyededből, csak ha nagyon muszáj.

De persze ezt soha nem fogjuk neked kimondani, mert az kellemetlen.

2. Elkerülni a kellemetlent

Mi az egyik legkellemetlenebb dolog, ami történhet? Dolgozni kell. Ehhez ugye fel kell kelni, elmenni valahova, ott lenni, tenni-venni, kinek van erre szüksége?! Mondjuk valahonnan pénzt is kéne szerezni, de az is úgy a legjobb, ha inkább házhoz jön. Ha nő vagyok, akkor meg máshogy se nagyon lehet, mert ugye a háztartást vezetni kell, gyereket nevelni kell - a férjemuram ugyanis húzza az igát valahol a pénzért. Na de azért nem eszik olyan forrón itt sem, ugyanannyi pénzt kap mindenki ha megállás nélkül gürizik, mint ha erősen láblógatva intézi ugyanezt. Elvégre senki nem szólhat egy szót sem: lett kávé a vendégnek, el lett víve A-ból B-be, meg lett neki szerelve a dolog, ki lett mosva, el lett adva. Hogy a kávé porból és sok cukorból álló sűrítmény feloldása forró vízzel, a kétórás út inkább 5 óráig tart, a megszerelés nem bírja ki az első használatig se, a "kimosás" vízbemártást-parfümözést-útszéli szárítást, az eladás pedig valójában lopást jelent? Jajj, hát Isten útjai kifürkészhetetlenek, ki vagyok én, hogy az akarata elé álljak?!

3. Insallah

Azaz ahogy Isten akarja. Mert hát az ugye úgy van, hogy hiába tesz meg az ember bármit, a legjobb szándék, a legkomolyabb erőfeszítés is kevés, ha Isten máshogy akarja rendezni a dolgot. Akkor meg ugye minek feszülni, végül minden úgy lesz, ahogy azt Ő akarja. Ha csinálok valamit érte/ellene, ha nem. Akkor meg már inkább...

4. A "munkin besok" doktrina

... inkább holnap megcsinálom. (A fenti tétel megalkotása egyébként György Tamás elméjét dícséri, szóval a kopirájt őt illeti.) A munkin besok doktrina lényege, hogy amelyik probléma ma jelentkezik, az már tegnap is megvolt, de ráérek holnap megcsinálni, mert ugye Insallah. Különben is, amelyik probléma nem oldódik meg 3 napon belül magától, azt úgyse tudnám megoldani, szóval nem érdemes vele foglalkozni.

5. Önzés

Mert az szintén erős itt. Elvégre ha nekem jó, akkor az azért nagyon jó, nem? Minek nézzek szét az úton átkelés előtt? Na jó, azért azt még néha megcsinálom, mert ha elütnek, az fáj, és azt kellemetlen. Kinek kell az? De például ha motorozok, akkor ahol én elférek és amerre én menni akarok, arra miért megy más? Hát azt én akarom! Meg ajándékot is, ha valaki jön valahonnan máshonnan. Ennek érdekében teljesen nyíltan megkérdezem, hogy "hol az ajándékom?" Alapvetően a lét célja, hogy boldogok legyünk, nem? Ha én megkapom, amit akarok, akkor tök boldog vagyok.

6. Hol az asszony helye?

Alapvetően ahol akarja, de legtöbbjük otthon óhajt lenni és jól semmittenni. Persze ez nyilván nem mindenki számára megvalósítható, így legtöbbször gyereket nevel, házimunkát végez és ezeket nem túl nagy intenzitással végzi. Mivel férjemuram jó eséllyel 10-12 órát van távol otthonról (nem ritkán másik városban vagy szigeten, horrible dictu országban dolgozik), személyes kapcsolatuk nem túl sok van, a közös időt meg gondolom, igyekeznek nem veszekedéssel eltölteni. Szóval a legtöbb iszlámmal kapcsolatos sztereotipikus dolog itt nem működik. Fejkendőt hordanak, ez tény, de ez legtöbbször nem esik nehezükre ezt megtenni, nem érzik megalázónak és nem zsákruhában mászkálnak, nem gyepálja el őket a semmittevő férj napi szinten és nem kell osztozniuk a szerelmükön két másik nővel.

7. Hazafiság

Ez elég jól megy nekik, szeretik a hazai termékeket és a "világhíres" indonéz dolgokat. Nagyjából ugyanaz a helyzet, mint az összes kicsit jobbos országban: jók vagyunk, akkor is, ha igazából nem. (Lásd még: kádári propaganda a magyar termékekről és dolgokról) Ez a féktelen nagy önbizalom jelen pillanatban még akár megalapozott is lehetne, elvégre iszonyatos potenciál rejtőzik az országban és a kőolaj- és a pénzpiacok miatt dől a pénz is rendesen. Más kérdés persze, hogy a helyieknek ehhez tényleg semmi köze és a történelemhamisítás is zsákutcának szokott hosszútávon bizonyulni. A tény, hogy a környéken mindenki más egységnyi idő alatt jelentősen több és hasznosabb munkát végez, mint a fene nagy önérzetű indonéz munkás - rövid úton problémává fog válni. Az pedig sem itt, sem máshol nem segít, ha elmondjuk, hogy "bezzeg egyszer volt egy királyság, az milyen jó volt, de aztán jöttek a pirézek/hollandok/angolok/tőkések/tőkétlenek/kínaiak/trappisták és most ez lett".

A nagy hazafiságban egyébként most odáig jutottak, hogy kivették a természettel és a tudományokkal foglalkozó órákat az alsósok tanrendjéből, helyette lett vallás meg indonéz kultúra. "A cél a jó diák helyett a jó hazafi nevelése, aki büszke a hazájára." Gratulálok, elvégre nem a nyelvek, az infó és a természettudományok értékelődnek föl világszerte - tök megéri egy generáció szemléletét elfordítani ezektől már fiatalon. (Mert senki ne mondja nekem, hogy kisgyerekként már nem szerette azokat a dolgokat tanulni, amiket később is.) A nacionalizmus egyébként itt egy fontos ragasztóerő is a társadalomban, szóval nem ignorálható és nem ítélhető el teljesen a hangsúlyozása. Indonéz etnikum ugyanis nem létezik. Van jávai, szumátrai, balinéz, pápua és még kismillió másik, aki ezt ritkán felejti el az önmeghatározása során. Hétszázvalahány kisebbség országa meg nem működőképes egy közös identitás nélkül, amit akár mesterségesen is meg kell alkotni. Esetünkben ez a...

8. Pancasila

... azaz az Öt Alapvetés. Az 1945-ös függetlenedési időszakban fogalmazta meg Sukarno elnök, majd később kicsit átdolgozta Suharto elnök a saját (jávai) íze szerint, aztán végül megint átdolgozták az Alkotmányba beemelése előtt. Annyira erős államalkotó szimbólum és hitrendszer, hogy a hivatalos indonéz címer pajzsán is az Öt Alapvetést jelképező heraldikai minták láthatók. Ezek:

A csillag - Hit az egyetlen és igaz Istenben Teljesen jó és világos megfogalmazás, kellő finesszel: a többségi iszlám és a szintén jelentős keresztény lakosság is azonosulni tud vele; a hindukat meg csak ne érdekelje ez az egész, ők úgyis elvileg a világi dolgok feletti dolgok felé igyekeznek.

Lánc - Igazságos és civilizált emberiesség Más szavakkal: Isten előtt mindenki egyenlő. Mondjuk azt is jelenti, hogy az indonézek bizony nem tűrnek el semmilyen fizikai vagy spirituális nyomást senkitől - szóval ha egy kínai megvuduz egy indonézt, akkor ezzel a lánccal verik ki az összes fogát, az tuti. Inkább egy jól hangzó jogi alapvetés, amit több-kevesebb sikerrel próbálnak betartani és főként nagyerőkkel hivatkozni rá nemzetközi színtéren.

Indiai füge - Indonézia oszthatatlan egysége Itt gondolom valaki szólt az alkotóknak, hogy azért az mégsem frankó, hogy itt többszáz évig hindu birodalom virágzott, majd jöttek az iszlám hódítók és jól elzuholták őket, de még ma is van belőlük dögivel. Hmhm, problémaforrás, hivatkozási alap, nem kell ez nekünk. Na de itt ez az indiai füge (Ficus benghalensis )! Ez indiai, szóval jó lesz a hinduknak, sok-sok légbőlkapott gyökere van, ami aztán a földön egymásbaolvad és elválaszthatatlan lesz, mint a mi sokszáz törzsi etnikumunk, akikben kevés közös van, de mi jól összeboronáljuk őket ezzel az Öt Alapvetéssel. Na, ezt ügyesen kitaláltunk, szívjunk is el rá egy cigit! De az van, hogy ezt valahogy el is kéne jogi nyelven szépen adnunk a külvilágnak is. Jaj már, hogy te egy pillanatig sem tudsz pihenni! Hát majd azt mondjuk, hogy itt semmiféle megkülönböztetést nem tűrűnk ám meg, se bőrszínre, se származásra, se etnikumra vonatkozóan, az még úgyse volt és kajálják a nyugatiak. Azt figyelted, hogy a vallási megkülönböztetés kimaradt? Csak nem képzeled, hogy majd a nemes iszlám hitet ne részesítenénk előnyben a többi tévelygővel szemben? Mi van, megzavarodtál a napon vagy a sok munkától? Látod ez van, ha túlfeszíted magad. Szívjunk el inkább még egy cigit, az sose árt.

Vízibivaly-fej - A választott tisztségviselők belső bölcsessége által vezetett demokrácia He? Ezzel csak azt akartuk mondani, hogy a mi demokráciánk a hosszas tanácskozáson és a konszenzusos döntéshozatalon nyugszik. Addig nem is kell szavazni, amíg tanácskozni lehet és próbálgatni a konszenzus határait. (Tehát nem kell azt a döntéshozást úgy elsietni, munkin besok is jó lesz.) Ezt az európai történelem egy bizonyos szakaszában talán obstrukciónak is hívhatnák, de hát itt belső bölcsesség van, szóval ez bizony nem az. Mondjuk nem is gyorsítja nagyon a döntéshozást, de hát nem a meghozott döntések alapján, hanem időre fizetnek, nem? Az pedig merő véletlen, hogy az összes belső bölcsességre méltó vezető gyakorlatilag Jáván lesz megválasztva, köszönhetően a rendszernek és a népsűrűségnek. Kerületek ide vagy oda, ki van azért ez találva.

Rizskalász és gyapottermés - Szociális igazságosság Indonézia egész népe számára Elvileg a javak igazságos elosztását és a gyengék védelemben történő munkálkodását jeleképezi. Erről csak annyit, hogy azért a gyakorlatban nem működik túl jól; melózni nem nagyon akar senki és a javak is elég erősen koncentrálódnak Jáva szigete és a központ felé. De összességében a "cirkuszt és kenyeret" helyi megoldása; cirkuszt/kakasviadalt mindenki helyben saját erőből szervez, kenyeret/RIZST meg olcsón lehet szerezni kormánybá jóvoltából. Őszintén szólva az összes elv közül ez őrzi leginkább a több évtizedes kommunista múlt emlékét és eredményeit, ők tényleg senkit nem hagynak az út szélén - állami dotációval olcsó a benzin még a helyieknek is, rizs és szója van rogyásig, a közműdíjak is meglehetősen alacsonyak - ahol meg nincs, oda lehet áramfejlesztőt vinni, hisz az üzemanyaga olcsó. (Csak én nem értem, hogy egy egykori gyarmat - ami ma is ezen sír-rí, hogy mekkora kakas is volt a dzsungel szemétdombján - beveszi a gyapotot és a szociális igazságossággal hozza kapcsolatba? Fordított értelmezés vagy mi?)

Nagyjából ennyi jutott most eszembe az elmúlt hónapok tapasztalatai átszitálva. Igen, kritikai a hangvétel és a szemlélet, de könyörgöm, ez az ország teljesen komolyan a világ 5. legnagyobb gazdasága akar lenni záros határidőn belül a fenti tulajdonságokkal! És ez nem amolyan légbőlkapott ötlet, mert a potenciál tényleg megvan benne, de hát munkin besok... insallah.

Baliról hazafelé már sokkal jobb volt a forgalom, gyakorlatilag 50-80 km/h között tudtunk végig haladni - városon kívül. Tomiék előttünk indultak legalább egy fél nappal és mégis majdnem beértük őket, mert 4 órát kellett dekkolniuk a képzeletbeli célszalag előtt a monszuneső miatt. (Ha engem kérdeztek, Vikivel nyertünk a Bajaj előtt, de ez gondolom nem meglepő. :) ) 13 óra alatt letekertük a Denpasar-Surabaya távot, természetesen megint végigmentünk a városon a sötétben. Este ottaludtunk Ray barátjánál (aki egyébként feltűnően idősebbnek tűnik nála, feleséggel bír és egészen érdekes órarendje van, szinte csak a 4 világvallás elemezgetéséből áll az egyetemi kurzusa) és másnap elkezdtük feladni a motorokat. Ez azért nem olyan egyszerű, mert itt mindenhez ügynököt kell szerezni, te csak úgy simán nem mehetsz oda és adhatod fel a cuccaidat. Végül mindenféle fondor módon - mint pl. az én elrejtésem és jótékony hallgatás afölött, hogy nem két mopedet kell elszállítani - megbugáztuk, hogy 250.000-ért (azaz a mi jegyünk kb. duplájáért) elvigyék a motort Semarangig. Amikor hazaértem, söröztünk egyet fenn a tetőn a többi sráccal - idő közben beköltözött az egyik szlovák gyerek a másik egyetemről, Marek, szóval őt is köszöntöttük egy picit. Este még lejelentkeztem az otthoniaknak és rájöttem, hogy lélekben még mindig úton vagyok. Nagyon ideges voltam ugyanis, hogy Viki nem áll kint az udvaron és valahogy nem volt meg az az élményem sem, hogy begördülünk a kost kapuján.

Másnap reggel a szükség arra kényszerített, hogy angkottal menjek órára. Elindultam én szépen időben, de az indo rögvalóság megint közbeszólt. Először is az első angkot sofőrje kb. 100 m után leállt cigizni egy útszéli bapakkal. Ezt olyan elánnal tette, hogy komolyan vártam, hogy kiszáll a kocsiból és megiszik vele egy kávét. Ezzel nagyjából el is ment a teljes utazásra szánt idő - és akkor még a másik sofőr nyereségvágyát nem is említettem. Ő ugyanis úgy gondolkozott, hogy ez a kisbusz nem idő, hanem terhelés szerint közlekedik, ezért ha nincs legalább 14 ember odabenn, nem indulunk. És hiába szólok neki 20 perc után indonézül, hogy "talán induljunk már", csak vigyorog az egész bagázs (bár előtte ők is puffogtak, hogy haladjunk már) és nem haladunk sehová. Ezek után már csak langyos nyári záporként ért a meglepi, hogy az osztályban elémtolták pontosan ugyanazt a tesztet, amit elindulásom előtt pár órával fejeztem be - semmi magyarázat, semmi segédeszköz. Mivel úgy tűnt a fáradtság miatt, hogy a humorérzékemet elfelejtettem bepakolni a táskámba, megkérdeztem hát a tanárt, hogy ez mi? Miért kell újra megcsinálnunk a midterm test-et? Ő elmondta indonézül. Én megkérdeztem megint és jeleztem, hogy nem értem. Ő elmondta kicsit hangosabban és gyorsabban, indonézül. Én elmondtam lassabban angolul és indonézül, hogy nem értem. Erre vigyorgott megint a tanár és megismételte lassan indonézül. (Figyeljük a párbeszéd fejlődését?) Ezután közöltem vele elég komoly sóhaj után, hogy ehhez én túl fáradt vagyok, majd ha hajlandóak lesznek rendesen oktatni minket és elmondják mi a feladat, én örömmel megcsinálom. Leadtam a lapot és elindultam kifelé.

...

