Az elmúlt napokban történt jelentősebb dolgok:

- összeszedtem némi torokfájást a hegymászás során beszívott hideg levegő miatt. Semmi komoly, nem pusztulok bele, nem kell aggódni.

- nem önszántamból nem beszélek veletek Skype-on, hanem csak azért, mert amikor éppen nem hullámzik az a 30 Kb/s sebesség, akkor vagy nálam van hajnal, vagy nálatok. És nem igazán élvezetes ötperces részletekben társalogni. (Igen, ez a kamera nélküli részlet.)

- nemsokára lezárul az átmenetibb szakasz, a héten még be akarom szerezni a motorom, jövő héten talán költözünk is és lehet, hogy a hétvége felét aszfalton töltöm majd. Tervben van egy malangi kiruccanás a magyar kolóniához, ami tisztán 30 óra utazást jelent a 72-ből. Még gondolkodom, hogy ezt buszon, vonaton vagy motoron tegyem meg - de az utóbbi felé hajlok. (Nem kell rögtön a szívgyógyszer után kapkodni. Kurva hosszú lesz az út, én is tudom, de egyenlőre inkább ezt csinálnám, mint zsibbadni a kis hobbitok között a buszon vagy a vonaton.)

UPDATE - UPDATE - UPDATE

Megvan a motor, egy másik Honda lett, mint amit kinéztünk, de 6,5 millióból megúsztam. 7 éves, 100 ccm, kb. 42.000 km-t futott a jószág. Gyorsulásban nem nagy bajnok, de azért ha hagyunk neki időt, elég jól elpörög szerintem olyan 60-70-ig. (De ez szerintem sosem fog kiderülni a helyi közlekedési viszonyok miatt.)

A boltban égre-földre esküdtek, hogy jó állapotban van, kaptam 1 hónap garit a motorra, 6 hónap ingyen szervízt, fizették a bukósisakom egy részét (50.000 a 170.000-ből, de ezen nem akartam spórolni) és aláírták az egyetemi végzős jogászok által szerkesztett szerződést. Ebben vállalják, hogy jövő augusztusban 5 millióért visszaveszik a gépet, különben az Ég és az én haragom söpri el őket. Hazafelé természetesen előjöttek a hibái, de kb. 100.000 rúpiából (kb. 8,5 EUR) mindent orvosoltak és most három szaki egymástől függetlenül azt mondta, hogy kibírja az utat Malangig és vissza. Hát remélem.

Töltöttem le Google Maps térképeket és itinert, ki is nyomtattam, meghagytam mindenkinek, merre megyek. Szerszámokat, lámpát, duct tapet bepakoltam, telefon akksik töltődnek, fagyasztok le vizet. Napfelkeltekor indulok, ha minden jól megy, naplemente előtt érkezem. Írtam ki segélykérő mondatokat angol és indonéz nyelven is, megvan a jogsim fénymásolata és egy csomó hivatalos papír, plusz némi kenőpénz a rendőröknek - csak ne kelljen.

Isten segítsen utamon!

Szeptembernek 21. napján imigyen szóla a közösség - ideje vagyon meglátogatni a közeli hegyet, Isten nagyobb dicsőségére és magunk javuló közérzetére. S jövel két ember, egy a magyarok nemzetségéből, egy a románok nemzetségéből; és jövel még három ember, mind az indonézek törzséből és elindulának háromszor két keréken. Utaznak vala egy jó órát igen sietősen, teherhordó gépszekerek és megbokrosodott lovaikat fékezni nem tudó női szekerek közepette, mígnem elérék az Umbaran hegynek lábát, s menének innentől kezdve igyenesen felfelé vagy ezer méteres magasságig, hol is egy csoportba futának, kik szintén a csúcs felé igyekezvén megállának letenni kétkerekű szekerik és némi élelmet magukhoz vevén megpihenni a nagy út előtt.

A történet innentől kezdve kevésbé bibliai és kevésbé szép ívű, szóval váltok a nyelvezeten. (Képek és videók a szokásos helyen: http://www.4shared.com/folder/V7A6HppY/Indonzia.html )

Leraktuk a motorokat és elindultunk felfelé. Kezdésnek olyan 3 órás mászást terveztek a srácok, de állításuk szerint nem lesz olyan nehéz terep, mint a másnap éjszakai. Kajak. Egy elég jópofa sétán voltunk így túl, olyan pont hétvégi kirándulásokra való nehézségűn, volt hegyi patak, aminek iható volt a vize számunkra is (ezért éri meg kémikusokkal túrázni, mondta, hogy a csoporttársai kielemezték egy feladat keretében a vegyi összetételét), találtunk egy pihenőt, ahol a retyók ugyan zárva voltak, viszont építettek egy medencét, amiben összegyűlt a patakvíz. Gondozni ugyan nem nagyon gondozták, de túl ganés sem volt.

A sétánk fele amúgy nagyon okosan szigorúan a napon vezetett, mert okoskáék a városban és mindenhol kerülik a napot, mint a vámpírok, de turistautat nem az 50m-re lévő erdő szélére építenek, hanem a teherautók számára fenntartott útra. Jó az ott is...

A szállásunk egy teaültetvény közepén lévő telep volt - kb. 5-6 házikó, némi kiépített vizesblokk és slussz. A vizesblokk persze azt jelentette, hogy a patakvizet felfogták különböző tartályokban, medencékben és csövekben, majd a megfelelő helyre vezetve alkalmassá tették valamiféle tisztálkodás végzésére. Ez volt az első alkalom, hogy ihattunk a "csapból". Az egyetlen közös helységben aztán volt minden, ami egy háztartásba kell: száradó tüzifa, macskák, csirkék és frissen levágott kakas, pucér kiskölyök, raklapból tákolt és fonott műanyag "szőnyeggel" lefedett alvóhely, edény-állvány, két filippinő-tűzhely (tűzálló anyagból épített, fordított U alakú főzőalkalmatosság, amibe hosszú és vékony tüzelőt lehet behelyezni, a tetejére meg edényt lehet tenni), ami éjjel-nappal ment. Igen, kéményt nem írtam, mert az nincs. Sőt, estére a némi szellőzést biztosító két ajtót is becsukják, biztos ami ziher alapon.

