Egy október végi hétvégén komoly trauma érte Semarang kikötővárosát: a Megbocsátás Ünnepe utáni forgalmi dugókon átverekedve megérkezett a magyar Kurultaj Light csapata néhány idegenlégióssal kiegészítve. Enikő és Ági a szlovák Helenával kiegészítve Surabaya felől támadt, míg Zoli bácsi a nem gyengés faj/farsúlyos román Ana Marica-val és a fiatal Teréz anya szexualitását magán hordozó cseh Petrával Yogyából és az Ungaran hegy felől támadt, utóbbiak ráadásul saját motorral érkeztek. Ez szerintem a kelleténél merészebb vállalkozás volt, de hát nem az én bőrömre ment és végül nem történt baj velük - bár Petra mellett elütöttek valakit idefelé jövet.

Sötétedés utánra összegyűlt a csapat a mégicsak kisírt szálláshelyükön... ami a Tembalang campus közelében lévő koli VIP szobáinak képében jelent meg. Duplaágy, légkondi, saját fürdőszoba és mosogató. Ha még hűtőjük is lett volna, tényleg ottalszom velük. Mindenki megismerkedett mindenkivel, bemutattam nekik Master Teguh-t és ittunk egy jóéjtsört, mert mindenki baromi fáradt volt az utazástól.

Hétfőn aztán indult a fejtágítás, ami nem teljesen olyan volt, mint vártuk. Így konkrétan a beharangozott tudományos fokozatokkal bíró előadók olyan szemináriumokkal örvendeztettek meg minket, hogy az elején egymásra néztünk, hogy ez most komoly?! Sokszor egy érettségi szintjét SEM meghaladó prezentációt kaptunk, ami azért eléggé kiábrándított. Az egyetlen valamire való rész az volt, amikor egy biokémikus azt ecsetelgette, hogy azért kell megőrizni változtalan formában a karimunjawai korallmezőket, mert egy csomó nagyon hasznos vegyületet lehet az ottani növényekből és állatokból kinyerni. Ezeket szintetikus úton baromi nehéz előállítani és a természetes kiválasztódásra a vízhőmérséklet és a sótartalom is hatással van. (Sőt, létezik biológiaiminta-turizmus is, ami a modern kémkedés egy válfaja szerintük: idejönnek ügynökök turistaként, begyűjtik a mintákat, kiviszik az országból és ott kivonják az új anyagokat és azokat felhasználják saját kutatásikhoz.)

Negatív oldalon két előadás maradt meg: - az egyiknél még kérdéseket is tettem fel, amikre jó hosszan nem válaszolt az előadó (pl. miért szövegelünk mi itt a fosszilis energiák leváltásáról az iparban, ha az átlagember is műanyagot éget napi rendszerességgel?). Ez azért fájt, mert egyszerűen és érdekesen lehetett volna eszmét cserélni, a mi tapasztalatainkat pedig felhasználhatták volna a kutatási anyagban. De nem, ők végigszajkózták a liberális zöld maszlagot (szélmező és naperőmű-mező kell a szigetekre a zöldenergia miatt; még akkor is ha ezek teljesen életszerűtlenek itt). Amikor megkérdeztem, hogy hogyan akarják elérni az impozáns céljaikat (2025-re több mint duplájára akarják emelni a zöldenergia arányát a gazdaságban), annyit mondtak, hogy megvan a potenciál, de nem mond konkrétumokat, mert máshol hagyta a papírjait. Ez mi?!? - a másiknál pedig elvileg egy történész magyarázta nekünk, hogy a csúnyagonoszgazvéreskezű, mocskosbüdösdespotanyugati kereskedők megérkezéséig itt bizony olyan civilizáció és birodalmak léteztek, hogy csak na. Tudtak például hajózni kivájt fatörzseken! Meg kereskedtek egymással! Sőt, meghódították az egész délkelet-ázsiai térséget, nyilván szép szóval és nem vérrel és tűzzel. Na de aztán jöttek az [eposzi jelző] kereskedők és többet ígértek a termékért és mindent felvásároltak. Ezek a szegény helyi kereskedők meg a nyugati pénzekért mindent el is adtak és azóta már nem szegények. Nem akarok nagyon mélyen belemerülni a kolonializmus bírálatába, de az tény, hogy elég kemény és sokszor véres kézzel intézték a külföldiek és a helyi elit tagjai az elnyomott népek dolgoztatását. Ha viszont ez nincs, itt még mindig bambuszból és pálmából épült házakat gyújtanának egymásra a népek a szomszéd kókuszfában lakozó szellem utasítására. (Ahelyett, hogy Amerikába és a nagy ázsiai egyetemekre mennének cserediáknak félévekre vagy teljesidős képzésre tanulni.)

Nem ragozom, a "csopimunka" nem csillogtatott meg sok reményt - de akkor még nem tudtuk, hogy ez végig ilyen lesz. Este még elcsattogtunk motorkonvojjal a semarangi nagymecsethez meg kajálni egy jót a kedvenc helyünkre.