Ez valami olyan reakciót indított be a tanár-diák elegyben, ami elég szokatlan reakcióra késztette a vegyületet: megszólalt a tanár és a többi diák is! Némi sértődősdi, angolul fennhangon tárgyalás és sok-sok ismételt magyarázás után abban maradtunk, hogy "nahát, ők nem is gondolták volna, hogy nekünk ilyen bajunk van, de akkor mostantól kicsit tematizálják és struktúráltan fogják osztani nekünk az észt és bocsánat, biztos ő a hibás". "Nem tanárnő, ezt minden tanárnak és mindenkinek elmondtuk már három hónapja minden héten, de talán az Ön főnöke, aki annyire segghülye néprajzos, hogy még angolul se tud, de azért megteszik a nemzetközi program fejének - na talán ha neki elmagyarázná valaki, hogy egy nyelvet tök ismeretlenül nem lehet ugyanazon a nyelven megtanulni - akkor közelebb jutnánk a dologhoz." Szóval olyan borzasztóan nem haladtunk előre, de legalább haladgatunk. Ha tényleg össze fog jönni, akkor nagyon király - de hogy ez nem 2 pillanat lesz, az biztos. A hét további napjai elég eseménytelenül teltek, írtam a beszámolókat, aludtam, nyelvet tanultam és igyekeztem intézni a függőben lévő dolgokat - szemüveg javítása, konditerem felkutatása, motor letakarítása és elhozatala, bevásárlás, pénzkereseti lehetőség felkutatása, miegyéb. Most kaptam egy olyan megjegyzést, hogy írni kéne az itteni hétköznapi dolgokról és Indonéziáról. Tervben van egy ilyen, de ez közel sem ilyen egyszerű, majd meglátjuk.

Előző este a többiek megemlítették, hogy korán kéne kelni, mert holnapra sok a dolog meg a néznivaló. Megkérdeztem, hogy ez alatt ki mit ért pontosan? Mondták, hogy hát olyan 8h körül jó lenne... ezen a ponton röhögtem föl hangosan. Jah, oké, azzal nem lesz gond. Nálam a korán mostanában 5h-t jelent. A többiek kicsit szörnyűlködve vigyorogtak, de végül mindenki elhúzódott a hálókörletébe. Fáradtságomat és a helyzetet jól jelzi, hogy arra nem ébredtem föl, hogy Kitti barát átlépett a fejem felett a konyhába menet, arra viszont igen, amikor bedugta a szivattyút. Meg is állapítottuk, hogy ez a hason alvás dolog nem nagyon megy, mert a hátamon fekszem - de azért én erőltettem kicsit, mert pihentetni akartam a faromat.

Hajnalban némi mozgolódásra és fényre ébredtem, majd röviden konstatáltam, hogy "Aha, napfelkelte Balin. Ezért mások biztos ölnének, szóval egy picit nézegetem." Ez addig tartott, míg elmentem az erkélyig és megnéztem, rendben van-e Viki - őt a szemközti házhoz kellett letámasztani, mert elfogyott a parkoló a miénknél. Viki rendben megvolt, láthatóan nem zavarta túlságosan a szabad ég alatt töltött éjszaka - pedig ehhez nincs hozzászokva, otthon tető alatt áll -, úgyhogy nagy nyugalommal vettem magamhoz a szájmaszkomat és húztam a szememre. Innentől némileg szakaszosan, de jól sikerült aludnom. Volt némi ingerem, hogy nyolckor felkeljek a megbeszéltek szerint, de a szoba felől elég komoly alvást sejtető hangok szűrődtek ki, úgyhogy inkább nem tettem. Úgyis elkészülök rövidebb idő alatt, mint ők, retyóra meg nem akarok bemenni, amíg ők ott durmolnak. A wc ugyanis csak egy függönnyel és némi fallal volt elválasztva a szobától, egy főnek teljesen jó, de 2-3 ember kábelezését "végigélvezni" pont elég volt a koliban ahhoz, hogy ne kívánjak Kitti barátnak ilyet. Később aztán mocorogni kezdett a nép, én meg örültem, hogy végre kicsit hosszabban fekhettem és alhattam. Reggeli szöszölés, készülődés, tervezgetés - Nóri és Tomi még aludt -, én írtam Teguh mesternek, hogy akkor a délelőtti programunk a hazaút lefixálása lesz, mert utána élvezném kicsit az ittlétet. Ez azt jelenti, hogy elmegyünk a - mint kiderült - közeli vonatirodába (Kereta Api - Tüzes Vagon) és rákérdezünk a menetrendre meg a motorok szállítására, majd elmegyünk a kikötőbe és nézünk ott esetleg egy hajót Surabayába, mert ezzel pont egy napot nyerhetnénk. Teguhék visszaírtak, hogy oké, de ők eléggé bealudtak, szóval még csak most kezdik a reggeli vakarózást, baj-e? Körbenéztem: Nóriék éppen felkeltek, Kitti és Páldi úr sem pörgött túlságosan, plusz még reggelizni is akartunk. Válasz: Dehogy baj, nyugodjál meg, kajáljatok valamit, mi is azt tesszük. Találkozunk az iroda környékén. Ha meg sokat késtek - gondoltam -, elugrok itt valamelyik optikába, mert már második napja lesz bent az egynapos lencsém és a szemüvegem teljesen kiesett, máshogy pedig nem látok és nem vezethetek. (Fizikai akadálya nincs, mert azért nem olyan szörnyű a helyzet, de rendes körülmények között sem egyszerű itt az utakon, nemhogy még homályos látással.) Átnéztünk hát kajáért a közeli warungba, amit szerintem valami kínai felmenőkkel bíró csapat működtethetett, mert elég sok volt a kontinensről jövő keleti kaja a turistáknak való felhozatalon kívül. Előzőleg bevettem két hasfogót, mert a reggeli művelet meggyőzőtt róla, hogy ez már nem fog normalizálódni Semarang előtt. Úgy tűnik, a gyomrom elég nehezen viseli az ilyen utazás közbeni össze-vissza kajálást - ami egyrészről érthető a helyeket és a kajákat tekintve, másrészről azért azt hittem, mostanra már nem kell ezzel számolnom. De kell. Közben hozzám került az étlap, hát vessünk rá egy pillantást... Azannya! Nincs tétel 22.000 alatt, én ennyit a napi nagyétkezésemre fordítok, nem egy sima reggelire. Na mindegy, kár kapálózni, ez van. Akkor viszont együnk worchesteres csirkecafatokat, azok hátha kímélnek majd. Maga a tányér tényleg jó szószos volt, az már más kérdés, hogy a szokásos aprócsontos részeket kapom (legalább nincs benne fél csirkefej csőrrel, mint a múltkor), hozzá külön a rizst. Ennek én nem sok értelmét látom, ezért elegánsan beleborítom a rizs felét a szószos részbe és elfogyasztom. A többiek mindenféle tejes-gyümölcsös-jeges kelyhet nyammognak és élénken kérdezik, hogy kérek-e? Mondom nekik, hogy a reggeli beszélgetésünk után értékelem a humorérzéküket, erre észbe kapnak. Befut néhány sms és változik a program: Zoliéknak el kell menni egy helyihez, mert korábban Zoli egyik Yogyai ismerőse szétbarmolta a házi oltárukat, amikor függőágyat akart ráakasztani (orosz szeszkazán a szentem), így nekik pattanniuk kell, mert a tulaj ott áll a bérlők előtt és tartja a markát. Nóri ezen picit felhúzza az orrát, mert ők holnap indulnak vissza és mindenképpen látni akar még néhány dolgot - így ők közös megegyezéssel elindulnak Ubudba a hajdecsodálatos patyomkin-városba "a dzsungel közepére", ahová besűrítették a balinéz kultúra ismertetőjegyeit, plusz egy majmokkal teli erdőszakaszt. Én intézem a saját dolgomat és megegyezünk, hogy találka az ubudi majomerdő bejáratánál. Könnyen megtaláljuk Vikivel az utcát, de a Kereta-irodát sehogy sem akarjuk kiszúrni, hiába körözünk és kérdezősködünk. Végül Teguhékkal összefutva kiderül, hogy kb. elé parkoltunk le, csak nem látszódik az iroda valami szépségszalon hirdetményei és a saját táblájuk hiánya miatt. Na igen... Teguhék itt tárgyalni kezdenek, nem igazán sokat tehetek, így elmegyek kontaklencsét vadászni - sikertelenül, mert az eladók szerint elfogyott. Nehéz elhinni, de jól van, van itt másik optika is... valahol... Közben jön a hír Teguhéktól, hogy talán Banyuwangiból foghatunk egy vonatot a gépeknek, de baromi drága, 500.000 per jármű. Innentől kezdve próbálkozunk okosok lenni, de lélekben mindenki kezd barátkozni a gondolattal, hogy bizony-bizony Szuperbajáig két keréken megyünk. Következő megálló a kikötő, ami miatt keresztül kell mászni a városon. Ez elég sokáig tart, révén Teguh szerint a lámpa után balra várnak. Oké, lekanyarodok balra, sehol senki. Telefon, merre vagytok? Itt a kereszteződés túloldalán, balra. Teguh, átmentél a kereszteződésen egyenesen? Igen-igen, te hol vagy? Bazd meg, ott ahol montad, hogy legyek - a kereszteződés után balra. Hú, oké, akkor megyünk, felszedünk. Kajak. Negyed óra után árnyékba tolom a gépet és bekenem a karom, mert az asszonyverő azért nem véd a trópusi nap ellen. Fél óra múlva hívnám Teguht, de érkezik. Bocsi, de egyirányú volt az utca. És akkor miért nem mondtad nekem, hogy én keresselek meg, én tudok kanyarodni?! Ja, tényleg, az egyszerűbb lett volna, haha. Faszom Teguh, ne folytassuk az eddigieket. A kikötő elég nagy, jó hosszan nincs benne semmi, de lehet élvezni a kihalt úton való haladást - végre nem kell hobbitokat kerülgetni. Megtaláljuk a Pelni irodát (az állami hajós cég, kb. mint a MAHART), természetesen sehol senki. Van mindenféle toldozott-foldozott, kiegészített menetrend és megtalálom egy A4-es lapon az ehavit is - természetesen nincs akkor hajó, mikor nekünk kéne. Szerdán és pénteken közlekedik csak. Átmegyünk a teher-részlegre, ott sincs semmi. Ez hát csúnya bukta, de legalább már tudjuk. Oké, irány Ubud, menet közben pedig megállunk az optikákba és veszünk nekem lencsét, mert ez a mostani már kezd homályosodni és szúrni a szemem. Természetesen csak valahol a körgyűrűn találunk optikát, mert ilyenkor nem lehet bemenni a városba az indonéz "logika" szerint. Mindegy, megvan a bolt - mondom a kicsit túlmozgásos pufók eladónak, hogy mi az ábra. Van, hogyne volna kontaklencse, egyes vagy másfeles kell? Kettes és kettő feles cimbora. Itt azért megnyúlt kicsit az arca - hajjaj, azt hozatni kell, mert itt nem szokás ekkorát tartani. Elmorzsolok egy "anyád"-at és megkérdem, ez hogy fog akkor kinézni. Hát, kiküldik a szállásomra. Mondom az igen csibész, de nekem most kéne. Ja, hú. Akkor egy órán belül elhozzák kocsival a városból. Látod-látod, megy ez nekünk. És mennyi az annyi? 200.000 lesz a féléves csomag lencseméretenként.  Az elég rosszul hangzik testvér, nekem csak egy havi adag kell. Hát, megbonthatja a dobozt, de az is 120.000 lesz. Jól van, akkor szórjad az áldást, adjad a kellékeket is hozzá(, mert felkockázlak helyben). Oké, akkor ő elpályázik, mi megvárhatjuk itt. Légkondi van, ez nagyon jól jön így dél táján, de nekem net is kéne, mert akkor hátha tudok beszélni Dórival. Séta visszafelé a körgyűrűn, még jó, hogy van járda. Wifi-vadászat a McDonalds-Starbucks-Hotel aranyháromszögben (elvégre Balin vagyunk), elképesztően korlátozott sikerrel. Facebookot lehet nézni, e-mailt már nem, mert túl lassú telefonon. Végül egy hotelbe pofátlankodok be és mondom a recepciósnak, hogy nekem sürgősen hívnom kéne valakit Skype-on, látom, van itt egy gép, használhatom-e? Vendég vagyok? Hivatalosan nem. Hát, ez csak a vendégeknek van. Azt én tudom, de gondoltam, hátha megoldhatnánk ezt valahogy, mert nekem fontos lenne. Telefonálgatás, végül odaülhetek a géphez - minő csoda, ez egyébként is megtörtént volna -, ahol természetesen nincs headset, cserébe Dóri sincs. Sehol senki, majd rövid számolgatás és 1-2 megkísérelt hívás után rájövök, hogy szombat van, biztos elaludt. (Az volt a megállapodás, hogy minden nap adott félórás időpontban elérhetőek vagyunk. Ez csak akkor változik, ha előző nap külön megbeszéljük vagy a másik valamiképpen értesít. Mivel ez nem történt meg, ezért furcsálltam a dolgot, de ez van. Később kiderült, hogy Dóri felébredt a mobilcsörgetésre - én nem tudtam, mit hív a Skype - és tök fölöslegesen ült/idegeskedett két és fél órát a gépnél. Nem egyszerű a kapcsolattartás a harmadik és a második világ között.) Fékezhetetlen örömmel mentem vissza a többiekkel az optikába, ahová már megérkezett Pufi és leadta a szajrét. Gyorsan rendbe is tettem magam kívül s belül, majd elindultunk a majomerdő felé, Teguhék megkérdezték az irányt Pufitól. Haladunk-haladunk szépen, de baromria zavar, hogy egy darab Ubud felíratot nem látok. Egy lámpánál átszólok, hogy ezt a tapasztalatom, ugye jó felé megyünk? Persze, mert Sangeh-nek hívják a majomerdős részt, jó felé megyünk. Jól van, gondoltam, a tegnapi akció után csak nem álltok neki megint cibálni a hülyeségeitekkel az idegeimet. Kisebb településeken megyünk át, rizsföldek és végre látni néhány kutyát is! Mindegyik eléggé hasonló, hiéna-alkatú, nem túl szép állat. (Madu a fajta neve asszem, de van még Kintamani néven is valami helyi tenyészet.) De legalább kutya, Inun, a szomszédék retriverjén kívül eddig nem sokat láttam. (Yogyában még egy műhelykutyát, fél méteres láncon, vastagon olajosan, esővizes ivótállal. Ott azért megzúztam volna megint a gazdája arcát; helyette legalább a vacsoráról megmaradt csontoknak és maradéknak örült a kutya.) Nagy táblák - Majomerdő Sangeh, követjük őket, végül megérkezünk egy bazi nagy parkolóba, a szélén fákkal és láthatóan érkeznek a majmok is. Zoliék viszont sehol, pedig már régen itt kéne várniuk. Közben a majmok nekiállnak a szokásos betanított turista-abajgatásnak, úgy mint kéregetés és lopkodás. Telefon Zoliéknak - természetesen nem az ubudi erdőben vagyunk, mert Pufi azt elfeljtette közölni, hogy nem oda küld minket - vagy Teguhék csesztek el megint valamit az egyszerűség kedvéért, nem tudom. Lényeg, hogy megdumáljuk, hogy akkor mindenki megnézi a saját "erdejét" és utána esti programként lemegyünk a Padang-padang Beachre, mert az állítólag hű-meg-ha. Az "erdőben" voltak tényleg szép és érdkes dolgok (képek már fenn vannak a 4shared-en), de egy madár két pislogás között repüli át.