Sötétedés előtt befutott 2-3 nagyobb csoport, így elég gyorsan ázsiai tömöttségű lett a hangulat, mindenki szigorúan bent dohányzott, evett, dumált, énekelt és böfögve fingorászott a nagyobb konfortérzet kedvéért. Aludni azt nem igazán sikerült, lévén jóarcú vezetőink elfelejtették megemlíteni, hogy az általuk "ház"-nak titulált szállás az inkább egy istálló, plusz a fentiek. De nem ez volt az igazán zavaró, hanem a tény, hogy éjjel 10-kor még átjöttek a szomszédok ugatni egymással kicsit - tőlünk 2-5 méterre - és mindezt nem a saját lakrészükben óhajtották menedzselni. Miután ezt sem a füldugó, sem a kollégista sztoicizmus nem tudta legyűrni, már csekélységnek tűnt az a tény, hogy közel 6 órája zakatol folyamatosan a dieselgenerátor, ami az áramot adja - mert ezek a jóképességű (ejtsd: baromarcú) indonézek valami miatt villanyfénynél szeretnek aludni. Ezt amúgy már többször megfigyeltem másnál is, az okát nem igazán tudom - biztos félnek a Zsákosembertől, aki elvinné őket, teljes joggal.

Éjfélkor úgy döntöttem, hogy van még kb. két jó órám aludni, azt mostmár kurvára szeretném kihasználni, így felkeltem rendet tenni. Az éppen bejövő töpörödött hegyi hobbitot udvariasan, de határozott arccal és némileg szúrós tekintettel megkértem angolul, hogy ugyan, kapcsold már le azt a kurva generátort, ha már mindenki aludni próbál. ("Please, could you turn the generator off?! Generator. Off.) Nem mondom, hogy nem fogadta megkönnyebbült sóhaj a tettemet - a leginkább az lepett meg, hogy vendéglátóink is velünk aludtak a teremben és ők sóhajtottak a legmegkönnyebbülten. Ez mind tök oké volt, de aludni ezután sem nagyon tudtam, mert már annyira felbasztam magam rajtuk, hogy se megnyugodni, se a fejfájásom elmulasztani nem tudtam. Ahogy így tipródtam, elkezdtem filózni, mitől fáj egyáltalán a fejem, mikor nem igazán szokása? A szemem is csípi valami... Végül felkeltem olyan hajnal 1 óra körül, hogy akkor már inkább basztatom a tüzet, amúgy is picit hüvi van még dzsekiben is, legalább felmelegszem meg gyártok magunknak reggelre kávét, ahhoz vizet kell forralni, szóval megvan az egyórás programom.

Fejlámpa éjszakai fénye bekapcs, aktív elhülledés szintén. Vastag füst a lámpafényben, seggarcú vendéglátóink kb. 5 órán keresztül tüzelték a fát egy viszonylag tágas, ám rohadtul zárt és emberekkel zsúfolt helyen. Nem vagyok egy félős vagy válogatós típus, de itt azért eszembe jutottak olyan fogalmak, mint szén-dioxid és -monoxid mérgezés, egészségügyi utóhatások, miegyéb. Kinyitottam mindkét ajtót és éreztem, ahogy megmozdul a levegő. Oké, ez legalább már működni fog. A mozgolódásomra felkelt a vezetőnk, aki intézte ezt az egészet. Odakuporodott mellém és a tűz mellé és finoman elnézést kért, ő már 4x megjárta ezt az utat, de eddig nem volt ilyen. Mondtam neki, hogy erről azért még beszélnünk kell, mert ezt nem ússza meg ilyen egyszerűen... Mázlimra annyi eszük volt a háziaknak, hogy felraktak egy nagy vaskondér vizet lefekvés előtt a tűzre és raktak el teát termoszokba, így ez a dolog megoldódott. Igaz, hogy ők 1 teafiltert használtak egy kancsó teához, de az ízes víz legalább meleg volt. Így a fennmaradó kb. 45 percet tüzifa-kereséssel és a tűz táplálásával töltöttem, meg némi csukott szemes ücsörgéssel (még mindig csípte a szemem a füst, plusz azért csak régen aludtam már).

1:45-kor elindultam felkelteni a többieket - két szlovák darmasiswa egy másik egyetemről is becsatlakozott hozzánk, a srác (Marek) elég jókötésű, de számomra kicsit túlságosan "lazán beleszarok mindenbe" figura, míg a leányzó (Lola) erősen kiszegecselt, pici műcicis, hasonló mentalitású alak volt. Vittem nekik háromazegyben kávét saját készletből, magunknak megcsináltam a másikat - annak nagyrészét Andy itta meg -, felszedelőcködtünk, aztán indulhatott a móka. 2:30-kor hagytuk el az alaptábort, velünk jött még egy technikai mászóruhát viselő helyi arc is. Először azt hittem, ő valami hegyi vezető és komolyan megkérdőjeleztem a létjogosultságát - olyan szinten szart a csoportra, hogy azt rossz volt nézni - aztán kiderült, hogy egy szóló-mászó, aki csak azért jön velünk, mert a mi vezetünk (Teguh) megkérte a zseblámpája végett.

Következett bő kétóra töménytelen szopás, felfelé a hegyre. Vízszintes menet egy deka se, kétlábon is csak az út harmadát tehettük meg, a többit négykézláb szikláról sziklára mászva. A táv amúgy újabb kb 1 kilométer volt, ugyanennyi szintemelkedéssel. Én két dolgon filóztam, amikor éppen nem azon koncentráltam, hogy a pulzusomat kontrollálva elkerüljem az ájulást: 1. Az indonézek ősanyját a Teremtés után, a Paradicsomból való kiüzetést követően tuti hogy teherbe rakta egy hegyikecske, mert a többségük hosszúkabátban, maszkban és flip-flop papucsban vagy mezítláb ment fel a hegyre, de a síkságon fájt nekik 10 percet gyalogolni. 2. Rájöttem, hogy nem szeretek ok nélkül hegyet mászni - tehát soha nem lesz belőlem jó sportember és hegymászó sem. Itt a mondvacsinált ok az volt, hogy majd jól megnézzük a napfelkeltét, mert az milyen gyönyörű. A gond csak az, hogy a hegy még a városból is jól láthatóan állandóan ködben volt - biztos tök más lesz majd a hegy csúcsán. (Nem ám.) Nem akarom nagyon részletezni a dolgot, mert nem ez volt életem legkeményebb mászása, de a legkevébé élvezetesek között bizony dobogós. Végül szintidőn belül, hányás és ájulás nélkül (utóbbi kettő nem mondható el mindenkiről), de utolsóként értem a csúcsra...

