Baliról hazafelé már sokkal jobb volt a forgalom, gyakorlatilag 50-80 km/h között tudtunk végig haladni - városon kívül. Tomiék előttünk indultak legalább egy fél nappal és mégis majdnem beértük őket, mert 4 órát kellett dekkolniuk a képzeletbeli célszalag előtt a monszuneső miatt. (Ha engem kérdeztek, Vikivel nyertünk a Bajaj előtt, de ez gondolom nem meglepő. :) ) 13 óra alatt letekertük a Denpasar-Surabaya távot, természetesen megint végigmentünk a városon a sötétben. Este ottaludtunk Ray barátjánál (aki egyébként feltűnően idősebbnek tűnik nála, feleséggel bír és egészen érdekes órarendje van, szinte csak a 4 világvallás elemezgetéséből áll az egyetemi kurzusa) és másnap elkezdtük feladni a motorokat. Ez azért nem olyan egyszerű, mert itt mindenhez ügynököt kell szerezni, te csak úgy simán nem mehetsz oda és adhatod fel a cuccaidat. Végül mindenféle fondor módon - mint pl. az én elrejtésem és jótékony hallgatás afölött, hogy nem két mopedet kell elszállítani - megbugáztuk, hogy 250.000-ért (azaz a mi jegyünk kb. duplájáért) elvigyék a motort Semarangig. Amikor hazaértem, söröztünk egyet fenn a tetőn a többi sráccal - idő közben beköltözött az egyik szlovák gyerek a másik egyetemről, Marek, szóval őt is köszöntöttük egy picit. Este még lejelentkeztem az otthoniaknak és rájöttem, hogy lélekben még mindig úton vagyok. Nagyon ideges voltam ugyanis, hogy Viki nem áll kint az udvaron és valahogy nem volt meg az az élményem sem, hogy begördülünk a kost kapuján.

Másnap reggel a szükség arra kényszerített, hogy angkottal menjek órára. Elindultam én szépen időben, de az indo rögvalóság megint közbeszólt. Először is az első angkot sofőrje kb. 100 m után leállt cigizni egy útszéli bapakkal. Ezt olyan elánnal tette, hogy komolyan vártam, hogy kiszáll a kocsiból és megiszik vele egy kávét. Ezzel nagyjából el is ment a teljes utazásra szánt idő - és akkor még a másik sofőr nyereségvágyát nem is említettem. Ő ugyanis úgy gondolkozott, hogy ez a kisbusz nem idő, hanem terhelés szerint közlekedik, ezért ha nincs legalább 14 ember odabenn, nem indulunk. És hiába szólok neki 20 perc után indonézül, hogy "talán induljunk már", csak vigyorog az egész bagázs (bár előtte ők is puffogtak, hogy haladjunk már) és nem haladunk sehová. Ezek után már csak langyos nyári záporként ért a meglepi, hogy az osztályban elémtolták pontosan ugyanazt a tesztet, amit elindulásom előtt pár órával fejeztem be - semmi magyarázat, semmi segédeszköz. Mivel úgy tűnt a fáradtság miatt, hogy a humorérzékemet elfelejtettem bepakolni a táskámba, megkérdeztem hát a tanárt, hogy ez mi? Miért kell újra megcsinálnunk a midterm test-et? Ő elmondta indonézül. Én megkérdeztem megint és jeleztem, hogy nem értem. Ő elmondta kicsit hangosabban és gyorsabban, indonézül. Én elmondtam lassabban angolul és indonézül, hogy nem értem. Erre vigyorgott megint a tanár és megismételte lassan indonézül. (Figyeljük a párbeszéd fejlődését?) Ezután közöltem vele elég komoly sóhaj után, hogy ehhez én túl fáradt vagyok, majd ha hajlandóak lesznek rendesen oktatni minket és elmondják mi a feladat, én örömmel megcsinálom. Leadtam a lapot és elindultam kifelé.

...

Ez valami olyan reakciót indított be a tanár-diák elegyben, ami elég szokatlan reakcióra késztette a vegyületet: megszólalt a tanár és a többi diák is! Némi sértődősdi, angolul fennhangon tárgyalás és sok-sok ismételt magyarázás után abban maradtunk, hogy "nahát, ők nem is gondolták volna, hogy nekünk ilyen bajunk van, de akkor mostantól kicsit tematizálják és struktúráltan fogják osztani nekünk az észt és bocsánat, biztos ő a hibás". "Nem tanárnő, ezt minden tanárnak és mindenkinek elmondtuk már három hónapja minden héten, de talán az Ön főnöke, aki annyire segghülye néprajzos, hogy még angolul se tud, de azért megteszik a nemzetközi program fejének - na talán ha neki elmagyarázná valaki, hogy egy nyelvet tök ismeretlenül nem lehet ugyanazon a nyelven megtanulni - akkor közelebb jutnánk a dologhoz." Szóval olyan borzasztóan nem haladtunk előre, de legalább haladgatunk. Ha tényleg össze fog jönni, akkor nagyon király - de hogy ez nem 2 pillanat lesz, az biztos. A hét további napjai elég eseménytelenül teltek, írtam a beszámolókat, aludtam, nyelvet tanultam és igyekeztem intézni a függőben lévő dolgokat - szemüveg javítása, konditerem felkutatása, motor letakarítása és elhozatala, bevásárlás, pénzkereseti lehetőség felkutatása, miegyéb. Most kaptam egy olyan megjegyzést, hogy írni kéne az itteni hétköznapi dolgokról és Indonéziáról. Tervben van egy ilyen, de ez közel sem ilyen egyszerű, majd meglátjuk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.