Természetesen itt sem a majmok voltak a legnagyobb látványosság, akivel fotózkodni kellett... nyilván az egyetlen fehér mellé kell állni és átkarolgatni. Még akkor is, ha az éppen jól láthatóan videózik. Slusszpoénként amikor nézegettem volna a képet a telefonomon, érzem ám, hogy valaki megfogja a kezem és elkezdi fogdosni a felkarom is. Ezt azért már minden körülmények között is a kurva életbe, hát állítsuk már le magunkat! Kezem ökölben, suhintok a kis mocskos mancsok irányába, amikor is feltűnik, hogy a hónom alatt himalájázik felfelé egy majom a vállamra erősen nézelődik valami elvihető cucc után. Nagyon csúnya arcot vághattam, mert két pillanaton belül ottermett valami gondozó vagy idomár és szólt, hogy ha nem kedvelem az állatot magamon, csak guggoljak le egy kicsit, majd lemászik. Nem kérdezték meg, akarok-e fotózkodni velük; de azért ez megismétlődött mégegyszer. Ezután kicsit elkapott a rosszalkodhatnék és kinéztem magamnak egy betonon ülő nagybajuszú majmot, majd beálltam elé. Az felnézett rám, majd el a lábam mellett - erre én naná, hogy újra eléálltam. Ez 2-3 alkalommal ismétlődött, amikor a majom felfoghatta, hogy szórakozok vele, mert négykézlábra ugrott és tátott szájjal vicsorogni kezdett. Kicsit megugrottam én is - mi van, ha veszett? - de aztán inkább én is vicsorogni kezdtem rá és támadólag léptem fel. Ez hatott, a majom úgy spurizott fel a fára, mintha muszáj volna - Teguhék meg röhögtek lent. Az erdőben ezen kívül még max. annyi érdekesség történt, hogy megint nem ittam eleget, így kénytelen voltam néhány fát fájdalmasan megjelölni; ill. rájöttünk, hogy az itteni batikolt cuccok is Yogyakartából valóak. Ezután jött egy laza két-kétésfél órás motorozás az estében az ismeretlen Padang-padang Beach felé - amit a helyiek is csak szóbeszéd alapján raktak össze, merre lehet. Ez talán azért van, mert alapvetően egy baromi meredek sziklaoldalba vágott lejárón lehet lejutni a homokos strandra, ahol is Kuta Beach és Legian után a legnagyobb az egy négyzetméterre eső ausztrál szörfösök egyedszáma. A közel háromórás várakozás alatt volt időm megfigyelni őket, hát tényleg elég pusztulat, ahogy viselkednek. Közben Bob Marley indonéz helytartója zsibbasztott minket a zenéivel én meg azon tipródtam, hogy eddig elég szar ez a kiruccanás, lesz-e valamikor jobb?! Vagy Bali is olyan lesz nekem, mint Siófok: ha nem muszáj, nem megyek arra. Mire megérkeztek a többiek is, a kaja is elfogyott - parázson sült tengeri izék meglehetősen horror áron: 25.000 / 100 gr és nincs felezés, szóval egy adag étel olyan 75.000-nél kezdődött. Érdekes volt egyébként, hogy a szörfös gyerekek igyekeztek kinézni valahogy, volt ott egy Thor-hasonmás arc is; a nőik viszont eléggé átlag alattiak voltak. 2 jó csajt tudtam megszámolni az egész parton, pedig voltunk közel 100-an. Miután megérkeztek a többiek, megegyeztünk, hogy ilyet holnap nem csinálunk, ill. elmondták, hogy csak miattam jöttek el, ha már idebolondítottak. Mondtam, hogy akkor ilyet se csináljunk máskor, inkább szóljanak, hogy változott a terv, irány haza. Ennek örömére a többiek vettek 1-1 sört, én meg elmentem fürödni egyet, a változatosság kedvéért seggcsupaszon. Nehogy már az éjszakában a parti retyószakaszon ne jöhessen fel a telihold és ne úszhasson ki a fehér bálna a partra. Meg is cselekedtük hát. Ezután elpályáztunk haza szépen konvojban, lévén Zoliék tudták az utat, nekik viszont nem nagyon világított az első lámpájuk (ami nem teljesen igaz, mert mindenki jól láthatta őket, csak nekik nem adott olyan fényt a lámpa, mint nekünk a miénk), így a két nagymotor kísérte őket. Másnapra szabadprogramot ítéltem meg Teguhéknak, mert őszintén szólva már a hócipőm tele volt a húzásaikkal és kellett egy olyan nap, amit nem tudnak elcseszni.

Ez pedig a vasárnap lett, amikoris Zoli bácsi elment kötözésre, nekem ki lett adva háznak, hogy készítsem el az utitervet és készülődjek össze - nem akartam a kórházba is velük menni gyertyát tartani - aztán ha Nóriék felébrednének, vegyek érzékeny búcsút tőlük. Az itiner alapján aznap elzúzunk északra Tabanan városától és ott megnézzük az egyik nagyonszent hindu templomot, majd kicsit továbbmenve meglátogatjuk az egyik melegvizes fürdőhelyet és az UNESCO által világörökségnek jelölt több száz éves rizsföldet. Ez utóbbira azt mondták, hogy "Ferenc utolsó megkísértése", ha ez se tetszik, nem nyúznak tovább. Mindezek után ha van még időnk, elmegyünk Tanah Lot-ba (hívójel: "Spamalot", a giccses hindu szentély a tengeri sziklán Balin, mindenki könnyen megtalálhatja a guglin). Mentünk ketten a két motorral, én vittem némi csomagot, Zoli bácsi némi Kittit - és látánk, hogy ez jó. Egyben örültem is magamnak, mert a túra előtt vettem "tyúkhálót", azaz valami gumis-kampós rögzítőfelületet, amivel hivatalosan bukót lehet hátra rögzíteni. Jelentem, meg sok minden mást, csak legyen alatta cucc, mert különben kevésbé bizalomgerjesztő.  

Nagyon jó volt ez a kirándulós nap, de nem nagyon lehet szavakba önteni. Spamalot kimaradt, helyette volt némi downhill a teraszos rizsföldek melletti nem kevésbé teraszos aszfalton, ami a legszebb otthoni, eső után a traktornyomokban történő motorozások halvány emlékét idézte fel. Mi fiúk vigyorogtunk, mint a vadalma, Kitti hátul pedig aggodalmaskodott és finoman hisztizett, hogy "sötét van, nincs benzin, mennyünkhaza, nelegyünkitt, énfélek". Zoli sem volt épp az a nagyon bátor motoros, így az ő doktrinája szerint az a biztonságos, ha hegynek lefelé a fisfos repedezett, kátyús úton hússzal érkezik le. Ennek az eredménye az lett, hogy az egyik kátyúnál kifarolt alóluk a motor és eldőltek vele. Kitti megkapta a valszeg örök életre szóló kipufogó-tetkóját és egy valszeg szintén örök életre szóló utat Viki hátsó ülésén lefelé. Szerintem nem vezetek félelmetesen, de neki nagyon nem tetszett a magaslati pozíció meg a 150 köbcentis motor duruzsolása - így hamar visszapártolt a hős yogyai batik-szupermen vállai mögé. (Zoli napközben egy szarungot kötött a hátára, hogy védje a karján lévő sebeket - emiatt egy elcseszett Supermennek nézett ki.) Nagy nehezen hazajutottunk, mindenki baromi fáradt volt - ez meg is látszott a vezetésen és a navigáción -, de előbb még a Carrefurban be akarták szerezni az esti csirkepörkölthöz szükséges cuccokat, mert Kitti olyat akart enni, ha már itt vagyunk. Ez félig sikerült is, ugyanis főzés közben szimplán elaludt a kisasszony, én Dórival Skype-oltam (köszi a lehetőséget, Kitti!), Zoli pedig valami mást hegesztett. Azért lett belőle kaja, egész jó. Lefekvés előtt aztán én kicuccoltam a nyitott konyhába, hogy ne reggel kelljen és utána birtokba vettem egy üres dupla-matracot.

Ezt a bejegyzést a KK tagjainak ajánlom. Ha ti is ott vagytok, még nagyobb a móka!

Mint kiderült, november közepén van az iszlám Újév errefelé és ez egy újabb kiváló alkalom arra, hogy az indók ne csináljanak semmit. Én ezt kicsit túlzásnak éreztem egy négynapos hétvégére, szóval inkább elsült az agyam és miután jópár nap ígérgetés után mégsem óhajtott feltűnni a bejelentkezett bandungi kontingens, kitaláltam, hogy lépjünk le Balira. Motorral. Mátéval egy rosszemlékű bicajtúrán megbeszéltük, hogy egyszer visszamegyünk és rendesen végigjárjuk a területet egy motorostúra és normális mennyiségű élvezhető szabadidő keretében. Ez ugyan nem teljesen ugyanaz, de hiánypótlásra megfelelő, plusz ennél sokkal több indok nekem nem kell. Teguh mesterrel megtárgyaltuk a dolgot és miután kellőképpen hülyének minősítettük az ötletet, megkezdtük a felkészülést rá. Természetesen ez sem ment zökkenőmentesen, mert Teguh mopedjét javítani kellett még az út előtt és ez elég drága mulatságnak ígérkezett - de nem valutában. Szóval felajánlottam neki, hogy ha csak ezen múlik, csináltassa meg, én meghitelezem, ő meg majd részletekben visszafizeti. Ezt nem nagyon akarta elfogadni, így végül új alkatrészek helyett használt cuccokkal javíttatta meg. Én nem nagyon kapálózhattam, mert már beharangoztam a bali magyar kontingensnek, hogy érkezünk pár nap múlva kétszer két keréken - majd ezt visszamondtuk a javítás miatt - majd 24 órás átmeneti időszak után jelezzük, ha elindultunk. Erre azért is volt szükség, mert természetesen az indulás előtti napon egy takarítás közben eltört a szemüvegem szárát a kerethez rögzítő hegesztés és meg akartam javíttatni a hatszázkilencvenmillió optika országában. Naná, hogy senki nem vállalta, vagy csak egy hét múlva; jött hát a pillanatragasztó és a duct tape. (Bocsi Zsiga...)

Szerdán 15h előtt pár perccel gördültünk ki az egyetemhez közeli kedvenc kajáldánkból, ahová amolyan estebédre és indulás előtti utolsó megbeszélésre gyűltünk. Én előző nap vettem két falitérképet a célterületről, mert autós naná, hogy nem volt. Ezen kb. lemodelleztük az utat és megismerkedtem Ray-jel, aki Teguh mögött fog utazni a mopeden és indonéz módra majd felváltva vezetnek és viselik a túrazsákot. Úgy számoltunk, két nap alatt lazán leérünk, elvégre csak olyan 780 km és a Google Maps biztos téved a 20 km/h-s átlagsebességgel. Nyeregbe hát! A terv az volt, hogy Teguhék mennek elől és majd jelzünk egymásnak, ha pihenőidő kell. Ekkor még nem sejtettem, hogy az indonézek betegesen ragaszkodnak a kis és tömött mellékutcákon való haladáshoz - bár kezdésnek is ilyeneken mentünk át, mert hogy nagy a dugó amarra. Az első etapunk nem tartott túl sokáig, lévén egy elég ronda esőfelhőbe sikerült belemászni, ami sokáig csak ijesztgetett a menetrend szerinti trópusi viharral, de aztán csak elindult a móka. Mivel utazáshoz öltöztem - szakadt farmer és viseltes ing -, így egy ideig egy benzinkúton a meleg aszfalton feküdve és szundikálva vártam a végét, de aztán jött a vízfolyás, így bevonultunk a retyó előtti csempére továbbaludni. Ray meg bőszen nyomkodta a telefonját, neki utasként amúgy is ez volt a fő foglalkozása. Komolyabb közlésingere lehetett, mint egy elcseszett new yorki hipsternek... Elvonult az eső, haladtunk mi is tovább. Egyre. De a távolság csak nem akart csökkenni, sehogysem. Na majd este vagy éjjel, akkor szoktak utazni a helyiek is, de legalább nem motorral, a többieket meg legyőzöm Vikivel, felszántjuk az aszfaltot és szétrúgunk néhány segget, ha idiótán akarnak közlekedni - amire azért nem csekély esély volt. Hophopp! Szikraeső az éjjelben mellettem a sávban, mint a filmeken. Repül a nehéz motor, ki tudja hol áll meg s a mögötte repülő utasai közül ki görög majd gyorsabban az aszfalton. Vajon leállnak-e a mögülük érkező kocsik vagy indonéz módra elcsapják a francba, majd megállnak és zavartan rötyögve megállapítják, hogy nahát, humán-kecsap. Nézek Teguhra, aki int a fejével, hogy nem állunk meg. Na bazdmeg öreg... Oké, előttünk van még egy pocsék szakasz, útépítés kb. 20 km-en át, de ekkor még eléggé szájkaratés módon álltunk hozzá ("Odamegyünk, lenyomjuk, semmiaz, mitmá, ugyanmá!"). Hát, azt elfeleljtették velünk közölni, hogy nem lecsökkentették az utat 1 sávra, hanem konkrétan elbontották. Hagytak kétoldalt 1-1 sávnyi nagykavicsos-murvás szakaszt, meg a bátor motorosok felhajthattak a két sávot elválasztó betonemelvényre a kitett betonbakokat kerülgetni - de legalább haladni. Itt ugyanis az a szabály, hogy a teherautók nem mehetnek 30 km/h-nál gyorsabban, kompenzálandó, hogy nem ritkán a sima kisteherkocsikat is 7 (hét) méter magasra púpozott rakománnyal csapják ki az útra. Magyarázzuk-e, hogy mekkora öröm, ha valakinek a nyakába szakad hat méterről némi frissen kaszált takarmány? Szóval még mindig mentünk... ilyen körülmények között kb. háromnegyed óráig. Eztán úgy gondoltuk, fiatal még az éjszaka és rohadtul nem a terveknek megfelelően haladunk, mert már rég odébb kéne lennünk, az idő meg csak telik. Hát mentünk tovább, kerülgettük a buszokat és a kamionokat, akik szemmel láthatóan és füllel halhatóan ezt erősen sérelmezték. Az indonéz utakon pedig kevés veszélyesebb van, mint az önérzetében megsértett (ejtsd: megelőzött) nagygép-sofőr. Először is fontos leszögezni, hogy a helyieknél nem a lóerő számít az éjszakában, hanem a lumen. Ha nem tudod legalább egy kisváros fénykibocsátását produkálni magad elé lámpák, égősorok, led-villogók és egyéb atommáglyák segítségével, buzi vagy. Ennek személyautós kiadása a reflektor+ködlámpa+égősor, ha kell, ha nem. Közvilágítás elvétve, ezek a jóképességűek viszont szigorúan egymás valagában haladva akár 100 méteres sorokban haladnak veled szemben, megcsiklandozva picit a retinádat. Így esett az az elképzelhetetlen, hogy éjjel leeresztett napvédővel a sisakomban kellett haladnom ahhoz, hogy egyáltalán lássam az utat. Ezt már csak alig valamivel súlyosbította a tény, hogy Teguh átadta a kormányt Raynek, aki pedig - mint kiderült - egyszerű, mint a szög és annyi ész szorult belé, mint bármelyik papucsállatkába. Az ő elgondolása szerint a dimbes-dombos szakaszon a legjobb 90-nel előzni a kamionokat és leszarni, hogy valaki jön mögöttünk - index és miegyéb felesleges, előzés után helyezkedni szintén, bevárni a másikat dettó. Egyenes az út, csak nem téved el, ha 2-3 kereszteződésen is átmegyek, hát egyenes. (De azért ne egy Route 66-et képzeljünk el.) Közel két és fél óra ilyen móka után lehet sejteni a vérnyomásom értékét, de gondoltam, jó, este van, ilyenkor tudom, hogy idiótán vezetnek az indonézek, meg haladni is akarunk, meg fáradtság, meg miegyéb. De mostmár álljunk meg, mert fáj a valagam - és tudom, hogy az övék is, mert ugyan megmondják, de a nem megfelelő táplálkozás miatt csökevényes agyuk axonjai nem csatlakoznak össze, így a fájó segg - hosszú út - megállás - utána nem fáj gondolatmenet számukra egy ördöglakattal lezárt bűvöskocka bonyolultságával bír. Plusz számításaim szerint közel 7 órája nem ettünk és alig ittunk valamit, szóval hosszabb pihi, akárhogy is hisztiztek, hogy de már mindjárt itt van Surabaya, alig 40 km-re. Ezt nem akartam az újfent hullani kezdő esőben megtenni. Megkérdeztem még finoman Raytől, hogy "Te nem vagy ez a nézelődős fajta, ugye?" Nem. "Na akkor hazafelé már most kezd el szokni a gondolatot, hogy megtekintünk 1-2 helyet, ami mellett most okosan elhúztál 90-nel." Teguh jött a "jó" hírrel: Ray nagy rallizása közepette sikeresen elveszítette a slusszkulcsot, nem lehet lekapcsolni a gyújtást. Ray meg csak vigyorog a sötétben - kockáztatva, hogy idő előtt tényleg orrba nyomom. Na most mit toljunk? Surabaya a második legnagyobb város Indonéziában, csak találunk már egy éjjel-nappali kulcsmásolót, ha már Semarangban is van - meg még csak alig múlt este tíz, ilyenkor még "dolgoznak" az indók. Naná hogy semmi. Oké, gyors tea, lehet, hogy ettünk is, én már nem emlékszem. Motorra fel, haladunk tovább a városba - keringünk a városban még 1-2 órát, sehol semmi. Keresztülértünk Surabayán, láttam mindenféle nagy és fontos épületeket, a kínai városrészt, de akkor már elegem volt. Előző nap indultunk, tesztet írtam, tíz órás út és vezetés után aludni akartam. Oké, álljunk meg egy benzinkúton (Pertamina), majd ott alszunk az imaszobában. Óóó mondom, ebben már gyakorlatom van, de lehet-e? Persze, Teguh már többször csinálta hosszú utakon, nem szokott gond lenni. Hát itt volt. Jött a botos-sánta biztiőr (hatvan és a halál között) és közölte, hogy nem lehet, mert nem arra való. De a cuccainkat berakhatjuk, hogy ne lopják el? Nemnem, menjünk szépen és vegyünk ki az éjjel közepén egy szobát a környéken. Meg a fszt! Pulover fölvesz, cipő lerúg, pokróc negyedbe hajtva leterítve az egyik üzemi bejárat előtti kőre, esőponcho párnának, arckendő szemre sötétíteni és tente.

