Ezt a bejegyzést a KK tagjainak ajánlom. Ha ti is ott vagytok, még nagyobb a móka!

Mint kiderült, november közepén van az iszlám Újév errefelé és ez egy újabb kiváló alkalom arra, hogy az indók ne csináljanak semmit. Én ezt kicsit túlzásnak éreztem egy négynapos hétvégére, szóval inkább elsült az agyam és miután jópár nap ígérgetés után mégsem óhajtott feltűnni a bejelentkezett bandungi kontingens, kitaláltam, hogy lépjünk le Balira. Motorral. Mátéval egy rosszemlékű bicajtúrán megbeszéltük, hogy egyszer visszamegyünk és rendesen végigjárjuk a területet egy motorostúra és normális mennyiségű élvezhető szabadidő keretében. Ez ugyan nem teljesen ugyanaz, de hiánypótlásra megfelelő, plusz ennél sokkal több indok nekem nem kell. Teguh mesterrel megtárgyaltuk a dolgot és miután kellőképpen hülyének minősítettük az ötletet, megkezdtük a felkészülést rá. Természetesen ez sem ment zökkenőmentesen, mert Teguh mopedjét javítani kellett még az út előtt és ez elég drága mulatságnak ígérkezett - de nem valutában. Szóval felajánlottam neki, hogy ha csak ezen múlik, csináltassa meg, én meghitelezem, ő meg majd részletekben visszafizeti. Ezt nem nagyon akarta elfogadni, így végül új alkatrészek helyett használt cuccokkal javíttatta meg. Én nem nagyon kapálózhattam, mert már beharangoztam a bali magyar kontingensnek, hogy érkezünk pár nap múlva kétszer két keréken - majd ezt visszamondtuk a javítás miatt - majd 24 órás átmeneti időszak után jelezzük, ha elindultunk. Erre azért is volt szükség, mert természetesen az indulás előtti napon egy takarítás közben eltört a szemüvegem szárát a kerethez rögzítő hegesztés és meg akartam javíttatni a hatszázkilencvenmillió optika országában. Naná, hogy senki nem vállalta, vagy csak egy hét múlva; jött hát a pillanatragasztó és a duct tape. (Bocsi Zsiga...)

Szerdán 15h előtt pár perccel gördültünk ki az egyetemhez közeli kedvenc kajáldánkból, ahová amolyan estebédre és indulás előtti utolsó megbeszélésre gyűltünk. Én előző nap vettem két falitérképet a célterületről, mert autós naná, hogy nem volt. Ezen kb. lemodelleztük az utat és megismerkedtem Ray-jel, aki Teguh mögött fog utazni a mopeden és indonéz módra majd felváltva vezetnek és viselik a túrazsákot. Úgy számoltunk, két nap alatt lazán leérünk, elvégre csak olyan 780 km és a Google Maps biztos téved a 20 km/h-s átlagsebességgel. Nyeregbe hát! A terv az volt, hogy Teguhék mennek elől és majd jelzünk egymásnak, ha pihenőidő kell. Ekkor még nem sejtettem, hogy az indonézek betegesen ragaszkodnak a kis és tömött mellékutcákon való haladáshoz - bár kezdésnek is ilyeneken mentünk át, mert hogy nagy a dugó amarra. Az első etapunk nem tartott túl sokáig, lévén egy elég ronda esőfelhőbe sikerült belemászni, ami sokáig csak ijesztgetett a menetrend szerinti trópusi viharral, de aztán csak elindult a móka. Mivel utazáshoz öltöztem - szakadt farmer és viseltes ing -, így egy ideig egy benzinkúton a meleg aszfalton feküdve és szundikálva vártam a végét, de aztán jött a vízfolyás, így bevonultunk a retyó előtti csempére továbbaludni. Ray meg bőszen nyomkodta a telefonját, neki utasként amúgy is ez volt a fő foglalkozása. Komolyabb közlésingere lehetett, mint egy elcseszett new yorki hipsternek... Elvonult az eső, haladtunk mi is tovább. Egyre. De a távolság csak nem akart csökkenni, sehogysem. Na majd este vagy éjjel, akkor szoktak utazni a helyiek is, de legalább nem motorral, a többieket meg legyőzöm Vikivel, felszántjuk az aszfaltot és szétrúgunk néhány segget, ha idiótán akarnak közlekedni - amire azért nem csekély esély volt. Hophopp! Szikraeső az éjjelben mellettem a sávban, mint a filmeken. Repül a nehéz motor, ki tudja hol áll meg s a mögötte repülő utasai közül ki görög majd gyorsabban az aszfalton. Vajon leállnak-e a mögülük érkező kocsik vagy indonéz módra elcsapják a francba, majd megállnak és zavartan rötyögve megállapítják, hogy nahát, humán-kecsap. Nézek Teguhra, aki int a fejével, hogy nem állunk meg. Na bazdmeg öreg... Oké, előttünk van még egy pocsék szakasz, útépítés kb. 20 km-en