Előző este a többiek megemlítették, hogy korán kéne kelni, mert holnapra sok a dolog meg a néznivaló. Megkérdeztem, hogy ez alatt ki mit ért pontosan? Mondták, hogy hát olyan 8h körül jó lenne... ezen a ponton röhögtem föl hangosan. Jah, oké, azzal nem lesz gond. Nálam a korán mostanában 5h-t jelent. A többiek kicsit szörnyűlködve vigyorogtak, de végül mindenki elhúzódott a hálókörletébe. Fáradtságomat és a helyzetet jól jelzi, hogy arra nem ébredtem föl, hogy Kitti barát átlépett a fejem felett a konyhába menet, arra viszont igen, amikor bedugta a szivattyút. Meg is állapítottuk, hogy ez a hason alvás dolog nem nagyon megy, mert a hátamon fekszem - de azért én erőltettem kicsit, mert pihentetni akartam a faromat.

Hajnalban némi mozgolódásra és fényre ébredtem, majd röviden konstatáltam, hogy "Aha, napfelkelte Balin. Ezért mások biztos ölnének, szóval egy picit nézegetem." Ez addig tartott, míg elmentem az erkélyig és megnéztem, rendben van-e Viki - őt a szemközti házhoz kellett letámasztani, mert elfogyott a parkoló a miénknél. Viki rendben megvolt, láthatóan nem zavarta túlságosan a szabad ég alatt töltött éjszaka - pedig ehhez nincs hozzászokva, otthon tető alatt áll -, úgyhogy nagy nyugalommal vettem magamhoz a szájmaszkomat és húztam a szememre. Innentől némileg szakaszosan, de jól sikerült aludnom. Volt némi ingerem, hogy nyolckor felkeljek a megbeszéltek szerint, de a szoba felől elég komoly alvást sejtető hangok szűrődtek ki, úgyhogy inkább nem tettem. Úgyis elkészülök rövidebb idő alatt, mint ők, retyóra meg nem akarok bemenni, amíg ők ott durmolnak. A wc ugyanis csak egy függönnyel és némi fallal volt elválasztva a szobától, egy főnek teljesen jó, de 2-3 ember kábelezését "végigélvezni" pont elég volt a koliban ahhoz, hogy ne kívánjak Kitti barátnak ilyet. Később aztán mocorogni kezdett a nép, én meg örültem, hogy végre kicsit hosszabban fekhettem és alhattam. Reggeli szöszölés, készülődés, tervezgetés - Nóri és Tomi még aludt -, én írtam Teguh mesternek, hogy akkor a délelőtti programunk a hazaút lefixálása lesz, mert utána élvezném kicsit az ittlétet. Ez azt jelenti, hogy elmegyünk a - mint kiderült - közeli vonatirodába (Kereta Api - Tüzes Vagon) és rákérdezünk a menetrendre meg a motorok szállítására, majd elmegyünk a kikötőbe és nézünk ott esetleg egy hajót Surabayába, mert ezzel pont egy napot nyerhetnénk. Teguhék visszaírtak, hogy oké, de ők eléggé bealudtak, szóval még csak most kezdik a reggeli vakarózást, baj-e? Körbenéztem: Nóriék éppen felkeltek, Kitti és Páldi úr sem pörgött túlságosan, plusz még reggelizni is akartunk. Válasz: Dehogy baj, nyugodjál meg, kajáljatok valamit, mi is azt tesszük. Találkozunk az iroda környékén. Ha meg sokat késtek - gondoltam -, elugrok itt valamelyik optikába, mert már második napja lesz bent az egynapos lencsém és a szemüvegem teljesen kiesett, máshogy pedig nem látok és nem vezethetek. (Fizikai akadálya nincs, mert azért nem olyan szörnyű a helyzet, de rendes körülmények között sem egyszerű itt az utakon, nemhogy még homályos látással.) Átnéztünk hát kajáért a közeli warungba, amit szerintem valami kínai felmenőkkel bíró csapat működtethetett, mert elég sok volt a kontinensről jövő keleti kaja a turistáknak való felhozatalon kívül. Előzőleg bevettem két hasfogót, mert a reggeli művelet meggyőzőtt róla, hogy ez már nem fog normalizálódni Semarang előtt. Úgy tűnik, a gyomrom elég nehezen viseli az ilyen utazás közbeni össze-vissza kajálást - ami egyrészről érthető a helyeket és a kajákat tekintve, másrészről azért azt hittem, mostanra már nem kell ezzel számolnom. De kell. Közben hozzám került az étlap, hát vessünk rá egy pillantást... Azannya! Nincs tétel 22.000 alatt, én ennyit a napi nagyétkezésemre fordítok, nem egy sima reggelire. Na mindegy, kár kapálózni, ez van. Akkor viszont együnk worchesteres