Ahol vagy háromtucatnyi sátras-érdeklődő indonéz fogadott minket. Konkrétan tele volt a csúcs velük, így egy kicsit odébb lévő másik kiszögellésre kellett áttérnünk, ahol némi erőd is volt. A többiek ott ücsörögtek, kb. mindenki meredt maga elé és dideregtek nagy erőkkel, mert persze a mászás után csuromvizesen jutott eszükbe, hogy száraz ruhát is hozniuk kellett volna. Én odaadtam a széldzsekim Lolának, levettem az ingem és elindultam félmeztelenül tüzifát keresni lámpafénynél. Körülöttünk ugyanis hevenyészett tábortüzek füstöltek mindenfelé - seggarcú barátaink alapelve ugyanis az volt, hogy ahol nagy a füst, ott nagy a tűz is - még ha méreteiben kicsi is. Tehát szorgosan szórták a száraz leveleket a három gyertyalángnyi tüzecskéjükre. (Az indonéz tűzrakás amúgy a következőképpen néz ki: fogj némi fát, de véletlenül sem annyit, amennyi hosszabb ideig elég. Rakd őket valahogy egymásra, önts rá gázolajat és gyújtsd meg. Ha rájöttél, hogy elfogyott a fa, kezdj el leveleket  szórni rá, majd hagyd magára a parazsat - ott nincs láng, tehát se meleg, se gyulladásveszély. Ennek okán egy nappal a mi érkezésünk előtt még égett az ösvény mellett az erdő, lefelé menet is láttank vörösen izzó ágakat, amiből simán lehetett volna újabb tüzet csinálni)

Mire összegyűjtöttem a fákat és a gallyakat, megjelent pár indo arc, plusz elkezdődött a napfelkelte. Én meghagytam a srácoknak, hogy nesztek, itt a fa, kezdjétek már el csinálni a tüzet, ha már melegedni akartok. Oké oké miszter! Átmentem a többiek után a másik csúcsra - ekkor már a saját dzsekimben, mert a leány tényleg jófej volt és odatette a zsákom mellé - és konstatáltam, amire titkon számítottam: a füst és a köd miatt fény volt, de nap sehol. Jöttek viszont cserébe kis hegyi hobbitok, hogy miszter-miszter, can I take a foto? Hajnali ötkor, a fentiek és nulla alvás, valamint elég kevés étel és további jó kilátások közepette egy egyszerű "NO"-val lerendeztem a kérdést. Nebassza már meg, hogy ennyi tapintat nincs bennük, hogy az éjjeli mászás és a jól láthatóan fáradt és mérges fejemhez még hozzávágják vigyorogva a kérdést (miközben amúgy az ő tüzüket próbáltam volna feléleszteni, hogy ne fázzunk meg - elsősorban Lola), hogy csinálhatnak-e rólam egy képet. Édesanyádról, kis barátom...

Visszatérve a mi táborunkhoz konstatáltam, hogy indo barátaink csináltak ugyan tüzet a kis gallyakból, de ott is hagyták a francba, így csak parázs maradt. (Kb. 10 perc alatt sikerült ezt a mutatványt véghezvinniük.) Oké, gondoltam, a szar már régen ott pörög a ventillátorban, ideje átváltani a helyiek által csak "Angry Hungarian mode"-nak elkeresztelt állapotba és rendbe baszni itt a dolgokat. Újabb gallyak gyűjtése, sátortűz-építés csillag alappal. A többiek mire visszaértek csak azt látták, hogy a leglassabb magyar gyerek tüzifáktól övezve éppen készül életre lehellni egy tábortüzet. Kérdezték is, hogy "te ezt hogy csináltad?" Az indo társaink okosabbak voltak, kaptam egy Esbit/spiritusz kockát, aminek a felét beépítettem az éppen apró lánggal meggyulladó tűzbe. Így 5 perc után lett egy szép táborhelyünk, 20 perc múlva pedig egy száraz és meleg ingem, meg egy maréknyi csodálkozó útitársam. (Találtam egyébként egy jó kéttenyérnyi száraz taplógombát is, az tök jó szolgálatot tett, mint a fák támasza és tüzelőanyag.) Egy órán keresztül ott kucorgott a társaság a tűz körül, aztán eléggé feljött a nap ahhoz, hogy az melegítsen minket. Lefedtem a parázs közepét - hátha kell még valakinek - körbelocsoltam picit és elindultunk lefelé. Ezt az utat kb. két pihenővel tudtam teljesíteni, szóval hegyről lefele jó vagyok.

Az alaptáborban még eltököltünk - elbeszélgettünk kicsit Marekkel és Lolával, Andy csinált jópár fotót a leányzóról - láthatóan nem vette volna zokon, ha Lola közeledni óhajt felé, de ez nem igazán következett be. Olyan 10 óra tájékán elindultunk vissza a motorokhoz, de menet közben megálltunk a medencés pihenőnél, mert én fürödni akartam. Lelazítja az izmaimat, felfrissít - és nem mellesleg, mivel a száraz évszakban mentünk, lemos rólam vagy 6 kiló vörös port, ami Andynek egészen az alsógatyájáig hatolt. Hazafelé menet a motoron háromszor majdnem elaludtam, pedig Teguh nem mondható visszafogott és ráérős sofőrnek és egy pici helyi Red Bull felét is megittam.

A szobámban aztán még kb. egy órát rendeztem a dolgaimat a gépen, majd egy szempillantás alatt aludtam vagy két órát. Ezután megmostam a hajam, leadtam a szennyesem a mosodába és szereztünk némi kaját Andyvel a szemben lévő "kifőzdéből", amiért nevetségesen keveset fizettünk (3000 rúpia per fő, a fele a normál árnak). Próbáltam beszélni Dórival, egy ideig működött is a Skype, de aztán összeszarta magát a mobilnet, így hagytam a dolgot. Kiderült viszont, hogy külföldi számra is ugyanannyiért küldök sms-t, mint indo-ra, ez mondjuk pozitív. Végül a nap lezárásaként megnéztem az egyik kedvenc sorozatom, a Flashpoint évadnyitó epizódját és este 10-kor szúnyogirtás és spirálgyújtás után bedőltem az ágyba. Aludtam egyvégtében hajnali 4:15-ig, amikor az indo lakótársunk vekkere reggeli imára hívott. Oké, gondoltam, most legalább kinyitom az ajtót és bejön a hajnali hüvi... helyett azonnal egy szúnyog. Némileg rezignáltam nyúltam a Baygon rovarirtó után, lefújtam, ajtó becsuk, alvás tovább.