át, de ekkor még eléggé szájkaratés módon álltunk hozzá ("Odamegyünk, lenyomjuk, semmiaz, mitmá, ugyanmá!"). Hát, azt elfeleljtették velünk közölni, hogy nem lecsökkentették az utat 1 sávra, hanem konkrétan elbontották. Hagytak kétoldalt 1-1 sávnyi nagykavicsos-murvás szakaszt, meg a bátor motorosok felhajthattak a két sávot elválasztó betonemelvényre a kitett betonbakokat kerülgetni - de legalább haladni. Itt ugyanis az a szabály, hogy a teherautók nem mehetnek 30 km/h-nál gyorsabban, kompenzálandó, hogy nem ritkán a sima kisteherkocsikat is 7 (hét) méter magasra púpozott rakománnyal csapják ki az útra. Magyarázzuk-e, hogy mekkora öröm, ha valakinek a nyakába szakad hat méterről némi frissen kaszált takarmány? Szóval még mindig mentünk... ilyen körülmények között kb. háromnegyed óráig. Eztán úgy gondoltuk, fiatal még az éjszaka és rohadtul nem a terveknek megfelelően haladunk, mert már rég odébb kéne lennünk, az idő meg csak telik. Hát mentünk tovább, kerülgettük a buszokat és a kamionokat, akik szemmel láthatóan és füllel halhatóan ezt erősen sérelmezték. Az indonéz utakon pedig kevés veszélyesebb van, mint az önérzetében megsértett (ejtsd: megelőzött) nagygép-sofőr. Először is fontos leszögezni, hogy a helyieknél nem a lóerő számít az éjszakában, hanem a lumen. Ha nem tudod legalább egy kisváros fénykibocsátását produkálni magad elé lámpák, égősorok, led-villogók és egyéb atommáglyák segítségével, buzi vagy. Ennek személyautós kiadása a reflektor+ködlámpa+égősor, ha kell, ha nem. Közvilágítás elvétve, ezek a jóképességűek viszont szigorúan egymás valagában haladva akár 100 méteres sorokban haladnak veled szemben, megcsiklandozva picit a retinádat. Így esett az az elképzelhetetlen, hogy éjjel leeresztett napvédővel a sisakomban kellett haladnom ahhoz, hogy egyáltalán lássam az utat. Ezt már csak alig valamivel súlyosbította a tény, hogy Teguh átadta a kormányt Raynek, aki pedig - mint kiderült - egyszerű, mint a szög és annyi ész szorult belé, mint bármelyik papucsállatkába. Az ő elgondolása szerint a dimbes-dombos szakaszon a legjobb 90-nel előzni a kamionokat és leszarni, hogy valaki jön mögöttünk - index és miegyéb felesleges, előzés után helyezkedni szintén, bevárni a másikat dettó. Egyenes az út, csak nem téved el, ha 2-3 kereszteződésen is átmegyek, hát egyenes. (De azért ne egy Route 66-et képzeljünk el.) Közel két és fél óra ilyen móka után lehet sejteni a vérnyomásom értékét, de gondoltam, jó, este van, ilyenkor tudom, hogy idiótán vezetnek az indonézek, meg haladni is akarunk, meg fáradtság, meg miegyéb. De mostmár álljunk meg, mert fáj a valagam - és tudom, hogy az övék is, mert ugyan megmondják, de a nem megfelelő táplálkozás miatt csökevényes agyuk axonjai nem csatlakoznak össze, így a fájó segg - hosszú út - megállás - utána nem fáj gondolatmenet számukra egy ördöglakattal lezárt bűvöskocka bonyolultságával bír. Plusz számításaim szerint közel 7 órája nem ettünk és alig ittunk valamit, szóval hosszabb pihi, akárhogy is hisztiztek, hogy de már mindjárt itt van Surabaya, alig 40 km-re. Ezt nem akartam az újfent hullani kezdő esőben megtenni. Megkérdeztem még finoman Raytől, hogy "Te nem vagy ez a nézelődős fajta, ugye?" Nem. "Na akkor hazafelé már most kezd el szokni a gondolatot, hogy megtekintünk 1-2 helyet, ami mellett most okosan elhúztál 90-nel." Teguh jött a "jó" hírrel: Ray nagy rallizása közepette sikeresen elveszítette a slusszkulcsot, nem lehet lekapcsolni a gyújtást. Ray meg csak vigyorog a sötétben - kockáztatva, hogy idő előtt tényleg orrba nyomom. Na most mit toljunk? Surabaya a második legnagyobb város Indonéziában, csak találunk már egy éjjel-nappali kulcsmásolót, ha már Semarangban is van - meg még csak alig múlt este tíz, ilyenkor még "dolgoznak" az indók. Naná hogy semmi. Oké, gyors tea, lehet, hogy ettünk is, én már nem emlékszem. Motorra fel, haladunk tovább a városba - keringünk a városban még 1-2 órát, sehol semmi. Keresztülértünk Surabayán, láttam mindenféle nagy és fontos épületeket, a kínai városrészt, de akkor már elegem