csirkecafatokat, azok hátha kímélnek majd. Maga a tányér tényleg jó szószos volt, az már más kérdés, hogy a szokásos aprócsontos részeket kapom (legalább nincs benne fél csirkefej csőrrel, mint a múltkor), hozzá külön a rizst. Ennek én nem sok értelmét látom, ezért elegánsan beleborítom a rizs felét a szószos részbe és elfogyasztom. A többiek mindenféle tejes-gyümölcsös-jeges kelyhet nyammognak és élénken kérdezik, hogy kérek-e? Mondom nekik, hogy a reggeli beszélgetésünk után értékelem a humorérzéküket, erre észbe kapnak. Befut néhány sms és változik a program: Zoliéknak el kell menni egy helyihez, mert korábban Zoli egyik Yogyai ismerőse szétbarmolta a házi oltárukat, amikor függőágyat akart ráakasztani (orosz szeszkazán a szentem), így nekik pattanniuk kell, mert a tulaj ott áll a bérlők előtt és tartja a markát. Nóri ezen picit felhúzza az orrát, mert ők holnap indulnak vissza és mindenképpen látni akar még néhány dolgot - így ők közös megegyezéssel elindulnak Ubudba a hajdecsodálatos patyomkin-városba "a dzsungel közepére", ahová besűrítették a balinéz kultúra ismertetőjegyeit, plusz egy majmokkal teli erdőszakaszt. Én intézem a saját dolgomat és megegyezünk, hogy találka az ubudi majomerdő bejáratánál. Könnyen megtaláljuk Vikivel az utcát, de a Kereta-irodát sehogy sem akarjuk kiszúrni, hiába körözünk és kérdezősködünk. Végül Teguhékkal összefutva kiderül, hogy kb. elé parkoltunk le, csak nem látszódik az iroda valami szépségszalon hirdetményei és a saját táblájuk hiánya miatt. Na igen... Teguhék itt tárgyalni kezdenek, nem igazán sokat tehetek, így elmegyek kontaklencsét vadászni - sikertelenül, mert az eladók szerint elfogyott. Nehéz elhinni, de jól van, van itt másik optika is... valahol... Közben jön a hír Teguhéktól, hogy talán Banyuwangiból foghatunk egy vonatot a gépeknek, de baromi drága, 500.000 per jármű. Innentől kezdve próbálkozunk okosok lenni, de lélekben mindenki kezd barátkozni a gondolattal, hogy bizony-bizony Szuperbajáig két keréken megyünk. Következő megálló a kikötő, ami miatt keresztül kell mászni a városon. Ez elég sokáig tart, révén Teguh szerint a lámpa után balra várnak. Oké, lekanyarodok balra, sehol senki. Telefon, merre vagytok? Itt a kereszteződés túloldalán, balra. Teguh, átmentél a kereszteződésen egyenesen? Igen-igen, te hol vagy? Bazd meg, ott ahol montad, hogy legyek - a kereszteződés után balra. Hú, oké, akkor megyünk, felszedünk. Kajak. Negyed óra után árnyékba tolom a gépet és bekenem a karom, mert az asszonyverő azért nem véd a trópusi nap ellen. Fél óra múlva hívnám Teguht, de érkezik. Bocsi, de egyirányú volt az utca. És akkor miért nem mondtad nekem, hogy én keresselek meg, én tudok kanyarodni?! Ja, tényleg, az egyszerűbb lett volna, haha. Faszom Teguh, ne folytassuk az eddigieket. A kikötő elég nagy, jó hosszan nincs benne semmi, de lehet élvezni a kihalt úton való haladást - végre nem kell hobbitokat kerülgetni. Megtaláljuk a Pelni irodát (az állami hajós cég, kb. mint a MAHART), természetesen sehol senki. Van mindenféle toldozott-foldozott, kiegészített menetrend és megtalálom egy A4-es lapon az ehavit is - természetesen nincs akkor hajó, mikor nekünk kéne. Szerdán és pénteken közlekedik csak. Átmegyünk a teher-részlegre, ott sincs semmi. Ez hát csúnya bukta, de legalább már tudjuk. Oké, irány Ubud, menet közben pedig megállunk az optikákba és veszünk nekem lencsét, mert ez a mostani már kezd homályosodni és szúrni a szemem. Természetesen csak valahol a körgyűrűn találunk optikát, mert ilyenkor nem lehet bemenni a városba az indonéz "logika" szerint. Mindegy, megvan a bolt - mondom a kicsit túlmozgásos pufók eladónak, hogy mi az ábra. Van, hogyne volna kontaklencse, egyes vagy másfeles kell? Kettes és kettő feles cimbora. Itt azért megnyúlt kicsit az arca - hajjaj, azt hozatni kell, mert itt nem szokás ekkorát tartani. Elmorzsolok egy "anyád"-at és megkérdem, ez hogy fog akkor kinézni. Hát, kiküldik a szállásomra. Mondom az igen csibész, de nekem most kéne. Ja, hú. Akkor egy órán belül elhozzák kocsival a városból. Látod-látod, megy ez nekünk. És mennyi az annyi? 