Reggel összekészültünk, én pedig elindultam hamarabb, mert volt némi dolgom a környező üzletekben - matricavásárlás a Darmasiswás bögrére, hogy azonnal meg lehessen különböztetni a többi fehértől és ajándékzacskó vásárlása a legújabb muszlim "húgom", Irna számára. Ő az, aki napokon belül segít megvenni a robogómat. Ezután még mindig időben megérkeztem a közösségi szobánkba, ahol már mindenki ott volt, kivéve persze a tanárt. Ő éppen három órája késik, szóval most már azt hiszem, leszarjuk a fejét és elmegy mindenki a dolgára. Én ellépek turkálni némi nadrágot és ruhát magamnak, lehet, hogy veszek ágyneműt és egy fejkendőt a "huginak", intézem tovább a dolgaim. Délután tanulok kicsit a könyvből, beszélek Dórival a nemzetközis szobában (mert ott erősebb a net), este pedig ha minden igaz, megyünk Ranbuval és Irnával karaokézni.

Nagyanyámnak igaza volt: az indonézek úgy viselkednek, mint a gyerekek - és neked is egyszerűbb, ha így kezeled őket.

Ez is megtörtén, de persze amolyan helyi módon.

Reggel nyolcra kellett (volna) megjelenni a főépületben, de azért annyira már ismerjük a helyieket, hogy ezt nem kell túl komolyan venni. Reggel mindenki kicsit álmos volt, szóval bedobtam egy instant kávét a táskába (vettem egy 25-ös pakkot az ilyen helyzetekre), gondoltam, eljátszom a megmentőt. Az argentin lány megint szó nélkül kapott a bögre után és az első pár kortyot lenyelve már kicsit mosolyogni is tudott cserébe. (Egyébként nem tudom, mi a túrót csinálhatnak odaát a lányszálláson, mert állandóan fáradtak. Ha a fantáziámra hagyatkozom, akkor bugyiban párnacsatáznak egymással, mint minden rendes amerikai tinifilmben... de ők azt mondják, olvasnak, filmeznek meg alszanak. Ez utóbbi azért gyanús.)

8 helyett 8:45 körül besétált nagy mosolyogva a tanárunk és felmászhattunk a negyedikre. A várakozás alatt én bölcsen elkezdtem megírni az előző bejegyzés nagyját, merthogy az ilyen holtidőket kell kihasználni blogírásra és nem "basztatni a csótányokat", mint mindenki más. Maga az óra érdekesen telt - többnyire indonézül dumált az arc, de mi kezdők kaptunk indo-angol nyelvkönyvet is, ami azt hiszem, többet fog segíteni a tanulásban. Felírtunk egy csomó új szót - főként a helyi kultúrával kapcsolatban, mert ez ilyen nap lesz - és újfent bizonyítást nyert, hogy tényleg megéri némi érvvel alátámasztva nyafizni a szervezőknek, a fiúk (Daniel és Andy) ugyanis kisrítták nekünk, hogy a pénteki 13-15h közötti óra inkább hétfőn legyen. Végül megkaptuk a tanár telszámát és e-mailcímét, hogy ha kérdésünk van vagy le akarunk fordíttatni egy mondatot, írjunk nyugodtan. Szerintem ez amolyan udvariassági formula volt csak, vagy ha nem, akkor annak meg lesz az ára később...

Ezután én hazaugrottam lerakni a cuccomat és elindultunk Ivanával és Andyvel a Carrefourba megejteni a maradék szükséges bevásárlást. Eredetileg ballonos vizet is akartunk venni, de az eresztett, így nem vállaltam, hogy végigviszem a vállamon és az angkotokon át hazáig. Vettem zoknikat, mert itt az a heppjük, hogy hosszúnadrág-ing-zártcipő kombóban kell órára menni (meg úgy egyáltalán, illedelmesen létezni is csak ebben a szerelésben lehet), amiből egyedül az elsőt nem vagyok hajlandó teljesíteni ok nélkül. Diák vagyok, nem előadó, egy asztal mögött ülök, legyen már mindegy nekik, hogy ezt rövdinadrágban (NEM sortban!) teszem. Láttam 60.000-ért Versace ágyneműhuzatot lepedővel, majdnem el is csábultam, de költözés előtt nem akarok sok cuccot bevásárolni. Napi slusszpoén, hogy itt egy férfi boxer annyiba kerül, mint három "normál" - azaz fecske-szerű - gatya. Lehet, hogy kénytelen leszek visszaszokni utóbbira hétköznapokon, mert nincs hangulatom 300.000-et költeni csak gatyára. Összehasonlításképpen, kb. ennyit költöttem eddig ÖSSZESEN ruhára.

Vettem egy "fürdőszobás" törülközőt is, amit vagy edzéskor és úri dolgom intézésekor fogok használni, vagy csak utóbbi esetben. Szép sötétbarna, szóval nagy gond nem lehet. :) Ivana bevásárolt magának némi főzőcuccot, mert nálunk van lehetőség saját kaját gyártani és a lányok élnek is vele. Ő viszont állítása szerint nem nagyon tud főzni, úgyhogy vett hat tojást meg egy instant tésztát, mert azzal hátha elboldogul. Számomra mondjuk érdkes, hogy egy 28 éves bolti eladó hölgy ne tudjon főzni, de nem szokatlan. Azt is megbeszéltük ma ebéd közben (megint gavallér voltam, de asszem, egy ideig ez a hét lesz az utsó; főleg elvi okokból), hogy miért mosolygok állandóan, ha rá meg a thai lányra nézek. "Mert hiába vagy idősebb, olyan érzésem van, mintha valamelyik unokahúgom lennél, úgy is viselkedsz, mint egy jóval fiatalabb lány és mivel tudom olvasni az arcjátékotokat, nagyjából azt is ki tudom találni, mire gondolsz - ez pedig ebben a környezetben nem mindig megy." Ivana bizonyítani akarta, hogy nem is viselkedik kislányosan, ezért gyorsan kiöntötte kicsit a kóláját, aztán nevetett kicsit és azt hiszem, megértette a dolgot. Végre azt is eldöntötte, hogy melyik szobába óhajt költözni az új helyünkön, szóval holnap megyünk véglegesíteni a helyünket az új szálláson. Előtte persze pénzt váltunk a központban - ösztöndíj naná, hogy nincs még. Egy magyar srác felhívta az egyik minisztériumi összekötőnket, ő azt mondta, hogy szept. végén megkapjuk. Tehát jó eséllyel október elején, talán az októberivel együtt.