Két és fél óráig, amikor is ébredni kellett, mert reggel jobban lehet haladni. Nézek körbe, egy fickó simán ott alszik bent az imamszobában kiterülve, mint a gyalogbéka. Anyád?! Teguh, Ray? Előbbi aludt valahol másfél órát, utóbbi ahhoz is hülye volt, így semmit. Óóó bazz... Jön továbbá a jó hír, hogy a tegnapi menet kicsit megzavarta a bendőmet, innentől kezdve lehet szedni folyamatosan a helyi kapszulás hasfogót, 3-4et naponta, amennyi a maximum. Guggolás, utazás vizes valaggal, juhéé! Teguhnak mondtam, hogy akkor az első megálló valamelyik bolt, ahol kaját lehet szerezni. Természetesen az ötödiknél álltunk meg, de legalább szerzett valami elérhetőséget egy kulcsmásolóhoz, aki kiszállt a parkolóba és akkora mester volt, hogy két különböző zárral is kompatibilis kulcsot gyártott Teguhnak. Nála ugyanis a csomagtartó és a gyújtáskulcs különböző, biztonsági okokból. (Egyszer megpróbálták feltörni a gépét, ez azóta van így.) Néztünk egy nagyot, aztán szaggattunk tovább. Csütörtök az első napja az újévi szünetnek, ennek megfelelően piac- és belföldi tursitahorda az úton. Mi hol megyünk? Közöttük, középen. Záróvonal, forgalom elől elzárt terület, útszél, semmi nem tilos, bármi játszik. Én magamban igyekeztem megidézni Faterom szellemén kívül Borbély úrét, a vezetőoktatómat Szűcs urat, Schumachert, mindenkit. Segíthetett a dolog, mert a nap kellős közepén leálltunk megint pihizni és előttünk kapott durrdefektet egy teherkocsi. Kivételesen nem szállt bele senki, de azt a félórát, amíg ők ott vakargatták magukat azt a sáv közepén élték le a tulajdonosaik, nem tolták ám le 4 méterre az út szélére. Én ekkor elszenvedtem addigi legtenyérbemászóbb árusát - egy kukát kerestem volna, erre megleptek hatan, hogy misztermiszter, vegyen már hat kiló szart tőlünk de most rögtön. Mondtam indonézül, hogy nemnem, erre kurvára megörültek és elkezdték jávaiul feltenni a hat örök kérdést az idegennek. Én meg utat törtem magamnak visszafelé és közöltem, hogy na akkor tünés. Elkezdtük csesztetni a térképet és eléggé elkámpicsorodva állapítottuk meg, hogy ma már nagyon indokolatlan lenne Denpasart megcéloznunk, a teljesíthetőnek az tűnik, hogy valamikor és valahogyan átkompolunk Balira és a kikötőtől nem messze találunk valami hajlékot. Ez volt a nap közepén, a továbbiakban még csak megpróbálkoztam venni valami italt ezen a szent helyen, ahol is az istennek nem akarta megérteni az eladó mama, hogy adjon egy üveg szódát és ne zsibbasszon már semmi mással. Szóltam neki indonézül, hogy nem értem amit mondasz mama, erre elkezdett jávaiul ugatni tovább és kihívott két másikat, hogy majd hátha a mennyiség és a pofámba röhögés jobb belátásra bír. (Elvégre ki hallott már olyat, hogy a szódát valaki tej nélkül issza, hülyék ezek a fehérek...) Igazuk volt, kicsit több, mint egy deci tőgymeleg szóda után inkább otthagytam őket. Közeledett az időpont, amikor be kellett jelentkeznem Skype-on Dórinál, hogy még nem dobtuk fel a pacskert. Mondom oké srácok, megállunk egy netezőhelyen és ott tartunk egy hosszabb pihenőt, mert ti még mindig nem aludtatok. Azidő alatt én elintézem a dolgom és megvesszük a vonatjegyeket hazafelé Surabayából, mert mégegyszer ezt nem játszuk végig, jó? Fasza. Megnéztem, lehet neten foglalni helyet, exekutive class van csak, de kedden az 130.000, vállaljuk? Hát izé... mondom fizetek 50.000-et a jegyekből, de ne ezen múljon már. Oké, csináljuk. A srácok alszanak nagyban odakint, én veszek egy italt és szenvedek a géppel mert sehogy nem tudnak mikrofont varázsolni nekem, de webkamera és üvöltő Adele-balladák azok voltak ezerrel. Dóri beszélt, én írtam. Illetve eljuttottam az igénytelenség és a gasztronómiai pokol mélyére: örültem, hogy rizst ehetek instant tésztalevessel. Az út további szakasza a tenger mellett vezetett, de ezt kevésbé tudtam élvezni, mert éreztem, hogy mindjárt elalszom a nyeregben. Ez még utasnak sem egészséges, de én ráadásul második napja vezettem, úgyhogy két óra után megint jeleztem, hogy akkor most pihenés van. Leálltunk az út szélén, a többiek a tengert nézték, nekem pedig egy öreg bácsi felajánlotta a "döglőpadját" pihenni. A döglőpad egyébként egy olyan intézmény, ami a férfi hatodik erénye (a lakás, a jármű, a feleség, a gyerek és a kanári után) és én is megdöbbentem picit - de elfogadtam. Olyan fél órán keresztül tartott a szemhunyásnyi idő, utána felkeltünk és mentünk tovább a nem tudom, hova. Teguh mesterék ugyanis úgy dolgoztak, mint a legkiválóbb katonai baromarcú szadisták - nulla alvás, minimális élelem, minimális víz, metabolizmust lehetőleg intézd út közben és ha nem mondunk neked semmit, akkor nem fogod tudni elárulni az ellenségnek. Szóval nem tudom, hol vagyunk, merre megyünk és meddig. Már régen túlvagyunk a Google Maps által az egész útra írt időkereten, azaz több, mint 20 órája vezetünk tisztán. A nap lement, kezdődött az éjszakai ámokfutás a retinagyilkos hülyékkel. Ez a mostani szintén azzal volt fűszerezve, hogy Ray vezetett és kezdte elölről a tegnapit - tehát semmit nem használt a finom rákérdezés nála. Dimbes-dombos szakasz, valami erdőben lévő úton, szemben meg vagy nyolc naprendszer csillaga jön szembe. 16 fényágyúnyi teherkocsi érkezett, köztük semmi szünet, így fél percig az előttem menő körvonalait sem láttam, utána is csak nagyon nehezen. Megérkezünk Banyuwangiba - ami ekkor még nem ám a város, hanem a kerület. Itt ugyanis divat a kerületet a legjelentősebb városról elnevezni, szóval simán haladsz 50 km-en át úgy, hogy azt hiszed, ez már a város, de mikor van már vége?! Ugyanígy éreztem én is, mondtam, hogy akkor most megállunk és eszünk, mert az se volt már vagy fél napja. De már mindjárt ott vagyunk a kompnál, nem-e lehetne-e... Nem bazdmeg, mert faszt se tudjátok, hol vagyunk, csak menni akartok, mint bolond az anyjának. De-de tényleg, itt a bapak is megmondja a büfénél, csak két kilométer és már ott is vagyunk. Na jó, ezt elég sokszor eljátszottátok már, szóval van egy ajánlatom: megyünk 5 percet, az kb. a két kilométeretek és ha nem vagyunk ott a kompnál, leállunk és nem teszitek zsebre, csak a fületeket, oké?  Itt azért nyeltek egy nagyot, mert elég morcosnak nézhettem ki a frissen beújított motoros arcmaszkom mögül - muszáj volt, a sima kendő egyszerűen kevés a semmilyen környezetvédelmi normát nem tűrő teherautók keltette tömény gázfelhőben. Tényleg, tök vastag fekete pamacsok-foltok-felhők lövellnek ki egy-egy gázfröccsre a kipufogóból. Mentünk száz métert és sikerült belefutni az eddigi legszebb látványba: két kilométeren át röfögtek és pöfögtek a teherkocsik, amik a kikötőbe akartak menni és a kompra vártak - a fenti környezeti jelenséget teljes erővel produkálták. Nem óhajtottam várni, elzúztunk mellettük az út szélén. Király, éjjel kilenckor megérkeztünk Jáva legkeletibb pontjára. Igazatok volt srácok, elnézést, kicsit fáradt vagyok már. Oké-oké, no problem. Most viszont menjünk, nincs idő pisilni, mert mozdul a sor és mennénk fel a kompra. Oké, menjünk. Az első helyre nem vettek be minket, de dokkolt ott egy második is, arra átirányítottak. Mennék szépen lépésben föl, állok a komp bejáratánál járó motorral, erre nekemtolat egy faszorrú papagáj a megpakolt teherkocsijával. Recseg a műanyag, üvölt a vezető magyarul. Szóban tarottam egy rövid felvilágosítást neki a családon belüli szexuális élet láthatóan káros hatásairól a magzat elmeállapotára, a faszi meg ücsörög benn nyugodtan a kocsiban. Körülöttem meg mondják, hogy no problem miszter. Örülök, hogy kilométerekről szarod le, hogy majdnem rámhajtott ez a barom. Elhelyeztük a gépet egy fél méter széles helyen, majd jött a következő meglepi: az egész napos izzadás és a "nem iszunk, mert nincs idő megállni" indonéz hozzáállás miatt úgy bekoncentrálódott a vizeletem, hogy az átkelés nagy részében a retyóban voltam és minden pisicsöppet éreztem, ami végiggördült a csövön. Ez a vécé egyébként is egy jelenség volt, mert westernkocsmás lengőajtón lehetett bemenni, a helyiség egy ember széles és oldalról majdnem nyitott, plusz az egyik piszoárt nem kötötték be a csőrendszerbe, hanem inkább alul kifolyik a pisi és a leöntésre szánt víz, átcsurog a padlón a másik piszoár alá (ahol ugye te állsz, tangapapucsban vagy jobb esetben zárt cipőben) és ott lefolyik a külső lefolyón. Adta magát a dolog elég rendesen. Kikötés után megegyeztünk, hogy innentől keressük a legközelebbi szállásra alkalmas helyet, sok már ez a közel 30 óra vezetés és 3 óra alvás. Oké, gyerünk. Két órát. De azért még előtte csak beinvitáltak egyenruhások egy kis szobába egy gépfegyver kiséretében, hogy akkor beszélgessünk. Mi a probléma biztos hogy úr? Beszél indonézül? (A kérdés logikus volt, révén Páldi úrtól megtudtam, hogy a balinéz rendőrök utaznak a fehérekre - bírságolásnak álcázott kenőpénzelfogadás szándékával -, de aki indonézül szól hozzájuk, az valami akkora csodabogár, hogy inkább nem piszkálják.) Mondom egy kicsit, de ha megengedi, behívom a barátomat, akivel jöttem, ő fordíthat nekünk. Hú, ez már kezdésnek kicsit erős volt az officernek, annyira leszakadt az arca, hogy fehér faszi indonézül beszél, indonéz baráttal és motoron Semarangból, hogy láttam az agyáról lerepülő ékszíjjat. Oké, hívjam. Van nemzetközi vezetői engedélyem? Hogyne lenne, tessék. Na, ekkor kezdte el keresni a kandikamerát... lapozgatja a könyvecskét, lerakom elé a magyart is - merthogy azzal érvényes - és felkészülök a porhintésre, hogy én mi mindent vezethetek ezzel. Egy kérdés nem hangzott el, visszaadták és sűrű elnézések közepette utunkra engedtek. Sötét volt, fáradt voltam, nyerő helyzetben, csak kibújt belőlem a kisördög. Megkérdeztem a mestert, hogy ez az oldalán lógó eszköz amúgy a Pindad SS-1-es újabb vagy régebbi változata? Szerintem itt kezdte el fejben fogalmazni a szabadságolási kérelmét az öreg, az arcát látva. Mentünk tovább, ahol is a kikötői rendőrség érkezett azzal, hogy akkor papírokat kérnek. 15 méterre az előző helytől. Nekem ugye útlevelem a bevándorlásiaknál, veszem elő a jogsit. Rámnéznek és intenek, hogy inkább menjek már. Oké, de velük vagyok, megvárom őket itt. Ja, jó. Teguhékat le akarták vámolni, mert Teguhnál nem volt ott az offline személyigazolványa, csak a jogsija - idéntől ugyanis elektronikus nyilvántartásra álltak át az indonézek személyik esetén, így nem is kötelező magaddal vinni. Kötötték az ebet a karóhoz a kedves balinéz rendőrök, amikor is kijött motorral (15 méterről!) egy vámos és nagyon röviden mondott nekik valamit ránk mutogatva, ami után mehettünk Isten hírével. Bali jól nézett ki sötétben is, szép a természet és az összes település szépen faragott és néhol festett betonszobros kapukkal van jelezve. Mint mondtam, két óra vezetés után leálltunk a következő Pertamina kútnál és jeleztük, hogy akkor mi most az imaszobában fogunk aludni. De azt nem lehet. De mi Semarangból jövünk tegnap óta, három órát aludtunk, nekünk lehet. Jé, akkor tényleg lehet. Fhuh. Gyerünk kaját találni este 11-kor az út szélén. Negyed óra séta után sikerült találni egyet valami mentális egészség-otthon mellett. Már nem érdekelt, enni akartam. Befaltam a tésztát, volt valami szárított izé is rászórva meg némi sűrűbb poros lé az alján, plusz lehetett meleg teát inni. Ezután szépen visszaslattyogtunk és elterültünk az imaszobában, mint a Nagyalföld. Ezt addigra rajtunk kívül még hárman már megtették és mindenki nagyon örült az általam felinstallált elosztónak, három telefont is töltöttek rajta nagyerőkkel. Mindegy apám, szájmaszk a szemre és alvás.