volt. Előző nap indultunk, tesztet írtam, tíz órás út és vezetés után aludni akartam. Oké, álljunk meg egy benzinkúton (Pertamina), majd ott alszunk az imaszobában. Óóó mondom, ebben már gyakorlatom van, de lehet-e? Persze, Teguh már többször csinálta hosszú utakon, nem szokott gond lenni. Hát itt volt. Jött a botos-sánta biztiőr (hatvan és a halál között) és közölte, hogy nem lehet, mert nem arra való. De a cuccainkat berakhatjuk, hogy ne lopják el? Nemnem, menjünk szépen és vegyünk ki az éjjel közepén egy szobát a környéken. Meg a fszt! Pulover fölvesz, cipő lerúg, pokróc negyedbe hajtva leterítve az egyik üzemi bejárat előtti kőre, esőponcho párnának, arckendő szemre sötétíteni és tente.

Két és fél óráig, amikor is ébredni kellett, mert reggel jobban lehet haladni. Nézek körbe, egy fickó simán ott alszik bent az imamszobában kiterülve, mint a gyalogbéka. Anyád?! Teguh, Ray? Előbbi aludt valahol másfél órát, utóbbi ahhoz is hülye volt, így semmit. Óóó bazz... Jön továbbá a jó hír, hogy a tegnapi menet kicsit megzavarta a bendőmet, innentől kezdve lehet szedni folyamatosan a helyi kapszulás hasfogót, 3-4et naponta, amennyi a maximum. Guggolás, utazás vizes valaggal, juhéé! Teguhnak mondtam, hogy akkor az első megálló valamelyik bolt, ahol kaját lehet szerezni. Természetesen az ötödiknél álltunk meg, de legalább szerzett valami elérhetőséget egy kulcsmásolóhoz, aki kiszállt a parkolóba és akkora mester volt, hogy két különböző zárral is kompatibilis kulcsot gyártott Teguhnak. Nála ugyanis a csomagtartó és a gyújtáskulcs különböző, biztonsági okokból. (Egyszer megpróbálták feltörni a gépét, ez azóta van így.) Néztünk egy nagyot, aztán szaggattunk tovább. Csütörtök az első napja az újévi szünetnek, ennek megfelelően piac- és belföldi tursitahorda az úton. Mi hol megyünk? Közöttük, középen. Záróvonal, forgalom elől elzárt terület, útszél, semmi nem tilos, bármi játszik. Én magamban igyekeztem megidézni Faterom szellemén kívül Borbély úrét, a vezetőoktatómat Szűcs urat, Schumachert, mindenkit. Segíthetett a dolog, mert a nap kellős közepén leálltunk megint pihizni és előttünk kapott durrdefektet egy teherkocsi. Kivételesen nem szállt bele senki, de azt a félórát, amíg ők ott vakargatták magukat azt a sáv közepén élték le a tulajdonosaik, nem tolták ám le 4 méterre az út szélére. Én ekkor elszenvedtem addigi legtenyérbemászóbb árusát - egy kukát kerestem volna, erre megleptek hatan, hogy misztermiszter, vegyen már hat kiló szart tőlünk de most rögtön. Mondtam indonézül, hogy nemnem, erre kurvára megörültek és elkezdték jávaiul feltenni a hat örök kérdést az idegennek. Én meg utat törtem magamnak visszafelé és közöltem, hogy na akkor tünés. Elkezdtük csesztetni a térképet és eléggé elkámpicsorodva állapítottuk meg, hogy ma már nagyon indokolatlan lenne Denpasart megcéloznunk, a teljesíthetőnek az tűnik, hogy valamikor és valahogyan átkompolunk Balira és a kikötőtől nem messze találunk valami hajlékot. Ez volt a nap közepén, a továbbiakban még csak megpróbálkoztam venni valami italt ezen a szent helyen, ahol is az istennek nem akarta megérteni az eladó mama, hogy adjon egy üveg szódát és ne zsibbasszon már semmi mással. Szóltam neki indonézül, hogy nem értem amit mondasz mama, erre elkezdett jávaiul ugatni tovább és kihívott két másikat, hogy majd hátha a mennyiség és a pofámba röhögés jobb belátásra bír. (Elvégre ki hallott már olyat, hogy a szódát valaki tej nélkül issza, hülyék ezek a fehérek...) Igazuk volt, kicsit több, mint egy deci tőgymeleg szóda után inkább otthagytam őket. Közeledett az időpont, amikor be kellett jelentkeznem Skype-on Dórinál, hogy még nem dobtuk fel a pacskert. Mondom oké srácok, megállunk egy netezőhelyen és ott tartunk egy hosszabb pihenőt, mert ti még mindig nem aludtatok. Azidő alatt én elintézem a dolgom és megvesszük a vonatjegyeket hazafelé Surabayából, mert mégegyszer ezt nem játszuk végig, jó? Fasza. Megnéztem, lehet neten foglalni helyet, exekutive class van csak, de kedden az 130.000, vállaljuk? Hát izé... mondom fizetek 50.000-et a