A konvojozás pocsékul ment az elején, Teguh vezetett, ami nála azt jelentette, hogy kilőtt valakivel és nem nézett hátra csak nagysokára. Ez egy csomó embert önjelölt GPS-szé változtatott és mindenki ment mindenfelé. Végül összetalálkoztunk a lakásunk közelében és onnan már rendezett sorokban haladtunk, ami feldolgozhatatlan volt a helyi motorosoknak - minduttalan befurakodtak a félméteres közökbe, amiket követési távolságként hagytunk. Tetszett a népeknek a kilátó és a mecset épülete is, olyannyira, hogy néhányan elszenderültek a bezárt ajtó előtt. Mások meg kajások voltak már nagyon, így rosszarcúként indulást vezényeltem. Az alvók kicsit húzták a szájukat, de a kaja és a holnapi út fáradalmainak említése mozgásba lendítette a gépezetet. Ettünk egy jót - a soto ayam mindig nyerő -, Ági pedig közölte, hogy neki rossz a gyomra és banánt akar enni. Oké, én vagyok a házigazda, gyerünk banánt venni éjjel 22h-kor. Nem ragozom, meglett - majd közölte, hogy de ő csak egyetlen darabot szeretne és olyan otthonit ha lehet. Nem lehet és csak fürt van kb. 300 forintért. Jaj, de az neki nem kell akkor. Mostmár egyed bakker, fizetem a felét csak hozd el holnapra, jó lesz a hajóút előtt nekem.

Éjjel hazatéptem, tankolással együtt megvoltam 25 perc alatt, Rózsi sikítva rohant 70-nel az éjszakában... majd másnap reggel is kétszer, mert ugyan mindent bepakoltam, eszembe jutott, hogy a búvárkodáshoz jól jönne a kontaklencse, ha már Zsiga volt olyan rendes és szerzett nekem. (Ezúton is köszönöm szépen, tényleg jól jött! És kellett az erősebb változat.) Az a meglátásom, hogy éjfélkor és hajnali 5-6:30 között egészen élvezetesen lehet haladni - mert nincs forgalom. A suli rendelt ugyan buszt, de az elég kicsit volt nekünk és a csomagoknak, így az iskola saját járgányával mentünk - ami szemre pont ugyanakkora volt, de hátul a lépcsőhöz beraktuk a hátizsákokat és így volt lábtartónk is. Zoli bácsival "férfimódra okosakat mondtunk" hátul, majd beszenderedtünk. Én arra ébredtem, hogy a testem elemelkedik az üléstől és elindul a mélybe a hátsó lépcsőkre - sofőr úr lassítás nélkül vette a híd előtti fekvőrendőrt. Majdnem a seggembe állt az egyik túrahátizsák, így némileg zaklatott hangom megkérdeztem angolul hogy "Vezessek én?!" Ezen nevetgéltek elöl egy kicsit, de innentől figyelem/fegyelem volt.

Jepara az üdvözlőkapuk fővárosa, egyébként meg a faragott bútoroké, de lehet ékszert is kapni meg batikot. Nagy metropolisz(nak éppen nem mondanám), a kikötőjéből indul a hajó Karimunjawára, ami egy szigetegyüttes. Lehet választani a hatórás olcsó és a kétórás express járatot - nekünk az utóbbit választották a szervezők. A magyarokhoz hasonlóan az indonézek is a testsúlyok jelentős hányadának megfelelő súlyt cipelni nejlonszatyorban és az a gén is megvan bennük, hogy ha ülnek utazás közben, akkor enni kell. DE! Míg a magyarok felfogják, hogy nem zabáljuk pukkadásig magunkat egy hajóút vagy hegyi szerpentin előtt, az indonézek nem látják át ezt a logikai ördöglakatot. Bezabálnak, rókáznak (jellemzően maguk elé, vagy jó esetben zacskóba - de ez ritka, mert abban a csomagok vannak), majd megkönnyebbülten esznek még egy kicsit, hogy újra rókázhassanak.

Mázlink volt, teljesen nyugis és sima tenger fogadott minket, napsütés is volt, szóval kezdtek vigéckedni a szárazföldi patkányok, hogy "jajmár, most ettől kellett tartani?" Mondom nem, csak nyugodt a tenger.

 Kikötöttünk, majd a megrendelt két kisbusz (amiből az egyik különlegessége, hogy az volt az első a szigeten még talán '96-ban) elvitte a csomagokat, mi meg sétáltunk egy tíz percet a "főtéren" lévő szállásunkig. A főtér amúgy egy suli focipályáját jelentette a halászkikötő mellett.

A szállás egy "közösségi ház" volt, kb. mintha otthon a falvaknak lenne egy turistaháza. Volt légkondi és hűtő, de áram csak este hat és reggel hat között. Mivel sokan voltunk, kitöltöttük az egészet, ez nagyon kedves volt a szívünknek - csakúgy, mint a szép nagy terasz, ami itt alapfelszereltség sokesetben a házaknál. Elkövették a szokásos hibát is, franciaágyak és pótágyak, négy fiú egy szobába. Csináltak egy listát is a szobabeosztásról, de ezt gyorsan átvariáltuk, nem volt gond belőle. Szobatársak: Teguh, Zoli bá és egy líbiai gyerek - Bapak Ahamdinezsád volt a hívójele. Fő tulajdonsága pedig, hogy viszonylag nyitott, de "komolyan gondolós" muszlim és úgy horkol, hogy az félelmetes. Ez utóbbi az első éjszaka félnél kiűzött a bejárati ajtó melletti recepcióspult mellé aludni - szóval én végül ott aludtam végig.