200.000 lesz a féléves csomag lencseméretenként.  Az elég rosszul hangzik testvér, nekem csak egy havi adag kell. Hát, megbonthatja a dobozt, de az is 120.000 lesz. Jól van, akkor szórjad az áldást, adjad a kellékeket is hozzá(, mert felkockázlak helyben). Oké, akkor ő elpályázik, mi megvárhatjuk itt. Légkondi van, ez nagyon jól jön így dél táján, de nekem net is kéne, mert akkor hátha tudok beszélni Dórival. Séta visszafelé a körgyűrűn, még jó, hogy van járda. Wifi-vadászat a McDonalds-Starbucks-Hotel aranyháromszögben (elvégre Balin vagyunk), elképesztően korlátozott sikerrel. Facebookot lehet nézni, e-mailt már nem, mert túl lassú telefonon. Végül egy hotelbe pofátlankodok be és mondom a recepciósnak, hogy nekem sürgősen hívnom kéne valakit Skype-on, látom, van itt egy gép, használhatom-e? Vendég vagyok? Hivatalosan nem. Hát, ez csak a vendégeknek van. Azt én tudom, de gondoltam, hátha megoldhatnánk ezt valahogy, mert nekem fontos lenne. Telefonálgatás, végül odaülhetek a géphez - minő csoda, ez egyébként is megtörtént volna -, ahol természetesen nincs headset, cserébe Dóri sincs. Sehol senki, majd rövid számolgatás és 1-2 megkísérelt hívás után rájövök, hogy szombat van, biztos elaludt. (Az volt a megállapodás, hogy minden nap adott félórás időpontban elérhetőek vagyunk. Ez csak akkor változik, ha előző nap külön megbeszéljük vagy a másik valamiképpen értesít. Mivel ez nem történt meg, ezért furcsálltam a dolgot, de ez van. Később kiderült, hogy Dóri felébredt a mobilcsörgetésre - én nem tudtam, mit hív a Skype - és tök fölöslegesen ült/idegeskedett két és fél órát a gépnél. Nem egyszerű a kapcsolattartás a harmadik és a második világ között.) Fékezhetetlen örömmel mentem vissza a többiekkel az optikába, ahová már megérkezett Pufi és leadta a szajrét. Gyorsan rendbe is tettem magam kívül s belül, majd elindultunk a majomerdő felé, Teguhék megkérdezték az irányt Pufitól. Haladunk-haladunk szépen, de baromria zavar, hogy egy darab Ubud felíratot nem látok. Egy lámpánál átszólok, hogy ezt a tapasztalatom, ugye jó felé megyünk? Persze, mert Sangeh-nek hívják a majomerdős részt, jó felé megyünk. Jól van, gondoltam, a tegnapi akció után csak nem álltok neki megint cibálni a hülyeségeitekkel az idegeimet. Kisebb településeken megyünk át, rizsföldek és végre látni néhány kutyát is! Mindegyik eléggé hasonló, hiéna-alkatú, nem túl szép állat. (Madu a fajta neve asszem, de van még Kintamani néven is valami helyi tenyészet.) De legalább kutya, Inun, a szomszédék retriverjén kívül eddig nem sokat láttam. (Yogyában még egy műhelykutyát, fél méteres láncon, vastagon olajosan, esővizes ivótállal. Ott azért megzúztam volna megint a gazdája arcát; helyette legalább a vacsoráról megmaradt csontoknak és maradéknak örült a kutya.) Nagy táblák - Majomerdő Sangeh, követjük őket, végül megérkezünk egy bazi nagy parkolóba, a szélén fákkal és láthatóan érkeznek a majmok is. Zoliék viszont sehol, pedig már régen itt kéne várniuk. Közben a majmok nekiállnak a szokásos betanított turista-abajgatásnak, úgy mint kéregetés és lopkodás. Telefon Zoliéknak - természetesen nem az ubudi erdőben vagyunk, mert Pufi azt elfeljtette közölni, hogy nem oda küld minket - vagy Teguhék csesztek el megint valamit az egyszerűség kedvéért, nem tudom. Lényeg, hogy megdumáljuk, hogy akkor mindenki megnézi a saját "erdejét" és utána esti programként lemegyünk a Padang-padang Beachre, mert az állítólag hű-meg-ha. Az "erdőben" voltak tényleg szép és érdkes dolgok (képek már fenn vannak a 4shared-en), de egy madár két pislogás között repüli át.