Reggel ötkor kelés megint, vakaródzás, tisztálkodás szájilag, indulás. SMS Zoli bácsinak, merre vagytok? Padangbai, a sziget keleti oldala. Szombafa, Denpasar elvileg két óra, lenne, egy óra míg átvergődünk, még egy óra míg odaérünk. Oké, dél előtt talán ott leszünk. Dimbesdombos út, harminccal hegynek fölfele küzdő teherautók, ordenáré füstfelhő, nyolcnál soha nem kevesebb dög egymás mögött, csak beláthatatlan kanyarok. Előzzél köccs. Hát, megcsináltam, de kávét nem kellett innom utána. Beértünk Denpasarba - pedig direkt úgy volt megbeszélve, hogy nem fogunk; de nem ez lesz az utolsó a mai napon - és közölték a srácok, hogy az van, hogy péntek a szent nap, újév van, nekik imádkozni kell és csak Denpában van mecset. Nekik meg az kell. Mondom jó, ha már idáig bebolondítottatok annak ellenére, hogy háromszor megdumáltuk, hogy elkerüljük - menjünk, nekem meg fosni kell de igencsak. Leálltunk a mecsetnél, ekkor jött az infó, hogy ja, ez amúgy minimum egy óra, szóval addig nekem szabadprogram. Uhh... jó, addig megnézem ezt a motorosdzsekis boltot itt nem messze. Hát, elég furán jártam ennyi vezetés után, viszont találtam egy érdekeset a mecsettől nem messze. Szakad rólam a víz, folyik le a napkrém, de a fekete asszonyverő trikómban azért besétáltam a nyitott boltba és körbenéztem a választékot. Találtam is egyet, ami még jó is lett volna rám, bár műanyag, de protektoros, teljesen hálós kivitel kiszedhető béléssel - 350.000. Az azért sok, főleg, hogy Semarangban egy másmilyen fajtát 120.000-ért láttam. Oké hugi, akkor majd máskor. Elhelyezkedtem az árnyékban a mecset mellett, nem tudva, hogy így erősen céltáblája leszek a helyiek érdeklődésének. Gondoltam, ha már mecset meg szent nap meg miegyéb, talán nem a fehérsasolás lesz a fő program - nem a faszt nem. Az asszonyverő és a szakadt farmer mindenkit érdekelt, a megragasztózott szemüveg meg csak hab volt a tortán. Próbáltam behúnyt szemmel nem rájuk figyelni, aludhattam is pár percet, amit ők kihasználtak és jól körém-mellém telepedtek. Ahogy Hadházi mondaná: "Azt izélom hogy elég izé vót ez a izé." Lement a móka, haladunk  tovább Padanbai felé, Zoli bácsival írásban letárgyaljuk, hogy van itt egy autópálya, azon menjünk, mert úgy csak egy óra az út és simán járható.  Óhohohó, hát ha az autópálya, akkor lecsavarjuk azt rövidebb idő alatt is és végre fürödhetek így a harmadik napon. Ebédeltünk egyet, próbáltam beszélni Dórival - természetesen nem sikerült -, majd megdumáltuk, hogy akkor autópálya. Ez volt a 3. alkalom, hogy ezt mondtam. Ray vezetett, kurvára nem arra ment, mint az indokolt lett volna. Belehajtott egy piac közepébe, kisutak, tökömlököm helyek. Dudálok, egy óra után, hogy álljunk meg de most rögtön. Sehol semmi, megy tovább ez a barom. Végül negyed óra szopatás után végleg eldurrant az agyam, megsarkantyúztam Vikit és szó szerint leszorítottam az útról ezt a faszt. Láthatták, hogy nagy lehet a gond, mert egy szót nem mertek szólni, én pedig erősen koncentráltam vagy tíz másodpercig meredve Viki tankjára. Először azt gondoltam, hogy vagy kétszer orrbacsűröm ezt az idióta egysejtű faszjankót, nem igaz, hogy harmadik napja ugatom neki, hogy értelmesen vezesen és elugattam neki már menet közben is, hogy A-U-TÓ-PÁ-LYA bazdmeg HIGH-WAY! Aztán arra gondoltam, hogy nekem még vezetni kell, ne sérüljön a kezem, inkább megvárom, míg leveszi a bukót és lendületből megfejelem a saját bukómmal. De úgy tisztességesen. Már kezdtem feszíteni az alsó hátizmaimat, hogy biztos ami tuti meglegyen az erő a mozdulatban, közben pedig angolul és magyarul üvöltöttem vele, hogy de nem elugattam nekem a bazdmeg, hogy a telibevert autópályán menjél, ne a szervízúton?! Hogy ne hegynek felfelé menjél, amikor a mi utunk víz mellé vezet? Hogy ne hátulról kelljen a szemed állásából megsaccolnom, merre akarsz kanyarodni, hanem használd azt a kurva indexet, ha már nem kerül semmibe? Meg lehetett szeppenve a társaság ezután, mert csak annyit mertek nyögni, hogy de ez a jó irány. Honnan tudod bazdmeg, senkitől nem kérdezted meg, csak mész előre, mint gyerek az anyjába és reméled, hogy jó helyre lyukadsz ki. Megkérdeztünk egy arra kerekező öreget, egyenesen kellett menni. Mondom ne csinálj úgy, mintha ezt te tudtad volna! Oké, menjünk tovább - pár percet az autópályán, mert utána le kell kanyarodni valami kis pöcsöm falu felé megint. Jön az SMS, hogy Zoli bácsit felkente egy hullám a sziklára, nagy baja nincs, de azért kórházba kell menni kötözésre, mert van mély vágása is. Ez persze csak Padangbaiban derült ki, mi pedig megismerkedtünk a balinéz hiénákkal. Aki ugyanis azt mondja, hogy ők milyen kedves és aranyos emberek az simán vagy hülye, vagy hazudik. Ahogy megállsz, megrohannak, hogy vegyél valami szart vagy menjél masszíroztatni magad. Mert olcsó. Nem számít, hogy már vagy három szarongot vettél ugyanattól a faszitól, egy óra múlva megint ott ül a nyakadon, hogy vegyél. Mondod, hogy nem. Oké, és leül melléd, majd meredten néz rád. Tíz perc múlva megkérdi, hogy honnan jöttél? Nem akarsz egy szarongot? Nem? Biztos? Pedig olcsó. És balinéz masszázst? (És közben fogdos és gyúrogatja a karodat.) Szállást? Kurvaanyámat? Én ezt csak elmondásból és a többiektől tudom, nekem olyan jól sikerült az antrém, hogy békénhagytak: megálltunk motorral és mivel jöttek az esőfelhők, én egy bezárt warungos sátra alá állítottam. Egyből megjelent egy mama meg egy bapak, hogy hát ez? Mondom, mi van vele? Be vagytok zárva, mindjárt jön az eső, ki ne találjátok már, hogy pont most akartok kinyitni?! Öt percet kibírtok. Mindezt elfelé sétálva. Ja, oké. Kicsit később megálltam egy helyen, abban a pillanatban jön már oda, hogy miszter, szállást keres? NEM. Ja, oké. Jön a mama, őt már nem vártam meg, csak intettem, hogy tünés innen. Ja, oké. Levetkőztem gatyára és bementem fürödni a halászbárkák közé. Ekkorra már hírem lehetett, mert még a gyerekek is húztak az irányomból. Nem szép, de a harmadik napi szopóálarc után a végletekig ki akartam élvezni az "Angry Hungarian Style" előnyeit. Fantasztikusan jólesett kimozgatni az izmaimat és lemosni kicsit a rámrakódott kátrányt, szenet és egyéb ganét (ejtsd: "az út porát"). Mire kiértem, megint eltört a szemüvegem, ekkorra már megcsinálni sem maradt se erőm,  se kedvem. Idő közben odajött egy vén ausztrál fasz, és elkezdte nézni, mit csinálok. Mondom segíthetek, ez az ön motorja? (Letettem az eszközöket az ülésre, ami egy fokkal jobb, mint amikor az indonézek ráülnek nagy pihenés közben.) Igen, reméli, hogy az övé és azt nézi, hogy mennyi pillanatragasztót csorgatok ki az ülésre. Úszás után nyugodtabb voltam, nem üvöltöztem vele, csak mondtam, hogy ja, azt nézheted nyugodtan apó. Mert hogy ő ezzel ma még haza akar menni és nem akar ráragadni. Mondom rendben, hozzak nagyítót is hozzá? Nem, azt hiszi, oké a dolog. Szerintem meg fogom tudni javítani így a szemüvegem. Két napja így javítom, látok rá esélyt. Oké, akkor ő most megy. Helyes. Végül az ötödik kísérletre sem sikerült megfogatni a dolgot, így benyomtam az egyik pár egynapos lencsét és mondtam Teguhéknak, hogy akkor irány vissza Denpába, mert Zoli lassan végez a kórházban. De most én vezetek. Visszamentünk a motorokhoz, közben megérkezett a komp Lombok szigetéről, tele hátizsákok zombi ausztrál turistákkal, akiknek se esze, se empátiája nincs, csak mennek amerre ők akarnak és úgy váltják meg hátizsákkal a világot, hogy az előre befizetett utakon csinálnak úgy, mintha hatalmas világutazók lennének és a legnagyobb kalandjuk, hogy 16 éves kisbusszal közlekednek a városok között. Átsasszéztunk közöttük, a warung azóta sem nyitott ki és senki nem jelent meg előttem, hogy akkor ez nem öt perc volt. Felvezettem Rayt az autópályára és elkezdtem én is 90-nel menni, mint ő. Simán elmaradt, én meg várhattam egy kereszteződés után rá. Ekkor megjelent a semmiből egy rendőr, hogy mi helyzet. Mondom indonézül és angolul, hogy Denpasarba megyek és várom a barátaimat. Van-e nemzetközi vezetőim? Van, tessék. Ja, nem kell ám nagyon, csak kérdezte. Honnan vagyok? Semarangból jövök harmadik napja motoron. Uhh. Hát, hitte is meg nem is, de gyorsan elköszönt. Megjöttek Teguhék is, az autópályáról nem engedtem letérni őket és tényleg kevesebb, mint egy óra alatt bent voltunk Denpasarban. Elvergődtünk a kórházig, ott vártunk egy kicsit Zoliékra, aki meg is jelent szupermenköpenyben - hogy védje a sebeit. Megdumáltuk a dolgokat, mindenki szabadjára lett engedve, én pedig csatlakoztam a magyar kontingenshez - Kitti barát mint helyi erő és szállásadónk, Nóri és sofőrje - a legtapasztaltabb motoros - Tomi. Felkerekedtünk, mert hogy baromi közel lakik Kitti - és tényleg. Vettünk estére pár dolgot a Circle K nevű üzletben, mert a többiek azt találták ki, hogy bundáskenyér lesz a vacsi. Én meg, hogy sörözni fogok és addig is eszek egy poharas levest. Ill. felfigyeltem, hogy Balin lehet szivart venni a boltban, de szigorúan Yogyakartából valót - csakúgy, mint batikolt göncök esetében. Nem találtam sehol helyit. Este aztán beszélgettünk kicsit, megkajáltuk a bundáskenyeret, ami nagyon finom volt - és nem csak azért, mert akkor már minden az lett volna -, majd mindenki ellépett aludni meg zuhanyozni. Én egy laza félórát töltöttem a víz alatt, mindenemet átvakarva, vastag fekete ganét csavarva ki harmadjára is a zoknimból. Kitti kötötte az ebet a karóhoz, hogy a tényleg nagy szobájában aludjak a másik dupla matracon - úgy, hogy ők közben Zolival frissen lettek egy pár, ami azért bemondás nélkül is látható volt. Mondom, azt biztos nem. Dede, ő van itthon. Mondom jó, akkor légy oly kedves, értsd meg, hogy nekem most keményebb helyre van szükségem, mert hason kívánok aludni, lévén a valagam olyan állapotban van, mint a tatárbifsztek és engedném kicsit regenerálódni, meg könnyen előfordulhat, hogy vagy én vagy Zoli horkolni fog és ne csesszük el egymás estéjét. Nagy nehezen elfogadta, én elrendeztem a dolgokat és a fedett, de egyébként nyitott konyhában álomra hajtottam a fejem a megszokott módon. 

A bejegyzés stílusa Jack Kerouac - Úton c. regényét hivatott megidézni. Erről azt kell tudni, hogy a kézirat egy bazi nagy papírhenger volt, hogy az olvasót ne zavarja meg gondolataiban a lapozás és az olvasás élménye jobban visszaadja az út végtelenségét és monoton ismétlődését. Gondoltam, ezzel jobban tudom éreztetni, milyen hosszú volt egy-egy nap.

Mint említettem, Rózsival a vége felé már nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Hiába mászkáltam vele szakemberekhez, párterápiára meg szépségszalonokba, már nem tudtuk felmelegíteni ezt a dolgot. A szombati incidens után - mikor is kétkilométerenként leállt alattam, mert valami miatt nem bírta az esőzést - nagyon komolyan elgondolkodtam a házasságon belüli erőszak létjogosultságán az esetünkben, még az is megfordult a fejemben, hogy elhajítom az út szélén és inkább gyalog megyek haza. Végül ezt nem tettem, mégpedig az egyik legaljasabb ok miatt: mert pénzem volt benne, amit nem akartam veszni hagyni.

Hétfőn azt megpecsételődött a szimbiózisunk, mert sehogyan sem akart beindulni - még úgy sem, hogy sebességbe tettem és megpróbáltam betolni. Ez a tehén annyira nem akart kötélnek állni, hogy a végén el is zúgtunk az udvarban, a házinéni nagy aggodalmára. Eltoltam ezt a tehenet a javítóhoz, mondtam, hogy nem indul, nézzék már meg, mi a szar van vele. Oké miszter, délután négyre kész lészen. Így esett, hogy újra angkotba ültem és nem emiatt nem volt felhőtlen az örömöm. Főleg, amikor láttam, hogy mögöttünk a felezővonalon haladó két nagyeszű robogós csutkára egymásnak megy frontálisan. Ezt egyébként nem igazán értem, hogy tudták összehozni, hiszen látták, hogy jön a másik. Valószínűleg a két sündisznó-egy odú elven mindkettő úgy gondolta, nem tud kitérni. (Hozzáteszem, az átlagsebesség ezen a szakaszon valahol 20-30 km/h környékén mozog.)

A suliban lezavartuk a kötelező köröket, én pedig aktív levelezésbe kezdtem Apuval a motor ügyében. Ő közölte, hogy akkor most ideje volna befejezni a bohóckodást ezzel a motorral és elég pontosan körülírta, hogy szerinte milyen technikai adatokkal rendelkező gépet kéne szereznem - és lehetőleg újat. Még azt is felajánlotta, hogy kifizeti, csak hagyjam már a francba ezt a mostanit. Ez elég nagylelkű ajánlat, kicsit túlságosan is - de igaza volt, tényleg nem lehet hiúsági indokokon kívül mással alátámasztani, miért ne fogadnám el. Így aztán hétfőn leléptünk a Simpang Lima (kvázi-tükörfordítással: Oktogon) egyik plázájába prospektusokat vadászni és megnézni a legújabb James Bond filmet. Itt azért eléggé meglepett, hogy az indonézeknek még a mozikultúrájuk is ennyire hiányos. Az egy dolog, hogy az átlag indo még arra sem képes, hogy filmnézés közben ne kezdjen hangosan horkolni, csetelni vagy telefonálni - a zseblámpás teremőrnénit és a kimászkáló arcokat nem is említem -, de hogy maga a mozi ennyire szakszerűtlen legyen! Kezdődött azzal, hogy elég lehetetlen méretű kajacsomagokat árulnak még az én belemnek is, pedig én nem szeretek kajálni filmnézés alatt. Aztán jött a helyi szokás, mindent túlhangosítanak és túlhűtenek - így a mozitermet is. Őszintén szólva nem gondoltam volna, de pulcsiba kell moziba menni legközelebb, mert simán lehűtik a termet 18 fokra - szemben a kinti 30-cal. És a dolgok csimborasszója: az indonéz gumiidő a filmkezdésre is vonatkozik! Tehát az egy dolog, hogy még a mozi órája szerint sincs kezdésidő, de mire leültünk, már javában ment a film első 2-3 perce. Amikor nálunk a reklámokat kezdik adni, akkor ők már bizony a filmet nyomják. Ez mondjuk eléggé fölidegesített - de film maga jó volt. Utána ettünk egyet az Oktogon "híres" kaja-karéjján. Ez azt jelenti, hogy egy soron egy csomó utcai kajálda van utcába rendezve sátortető alatt. A többieknek nem ízlett a dolog, szerintem olcsó volt és elég oké is.

Rózsiról menet közben kiderült, hogy valami gyertyacserével és egyéb motorbuzerálással megoldották az aktuális hisztijét, de ekkorra már világos volt, hogy mennie kell. Már csak a leváltó típuson gondolkoztunk Apuval. Én próbáltam volna az olcsóbb megoldásnál maradni, ő pedig újat akart továbbra is. Mivel esedékes volt az olajcsere Rózsinál, így azt megejtve elvittem Teguh mesterrel a kereskedésbe kedden és hát bizony helyi viszonylatban elég csúnya alkudozásba kezdtünk. Én próbáltam nem a kollégái előtt kérdőre vonni a jóembert, aki eladta nekem a gépet - de ő nem nagyon akart eltávozni a szemük elől - igazából elég idegesnek tűnt az ideges fehér miatt - szóval mint utólag kiderült, a kínai főnöke előtt kezdtem el ujjal bökdösni a szíve felett és elmagyarázni, hogy az a szar, amit rámsózott hányszor állt le alattam és hányszor döglöttem meg majdnem emiatt. Végül az is kiderült, hogy a főnök ért - és egy kicsit beszél is - angolul, de Teguh mester azért szorgalmasan fordított is indonézre. Rövidre zárva, az alkunk a következő lett: visszaveszi Rózsit teljes áron és bizony-bizony lecsökkenti az új motor árát a Rózsira költött összeggel, plusz némi fájdalomdíjjal. (Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy körbejártam a környéken, megkérdeztem a kívánt motor árát és abból lecsaptam egymilliót. Ezután közöltem a főnökkel, hogy ennyiért fogom megvenni a gépet tőle; ha szórakozik velem, máshol költöm el a pénzem. Értette.)