Elvittük Ivanat angkottal a szállásáig, minket is kirakott valahol a campuson a bácsi, aztán szokatlanul hamar hazaestünk. Alig múlt 15h. Az indo lakótársunk éppen a jakartai választásokat nézte, nagyon úgy néz ki, hogy valami minimális különbséggel leváltották a jelenlegi garnitúrát (aminek ő nem örült) és ez szerintem még okozhat feszkót a napokban. Mi mondjuk ebből semmit nem érzünk, szerintem a többiek nagyerőkkel küldenek a helyi dolgokba, én meg csak annyit tudok, amennyi a Jakarta Globe hírleveléből kisilabizálható. A helyiek még így is meg vannak lepődve az informáltságomon - pedig kriminális az otthoni szinthez képest, és az sem volt magas. Kiváncsi vagyok, mikor kezdenek el valami idióta pletykát terjeszteni.

Délután mindenki pihent egy kört, én elugrottam az indo sráccal utántölteni a ballonunkat és lekezeltem a számat egy helyi cuccal. Valami kicsapta ugyanis, nem súlyos, de igyekeztem még az elején elkapni. Ez a jónép viszont nem ám krémet használ, hanem valami mocsok erős fertőtlenítő oldatot, ami tisztán vagy vízzel keverve a szájfertőtlenítésen át sebekre és mint megtudtam, vaginális fertőzésekre is használnak. Kajak.

19.-én szerdán a legtöbb környékbeli nemzetközi diák hivatalos volt egy előadásra az UNDIP Szociológiai és Politikatudományi Karára, hogy velünk nyissák meg az angol nyelvű klub éves működését. Mert bulékat vinni egy eseményre az nagy presztízs, hát ha még fel is szólalnak ott!...

Fogalmazzunk úgy, hogy kevesen készültük túl a dolgot, én letöltöttem három országot reklámozó videót a Dzsatubéról, szereztem néhány térképet és vésztervnek beraktam Brahms Magyart táncok c. szerzeményét, mondván azt elénekelem nektek kedves indók, ha nagyon erőszakoskodtok. Andy megcsinálta ppt-ben Románia Wikipédia-oldalát… hát csodákat lehet ám ott is olvasni történelem-ügyben. Ki gondolná például, hogy a román Timisoara volt az első város Európában, ahol bevezették az elektromosságot még az 1848-as harcok környékén. Mi meg azt tanuljuk, hogy akkoriban az erősen magyar fennhatóságú terület volt jelentős magyar lélekszámmal… de biztos mi tévedünk, na.

Magáról az eseményről kevés szót ejtenék, mert nem volt túl érdekes – két háziasszony üvöltött szó szerint a tökig hangosított mikrofonba, kb. 3 percenként elhangzott angolul, hogy „forget the grammar!” és „don’t be a grammar nazi!” (amire a két német lány elég rezignált fejet vágott). Egyébként pedig főleg indonézül nyomták a sódert, ami számomra már csak azért is érdekes volt, mert ugye elvileg ez egy angol társalgási klub lenne és minket mint „anyanyelvi beszélőket” hívtak meg. De megálltam szó nélkül, pedig már erősen forgattam magamban, hogy a „nahát, már majdnem elfelejtettem, hogy ez egy angol nyelvű klub!” mondattal indítok.

Aztán persze egy ponton minden nemzetközisnek fel kellett állni, kivonulni a színpadra, bemutatkozni – naná, hogy én kezdtem és igyekeztem minimál infókat átadni -, majd lehetett leücsörögni és végighallgatni egymás országairól a beszámolókat. Amik még érdekesek is lettek volna, ha nem 3 órán át nyomják egymenetben ezek a jóemberek, egy „masszírozzuk meg egymás vállát!” és egy „játszunk óvodás felelgetőt, hogy felébredjünk!” perccel. Én ácsorogtam ott a kis fekete zakómban és azon filóztam, hogy én ezt kurvára nem hiszem el. Ha még sokáig húzzák, felveszem a napszemüvegem is és diszkréten elalszom.

Nagyjából ilyen hangulatban mentem ki előadni és megmondom őszintén, az amúgy is csekély statisztikai adatot tartalmazó előadásomat még jobban megvágtam (még jó, hogy nem csináltam ppt-t) és inkább meséltem az ázsiai kapcsolatunkról, egy picit fél Európa felégetéséről és hogy Szt. István óta igyekszünk jófiúk lenni, több-kevesebb sikerrel. De a legnagyobb sikert szerintem a vetkőzős toll aratta a kisfilmben, meg az, hogy hát abban azért egy boldog európai pár szerepel és ők ugye csókolóznak is… nyilvánosság előtt! :)

Ezután jött az, hogy minden képviselt ország kapott néhány egyéni érdeklődő diákot és velük elvonultak kicsit külön beszélgetni. Hogy az enyémeimet miért érdekelte Magyarország, arról fogalmam sincs. Szerintem amolyan maradék elven, mert tudni nem sokat tudtak rólunk – ami tök érthető, a világ másik felén lévő, számukra picsányi kis országról van szó. A fővárosukban többen élnek, mint nálunk az országban.

Mondom sorban a kérdéseiket: Milyen kapcsolat van Magyarország és az iszlám világ között? Mi az a szpáhi? Miért pont ezt az országot választottam bemutatásra? Mondjak már többet magamról?! Melyik városból jöttem? Mit csinálnak ott? Milyenek a hagyományaink? Mondjak már valamit magyarul! (Túl gyors, mondd lassabban!) Mit gondolok Indonéziáról? És a szokásaikról? Volt egy kiscsaj, ő nagyon aktívan érdeklődött, a beszélgetés egy pontján szóltam is neki, hogy ennyi személyes kérdés után igazán megvillanthatná a titkosszolgálati igazolványát… Hát, nem vették elsőre a dolgot, úgyhogy vagy rátapintottam valamire, vagy itt tényleg titkos a szolgálat és nem tudnak róla, miként tudnak dolgozni. Magamról egyébként annyit mondtam, hogy így és így hívnak, innen jöttem, nemzetközi dolgokban vagyok járatos – ezeket mondanám el Európában, de mivel tudom, hogy ti szeretitek az érzékeny adatokat is, ezért x éves vagyok, keresztény, nős (ami helyi viszonylatban még igazi is), és heteroszexuális. Utóbbit nyilván azért is mondtam, hogy ne kérdezzenek többet.