Természetesen itt sem a majmok voltak a legnagyobb látványosság, akivel fotózkodni kellett... nyilván az egyetlen fehér mellé kell állni és átkarolgatni. Még akkor is, ha az éppen jól láthatóan videózik. Slusszpoénként amikor nézegettem volna a képet a telefonomon, érzem ám, hogy valaki megfogja a kezem és elkezdi fogdosni a felkarom is. Ezt azért már minden körülmények között is a kurva életbe, hát állítsuk már le magunkat! Kezem ökölben, suhintok a kis mocskos mancsok irányába, amikor is feltűnik, hogy a hónom alatt himalájázik felfelé egy majom a vállamra erősen nézelődik valami elvihető cucc után. Nagyon csúnya arcot vághattam, mert két pillanaton belül ottermett valami gondozó vagy idomár és szólt, hogy ha nem kedvelem az állatot magamon, csak guggoljak le egy kicsit, majd lemászik. Nem kérdezték meg, akarok-e fotózkodni velük; de azért ez megismétlődött mégegyszer. Ezután kicsit elkapott a rosszalkodhatnék és kinéztem magamnak egy betonon ülő nagybajuszú majmot, majd beálltam elé. Az felnézett rám, majd el a lábam mellett - erre én naná, hogy újra eléálltam. Ez 2-3 alkalommal ismétlődött, amikor a majom felfoghatta, hogy szórakozok vele, mert négykézlábra ugrott és tátott szájjal vicsorogni kezdett. Kicsit megugrottam én is - mi van, ha veszett? - de aztán inkább én is vicsorogni kezdtem rá és támadólag léptem fel. Ez hatott, a majom úgy spurizott fel a fára, mintha muszáj volna - Teguhék meg röhögtek lent. Az erdőben ezen kívül még max. annyi érdekesség történt, hogy megint nem ittam eleget, így kénytelen voltam néhány fát fájdalmasan megjelölni; ill. rájöttünk, hogy az itteni batikolt cuccok is Yogyakartából valóak. Ezután jött egy laza két-kétésfél órás motorozás az estében az ismeretlen Padang-padang Beach felé - amit a helyiek is csak szóbeszéd alapján raktak össze, merre lehet. Ez talán azért van, mert alapvetően egy baromi meredek sziklaoldalba vágott lejárón lehet lejutni a homokos strandra, ahol is Kuta Beach és Legian után a legnagyobb az egy négyzetméterre eső ausztrál szörfösök egyedszáma. A közel háromórás várakozás alatt volt időm megfigyelni őket, hát tényleg elég pusztulat, ahogy viselkednek. Közben Bob Marley indonéz helytartója zsibbasztott minket a zenéivel én meg azon tipródtam, hogy eddig elég szar ez a kiruccanás, lesz-e valamikor jobb?! Vagy Bali is olyan lesz nekem, mint Siófok: ha nem muszáj, nem megyek arra. Mire megérkeztek a többiek is, a kaja is elfogyott - parázson sült tengeri izék meglehetősen horror áron: 25.000 / 100 gr és nincs felezés, szóval egy adag étel olyan 75.000-nél kezdődött. Érdekes volt egyébként, hogy a szörfös gyerekek igyekeztek kinézni valahogy, volt ott egy Thor-hasonmás arc is; a nőik viszont eléggé átlag alattiak voltak. 2 jó csajt tudtam megszámolni az egész parton, pedig voltunk közel 100-an. Miután megérkeztek a többiek, megegyeztünk, hogy ilyet holnap nem csinálunk, ill. elmondták, hogy csak miattam jöttek el, ha már idebolondítottak. Mondtam, hogy akkor ilyet se csináljunk máskor, inkább szóljanak, hogy változott a terv, irány haza. Ennek örömére a többiek vettek 1-1 sört, én meg elmentem fürödni egyet, a változatosság kedvéért seggcsupaszon. Nehogy már az éjszakában a parti retyószakaszon ne jöhessen fel a telihold és ne úszhasson ki a fehér bálna a partra. Meg is cselekedtük hát. Ezután elpályáztunk haza szépen konvojban, lévén Zoliék tudták az utat, nekik viszont nem nagyon világított az első lámpájuk (ami nem teljesen igaz, mert mindenki jól láthatta őket, csak nekik nem adott olyan fényt a lámpa, mint nekünk a miénk), így a két nagymotor kísérte őket. Másnapra szabadprogramot ítéltem meg Teguhéknak, mert őszintén szólva már a hócipőm tele volt a húzásaikkal és kellett egy olyan nap, amit nem tudnak elcseszni.