Megállapodtunk, hogy 18,5 millióért elviszek tőle egy Yamaha V-ixion-t, ami 5 hónapos, 13.500 km van benne és elég pofás. Ezen kívül azt is elmondtam, hogy akkor most elviszem egy próbakörre a gépet, hátha kiderülnek a turpisságaik. Teguh mesterrel nyeregbe pattantunk hát és mentünk vele egy kört. Ezidő alatt láttunk drága hotellel szemben tökmeztelenül sétáló indonéz nőt egy zöld takaróval, az őt és a forgalmat irányító rendőrt - és rájöttem, hogy ez a pár hónap félautomata vezetése elég csúnyán nyomot hagyott a váltási képességeimen, de percről percre javult a dolog és a végén már elég jól ment. Oké, levajaztuk a dolgot a főnökkel - otthagyom Rózsit, elviszem Vikit (elsőre Macának vagy Ildinek akartam hívni, de mivel van ilyen nevű ismerősöm, ezért inkább a V-ixionból eredeztettem a nevet) és a forgalmiját (amit elsőre rutinosan nem akartak odaadni, de én meg jól elkértem), a szerződést és a pénzt meg kicsit később cseréljük ki. Elvittem egy márkaszervízbe is olajszintet nézetni - mert ami van szintező, az tuti nem alkalmas erre, a csere után is üresnek mutatja az olajtankot -, egészen meglepődtem a színvonalon és azon, hogy majdnem ugyanannyiba került, mint a nem-márkaszervíz, viszont itt egy csomó más dolgot is elvégeztek és ellenőriztek a motoron grátisz. Pl. meghúzták a láncot és csekkolták a futóművet is, így tényleg combosabb lett Viki. Én a nagy megelégedettségemben elmentem ruhákat venni, mert egyrészt kellemes akció volt a plázában, nekem meg ellopták egy zoknimat (Zoli bácsiét is, gyanítom a nagy költözködésben a szembeszomszéd neje magához vette), a gatyáim is kezdenek rongyolódni - plusz az új motorhoz rosszfiús külső is jár, úgyhogy vettem két fekete ujjatlan "sportatlétát" - azaz asszonyverő trikót. Ez és a szaggatott farmerem szerintem egy ideig elég badass-külsőt fog kölcsönözni - akartam még venni protektoros dzsekit is, ha már jön az esős évszak, de természetesen nincs a méretemben. Úgyhogy marad ez meg a "szigorító", azaz a napszemüveg.

Azóta voltunk esküvőn - semmi érdekes, áll a fiatal pár a színpadon és mindenki kezet fog mindenkivel majd fotózkodik, végül lehet menni kajálni. Se táncolás, se egyéb móka, csak a kötelező jelenlét. Voltam motorozni este utassal - a körfogalom nem az indonézeknek van kitalálva, lévén rohadtul nem engedik se ki-, se belépni a többi vezetőt a forgalomba. Ebből lett is egy kisebb kalamajka, néztünk is egymásra a kedves női vezetővel - én felemlegettem neki a családtagok közötti szexuális életből származó defektjeit, ő pedig elégedetten nyomott egy dudát reája. Ezek után a szombati forgalmi rémálom - esküvői szezon van, minden hétvégén van legalább 6-7 esküvő és oda mindenki kocsival vagy motorral akar menni, igazi kilométeres dugókat okozva - csak a hab volt a tortán. A líbiai srác (a karimuni kirándulásról ismert horkoló Ahmed) kocsija egy előtte fékező idióta miatt orrban pöppet megsérült, úgy gyűrődött össze a motorháztető, mint az alufólia; ill. két motoros ment egymásnak 100 méterre a forgalmat irányító rendőrtől, jókat vigyorogtak egymásra, elnevetgéltek, hogy "nahát, láthattuk volna egymást, de csesztünk körbenézni, most meg összementünk, hehe, milyen vicces!"

Nagyjából így csörgedezik most az élet, letekertünk Vikivel együtt már több, mint 180 km-t a városban és ha minden jól megy, két hét múlva lelépünk Yogyába Teguhval a laborcuccaiért, szóval az első túra is meglesz vele rövidesen - Zoli bácsi legnagyobb örömére, mert lehet, hogy megint meg kell kérnem, hogy csövezhessünk a lassan kiürülő házukban. Ma természetesen megint nem sikerült beérnem magam az újságokkal, de azért remélem, szavakat fogok tudni még tanulni, mert már nem bízom az iskolai okításban.

A karimuni kirándulásnak elég hullámzó volt a teljesítménye turistaként.

Először is mindannyiunkban tudatosult, hogy a nyugati "konzumlázadó" és "lavórvagány" utazgató és unatkozó középosztálytól kezdve a kelet-európai diákig szinte mindenki a Lonely Planetet használja és pontosan oda akar elmenni, ahová ez a könyv mondja. Ez a kezdetekben még jónak bizonyulhatott, lévén egy alapvetően hátizsákos turistáknak szánt kiadványról van szó, amit az adott országban élő külföldi utazók szerkesztettek/szerkesztenek - de mára ez a helyzet megváltozott. Amiről az LP az írja, hogy érintetlen és alig ismert, az valójában a fenti réteg által sűrűn látogatott és mainstream látványosság lett. Érdekes helyek viszont simán kimaradnak a könyvből - pl. a Guci fürdő/vízesés a brebesi kirándulásunkról, magáról a festői Brebesről és Purwakerjo-ról nem is beszélve. Szóval aki még mindig elhiszi, hogy az LP különleges helyekre fogja vinni, amivel le lehet nyűgözni otthon a többieket és nagy világutazónak érezheti magát tőle az ember... az pontosan benyalta a "ti mind egyéniségek vagytok" marketinget és kezet foghat közel kétmilliárd társával a glóbuszon.

Amit viszont igencsak élveztünk, az a kilátás a karimuni részre (képek és videó a 4shared-en) - természetesen sehol nem szerepelt az LP-ben. Pedig még egy bálnacsontvázat is felvittek a hegyre, tökéletesen indokolatlanul. :) Természetesen a tájon hatszázmillió fotó készült, mindenki csak a sajátjára esküdött.

Láttunk elhagyatott fehérhomokos tengerpartot is a sziget másik csücskében, voltunk "lakatlan" szigeten - amin lakat is volt, meg egy rakás tyúk is, mert a halászok és a turistakalauzok rendszeresen ide kötnek ki megkajáltatni a népet. Mindegyik eléggé képeslaptéma, de képen a látvány szebb, ott meg valahogy más érzés.    

Voltunk aztán még snorkelezni - vagy szabadtüdővel búvárkodni, mert ez a snorkeling nekem nem szimpatikus kifejezés. Az is tetszetős volt, de azért megállapítottuk, hogy Cousteau kapitány filmjei varázslatosabbak és Attenborough  úr narrálása nagyon hiányzott ehhez az élményhez. A korallok szépek voltak néhol, de elég sok volt a döglött, az viszont pont úgy nézett ki, mintha egy vízalatti kutya vagy macska össze-vissza szarta volna a tengerfeneket - részmegoldásként pedig a mindenféle méretű és színű halak ezt kezdték el kajálgatni. Találkoztunk bohóchallal és különböző vitorláshalakkal, sügérfélékkel és keszeg-hasonmásokkal, valamint természetesen a rajban mozgó kishalakkal. Én eléggé elhúzódtam a többiektől, ezért láttam közepes méretű tüskésráját is néhányszor - a többiek meg nemtom, mivel múlatták az időt, mert akkora csapkodást rendeztek, hogy a halak menekültek minden irányba előlük, ők meg természetesen üldözték őket. Lehet fogadni, ki nyert...

Ja igen, úsztunk feketefoltos szirticápákkal. Mondjuk ez megint romantikusabban hangzik, mint amilyen volt - átmentünk a szomszéd sziget egy kiépített öblébe, ahol tartanak cápákat a turisták kedvéért. Volt ám nagy sivalkodás meg lélegzés, úúúúúú idomított, túletetett cápák közé fogunk merülni a derékig érő vízben, úúúúúúú mekkora bátor hősök vagyunk úúúúúúú.

Számomra azért volt érdekes ez az élmény, mert eddig azt hittem, hogy azért a cápákat viszonylag hamar ki lehet szúrni a vízben - hát a nagy túrót! Mire meglátod, már csak a szar tud vigyázzba állni benned és rajtad van. De ezek elég nyugiban úszkáltak körülöttem - mert kb. én voltam az egyetlen, aki nem kergette őket. Kartávolságon belül lenni egy olyan ősi döghöz, ami a dinók kora óta igen keveset változott elég meghatározó tapasztalat, pláne a saját természetes közegében. Az egyik cápa olyannyira lenyugodott, hogy lesüllyedt 2 méterre tőlem a fenékre pihizni egyet - közben meg tekingetett körbe és nagyban áramoltatta a vizet a kopoltyúin. Először azt hittem, döglődni kezdett, de aztán még mozgolódott, szóval gondolom, rendben volt.

Hajóztunk kicsit, gyorsan és lassan, nagy hajóval és csónakkal is, merülgettünk, megpirultunk - krém ide vagy oda - voltunk strandolni. Van itt egy Nirvana Beach nevű hely, ami egy hotel partszakaszát jelöli. A hotel maga szintén képeslapokról ismert nád/szalmatetős sötét fából gyártott építmény, faragott robosztus bútorokkal és egy csomó Buddha- és bódhiszattva szoborral. A lányok miatt kaptunk egy meghívást a helyi DJ aznap esti bulijára, de szinte biztos vagyok, hogy csak akkor találták ki, hogy lesz ilyen, amikor megjelentünk a színen. A tengerpartra belépőt is szedtek ám, amiért cserébe nem járt semmi - se átszitált homok, se takarítás, de lehettünk szivesek leülni a napozóágyra és a padra. Az ár 12.500 per kopf - amit az egyik délután nem csekély verbalizált felháborodásomra (egy óra múlva sötétedik a töküres tengerparton, ahova csak mi mennénk és persze hogy teljes árat akartak kérni, ami tuti, hogy zsebbe megy) mérsékeltek a felére. Nem kívánom részletezni, hogyan, de elérhetővé vált számunkra az épület tetején elhelyezett penthouse lakosztály/szoba is, saját erkéllyel és elég jóféle kilátással. Itt rögtön beindult a többiek fantáziája a valódi hivatásomra nézve (még mindig nehezen hiszik el, hogy aktatologatóként végeztem), valamint Zoli bácsival megállapítottuk, hogy ez tökéletes helyszín lenne a készülő indonéz filmje, a Nasty Goreng számára. (Lehet tippelni, ilyen névvel milyen filmet akarunk forgatni.) Tervben volt, hogy itt alszunk az egyik este, de ez végül elmaradt fáradtság és a komoly őrizet miatt - a helyiek szerint nemrég terroristák kötöttek ki a parton és ezért nem lehet ott aludni. Szerintem ez akkora hazugság, hogy választást lehetne nyerni vele...

Szóval volt jó és rossz része is a túrának, de mindenképpen jó volt találkozni újra rendes és értelmes arcokkal és picit jobban megismerni egymást a Kurultaj tagjaival. Hazaérkezésünk után feltettük a surabayai kontingenst egy pandás buszra, Zoli bácsiékkal pedig igazi trópusi esőben, szétázott gyújtással tekertünk hazáig motoron. Rózsi csupán öt alkalommal állt le alattam, valamint Zoli biztonsági okoból nem akart 20-nál többel menni, mert Andy kövér segge és a gurulós bőröndje is az ő mociját nyomta. (Mekkora istentelen barom már az az ember, aki kis gurulós bőrönddel megy hajókázós-hátizsákos kirándulásra, majd a legnagyobb esőben 5.000 rúpia (gyenge forint mellett is 116 FT) leperkálása helyett szivat egy ismeretlent azzal, hogy hurcolássza egy ismeretlen városban, majd még kommentálja is a vezetését?!) Végül hazaestünk, elrendeztük a szobákat - Petra és Ana aludt valahogyan Andynél, Zoli és én pedig a saját szobámban. Én felajánlottam nekik, hogy alszom a folyosó végén a beugróban (ezen a szálláson ez nem veszélyes, gyakorlatom is van már kövön alvásban és nekik ki kellett volna pihenni magukat a visszaút előtt), de ezt nagyon nem akarták elfogadni. Ő dolguk.

Szombaton este még bejelentkeztem Dórinál és a korai fekvést elkerülve éjfélig felváltva ültünk a gép előtt Zolival. Másnap hajnalban ők elindultak, Enikőék megérkeztek a saját városukba, én pedig egy hét után végre matracon aludhattam egy kiadósat. Aztán végigskypoltam a napot majdnem mindenkivel, leadtam a mosnivalót és kajáltam egy jót. Előző este is megtettük már ezt, de mivel túl későn állt el az eső, a biztonságosnak mondott kajáldánkban már csak a maradékokból gyártották azt, amit tudtak - plusz vettem egy sült csirkét KRUMPLIVAL! a KFC-ben, mert már nagyon kellett az értelmes kaja. Zolinak bemutattam Inu-t, a szomszéd kutyát, akivel egy ideje már barátkozunk rácson keresztül. Elég szép zsemleszínű állat, csak hát el van picit hanyagolva a lelkem. Fajtáját tekintve valamilyen labrador vagy ahhoz hasonló állat lehet - Apu mindenesetre nem kedvelné, mert a jövés-menés miatt gyakran ugat. Én megmondom őszintén, inkább a kapunyitásra meg az ablakom alatt érkező és távozó motorokra szoktam felébredni reggel, nem rá.

Hétfőn (11.05.) aztán jött az igazi mélyütés: Rózsi sehogyan sem akart indulni...

(Igen, ez direkt ilyen tévésorozatos befejezés - cliffhanger, ha menőzni akarok -, a továbbiakat majd kicsit később, ha lezárult a folyamat. :) )

A posztban szereplő képekért utólag is köszönet Mészáros Enikőnek!

Egy október végi hétvégén komoly trauma érte Semarang kikötővárosát: a Megbocsátás Ünnepe utáni forgalmi dugókon átverekedve megérkezett a magyar Kurultaj Light csapata néhány idegenlégióssal kiegészítve. Enikő és Ági a szlovák Helenával kiegészítve Surabaya felől támadt, míg Zoli bácsi a nem gyengés faj/farsúlyos román Ana Marica-val és a fiatal Teréz anya szexualitását magán hordozó cseh Petrával Yogyából és az Ungaran hegy felől támadt, utóbbiak ráadásul saját motorral érkeztek. Ez szerintem a kelleténél merészebb vállalkozás volt, de hát nem az én bőrömre ment és végül nem történt baj velük - bár Petra mellett elütöttek valakit idefelé jövet.

Sötétedés utánra összegyűlt a csapat a mégicsak kisírt szálláshelyükön... ami a Tembalang campus közelében lévő koli VIP szobáinak képében jelent meg. Duplaágy, légkondi, saját fürdőszoba és mosogató. Ha még hűtőjük is lett volna, tényleg ottalszom velük. Mindenki megismerkedett mindenkivel, bemutattam nekik Master Teguh-t és ittunk egy jóéjtsört, mert mindenki baromi fáradt volt az utazástól.

Hétfőn aztán indult a fejtágítás, ami nem teljesen olyan volt, mint vártuk. Így konkrétan a beharangozott tudományos fokozatokkal bíró előadók olyan szemináriumokkal örvendeztettek meg minket, hogy az elején egymásra néztünk, hogy ez most komoly?! Sokszor egy érettségi szintjét SEM meghaladó prezentációt kaptunk, ami azért eléggé kiábrándított. Az egyetlen valamire való rész az volt, amikor egy biokémikus azt ecsetelgette, hogy azért kell megőrizni változtalan formában a karimunjawai korallmezőket, mert egy csomó nagyon hasznos vegyületet lehet az ottani növényekből és állatokból kinyerni. Ezeket szintetikus úton baromi nehéz előállítani és a természetes kiválasztódásra a vízhőmérséklet és a sótartalom is hatással van. (Sőt, létezik biológiaiminta-turizmus is, ami a modern kémkedés egy válfaja szerintük: idejönnek ügynökök turistaként, begyűjtik a mintákat, kiviszik az országból és ott kivonják az új anyagokat és azokat felhasználják saját kutatásikhoz.)