Aztán gongattak, hogy akkor vége az ingyencirkusznak – vagy hogy kezdődik, ez még nem világos. Beindult ugyanis a nemzeti sport, a foto session! Nagyon népszerű lehettem a fekete öltönyben, de az ír leányzót nem igazán lehetett lepipálni. Magas, enyhén vöröses-barna hosszú hajjal, arányos testalkat, fehér bőr. Ha szőke-kékszemű lenne, akkor ő lenne az indóknak a tökéletes bulé nő archetípusa. Mi Andyvel csak annyit állapítottunk meg, hogy tipikus „eyecandy” csaj: nézni jó, de otthonra nem kéne. Vagy ahogy este Dórinak megfogalmaztam: tökéletes Windows-háttérkép. Naponta 60*2mp-ig tök jó elnézni, de a megszólalása csak rontana az élményen. (Persze biztos okos lány meg minden, de nem akarom arról az oldaláról megismerni.)

Nagyjából a vége felé elkezdtek megjelenni a hobbitok. Egyre kisebb, mosolygósabb és gömbölyűbb arcok kezdtek előjönni valahonnan a tömegből, hogy „Mister, can I take a photo?” Persze mindezt kb. nulla hangerővel, úgyhogy néha lehajoltam hozzájuk. Ez persze általános derültség tárgya lett a közönségben és fokozta a zavart az éppen beszélő – jellemzően nőnemű – fotóalany esetében. Hirtelen kinőtt mellettem a földből egy igazi nőnemű hobbit. Nem viccelek, a derekamig ért, ha nagyon kihúzta magát, átmérőben egy picivel volt keskenyebb nálam és még a talpa is szőrös lehetett… utóbbit nyilván nem láttam, mert cipő volt rajta. Produkálta az összes fenti tünetet, én meg kérésre vaku felé fordultam. De csak nem akart elcsattani az a fotó, mert azon vacilláltak, hogy nem férünk bele ketten a képbe. Vagy az én fejem lógott ki, vagy az övé maradt le. Elkezdett valamit kerepelni a leány és mutogatott nevetve a székre. Üljek le? Nem-nem-nem, csak… Na jó, tudod mit? Tedd le a vackokat a kezedből. Letette, elvégre egy magas bulé férfi szólt rá.

Aztán felkaptam a karomba és közöltem, hogy mostmár lőjed azt a fotót, babám, mert unom a banánt. Na, itt robbant az előadó, egészen különleges fotó készült, aztán közöltem, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen volt, kár is az újrázásban reménykedni. Kicsit még ment a pörgés, aztán elkezdtek minket kimenekíteni - azért néhány plusz fotó még készült rólunk/rólam csoportban és egyénileg is. Eztán volt még némi beszélgetés a szervezőkkel, dobozos kaja és müa. poharas víz négy óra szopás után... azt nem mondom, hogy nem érdemeltük meg. Eztán megint volt szerencsém motorozni egy picit, az egyik leányzó pedig oldalsó ülésben ücsörgött mögöttem - az is egy új élmény volt. Este edzés, skype, letöltés, semmi érdekes...

Azaz hogy nincs. Vagy legalábbis nem nagyon, merthogy lefoglalták már hónapokkal korábban. De azt már azt hiszem, említettem - valahol. Lényeg a lényeg, hogy az utóbbi pár nap nagyjából ennek a koordinálásával, szívességek tételével és behajtásával telt.

Kezdődött azzal, hogy vasárnap a reggeli ébresztőnek köszönhetően mindenki igyekezett addig fetrengeni az ágyában, ameddig tudott. Egyrészről nem tesz jót nekünk hosszú távon az állandó éjszakázás és kevés alvás, másrészről pedig az álmunk sem olyan mély szerintem, mint otthon. Nekem itt vannak a szúnyogok - 1-2 minden éjszaka, füstölő ide vagy oda -, a többieknek a meleg. Napközben mindenki elvolt a maga kis dolgával, én írtam, olvastam a híreket és próbáltam kitalálni, mi-merre-hány méter lesz lakásügyben. Azért nem írok konkrétumot, mert egyszerre 3-4 szálon futtattuk a dolgot és mindig változott a sikeresség és az infó. Volt, hogy mindenki tuti helyet ígért, amiből legtöbbször kiderült, hogy már foglalt vagy sose volt ott.

Este pedig egy laza két órás várakozás után elmentünk Ranbuval, a jogász leánnyal (aki motorozott velem) és sztárvendégeivel a Happy Puppy nevű karaoke-bárba. Igen, nagyjából én is ezt gondoltam az elején. Maga a hely viszont első blikkre inkább hasonlított egy vidámra vett go-go táncos helyre, ugyanis kizárólag hangszigetelt és szeparált szobákból állt, belépéskor kellett megadni a résztvevők létszámát és a bent eltölteni szándékozott időt, valamint kaptunk egy kis menüt, amiben az első sorok közölt szerepeltek az üdítők, sörök, cigik. Belül körben valami bőrhatású, de nem süppedős üléssor, kis kétszintes asztalka, oldalt érintőképernyős konzol, középen baromi nagy tévé. Tényleg már csak a rúd hiányzott az asztalra. Menet közben kiderült, hogy kétféle hangulatvilágítás is van, szóval a diszkógömb kivételével eléggé olyan érzése volt az embernek, mintha egy privát klubban szórakozhatna a barátaival részeg seggfejek nélkül.

Elkezdődtek az első számok, kiderült, hogy a társaságban kb. csak mi nem vagyunk valamilyen igazolt vagy félig-hivatalos bandának a tagja. Erre elkezdtek nyösztetni, hogy naaaaa csak egyeeeet - ééénekeljéél már teee iiiiis! Mondtam neki, hogy "Frank don't sing", de csak kisírták. Na jó, akkor legyen Bon Jovitól az It's my life, azt hátha szeretik, én üvöltözhetek, a többiek hangja meg elnyomja majd az enyémet. Oh well... like Frankie sad, I did it my way. Andyvel megegyeztünk, hogy ezt azért nem lehet alkohol nélkül elviselni (mármint az én előadásomat és a tényt, hogy itt mindenki jól énekel rajtunk kívül), úgyhogy rendeltünk egy kancsó Guinnesst meg egy kancsó Heinekent. (Nagyjából tíz üveg, 22 EUR környékén összesen.) Node itt vannak muszlimok is, na, nekik legyen kóla, arra a sötétben rámondhatjuk, hogy olyan, mint a Guinness, nem lesz irígykedés. És még úgy sem lehet megkülönböztetni, hogy melyikben van a jég, mert mindkettőbe raknak az állatjai.