jegyekből, de ne ezen múljon már. Oké, csináljuk. A srácok alszanak nagyban odakint, én veszek egy italt és szenvedek a géppel mert sehogy nem tudnak mikrofont varázsolni nekem, de webkamera és üvöltő Adele-balladák azok voltak ezerrel. Dóri beszélt, én írtam. Illetve eljuttottam az igénytelenség és a gasztronómiai pokol mélyére: örültem, hogy rizst ehetek instant tésztalevessel. Az út további szakasza a tenger mellett vezetett, de ezt kevésbé tudtam élvezni, mert éreztem, hogy mindjárt elalszom a nyeregben. Ez még utasnak sem egészséges, de én ráadásul második napja vezettem, úgyhogy két óra után megint jeleztem, hogy akkor most pihenés van. Leálltunk az út szélén, a többiek a tengert nézték, nekem pedig egy öreg bácsi felajánlotta a "döglőpadját" pihenni. A döglőpad egyébként egy olyan intézmény, ami a férfi hatodik erénye (a lakás, a jármű, a feleség, a gyerek és a kanári után) és én is megdöbbentem picit - de elfogadtam. Olyan fél órán keresztül tartott a szemhunyásnyi idő, utána felkeltünk és mentünk tovább a nem tudom, hova. Teguh mesterék ugyanis úgy dolgoztak, mint a legkiválóbb katonai baromarcú szadisták - nulla alvás, minimális élelem, minimális víz, metabolizmust lehetőleg intézd út közben és ha nem mondunk neked semmit, akkor nem fogod tudni elárulni az ellenségnek. Szóval nem tudom, hol vagyunk, merre megyünk és meddig. Már régen túlvagyunk a Google Maps által az egész útra írt időkereten, azaz több, mint 20 órája vezetünk tisztán. A nap lement, kezdődött az éjszakai ámokfutás a retinagyilkos hülyékkel. Ez a mostani szintén azzal volt fűszerezve, hogy Ray vezetett és kezdte elölről a tegnapit - tehát semmit nem használt a finom rákérdezés nála. Dimbes-dombos szakasz, valami erdőben lévő úton, szemben meg vagy nyolc naprendszer csillaga jön szembe. 16 fényágyúnyi teherkocsi érkezett, köztük semmi szünet, így fél percig az előttem menő körvonalait sem láttam, utána is csak nagyon nehezen. Megérkezünk Banyuwangiba - ami ekkor még nem ám a város, hanem a kerület. Itt ugyanis divat a kerületet a legjelentősebb városról elnevezni, szóval simán haladsz 50 km-en át úgy, hogy azt hiszed, ez már a város, de mikor van már vége?! Ugyanígy éreztem én is, mondtam, hogy akkor most megállunk és eszünk, mert az se volt már vagy fél napja. De már mindjárt ott vagyunk a kompnál, nem-e lehetne-e... Nem bazdmeg, mert faszt se tudjátok, hol vagyunk, csak menni akartok, mint bolond az anyjának. De-de tényleg, itt a bapak is megmondja a büfénél, csak két kilométer és már ott is vagyunk. Na jó, ezt elég sokszor eljátszottátok már, szóval van egy ajánlatom: megyünk 5 percet, az kb. a két kilométeretek és ha nem vagyunk ott a kompnál, leállunk és nem teszitek zsebre, csak a fületeket, oké?  Itt azért nyeltek egy nagyot, mert elég morcosnak nézhettem ki a frissen beújított motoros arcmaszkom mögül - muszáj volt, a sima kendő egyszerűen kevés a semmilyen környezetvédelmi normát nem tűrő teherautók keltette tömény gázfelhőben. Tényleg, tök vastag fekete pamacsok-foltok-felhők lövellnek ki egy-egy gázfröccsre a kipufogóból. Mentünk száz métert és sikerült belefutni az eddigi legszebb látványba: két kilométeren át röfögtek és pöfögtek a teherkocsik, amik a kikötőbe akartak menni és a kompra vártak - a fenti környezeti jelenséget teljes erővel produkálták. Nem óhajtottam várni, elzúztunk mellettük az út szélén. Király, éjjel kilenckor megérkeztünk Jáva legkeletibb pontjára. Igazatok volt srácok, elnézést, kicsit fáradt vagyok már. Oké-oké, no problem. Most viszont menjünk, nincs idő pisilni, mert mozdul a sor és mennénk fel a kompra. Oké, menjünk. Az első helyre nem vettek be minket, de dokkolt ott egy második is, arra átirányítottak. Mennék szépen lépésben föl, állok a komp bejáratánál járó motorral, erre nekemtolat egy faszorrú papagáj a megpakolt teherkocsijával. Recseg a műanyag, üvölt a vezető magyarul. Szóban tarottam egy rövid felvilágosítást neki a családon belüli szexuális élet láthatóan káros hatásairól a magzat elmeállapotára, a faszi meg ücsörög benn nyugodtan a kocsiban. Körülöttem