Negatív oldalon két előadás maradt meg: - az egyiknél még kérdéseket is tettem fel, amikre jó hosszan nem válaszolt az előadó (pl. miért szövegelünk mi itt a fosszilis energiák leváltásáról az iparban, ha az átlagember is műanyagot éget napi rendszerességgel?). Ez azért fájt, mert egyszerűen és érdekesen lehetett volna eszmét cserélni, a mi tapasztalatainkat pedig felhasználhatták volna a kutatási anyagban. De nem, ők végigszajkózták a liberális zöld maszlagot (szélmező és naperőmű-mező kell a szigetekre a zöldenergia miatt; még akkor is ha ezek teljesen életszerűtlenek itt). Amikor megkérdeztem, hogy hogyan akarják elérni az impozáns céljaikat (2025-re több mint duplájára akarják emelni a zöldenergia arányát a gazdaságban), annyit mondtak, hogy megvan a potenciál, de nem mond konkrétumokat, mert máshol hagyta a papírjait. Ez mi?!? - a másiknál pedig elvileg egy történész magyarázta nekünk, hogy a csúnyagonoszgazvéreskezű, mocskosbüdösdespotanyugati kereskedők megérkezéséig itt bizony olyan civilizáció és birodalmak léteztek, hogy csak na. Tudtak például hajózni kivájt fatörzseken! Meg kereskedtek egymással! Sőt, meghódították az egész délkelet-ázsiai térséget, nyilván szép szóval és nem vérrel és tűzzel. Na de aztán jöttek az [eposzi jelző] kereskedők és többet ígértek a termékért és mindent felvásároltak. Ezek a szegény helyi kereskedők meg a nyugati pénzekért mindent el is adtak és azóta már nem szegények. Nem akarok nagyon mélyen belemerülni a kolonializmus bírálatába, de az tény, hogy elég kemény és sokszor véres kézzel intézték a külföldiek és a helyi elit tagjai az elnyomott népek dolgoztatását. Ha viszont ez nincs, itt még mindig bambuszból és pálmából épült házakat gyújtanának egymásra a népek a szomszéd kókuszfában lakozó szellem utasítására. (Ahelyett, hogy Amerikába és a nagy ázsiai egyetemekre mennének cserediáknak félévekre vagy teljesidős képzésre tanulni.)

Nem ragozom, a "csopimunka" nem csillogtatott meg sok reményt - de akkor még nem tudtuk, hogy ez végig ilyen lesz. Este még elcsattogtunk motorkonvojjal a semarangi nagymecsethez meg kajálni egy jót a kedvenc helyünkre.

A konvojozás pocsékul ment az elején, Teguh vezetett, ami nála azt jelentette, hogy kilőtt valakivel és nem nézett hátra csak nagysokára. Ez egy csomó embert önjelölt GPS-szé változtatott és mindenki ment mindenfelé. Végül összetalálkoztunk a lakásunk közelében és onnan már rendezett sorokban haladtunk, ami feldolgozhatatlan volt a helyi motorosoknak - minduttalan befurakodtak a félméteres közökbe, amiket követési távolságként hagytunk. Tetszett a népeknek a kilátó és a mecset épülete is, olyannyira, hogy néhányan elszenderültek a bezárt ajtó előtt. Mások meg kajások voltak már nagyon, így rosszarcúként indulást vezényeltem. Az alvók kicsit húzták a szájukat, de a kaja és a holnapi út fáradalmainak említése mozgásba lendítette a gépezetet. Ettünk egy jót - a soto ayam mindig nyerő -, Ági pedig közölte, hogy neki rossz a gyomra és banánt akar enni. Oké, én vagyok a házigazda, gyerünk banánt venni éjjel 22h-kor. Nem ragozom, meglett - majd közölte, hogy de ő csak egyetlen darabot szeretne és olyan otthonit ha lehet. Nem lehet és csak fürt van kb. 300 forintért. Jaj, de az neki nem kell akkor. Mostmár egyed bakker, fizetem a felét csak hozd el holnapra, jó lesz a hajóút előtt nekem.

Éjjel hazatéptem, tankolással együtt megvoltam 25 perc alatt, Rózsi sikítva rohant 70-nel az éjszakában... majd másnap reggel is kétszer, mert ugyan mindent bepakoltam, eszembe jutott, hogy a búvárkodáshoz jól jönne a kontaklencse, ha már Zsiga volt olyan rendes és szerzett nekem. (Ezúton is köszönöm szépen, tényleg jól jött! És kellett az erősebb változat.) Az a meglátásom, hogy éjfélkor és hajnali 5-6:30 között egészen élvezetesen lehet haladni - mert nincs forgalom. A suli rendelt ugyan buszt, de az elég kicsit volt nekünk és a csomagoknak, így az iskola saját járgányával mentünk - ami szemre pont ugyanakkora volt, de hátul a lépcsőhöz beraktuk a hátizsákokat és így volt lábtartónk is. Zoli bácsival "férfimódra okosakat mondtunk" hátul, majd beszenderedtünk. Én arra ébredtem, hogy a testem elemelkedik az üléstől és elindul a mélybe a hátsó lépcsőkre - sofőr úr lassítás nélkül vette a híd előtti fekvőrendőrt. Majdnem a seggembe állt az egyik túrahátizsák, így némileg zaklatott hangom megkérdeztem angolul hogy "Vezessek én?!" Ezen nevetgéltek elöl egy kicsit, de innentől figyelem/fegyelem volt.

Jepara az üdvözlőkapuk fővárosa, egyébként meg a faragott bútoroké, de lehet ékszert is kapni meg batikot. Nagy metropolisz(nak éppen nem mondanám), a kikötőjéből indul a hajó Karimunjawára, ami egy szigetegyüttes. Lehet választani a hatórás olcsó és a kétórás express járatot - nekünk az utóbbit választották a szervezők. A magyarokhoz hasonlóan az indonézek is a testsúlyok jelentős hányadának megfelelő súlyt cipelni nejlonszatyorban és az a gén is megvan bennük, hogy ha ülnek utazás közben, akkor enni kell. DE! Míg a magyarok felfogják, hogy nem zabáljuk pukkadásig magunkat egy hajóút vagy hegyi szerpentin előtt, az indonézek nem látják át ezt a logikai ördöglakatot. Bezabálnak, rókáznak (jellemzően maguk elé, vagy jó esetben zacskóba - de ez ritka, mert abban a csomagok vannak), majd megkönnyebbülten esznek még egy kicsit, hogy újra rókázhassanak.

Mázlink volt, teljesen nyugis és sima tenger fogadott minket, napsütés is volt, szóval kezdtek vigéckedni a szárazföldi patkányok, hogy "jajmár, most ettől kellett tartani?" Mondom nem, csak nyugodt a tenger.

 Kikötöttünk, majd a megrendelt két kisbusz (amiből az egyik különlegessége, hogy az volt az első a szigeten még talán '96-ban) elvitte a csomagokat, mi meg sétáltunk egy tíz percet a "főtéren" lévő szállásunkig. A főtér amúgy egy suli focipályáját jelentette a halászkikötő mellett.

A szállás egy "közösségi ház" volt, kb. mintha otthon a falvaknak lenne egy turistaháza. Volt légkondi és hűtő, de áram csak este hat és reggel hat között. Mivel sokan voltunk, kitöltöttük az egészet, ez nagyon kedves volt a szívünknek - csakúgy, mint a szép nagy terasz, ami itt alapfelszereltség sokesetben a házaknál. Elkövették a szokásos hibát is, franciaágyak és pótágyak, négy fiú egy szobába. Csináltak egy listát is a szobabeosztásról, de ezt gyorsan átvariáltuk, nem volt gond belőle. Szobatársak: Teguh, Zoli bá és egy líbiai gyerek - Bapak Ahamdinezsád volt a hívójele. Fő tulajdonsága pedig, hogy viszonylag nyitott, de "komolyan gondolós" muszlim és úgy horkol, hogy az félelmetes. Ez utóbbi az első éjszaka félnél kiűzött a bejárati ajtó melletti recepcióspult mellé aludni - szóval én végül ott aludtam végig.

Nem akarom nagyon részletezni a kínjainkat ezzel a csoportmunkával kapcsolatban; borzalmasan le vannak maradva szellemileg és módszertanilag ilyen téren - de rögtön csillagot akarnak ugrani és mindenáron napenergiát akartak erőltetni meg fenntartható fejlődést a helyieknek. Röviden: a két legnagyobb sziget kb. összenőtt már, mindkét felén halászok laknak. Generációk óta mindenki halászik, de egyre többet akarnak kifogni egyre rövidebb idő alatt, egyre könnyebben. Ezt az elején dinamitos halásszattal oldották meg, manapság a ciánozás dívik. Ez megöli a korallokat, amik viszont a halaknak kellenek a petézéshez. A helyiek ezt a logikai körforgást sem látják át, inkább kifognak mindenféle halat, amit csak tudnak - ez pedig nem tetszik a helyi nemzeti parknak, de mindenki csak vár valami külső erőre, megoldásra, vagy Allah segítő kezére a problémával kapcsolatban. Volt régen egy haltelep, de mivel a termékeit a nagybani vásárlóknak is a helyi tradicionális piac árain adták el - és így nem maradta a helyieknek -, ezért bezárták. Az én megoldási javaslatom ennek az újraindítása és normális működtetése lenne - mehetnek a halászok halgondozóknak, kihalászóknak, feldolgozónak; a nemzeti park pedig megválaszthatja a haltelepek helyeit és az anyagi forrásainak befektetésével nyereséget is termelhet magának, vagy működhet kht-ként is. Ha a pénz még mindig nem elég, vehetnek fel banki kölcsönt vagy bevonhatják a magántőkét (az indonézek nagy okosan külföldre viszik a nyers hal egy részét, majd importálják konzervként. Ezt meg lehet változtatni ezzel a teleppel kicsiben, plusz idővel lehet konzervgyárat is telepíteni Jepara közelébe és onnan árasztani a piacot).

Nagyon sokat szívták az agyunkat fölösleges hülyeségekkel, írjunk papírra megoldási javaslatokat, szedjük össze a fenntartható fejlődés ismérveit és mondjuk el kiselőadásban csoportosan a véleményünket róla (minden nap, összesen 5x), rajzoljunk tablót, miegyéb. Hagyjuk már... Leginkább a "reszeljük a fingot" írja le pontosan, mit is csináltunk. Közben pedig lehetett rizst enni, hallal. Tessék kitalálni, élveztük-e; különösen én, aki nem eszik halat. Konkrétan egy hétig rizsen és tojáson éltem, némi cukros üdítő és sör egészítette ezt még ki. (Jó hírnevemhez híven megérkezett a Nemzetbiztonsági Klotokopter szállítmánya és lett sör bolti áron.) A cukros üdítő a bolti 2500 rúpiás ár helyett - mint utólag a számlázásnál kiderült - 4500 rúpia lett nekünk, mert "ide kellett hozni a szárazföldről [bazzeg, Jáva is sziget, mint ti! Az egész rohadt ország szigetekből áll, miről beszélsz?!] és be is hűtöttük nektek [este 7 és hajnali 6 között, amikor volt áram és le is hűlt már, te szerencsétlen!]." Én ezen eléggé kiakadtam, mert megint megbuléztak minket (bule'd, ha még emlékeztek) - de végül kifizettem a három Sprite-omat.

A szigeten egyébként állítólag 5 éve van jelen a turizmus, előtte csak eléggé magánszervezésben jöttek ide népek. Talán ennek köszönhető, de a helyiek még nem igazán értik, hogy ez is olyan, mint a halászat: ha mindent ki akarsz fogni rövid időn belül és nem engeded kicsit "lélegezni" őket, nagyon hamar elfogynak a népek. ('90-es évek privatizációs tapasztalataival kapcsolatos összecsengés talán nem véletlen.) Én pl. bármit vettem az egyik biztonságos kajáldában, mindig kb. 5000 volt darabja. A 3700-as másfél literes víznek és a 3200-as izotóniás ital is - mert az "szárazföldi ár". Elég csúnyán kihasználják a kvázi-monopol helyzetüket a népek; valamint az egyetlen BRI Bank terminálja csak MasterCard-ot akarna elfogadni és az én Visa kártyámról nem volt hajlandó zsetont kiadni. Ennek következtében az odaérkezőknek javaslom, hogy vigyenek elég készpénzt és számoljanak drágább árakkal.

Most már elég késő van itt, holnap megírom a jó oldalát is a kirándulásnak. Megsúgom, semmi köze nem lesz a szakmai célokhoz, amiket kitűztek elénk...

A posztban szereplő képekért utólag is köszönet Mészáros Enikőnek!

Ez a hétvége elvileg az itteni - és szerintem az iszlám világban mindenhol - a megbocsátásról és az áldozatvállalás ünnepéről szó. Az emberek lelépnek haza vagy a rokonokhoz és mindenkitől bocsánatot kérnek az ellenük elkövetett bűnökért, ha kell, ha nem. (Tőlem egyedül a thai lány kért bocsánatot, teljesen fölöslegesen. Kamilla bezzeg hallgat...) Nagyjából ezzel telik a hétvége mindenhol, üvöltöznek csütörtökön és pénteken a müezzinek és a rendkívül fantáziadús "Allah akbar!" mindhárom változatát permutálják a végtelenségig. Maradjunk annyiban, hogy egy óra után unalmas. Kettő után meg idegesítő, de mázlimra, a harmadik órában megjön az eső és akkor elhallgat a legközelebbi 3-4 mecset, így nyugi van.

Az esős évszak lábát már betette a városba, de ez nagyjából semmit nem jelent, csak azt, hogy este esik kicsit - mintha dézsából öntenék, de nem kell árvizeket vizionálni - és emiatt "lehűl" a levegő 24 fokra, nappal meg továbbra is 33-35 van. Igen, tudom, otthon a hegyekben meg most havaseső meg hó van és hajjaj. Én viszont rühellem a meleget, ha az nem egy faház belső terében lévő kandallóból jön. Vagy valami élő és mozgó tűz okán ér. A rendszeres eső viszont megmozdította az élővilágot és a legtöbb élősködő igyekszik fedett helyre húzódni. Hízott patkányok csobbannak a ház falánál futó kis csatornákba és bújnak el a kirakott használt autógumi-kukák mélyére, csócsálják a kidobott rizst és egyéb növényeket és élvezik a bomlás miatt meleg és a fedél miatt száraz helyet. Kisgekkók futkároznak a falakon és igyekeznek minél sötét helyeket találni, ott viszont küzdeniük kell a 3-5 centis csótányokkal a megmaradásért - amíg meg nem érkezek én a Baygonnal és halálra nem sprézem a rohadt rovarszellemeit. (Igen, a letöltött kétgigányi Shadowrun kiegészítő hatással van késő éjjel rám. :) ) Megjelentek a szúnyogok is (az eddigi nulla helyett van max. 2), szóval felapplikáltam az öntapadós szúnyoghálót az ablakomra (ami itt extra felszerelés amúgy a szobához) és csúnyán az arcába röhögök az ilyen mászkáló-repülő-csúszómászó dögöknek. Közben persze igyekszem kereszthuzatot tartani, hogy ne mindig a ventilátor működjön - de emiatt bejön a szobámba az "éééééédes ázsiai gyerek" hangja, akit jó helyi szokás szerint nem szabad bekorlátozni és hát nyugodtan lehet hagyni fejhangon elnyújtva kántálni. Édesek és aranyosak, de azért legtöbbször megkínálnám az arcukat egy (térd)kaláccsal, hogy hallgassanak már el. Bár néha az is elég, ha megjelenek kedvenc közel 11 éves farmeromban, amit kiutazás előtt vágyaimnak megfelelően átalakítottam és kihasítgattam. '90-es évek stílus, de itt teljesen szétakadnak a fogaskerekek tőle és senki nem érti, hogy mi történt vele?! Én meg élvezem, mert mindig is szerettem volna ilyet és bár hosszú nadrágot viselek (ami itt nagyon kell, mert az a "polite" és illedelmes), de mégis zsellőzik. Plusz ha valami miatt takarnék egyet motorral, legalább egy kicsit véd.

A héten egyébként főleg a karimunjawai utazást hegesztettük, a többiek intézték a dolgokat (nem nagyon akartak bevonni a szervezésbe, biztos joggal és nem is sajnálom) én pedig masszíroztam az agyukat olyan dolgokkal, hogy "ez a két magyar kell nektek erre az útra, mert annyira jók, hogy ingyen kéne őket elhozni" meg hogy akkor most lesz-e szállásuk vasárnapra vagy sem (lett); jöjjünk-e motorral vagy sem (még ne), stb. Ezen kívül konstatáltam, hogy ideje volna újra elnéznem kedvenc turkálómba, mert az esős évszak úgy néz ki, árucserét is hozott náluk. Ez részben tök igaz, mert megjelentek a pulcsik, esőkabátok, kabátok (pont 2 hét késéssel, mint nekem kellett volna); részben azért nem, mert a félretett ingeim még mindig ugyanazon a helyen voltak, ahova én raktam. Találtam katonai kezeslábast is, de csak majdnem volt jó rám, így otthagytam. Nyilván olyan sok értelme nem lett volna értelme megvenni, de egy dzsungeltúra vagy egyéb természetjárós móka esetén - röhögni fogtok - a kantáros nadrág és pulóver kombó után a legjobb a kezeslábas. [Közben elhallgatott a gyerek, pedig nem csináltam semmit.] A másik pedig egy baromi jó khaki nadrág lett volna, vagy az is katonai vagy csak olyan fajta - a tárzsebek miatt gondolom -, de természetesen az is csak "majdnem" volt jó. Derékban az a -10 kiló két hónap alatt sokat jelent nadrágvásárlás esetén, de a combom és a lábam hossza változatlan, ez van. Nyertem viszont három inget, szóval mostmár nem kell mindenáron mosatnom minden hétvégén. Külön humoros, hogy elvileg Délkelet-Ázsia egyik legjobb és legmenőbb textilfeldolgozó-vidékén vagyok, de a turkálókba szigorúan csak az európai divatvárosokból származó ingek jók rám, abból viszont már a slankított és testhezálló változat is. Isten bizony nem tudom, hogy miért írok ennyit a ruhatémáról - talán azért, mert én úgy készültem ide, hogy kevés ruhát hozok és majd itt veszek és ez eddig jó döntésnek tűnt - itt. Yogyakartában már lehet, hogy bajban lettem volna, bár ott is láttam turkálót és azt gondolom, ez egy kiváló és olcsó forrása a ruházkodásnak idekint a Darmasiswáknak és kb. bárkinek.