Ranbu nagyon örült neki, a barátnője meg nagyon nem, mert hogy majd zizi lesz a feje tőle. S lőn, három pohár után klasszikus tüneteket produkált - bizonygatta nekünk, hogy mi be vagyunk rugva; hullámzó hangszín - fejhangtól baritonig -; túlmozgás; fáradtság. Andy oldódott egy kicsit, mozgott velük meg énekelgetett, én ücsörögtem és élveztem a látványt meg a hangulatot. Meg is állapították a többiek, hogy mindig olyan kínosan nyugodt vagyok, túl sok a rejtély körülöttem. Gondoltam, megtetézem azzal, hogy hirtelen még el is tűnök és feltöltöm a közeli boltban a telefonom kredittel. (Menet közben folytattam egy rövid beszélgetést valami vágottszeművel - talán vietnámi, de nem biztos -, aki közölte, hogy ő csak annyit tud a magyarokról, hogy jó a foci. Mondom, csak volt kispajtás, Puskásék már rég nem élnek. Nézett nagyot és mondta, hogy azt a Puskást azt nem tudja, de van ez a Djudjak, na, azt nagyon bírja. Mondjam már el, hogy kell az ő nevét kiejteni. Dzs-vel apám, mint a Dzsalan-t (utca, utazás) és Balázs, hasonlóan a palace-hoz. Ahha, köszöni szépen. Nincs mit öreg, te szereztél nekem meglepetést...) Végül úgy döntöttünk Andyvel, hogy a fuvarért, az élményért és némi kapcsolati tőkébe való befektetésért cserébe mi álljuk a mai estét - vót vagy 15 euró fejenként és egy jó darabig nem lesz ilyenre lehetőségünk.

Ez az elgondolásunk amúgy azon a természettudományos megfigyelésen alapult, hogy ha elmondasz valamit egy indonak, rövid időn belül mindegyik tudni fogja. Hétfőre hirtelen lett néhány új cím, ami a városhoz közeli elviselhető árú szobákhoz tartozott. Nahát-nahát, hogy ezek hol voltak eddig?! (Szerintem külön jó pont volt, hogy Andy őszintének tűnő érdeklődéssel  figyelte az énekeseket, én meg töltögettem a poharakat és nem kérdeztem vissza, amikor a muszlim srác is Guinnesst kért.) Nosza, Andy elszaladt a Nemzetközi Irodásokkal (i.e. Ranbu munkatársaival) megnézni a címeket - talált is egyet 5 percnyi motorútra a központtól, kb. 20 percre az egyetemi campustól. Nem egy borzasztóan rossz hely, a házinéni protestáns és emiatt megengedőbb, mint a muszlimok - lehet vendéget fogadni, jönni-menni, vegyesen laknak fiúk és lányok és van wi-fi! 5 percre meg az egyik főút, ami ugye kaját, boltot és szórakozást is jelent. Kétféle szabad szoba maradt, a légkondis 1 milláért és a ventis 600.000-ért.

Én ezidő alatt ruhát igyekeztem szerezni magamnak mert azt nem vittem túlzásba pakoláskor, mondván, itt úgyis lehet olcsón kapni. Elmentem hát a helyi turkálóba megint, hogy most akkor én találok magamnak nadrágot és elég inget. Végül is találtam, csak sokat kellett válogatni a méret, a kosz és a színek miatt. Pl. Omar Sharif márkájú ingből többet is találtam jó méretben, de olyan mocskos volt, hogy nem óhajtottam elvinni. Lett helyette sok szép ingem, amik kb. annyit érnek, mint amennyit adtam értük - 2 EUR-t. Van köztük GAP, Timberland, Vans meg néhány helyi nem túl jelentős márka. Nadrágot viszont tök esélytelen találnom, egyrészt a helyiek megmagyarázhatatlan rajongása a térd feletti fazon iránt a ludas, másrészről a tény, hogy én 38-as vagyok, a helyiek meg max. 30 körüliek számozásilag. Pedig a sok kínai hamisítvány között volt Boss, Givenchy, Ralph Laurent nadrág is jóféle formában, de persze mind kicsi. Végül a 6 ingért fizettem 150.000-et - tehát észrevétlenül alkudtam egy ötezrest a darabonkénti árból - és a két szép szememért hozzácsaptam egy selyem nyakkendőt is a csomaghoz, ami szó szerint a nyakamba hullott. Nagyjából ezzel a lendülettel vittem is mosatni és vasalni őket a többi szennyesemmel együtt, legyen jó mindenkinek. (3kg ruha mosása és vasalása kevesebb, mint 1 EUR.)

Napközben igen keveset ittam, este eddzés közben szó szerint tocsogtam az izzadtságban, de este volt, ami eszembe juttatta, hogy innom kéne. Az mindenképpen vicces viszont, mennyire megszokja az ember ezt a klímát, ha akarja - a román srác például nem akarja, hisztizik is miatt.

Kedden, azaz ma megtartották a szintfelmérőnket is. Az egyik unszimpi mókus (akinek tényleg rágcsálóarca van és állandóan az orrát szívogatja) előadta, hogy akkor innentől kezdve az órákon senki nem beszélhet angolul vagy más nyelven, csak indonézül. Ez mondjuk neki lesz a legkönnyebb, mert hogy ő semmilyen más nyelven nem beszél - de azért lássuk be, idegennyelvet nem úgy tanulunk, hogy kitotózzuk a nyelvórán, mi mi a túrót jelenthet. Lerakták elénk a feladatlapot, egy kumma érhető szó nem volt rajta, csak amit nagyjából dekódolni tudtam. Azt még megértem, hogy a nevem, az útlevelem száma kellhet az azonosításhoz, a végzettségem statisztikai okokból, de mi a tökömért kell egy nyelvi felmérőre rávezetnem a vércsoportomat és az otthoni lakcímemet a hobbim mellé?!? Lehet tippelni a háromból melyiket nem adtam meg...

Végtelen meglepetésemre a kezdő csoportba tettek, a srácok most igyekeznek megbugázni, hogy a pénteki óránkat áttegyék egy másik napra, hogy hétvégén lehessen esetleg utazni. Így is naponta max. 2 órát kell a suliba töltenünk, de pár arcnak ez is problémásnak tűnik. Mondjuk ez az ő bajuk, én elég jól elvagyok a beosztással - de hogy a csütörtöki interkultúrális óra mit fog takarni azt még találgatom. Ha arról akarnak mesélni, ők hogy oldják meg a helyi többszáz kisebbség békés együttélését, akkor kajak. Ha arról akarnak nekem előadást tartani, hogy nekünk mennyire el kell fogadni a helyi szokásokat, megérteni és besimulni, akkor úgy érzem, lesznek problémáink. A valóságban ugyanis kb. az van, hogy mi alakuljunk át, de ők nem óhajtanak változtatni az amúgy nem toplistás szokásaikon. (Pl. hogy a szemetet a házunk háta mögé hordjuk, majd mikor már a szél és a tyúkok egyenletesen elterítették, összegereblyézzük és este felgyújtjuk.) Avagy nehogy már a vak mondja meg a süketnek, hogy a béna merre menjen.