meg mondják, hogy no problem miszter. Örülök, hogy kilométerekről szarod le, hogy majdnem rámhajtott ez a barom. Elhelyeztük a gépet egy fél méter széles helyen, majd jött a következő meglepi: az egész napos izzadás és a "nem iszunk, mert nincs idő megállni" indonéz hozzáállás miatt úgy bekoncentrálódott a vizeletem, hogy az átkelés nagy részében a retyóban voltam és minden pisicsöppet éreztem, ami végiggördült a csövön. Ez a vécé egyébként is egy jelenség volt, mert westernkocsmás lengőajtón lehetett bemenni, a helyiség egy ember széles és oldalról majdnem nyitott, plusz az egyik piszoárt nem kötötték be a csőrendszerbe, hanem inkább alul kifolyik a pisi és a leöntésre szánt víz, átcsurog a padlón a másik piszoár alá (ahol ugye te állsz, tangapapucsban vagy jobb esetben zárt cipőben) és ott lefolyik a külső lefolyón. Adta magát a dolog elég rendesen. Kikötés után megegyeztünk, hogy innentől keressük a legközelebbi szállásra alkalmas helyet, sok már ez a közel 30 óra vezetés és 3 óra alvás. Oké, gyerünk. Két órát. De azért még előtte csak beinvitáltak egyenruhások egy kis szobába egy gépfegyver kiséretében, hogy akkor beszélgessünk. Mi a probléma biztos hogy úr? Beszél indonézül? (A kérdés logikus volt, révén Páldi úrtól megtudtam, hogy a balinéz rendőrök utaznak a fehérekre - bírságolásnak álcázott kenőpénzelfogadás szándékával -, de aki indonézül szól hozzájuk, az valami akkora csodabogár, hogy inkább nem piszkálják.) Mondom egy kicsit, de ha megengedi, behívom a barátomat, akivel jöttem, ő fordíthat nekünk. Hú, ez már kezdésnek kicsit erős volt az officernek, annyira leszakadt az arca, hogy fehér faszi indonézül beszél, indonéz baráttal és motoron Semarangból, hogy láttam az agyáról lerepülő ékszíjjat. Oké, hívjam. Van nemzetközi vezetői engedélyem? Hogyne lenne, tessék. Na, ekkor kezdte el keresni a kandikamerát... lapozgatja a könyvecskét, lerakom elé a magyart is - merthogy azzal érvényes - és felkészülök a porhintésre, hogy én mi mindent vezethetek ezzel. Egy kérdés nem hangzott el, visszaadták és sűrű elnézések közepette utunkra engedtek. Sötét volt, fáradt voltam, nyerő helyzetben, csak kibújt belőlem a kisördög. Megkérdeztem a mestert, hogy ez az oldalán lógó eszköz amúgy a Pindad SS-1-es újabb vagy régebbi változata? Szerintem itt kezdte el fejben fogalmazni a szabadságolási kérelmét az öreg, az arcát látva. Mentünk tovább, ahol is a kikötői rendőrség érkezett azzal, hogy akkor papírokat kérnek. 15 méterre az előző helytől. Nekem ugye útlevelem a bevándorlásiaknál, veszem elő a jogsit. Rámnéznek és intenek, hogy inkább menjek már. Oké, de velük vagyok, megvárom őket itt. Ja, jó. Teguhékat le akarták vámolni, mert Teguhnál nem volt ott az offline személyigazolványa, csak a jogsija - idéntől ugyanis elektronikus nyilvántartásra álltak át az indonézek személyik esetén, így nem is kötelező magaddal vinni. Kötötték az ebet a karóhoz a kedves balinéz rendőrök, amikor is kijött motorral (15 méterről!) egy vámos és nagyon röviden mondott nekik valamit ránk mutogatva, ami után mehettünk Isten hírével. Bali jól nézett ki sötétben is, szép a természet és az összes település szépen faragott és néhol festett betonszobros kapukkal van jelezve. Mint mondtam, két óra vezetés után leálltunk a következő Pertamina kútnál és jeleztük, hogy akkor mi most az imaszobában fogunk aludni. De azt nem lehet. De mi Semarangból jövünk tegnap óta, három órát aludtunk, nekünk lehet. Jé, akkor tényleg lehet. Fhuh. Gyerünk kaját találni este 11-kor az út szélén. Negyed óra séta után sikerült találni egyet valami mentális egészség-otthon mellett. Már nem érdekelt, enni akartam. Befaltam a tésztát, volt valami szárított izé is rászórva meg némi sűrűbb poros lé az alján, plusz lehetett meleg teát inni. Ezután szépen visszaslattyogtunk és elterültünk az imaszobában, mint a Nagyalföld. Ezt addigra rajtunk kívül még hárman már megtették és mindenki nagyon örült az általam felinstallált elosztónak, három telefont is töltöttek rajta nagyerőkkel. Mindegy apám, szájmaszk a szemre és alvás.