Nem akarom nagyon részletezni a kínjainkat ezzel a csoportmunkával kapcsolatban; borzalmasan le vannak maradva szellemileg és módszertanilag ilyen téren - de rögtön csillagot akarnak ugrani és mindenáron napenergiát akartak erőltetni meg fenntartható fejlődést a helyieknek. Röviden: a két legnagyobb sziget kb. összenőtt már, mindkét felén halászok laknak. Generációk óta mindenki halászik, de egyre többet akarnak kifogni egyre rövidebb idő alatt, egyre könnyebben. Ezt az elején dinamitos halásszattal oldották meg, manapság a ciánozás dívik. Ez megöli a korallokat, amik viszont a halaknak kellenek a petézéshez. A helyiek ezt a logikai körforgást sem látják át, inkább kifognak mindenféle halat, amit csak tudnak - ez pedig nem tetszik a helyi nemzeti parknak, de mindenki csak vár valami külső erőre, megoldásra, vagy Allah segítő kezére a problémával kapcsolatban. Volt régen egy haltelep, de mivel a termékeit a nagybani vásárlóknak is a helyi tradicionális piac árain adták el - és így nem maradta a helyieknek -, ezért bezárták. Az én megoldási javaslatom ennek az újraindítása és normális működtetése lenne - mehetnek a halászok halgondozóknak, kihalászóknak, feldolgozónak; a nemzeti park pedig megválaszthatja a haltelepek helyeit és az anyagi forrásainak befektetésével nyereséget is termelhet magának, vagy működhet kht-ként is. Ha a pénz még mindig nem elég, vehetnek fel banki kölcsönt vagy bevonhatják a magántőkét (az indonézek nagy okosan külföldre viszik a nyers hal egy részét, majd importálják konzervként. Ezt meg lehet változtatni ezzel a teleppel kicsiben, plusz idővel lehet konzervgyárat is telepíteni Jepara közelébe és onnan árasztani a piacot).

Nagyon sokat szívták az agyunkat fölösleges hülyeségekkel, írjunk papírra megoldási javaslatokat, szedjük össze a fenntartható fejlődés ismérveit és mondjuk el kiselőadásban csoportosan a véleményünket róla (minden nap, összesen 5x), rajzoljunk tablót, miegyéb. Hagyjuk már... Leginkább a "reszeljük a fingot" írja le pontosan, mit is csináltunk. Közben pedig lehetett rizst enni, hallal. Tessék kitalálni, élveztük-e; különösen én, aki nem eszik halat. Konkrétan egy hétig rizsen és tojáson éltem, némi cukros üdítő és sör egészítette ezt még ki. (Jó hírnevemhez híven megérkezett a Nemzetbiztonsági Klotokopter szállítmánya és lett sör bolti áron.) A cukros üdítő a bolti 2500 rúpiás ár helyett - mint utólag a számlázásnál kiderült - 4500 rúpia lett nekünk, mert "ide kellett hozni a szárazföldről [bazzeg, Jáva is sziget, mint ti! Az egész rohadt ország szigetekből áll, miről beszélsz?!] és be is hűtöttük nektek [este 7 és hajnali 6 között, amikor volt áram és le is hűlt már, te szerencsétlen!]." Én ezen eléggé kiakadtam, mert megint megbuléztak minket (bule'd, ha még emlékeztek) - de végül kifizettem a három Sprite-omat.

A szigeten egyébként állítólag 5 éve van jelen a turizmus, előtte csak eléggé magánszervezésben jöttek ide népek. Talán ennek köszönhető, de a helyiek még nem igazán értik, hogy ez is olyan, mint a halászat: ha mindent ki akarsz fogni rövid időn belül és nem engeded kicsit "lélegezni" őket, nagyon hamar elfogynak a népek. ('90-es évek privatizációs tapasztalataival kapcsolatos összecsengés talán nem véletlen.) Én pl. bármit vettem az egyik biztonságos kajáldában, mindig kb. 5000 volt darabja. A 3700-as másfél literes víznek és a 3200-as izotóniás ital is - mert az "szárazföldi ár". Elég csúnyán kihasználják a kvázi-monopol helyzetüket a népek; valamint az egyetlen BRI Bank terminálja csak MasterCard-ot akarna elfogadni és az én Visa kártyámról nem volt hajlandó zsetont kiadni. Ennek következtében az odaérkezőknek javaslom, hogy vigyenek elég készpénzt és számoljanak drágább árakkal.

Most már elég késő van itt, holnap megírom a jó oldalát is a kirándulásnak. Megsúgom, semmi köze nem lesz a szakmai célokhoz, amiket kitűztek elénk...

A posztban szereplő képekért utólag is köszönet Mészáros Enikőnek!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.