Nyelvtanulás-ügyben nem sokat haladtunk előre, bár a minap írnunk kellett egy kisesszét indonézül, amihez Google Translatort lehetett használni. Értelme nem sok, de legalább leírtam ezt indonézül és azt is, hol cseszik el ezt az egészet. Hátha így megértik. Jövő héten - ha minden jól megy - lelépek egy hétre segíteni a helyi korallszigetre, addig emészthetik a dolgot, aztán meglátjuk. Szerintem nem lesz belőle nagy változás - sajna - de én igyekszem.

Motorügyben enyhe előrecsúszás van, elmentünk az üzletbe, körbenéztünk, mutogattak néhány dolgot - naná, hogy megint azt a kurva Suzukit erőltette a fazon, mostmár jusztse veszem meg; pláne a yogyai defektes tapasztalat után - és közölték, hogy most per pillanat ezek vannak. Vagy, várhatok még 2-3 napot és akkor hátha lesz több meg jobb. Fizetni meg lehet plusz 1-1.5 milliót nagyerőkkel, de cserébe kapok egy 125-ös mocit, ami ráadásul legalább 2015-ig érvényes műszakival bír a mostani 2013 helyett. De még várunk az értesítésre...

Most szombat van, tegnap megint aludtam - legalábbis próbáltam - egy nagyot, de olyan meleg és párás a levegő, hogy egész éjjel mennie kellett a ventilátornak a nyitott ablak mellett, hogy nyugodtan el tudjak aludni. Tegnap megint voltam bevásárolni, vettem egy valag gyümölcsöt, mert itt annyira pocsék az élelmiszer-összetétel, hogy muszáj valahogy vitaminokat és valami állati fehérjét is magunkba vinni a töménytelen rizs és pálmaolaj mellett. Itt jegyezném meg, hogy lófszt a Norbi fülébe az állandó szénhidrát-keresztesháborúja miatt. Nem kell itt csökkentett tartalom meg fehérliszt-holocaust, az indonézek szinte csak ezeket tolják magukba némi finomított cukorral egyetemben és nem sok elhízott arcot lehet találni. (Mondjuk a nők egy bizonyos kor után iszonyatosan tésztaképűek lesznek, de szerintem ez nem ezen múlik.) Szóval gondoltam, majd a gyümölcsökkel beviszek egy adag vitamint és akkor majd jó lesz nekem - ettem egy negyed "görögdinnyét", kígyóbőr-gyümölcsöt (snakeskin vagy sirsak néven fut), sárkánygyümölcsöt (dragonfruit) [A sirsak vagy kígyóbőr egész jó, de nem tudom beazonosítani az ízét - talán valahol a szamóca/földieper és a körte környékén van. A dragonfruit viszont minden energiáját a külsőségekre fordítja, íze semmi.] Akciós volt a narancslé, szóval az is jött. És a napi aztak.: találtam csirkehús-esszenciát! Azon azért megütköztem. Kisüveges változat, az indonéz kétdekás a csirkelé...

A mai program a karimunjawai kirándulásra felkészülés - mert kikötötték, hogy nézzünk utána -, elolvasok vagy 6 Jakarta Globe-ot, próbálok folyamatos zenét és/vagy rádiót generálni magam köré és "élvezem" a 33 fokot a szobában és az átmelegedő falakat. Ha végeztem ezzel, akkor pedig - minő meglepetés - olvasok egy kicsit saját szórakozásomra, este pedig lehet, hogy elmotorozgatok kicsit a környéken, vagy csak megveszem a napi élelmet és esetleg iszom egy sört. Ha meg nagyon jól sikerül a nap, akkor írok is valamit, mert érlelődik bennem néhány téma, de idő és kedv/ihlet hiányában ez nem olyan egyszerű. Pesten valahogy ingergazdagabb a környezet és ott jobban tudtam dolgozni, mint itt. (De azért nem kell nagyon sajnálni engem.)

Nagyjából délután becsörtettem a Nemzetközi Irodába megmutatni magam a jónépnek és lejelentkezni, hogy bár nincs óránk, de én itt vagyok, ahogy megígértem. (Szerintem ezzel került pecsét az itteni jógyerek-papíromra.)

Felvettem a menet közben megérkezett nemzetközi jogsimat (köszi Dóri!) és szöszöltem kicsit a géppel, meg társalogtam a többiekkel. Miután lezavartuk a kötelező kérdéseket, kiderült, hogy Andy tegnap nem igazán kapta meg a státuszjelentéseimet meg az aggódó indo lányok üzeneteit, mert elhagyta a telefonját valamelyik angkotban - de kurva nagy mázlijára meglett a dolog. Nem kifejezetten erről, de nekem meg eszembe jutott, hogy a yogyai hétvégén kiérlelt tervemet mozgásba kéne lendíteni: megcsalni tervezem ugyanis egyetlen helyi asszonyomat, Rózsit. Megpróbáltam én sok mindent, de egyszerűen a 100 ccm-je kevés az itteni dombokon, pláne utassal. Fel lehet vele menni, de én hiányolom picit az erőt belőle és ezen az új karmai és futóműve sem segített. Nem rossz, de ha lehet jobbat szerezni, inkább lecserélem. Meg is beszéltük Teguhval, hogy hétfőn megint az idegeire mennék, ha nem bánja. Szombaton lesz (illetve már volt azóta egy jól sikerült) prezentációja, arra készülhet nyugodtan és utána hajrá. A többiek érdeklődtek, akarok-e paintballozni menni kb. most rögtön. Erre elég nehéz nemet mondani, de miután elmondták a részleteket, már könnyű volt. Nem nagyképűségből, de egy csupa kezdőből és (ázsiai) lányokból álló csapattal nem volt kedvem annyi pénzért játszani - különösen a Kecskeméti Kommandó búcsúajándéka után. Mondtam a többieknek, hogy nem akarom elrontani a szórakozásukat, de én ezt a játékot komolyan gondolnám és annak nincs értelme, hogy mindenkit lelövöldözzek. Oké, szenvedtek még egy kicsit az indulással meg a taxival meg miegyébbel, de végül elindultak. Utána kiderült, hogy nem jártam rosszul az otthonmaradással, mert baromi drágán adtak nagyon kevés golyót és a lányok kb. álltak egy helyben és úgy lövöldöztek egymásra, kéz-lábtalálat nem számít. Hát ilyen nekem nem kell...

Pénteken szintén aludtam egy nagyot, majd bezúztam az Irodába és igyekeztem kihasználni a gyors feltöltést - ennek eredményeként a hetek óta a gépen fekvő videók és képek felvándoroltak a 4shared-re. Találkoztam Rarával, aki idáig a szakdogáját hegesztette (nők helyzete Indonéziában, vagy valami hasonló borzasztóan kreatív és egyáltalán nem gender studies-gyanús téma) és lenyilatkozta, hogy Andy pizzázni akar menni egy új helyre és mivel ő (Rara) gyönge nő, ezért én leszek hivatott elvinni oda motoron. Jeleztem, hogy némi interferenciát érzek ezen mondata és a szakdoga témája között, de erre csak nevetett és közölte, hogy ő amúgy is DrámaKirálynő és opportunista módon gyönge nő. Mondom én meg szeretek motorozni - meg az utóbbi időben gyakorlatban is vagyok - szóval menjünk. Közben persze kiviláglott, hogy az egyik nemzetközis diáklánynak mégis ma van a szülinapja (Ms. Adisti, aki a legelső szoc.polos kiselőadást megrendelte tőlünk és olyan , mint egy bespeedezet Csőrike), szóval menjünk el hozzá a szállására tortával és köszöntsük fel. Oké, összerendeztük a sorokat, Teguh mesterrel elosztottuk az utasokat és végül összegyűltünk a megadott koordinátákon. Rara fehér királylányruhában, kipucolkodva, kikenve, beillatosítva - Andy és én a reggeli mosdás és dezodor emlékével, némileg izzadt ingben. Kontrasztnak jó volt.

Adisti 21 éves kora ellenére 12 éveseket megszégyenítő komolysággal kezdte el a piros krémet magára- és másokra kenni, én pedig súlyos testi sértést helyeztem  kilátásba bárkinek, aki összebarmolja az ingem. (Ekkortájt ugyanis nem bővelkedtem tiszta ruhában.)                                                            

Miután megvolt a móka és kacagás az udvaron - mert nem mehettünk föl a nyitott emeletre a lányokhoz, mert hátha megerőszakoljuk bejelentés után/nélkül a fenti lányokat, vagy mittomén - elindultunk a Pisa Café felé Rarával. Jókat elpörögtem a motoron, de azért éreztem, hogy ez nem ugyanaz, mint a hétvégi 125-ös Suzuki. Hajjaj, sűrűsödnek a felhők Rózsi felett... A Pisa egyébként olyan klasszikus drága helynek tűnik helyi mércével, én 35.000-ért ettem egy 24 centis Margherita pizzát, ami vékonytésztás létére egészen jó volt és a két limonádé is. Egyébként állítólag azért ennyi, mert jó helyen van, szép a kilátás és árulnak bort is - ez amúgy tényleg nagy kuriózum itt. Egyetlen gond, hogy csak üveggel lehetett volna venni, az viszont 400.000 környékén leledzett. Kihagytuk.

Rara még soha nem ivott sört és/vagy alkoholt saját bevallása szerint, de ezen az estén ez is változott. Nem ízlett neki a Heineken, de hát nem való mindenkinek, az tény. Viszont nem kerültek közelebb egymáshoz Andyvel, szóval azt hiszem, nem fogunk tovább bábáskodni efölött a kapcsolat fölött. Hazafelé volt némi probléma a motoron a váltással - továbbra is szar az alapjárat és nem óhajtottam lefulladni Rarával, ezért kicsit magasabb fordulatszámon váltottam lefelé, ami ugye motorfékkel jár - és megkaptam a megjegyzést, hogy tényleg valami gáz a motoron, kezdjek vele valamit. Neked is jóéjt anyám...

A hétvége elég kispálosra sikeredett: csendes-ülős, az Iroda netét kihasználva letöltöttem pár fájlt és filmet, amíg engedte, egyébként pedig blogot írtam, újságot olvastam és bevásároltam. Valamint nagy fájdalmamra konstatáltam, hogy gyászosan fogy a pénzem - azért nem kell nagyon megijedni, vannak még tartalékaim, csak újabb jelentős kiadásoknak nézek elébe és jobb szeretem, ha dagad a boríték előtte. Főleg, hogy kiderült, jövő héten megyünk Karimunjawa-ra, a "közeli" (alig 6 órányi hajózásra lévő) szigetre élővilágmegőrzési- és fejlesztés-segélyezési workshopra, meg dzsungeltúrára, mangrove-erdőbe és korallokat nézni. Fene tudja, de előzetes becslések szerint 250-280.000 lesz, ami elég jó ár ezért a majd' egyhetes programért, plusz lehet, hogy lesz az még olcsóbb is nekünk, elvégre kétnapi hotelszoba árát nekünk nem kell kifizetni. Meglátjuk.

Elnéztem némi vacsora reményében szombaton a Hypermartba, vettem narancslevet meg valami citromos mókát - utóbbi nem túl jó -, akciós volt a mindenféle csíra (100g került 1250-be) meg az import répa, ezeket főleg zacskós levesbe gondoltam bedolgozni, jó lesz az alapon. Egyébként pedig ki akartam próbálni az itteni kajaudvart, mert elég olcsón dolgoznak és sokkal tisztább és megbízhatóbbnak tűnik a konyha, mint az utcán - de az áruk azonos. Nasi goreng spesial, satu botol teh - 14.500.

(Idő közben elhencegett vele a német gyerek, hogy ő bezzeg a feléért kajál, mint mi, mert az útszéli warungban ha indonézül beszélsz és kérsz kaját, akkor 5.000-ért kapsz. Fél év előnnyel könnyel dumál.)

Ezt az egészet lefojtottam némi főzött fagyinak kinéző anyaggal, 3 gombóc 5.000-ért. Volt valami szedernek kinéző - de nem az volt, vagy nagyon gyenge ízű -, valami pisztáciás/mogyorós és durianos, de ez utóbbit azért nem reszkíroztam. Nem kell a renyhe gyomor mellé egy rókázás is a hétvégére. A fagyi maga jó volt, este viszont nagyon lefáradtam, mert elég sokáig tartott, amíg kikínlódtam magamból a képeket és a szöveget - újraélni mindent és visszaidézni többé-kevésbé élvezhető formában azért nehezebb, mint gondoltam. Igaz, hogy a korábban már említett kolleginám, Ildi levele sokat dobott a hangulatomon - köszi Ildi, jókat vigyorogtam néhány ponton. :)

Vasárnap szintén elég lazán dolgoztam, semmi különösebben érdekes nem történt. Visszamásztam a suliba, netezés, majd kostban folytatás. Közben vettem egy új útszéli helyről némi kaját - kaptam fini szottyasztott hínárt rizzsel, kértem egy aliencsirke-combot meg kaptam némi belsőséget (máj, húscafat, azonosítatlan állati fehérje) a nénitől, mindezt 13.000-ért. [Ennek eredménye az lett, hogy kicsivel később a szottyasztott hínárt kb. emésztés nélkül adtam ki magamból, tehát a nénihez nem megyünk vissza többet és megteszem szponzoromnak a Diapet nevű helyi hasfogót.] Andy hazavergődött a Yogya-közeli kirándulásáról, Daniellel és Jamilával meg a kandurjával béreltek egy kocsit sofőrrel, aki nem igazán volt a helyzet magaslatán. Azért élvezték a dolgot, állítása szerint - én valszeg nem tettem volna, nem vagyok velük egy hullámhosszon és megígértem Zoli bácsiéknak, hogy ezen a hétvégén nem megyek Yogya közelébe sem - ők meg már röhögtek, hogy ez egyébként kezdene rendszerré válni nálunk. Ivana is hazaesett az Ungaran hegy megmászásáról 30 kis hobbit társaságában. Mi szóltunk neki, hogy ne csinálja, első mászásra legyen egy jó élménye - de ő azt mondta, egyszer élünk, megjátsza. Mondom, esőkabát, pulóver, rendes zseblámpa van? Háromból másfél oké, de odaadtam neki a fejlámpámat (köszi megint, Ardin!) és szóltam neki, hogy ha nem bírja a hobbit hegyikecskék tempóját, ne erőltesse. Hát, nem bírta. Saját bevallása szerint elég vegyes érzelmei vannak, de az tuti, hogy egy darabig nem mászik hegyet, az tuti. Fáradt volt, de beszédes is. Nem kérsz egy sört? He? Ilyenkor jól szokott jönni anyám, gyere, szerzünk neked. Oké, közben is tárgyaltunk, vettünk neki kenyeret meg péksütit, valamint sör helyett egy Smirnoff Ice-ot, mert még nem ivott vodkát. Leültünk az udvaron egy padra, megtárgyaltuk a dolgokat, én jókat mosolyogtam az összeakadó nyelvén és az akcentusán, aztán mikor kezdett lecsúszni a padról mondtam neki, hogy tipli aludni és talán szkippelhetné a holnap órát is. A fáradtság ott nyert tanúbizonyságot, amikor ajtónyitás közben gond nélkül vízszintesbe fordította a félig teli üveget és én billentettem vissza.

Hétfő reggel aztán felkeltem kicsit korábban, elég jól kialudtam magam a korai fekvés (22h) miatt és irány a suli. Itt jött a hír, hogy van részletes menetrend a karimunjawai utazásra, így folytattam a lobbit a magyar csapat részvételéért. 1-2 várólistás helyet kiharcoltam, szerdáig kellene kihúzni a dolgot. Remélem sikerül majd, jó lenne egy újabb magyaros kaland.