Mint említettem, Rózsival a vége felé már nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Hiába mászkáltam vele szakemberekhez, párterápiára meg szépségszalonokba, már nem tudtuk felmelegíteni ezt a dolgot. A szombati incidens után - mikor is kétkilométerenként leállt alattam, mert valami miatt nem bírta az esőzést - nagyon komolyan elgondolkodtam a házasságon belüli erőszak létjogosultságán az esetünkben, még az is megfordult a fejemben, hogy elhajítom az út szélén és inkább gyalog megyek haza. Végül ezt nem tettem, mégpedig az egyik legaljasabb ok miatt: mert pénzem volt benne, amit nem akartam veszni hagyni.

Hétfőn azt megpecsételődött a szimbiózisunk, mert sehogyan sem akart beindulni - még úgy sem, hogy sebességbe tettem és megpróbáltam betolni. Ez a tehén annyira nem akart kötélnek állni, hogy a végén el is zúgtunk az udvarban, a házinéni nagy aggodalmára. Eltoltam ezt a tehenet a javítóhoz, mondtam, hogy nem indul, nézzék már meg, mi a szar van vele. Oké miszter, délután négyre kész lészen. Így esett, hogy újra angkotba ültem és nem emiatt nem volt felhőtlen az örömöm. Főleg, amikor láttam, hogy mögöttünk a felezővonalon haladó két nagyeszű robogós csutkára egymásnak megy frontálisan. Ezt egyébként nem igazán értem, hogy tudták összehozni, hiszen látták, hogy jön a másik. Valószínűleg a két sündisznó-egy odú elven mindkettő úgy gondolta, nem tud kitérni. (Hozzáteszem, az átlagsebesség ezen a szakaszon valahol 20-30 km/h környékén mozog.)

A suliban lezavartuk a kötelező köröket, én pedig aktív levelezésbe kezdtem Apuval a motor ügyében. Ő közölte, hogy akkor most ideje volna befejezni a bohóckodást ezzel a motorral és elég pontosan körülírta, hogy szerinte milyen technikai adatokkal rendelkező gépet kéne szereznem - és lehetőleg újat. Még azt is felajánlotta, hogy kifizeti, csak hagyjam már a francba ezt a mostanit. Ez elég nagylelkű ajánlat, kicsit túlságosan is - de igaza volt, tényleg nem lehet hiúsági indokokon kívül mással alátámasztani, miért ne fogadnám el. Így aztán hétfőn leléptünk a Simpang Lima (kvázi-tükörfordítással: Oktogon) egyik plázájába prospektusokat vadászni és megnézni a legújabb James Bond filmet. Itt azért eléggé meglepett, hogy az indonézeknek még a mozikultúrájuk is ennyire hiányos. Az egy dolog, hogy az átlag indo még arra sem képes, hogy filmnézés közben ne kezdjen hangosan horkolni, csetelni vagy telefonálni - a zseblámpás teremőrnénit és a kimászkáló arcokat nem is említem -, de hogy maga a mozi ennyire szakszerűtlen legyen! Kezdődött azzal, hogy elég lehetetlen méretű kajacsomagokat árulnak még az én belemnek is, pedig én nem szeretek kajálni filmnézés alatt. Aztán jött a helyi szokás, mindent túlhangosítanak és túlhűtenek - így a mozitermet is. Őszintén szólva nem gondoltam volna, de pulcsiba kell moziba menni legközelebb, mert simán lehűtik a termet 18 fokra - szemben a kinti 30-cal. És a dolgok csimborasszója: az indonéz gumiidő a filmkezdésre is vonatkozik! Tehát az egy dolog, hogy még a mozi órája szerint sincs kezdésidő, de mire leültünk, már javában ment a film első 2-3 perce. Amikor nálunk a reklámokat kezdik adni, akkor ők már bizony a filmet nyomják. Ez mondjuk eléggé fölidegesített - de film maga jó volt. Utána ettünk egyet az Oktogon "híres" kaja-karéjján. Ez azt jelenti, hogy egy soron egy csomó utcai kajálda van utcába rendezve sátortető alatt. A többieknek nem ízlett a dolog, szerintem olcsó volt és elég oké is.

Rózsiról menet közben kiderült, hogy valami gyertyacserével és egyéb motorbuzerálással megoldották az aktuális hisztijét, de ekkorra már világos volt, hogy mennie kell. Már csak a leváltó típuson gondolkoztunk Apuval. Én próbáltam volna az olcsóbb megoldásnál maradni, ő pedig újat akart továbbra is. Mivel esedékes volt az olajcsere Rózsinál, így azt megejtve elvittem Teguh mesterrel a kereskedésbe kedden és hát bizony helyi viszonylatban elég csúnya alkudozásba kezdtünk. Én próbáltam nem a kollégái előtt kérdőre vonni a jóembert, aki eladta nekem a gépet - de ő nem nagyon akart eltávozni a szemük elől - igazából elég idegesnek tűnt az ideges fehér miatt - szóval mint utólag kiderült, a kínai főnöke előtt kezdtem el ujjal bökdösni a szíve felett és elmagyarázni, hogy az a szar, amit rámsózott hányszor állt le alattam és hányszor döglöttem meg majdnem emiatt. Végül az is kiderült, hogy a főnök ért - és egy kicsit beszél is - angolul, de Teguh mester azért szorgalmasan fordított is indonézre. Rövidre zárva, az alkunk a következő lett: visszaveszi Rózsit teljes áron és bizony-bizony lecsökkenti az új motor árát a Rózsira költött összeggel, plusz némi fájdalomdíjjal. (Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy körbejártam a környéken, megkérdeztem a kívánt motor árát és abból lecsaptam egymilliót. Ezután közöltem a főnökkel, hogy ennyiért fogom megvenni a gépet tőle; ha szórakozik velem, máshol költöm el a pénzem. Értette.)