Reggel ötkor kelés megint, vakaródzás, tisztálkodás szájilag, indulás. SMS Zoli bácsinak, merre vagytok? Padangbai, a sziget keleti oldala. Szombafa, Denpasar elvileg két óra, lenne, egy óra míg átvergődünk, még egy óra míg odaérünk. Oké, dél előtt talán ott leszünk. Dimbesdombos út, harminccal hegynek fölfele küzdő teherautók, ordenáré füstfelhő, nyolcnál soha nem kevesebb dög egymás mögött, csak beláthatatlan kanyarok. Előzzél köccs. Hát, megcsináltam, de kávét nem kellett innom utána. Beértünk Denpasarba - pedig direkt úgy volt megbeszélve, hogy nem fogunk; de nem ez lesz az utolsó a mai napon - és közölték a srácok, hogy az van, hogy péntek a szent nap, újév van, nekik imádkozni kell és csak Denpában van mecset. Nekik meg az kell. Mondom jó, ha már idáig bebolondítottatok annak ellenére, hogy háromszor megdumáltuk, hogy elkerüljük - menjünk, nekem meg fosni kell de igencsak. Leálltunk a mecsetnél, ekkor jött az infó, hogy ja, ez amúgy minimum egy óra, szóval addig nekem szabadprogram. Uhh... jó, addig megnézem ezt a motorosdzsekis boltot itt nem messze. Hát, elég furán jártam ennyi vezetés után, viszont találtam egy érdekeset a mecsettől nem messze. Szakad rólam a víz, folyik le a napkrém, de a fekete asszonyverő trikómban azért besétáltam a nyitott boltba és körbenéztem a választékot. Találtam is egyet, ami még jó is lett volna rám, bár műanyag, de protektoros, teljesen hálós kivitel kiszedhető béléssel - 350.000. Az azért sok, főleg, hogy Semarangban egy másmilyen fajtát 120.000-ért láttam. Oké hugi, akkor majd máskor. Elhelyezkedtem az árnyékban a mecset mellett, nem tudva, hogy így erősen céltáblája leszek a helyiek érdeklődésének. Gondoltam, ha már mecset meg szent nap meg miegyéb, talán nem a fehérsasolás lesz a fő program - nem a faszt nem. Az asszonyverő és a szakadt farmer mindenkit érdekelt, a megragasztózott szemüveg meg csak hab volt a tortán. Próbáltam behúnyt szemmel nem rájuk figyelni, aludhattam is pár percet, amit ők kihasználtak és jól körém-mellém telepedtek. Ahogy Hadházi mondaná: "Azt izélom hogy elég izé vót ez a izé." Lement a móka, haladunk  tovább Padanbai felé, Zoli bácsival írásban letárgyaljuk, hogy van itt egy autópálya, azon menjünk, mert úgy csak egy óra az út és simán járható.  Óhohohó, hát ha az autópálya, akkor lecsavarjuk azt rövidebb idő alatt is és végre fürödhetek így a harmadik napon. Ebédeltünk egyet, próbáltam beszélni Dórival - természetesen nem sikerült -, majd megdumáltuk, hogy akkor autópálya. Ez volt a 3. alkalom, hogy ezt mondtam. Ray vezetett, kurvára nem arra ment, mint az indokolt lett volna. Belehajtott egy piac közepébe, kisutak, tökömlököm helyek. Dudálok, egy óra után, hogy álljunk meg de most rögtön. Sehol semmi, megy tovább ez a barom. Végül negyed óra szopatás után végleg eldurrant az agyam, megsarkantyúztam Vikit és szó szerint leszorítottam az útról ezt a faszt. Láthatták, hogy nagy lehet a gond, mert egy szót nem mertek szólni, én pedig erősen koncentráltam vagy tíz másodpercig meredve Viki tankjára. Először azt gondoltam, hogy vagy kétszer orrbacsűröm ezt az idióta egysejtű faszjankót, nem igaz, hogy harmadik napja ugatom neki, hogy értelmesen vezesen és elugattam neki már menet közben is, hogy A-U-TÓ-PÁ-LYA bazdmeg HIGH-WAY! Aztán arra gondoltam, hogy nekem még vezetni kell, ne sérüljön a kezem, inkább megvárom, míg leveszi a bukót és lendületből megfejelem a saját bukómmal. De úgy tisztességesen. Már kezdtem feszíteni az