Ez pedig a vasárnap lett, amikoris Zoli bácsi elment kötözésre, nekem ki lett adva háznak, hogy készítsem el az utitervet és készülődjek össze - nem akartam a kórházba is velük menni gyertyát tartani - aztán ha Nóriék felébrednének, vegyek érzékeny búcsút tőlük. Az itiner alapján aznap elzúzunk északra Tabanan városától és ott megnézzük az egyik nagyonszent hindu templomot, majd kicsit továbbmenve meglátogatjuk az egyik melegvizes fürdőhelyet és az UNESCO által világörökségnek jelölt több száz éves rizsföldet. Ez utóbbira azt mondták, hogy "Ferenc utolsó megkísértése", ha ez se tetszik, nem nyúznak tovább. Mindezek után ha van még időnk, elmegyünk Tanah Lot-ba (hívójel: "Spamalot", a giccses hindu szentély a tengeri sziklán Balin, mindenki könnyen megtalálhatja a guglin). Mentünk ketten a két motorral, én vittem némi csomagot, Zoli bácsi némi Kittit - és látánk, hogy ez jó. Egyben örültem is magamnak, mert a túra előtt vettem "tyúkhálót", azaz valami gumis-kampós rögzítőfelületet, amivel hivatalosan bukót lehet hátra rögzíteni. Jelentem, meg sok minden mást, csak legyen alatta cucc, mert különben kevésbé bizalomgerjesztő.  

Nagyon jó volt ez a kirándulós nap, de nem nagyon lehet szavakba önteni. Spamalot kimaradt, helyette volt némi downhill a teraszos rizsföldek melletti nem kevésbé teraszos aszfalton, ami a legszebb otthoni, eső után a traktornyomokban történő motorozások halvány emlékét idézte fel. Mi fiúk vigyorogtunk, mint a vadalma, Kitti hátul pedig aggodalmaskodott és finoman hisztizett, hogy "sötét van, nincs benzin, mennyünkhaza, nelegyünkitt, énfélek". Zoli sem volt épp az a nagyon bátor motoros, így az ő doktrinája szerint az a biztonságos, ha hegynek lefelé a fisfos repedezett, kátyús úton hússzal érkezik le. Ennek az eredménye az lett, hogy az egyik kátyúnál kifarolt alóluk a motor és eldőltek vele. Kitti megkapta a valszeg örök életre szóló kipufogó-tetkóját és egy valszeg szintén örök életre szóló utat Viki hátsó ülésén lefelé. Szerintem nem vezetek félelmetesen, de neki nagyon nem tetszett a magaslati pozíció meg a 150 köbcentis motor duruzsolása - így hamar visszapártolt a hős yogyai batik-szupermen vállai mögé. (Zoli napközben egy szarungot kötött a hátára, hogy védje a karján lévő sebeket - emiatt egy elcseszett Supermennek nézett ki.) Nagy nehezen hazajutottunk, mindenki baromi fáradt volt - ez meg is látszott a vezetésen és a navigáción -, de előbb még a Carrefurban be akarták szerezni az esti csirkepörkölthöz szükséges cuccokat, mert Kitti olyat akart enni, ha már itt vagyunk. Ez félig sikerült is, ugyanis főzés közben szimplán elaludt a kisasszony, én Dórival Skype-oltam (köszi a lehetőséget, Kitti!), Zoli pedig valami mást hegesztett. Azért lett belőle kaja, egész jó. Lefekvés előtt aztán én kicuccoltam a nyitott konyhába, hogy ne reggel kelljen és utána birtokba vettem egy üres dupla-matracot.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.