Megállapodtunk, hogy 18,5 millióért elviszek tőle egy Yamaha V-ixion-t, ami 5 hónapos, 13.500 km van benne és elég pofás. Ezen kívül azt is elmondtam, hogy akkor most elviszem egy próbakörre a gépet, hátha kiderülnek a turpisságaik. Teguh mesterrel nyeregbe pattantunk hát és mentünk vele egy kört. Ezidő alatt láttunk drága hotellel szemben tökmeztelenül sétáló indonéz nőt egy zöld takaróval, az őt és a forgalmat irányító rendőrt - és rájöttem, hogy ez a pár hónap félautomata vezetése elég csúnyán nyomot hagyott a váltási képességeimen, de percről percre javult a dolog és a végén már elég jól ment. Oké, levajaztuk a dolgot a főnökkel - otthagyom Rózsit, elviszem Vikit (elsőre Macának vagy Ildinek akartam hívni, de mivel van ilyen nevű ismerősöm, ezért inkább a V-ixionból eredeztettem a nevet) és a forgalmiját (amit elsőre rutinosan nem akartak odaadni, de én meg jól elkértem), a szerződést és a pénzt meg kicsit később cseréljük ki. Elvittem egy márkaszervízbe is olajszintet nézetni - mert ami van szintező, az tuti nem alkalmas erre, a csere után is üresnek mutatja az olajtankot -, egészen meglepődtem a színvonalon és azon, hogy majdnem ugyanannyiba került, mint a nem-márkaszervíz, viszont itt egy csomó más dolgot is elvégeztek és ellenőriztek a motoron grátisz. Pl. meghúzták a láncot és csekkolták a futóművet is, így tényleg combosabb lett Viki. Én a nagy megelégedettségemben elmentem ruhákat venni, mert egyrészt kellemes akció volt a plázában, nekem meg ellopták egy zoknimat (Zoli bácsiét is, gyanítom a nagy költözködésben a szembeszomszéd neje magához vette), a gatyáim is kezdenek rongyolódni - plusz az új motorhoz rosszfiús külső is jár, úgyhogy vettem két fekete ujjatlan "sportatlétát" - azaz asszonyverő trikót. Ez és a szaggatott farmerem szerintem egy ideig elég badass-külsőt fog kölcsönözni - akartam még venni protektoros dzsekit is, ha már jön az esős évszak, de természetesen nincs a méretemben. Úgyhogy marad ez meg a "szigorító", azaz a napszemüveg.

Azóta voltunk esküvőn - semmi érdekes, áll a fiatal pár a színpadon és mindenki kezet fog mindenkivel majd fotózkodik, végül lehet menni kajálni. Se táncolás, se egyéb móka, csak a kötelező jelenlét. Voltam motorozni este utassal - a körfogalom nem az indonézeknek van kitalálva, lévén rohadtul nem engedik se ki-, se belépni a többi vezetőt a forgalomba. Ebből lett is egy kisebb kalamajka, néztünk is egymásra a kedves női vezetővel - én felemlegettem neki a családtagok közötti szexuális életből származó defektjeit, ő pedig elégedetten nyomott egy dudát reája. Ezek után a szombati forgalmi rémálom - esküvői szezon van, minden hétvégén van legalább 6-7 esküvő és oda mindenki kocsival vagy motorral akar menni, igazi kilométeres dugókat okozva - csak a hab volt a tortán. A líbiai srác (a karimuni kirándulásról ismert horkoló Ahmed) kocsija egy előtte fékező idióta miatt orrban pöppet megsérült, úgy gyűrődött össze a motorháztető, mint az alufólia; ill. két motoros ment egymásnak 100 méterre a forgalmat irányító rendőrtől, jókat vigyorogtak egymásra, elnevetgéltek, hogy "nahát, láthattuk volna egymást, de csesztünk körbenézni, most meg összementünk, hehe, milyen vicces!"

Nagyjából így csörgedezik most az élet, letekertünk Vikivel együtt már több, mint 180 km-t a városban és ha minden jól megy, két hét múlva lelépünk Yogyába Teguhval a laborcuccaiért, szóval az első túra is meglesz vele rövidesen - Zoli bácsi legnagyobb örömére, mert lehet, hogy megint meg kell kérnem, hogy csövezhessünk a lassan kiürülő házukban. Ma természetesen megint nem sikerült beérnem magam az újságokkal, de azért remélem, szavakat fogok tudni még tanulni, mert már nem bízom az iskolai okításban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.