alsó hátizmaimat, hogy biztos ami tuti meglegyen az erő a mozdulatban, közben pedig angolul és magyarul üvöltöttem vele, hogy de nem elugattam nekem a bazdmeg, hogy a telibevert autópályán menjél, ne a szervízúton?! Hogy ne hegynek felfelé menjél, amikor a mi utunk víz mellé vezet? Hogy ne hátulról kelljen a szemed állásából megsaccolnom, merre akarsz kanyarodni, hanem használd azt a kurva indexet, ha már nem kerül semmibe? Meg lehetett szeppenve a társaság ezután, mert csak annyit mertek nyögni, hogy de ez a jó irány. Honnan tudod bazdmeg, senkitől nem kérdezted meg, csak mész előre, mint gyerek az anyjába és reméled, hogy jó helyre lyukadsz ki. Megkérdeztünk egy arra kerekező öreget, egyenesen kellett menni. Mondom ne csinálj úgy, mintha ezt te tudtad volna! Oké, menjünk tovább - pár percet az autópályán, mert utána le kell kanyarodni valami kis pöcsöm falu felé megint. Jön az SMS, hogy Zoli bácsit felkente egy hullám a sziklára, nagy baja nincs, de azért kórházba kell menni kötözésre, mert van mély vágása is. Ez persze csak Padangbaiban derült ki, mi pedig megismerkedtünk a balinéz hiénákkal. Aki ugyanis azt mondja, hogy ők milyen kedves és aranyos emberek az simán vagy hülye, vagy hazudik. Ahogy megállsz, megrohannak, hogy vegyél valami szart vagy menjél masszíroztatni magad. Mert olcsó. Nem számít, hogy már vagy három szarongot vettél ugyanattól a faszitól, egy óra múlva megint ott ül a nyakadon, hogy vegyél. Mondod, hogy nem. Oké, és leül melléd, majd meredten néz rád. Tíz perc múlva megkérdi, hogy honnan jöttél? Nem akarsz egy szarongot? Nem? Biztos? Pedig olcsó. És balinéz masszázst? (És közben fogdos és gyúrogatja a karodat.) Szállást? Kurvaanyámat? Én ezt csak elmondásból és a többiektől tudom, nekem olyan jól sikerült az antrém, hogy békénhagytak: megálltunk motorral és mivel jöttek az esőfelhők, én egy bezárt warungos sátra alá állítottam. Egyből megjelent egy mama meg egy bapak, hogy hát ez? Mondom, mi van vele? Be vagytok zárva, mindjárt jön az eső, ki ne találjátok már, hogy pont most akartok kinyitni?! Öt percet kibírtok. Mindezt elfelé sétálva. Ja, oké. Kicsit később megálltam egy helyen, abban a pillanatban jön már oda, hogy miszter, szállást keres? NEM. Ja, oké. Jön a mama, őt már nem vártam meg, csak intettem, hogy tünés innen. Ja, oké. Levetkőztem gatyára és bementem fürödni a halászbárkák közé. Ekkorra már hírem lehetett, mert még a gyerekek is húztak az irányomból. Nem szép, de a harmadik napi szopóálarc után a végletekig ki akartam élvezni az "Angry Hungarian Style" előnyeit. Fantasztikusan jólesett kimozgatni az izmaimat és lemosni kicsit a rámrakódott kátrányt, szenet és egyéb ganét (ejtsd: "az út porát"). Mire kiértem, megint eltört a szemüvegem, ekkorra már megcsinálni sem maradt se erőm,  se kedvem. Idő közben odajött egy vén ausztrál fasz, és elkezdte nézni, mit csinálok. Mondom segíthetek, ez az ön motorja? (Letettem az eszközöket az ülésre, ami egy fokkal jobb, mint amikor az indonézek ráülnek nagy pihenés közben.) Igen, reméli, hogy az övé és azt nézi, hogy mennyi pillanatragasztót csorgatok ki az ülésre. Úszás után nyugodtabb voltam, nem üvöltöztem vele, csak mondtam, hogy ja, azt nézheted nyugodtan apó. Mert hogy ő ezzel ma még haza akar menni és nem akar ráragadni. Mondom rendben, hozzak nagyítót is hozzá? Nem, azt hiszi, oké a dolog. Szerintem meg fogom tudni javítani így a szemüvegem. Két napja így javítom, látok rá esélyt. Oké, akkor ő most megy. Helyes. Végül az ötödik kísérletre sem sikerült megfogatni a dolgot, így benyomtam az egyik pár egynapos lencsét és mondtam Teguhéknak, hogy akkor irány vissza Denpába, mert Zoli lassan végez a kórházban. De most én vezetek. Visszamentünk a motorokhoz, közben megérkezett a komp Lombok szigetéről, tele hátizsákok zombi ausztrál turistákkal, akiknek se esze, se empátiája nincs, csak mennek amerre ők akarnak és úgy váltják meg hátizsákkal a világot, hogy az előre befizetett utakon csinálnak úgy, mintha hatalmas világutazók lennének és a legnagyobb kalandjuk, hogy 16 éves kisbusszal közlekednek a városok között. Átsasszéztunk közöttük, a warung azóta sem nyitott ki és senki nem jelent meg előttem, hogy akkor ez nem öt perc volt. Felvezettem Rayt az autópályára és elkezdtem én is 90-nel menni, mint ő. Simán elmaradt, én meg várhattam egy kereszteződés után rá. Ekkor megjelent a semmiből egy rendőr, hogy mi helyzet. Mondom indonézül és angolul, hogy Denpasarba megyek és várom a barátaimat. Van-e nemzetközi vezetőim? Van, tessék. Ja, nem kell ám nagyon, csak kérdezte. Honnan vagyok? Semarangból jövök harmadik napja motoron. Uhh. Hát, hitte is meg nem is, de gyorsan elköszönt. Megjöttek Teguhék is, az autópályáról nem engedtem letérni őket és tényleg kevesebb, mint egy óra alatt bent voltunk Denpasarban. Elvergődtünk a kórházig, ott vártunk egy kicsit Zoliékra, aki meg is jelent szupermenköpenyben - hogy védje a sebeit. Megdumáltuk a dolgokat, mindenki szabadjára lett engedve, én pedig csatlakoztam a magyar kontingenshez - Kitti barát mint helyi erő és szállásadónk, Nóri és sofőrje - a legtapasztaltabb motoros - Tomi. Felkerekedtünk, mert hogy baromi közel lakik Kitti - és tényleg. Vettünk estére pár dolgot a Circle K nevű üzletben, mert a többiek azt találták ki, hogy bundáskenyér lesz a vacsi. Én meg, hogy sörözni fogok és addig is eszek egy poharas levest. Ill. felfigyeltem, hogy Balin lehet szivart venni a boltban, de szigorúan Yogyakartából valót - csakúgy, mint batikolt göncök esetében. Nem találtam sehol helyit. Este aztán beszélgettünk kicsit, megkajáltuk a bundáskenyeret, ami nagyon finom volt - és nem csak azért, mert akkor már minden az lett volna -, majd mindenki ellépett aludni meg zuhanyozni. Én egy laza félórát töltöttem a víz alatt, mindenemet átvakarva, vastag fekete ganét csavarva ki harmadjára is a zoknimból. Kitti kötötte az ebet a karóhoz, hogy a tényleg nagy szobájában aludjak a másik dupla matracon - úgy, hogy ők közben Zolival frissen lettek egy pár, ami azért bemondás nélkül is látható volt. Mondom, azt biztos nem. Dede, ő van itthon. Mondom jó, akkor légy oly kedves, értsd meg, hogy nekem most keményebb helyre van szükségem, mert hason kívánok aludni, lévén a valagam olyan állapotban van, mint a tatárbifsztek és engedném kicsit regenerálódni, meg könnyen előfordulhat, hogy vagy én vagy Zoli horkolni fog és ne csesszük el egymás estéjét. Nagy nehezen elfogadta, én elrendeztem a dolgokat és a fedett, de egyébként nyitott konyhában álomra hajtottam a fejem a megszokott módon. 

A bejegyzés stílusa Jack Kerouac - Úton c. regényét hivatott megidézni. Erről azt kell tudni, hogy a kézirat egy bazi nagy papírhenger volt, hogy az olvasót ne zavarja meg gondolataiban a lapozás és az olvasás élménye jobban visszaadja az út végtelenségét és monoton ismétlődését. Gondoltam, ezzel jobban tudom éreztetni, milyen hosszú volt egy-egy nap.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.