A teszt és az útlevelek szkennelése után elmentünk a többiekkel megnézni a legújabb lakhatási lehetőséget. A lányok aranyosak voltak, a japók szokás szerint kettesben és külön tárgyalták a dolgot és döntésképtelenek maradtak (még úgy is, hogy direkt egy nappal előre elmondtunk nekik mindent és a képeket is megnézték a helyről). A thai lány - Tasneem - azt mondta, hogy ő valszeg egy másik egyetem thai lányaival akar összeköltözni, az argentin lány - Ivana - pedig legalább egy nap gondolkodási időt kért, mert a hely nem sokkal olcsóbb a mostani szállásánál. A hely amúgy elég felemás, de összességében elég otthonos érzésem volt - mondjuk lehet, hogy azért, mert sok volt az ismerős arc. Jó lenne velük együtt költözni, szerintem jó társaság lehet belőlünk 1-2 hónapon belül.

Üdvözlet mindenkinek!

Tegnap megtartották a kedves koordinátoraink a mára tervezett városnézést. Erre azért készültünk, mert egyrészt ez volt az első komolyabb szervezést igénylő programjuk és ha ezen elbuknak, az sokmindent előrevetít majd a következő évre. De helyi standard szerint ügyesen és pontosan megcsinálták, nemhiába válogatott csapat. (El lehet képzelni amúgy, hogy ha itt ilyen az élboly, milyen lehet az átlag.)

7:30-ra lettünk odarendelve az irodához, ahol természetesen megint senki nem volt, csak mi. Mondjuk erre számítottam, ezért nem húztam fel magam. Kedélyesen elücsörgtünk a székeken, használtuk a wi-fit, megbeszéltük a frissen érkezőkkel, hogy mi a stájsz és vártuk a lányokat. (Van amúgy egy jó mondás erre: "A lányok egész életükben várják a szőke herceget fehér lovon; aztán amikor elunják, választanak egyet közülünk férfiakból és onnantól kezdve bosszúból mi várhatunk rájuk egy életen át.") A probléma csak annyi volt, hogy négy és fél órát aludtunk a skype és az egyéb megpróbáltatások miatt.

Olyan 8h körül befutottak a hölgyek, egy részük egész vállalható formában, néhányan kifejezetten csinosan, de azért nekik is indokolatlanul koránnak tűnt ez az időpont. Gondoltam, megmentem a reggelt és előkaptam a zsákomból a hotelből mentett instant kávét-cukrot-tejport és az automatás forróvíz segítségével csináltam egy reggeli italt. Kávénak a gourmanok miatt nem hívom, de volt benne kalória és koffein is, az üres gyomrot sem cseszi szerteszét, szóval a célnak megfelelt. Felkínáltam az ukrán lánynak, hogy adja körbe, majd végül átadtuk az argentin lánynak, aki kettőt se szólt tiltakozásként. (Szegénynek már javul a jetlagje, már lehet látni őszinte mosolyt is az arcán és egész jól elmászkált napközben. Egy hibát vétett csak reggel, könnyű fehér szoknyája alá mintás bugyit vett és elég nehéz volt nem észrevenni - mint ahogy azt az indo faszik tekintetén is láthattuk.)

Megjött az egyetem busza, jött még néhány nemzetközis és elindult a túra. Megmutatták a helyi campust - ordenáré nagy, vagy fél órát köröztünk benne és a mi szállásunkig még el se mentünk. Van egy kalap különböző mérnöki kar, egy hatalmas jogi fakultáns (ez volt az első kar, máig ez a legjobb és nemzeti szinten is Top 5), a frissen épülő jogi könyvtár (kb. akkora mint maga a fakultáns) és a saját kórház épülete (mellette az újonnan felépült orvosi kar épülete és a most épülő - asszem - gyógyszerészeti kar). Nna, ezek mögött lakunk mi - lehet sejteni, napközben mi a helyzet. Légkalapács nincs, cserébe minden más bőven és korán.

Első említésre méltó állomás egy kínai templomegyüttes volt, alább látható a bejárata.

Kívülről elég jól be lehetett látni, de magába az épületbe csak külön zsetonért lehetett volna bemenni. Helyieknek 20.000, fehéreknek/turistáknak (a kettő itt ugyanazt jelenti, ugyanazzal a szóval is illetik - lásd: bule) 30.000. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy csúnya dolog a rasszizmus, de úgy néz ki, a kolonizált népeknek ezt nem mondták el. Teljesen nyíltan különböztetik meg a fehéreket a sötétebb bőrűektől és nem pozitívan. Úgyhogy ha legközelebb valami jogvédő szervezet túlmozgásos/túlfűtött aktivistája nekiáll nekem megmagyarázni a tutit, inkább elirányítom ide - hadd tudja már meg első kézből, miről pofázik a szentem. (Amúgy én elég bazári majomnak számítok itt: magas, hosszú hajú, fehér bőrű, a helyiekhez képest drabális testű és még arcszőrzetem is lehet(ne). Ez nem az indo standard. :) )

Elkezdődött az, ami amúgy népi sport itt kint: fotó-session! Minden szögből, minden percben, mindenkivel, külön-külön és együtt is - fotó kell. Ez valami ázsiai sajátosság lehet, mert a vietnámi, a japánok és az indók űzték a legszivesebben és a thai lány sem nagyon tiltakozott. Én közben azon filóztam, hogy vajon hova az anyámba tették el azt a 6 igazolványképet, amit alsó hangon leadtam nekik a pályázattal és miért nem inkább azt nézegetik. Aztán megbeszéltük a német meg a román sráccal, hogy nagyon itt volna az ideje megtanítani a helyieket a Photoshop használatára, mert akkor csak küldenénk magunkról egyszer egy sablont oszt rakosgassák oda a képekre, de hagyjanak már minket ezzel az óránként tízperces fotózással. Slusszpoén még, hogy ők bőszen kattogtatják a digitális gépeket - még csak nem is olyan gagyikat - de úgy tűnik, egymással nem osztják meg a fotókat, mert ugyanarról a beállításról 5 különböző gépre kell képet csinálni.

 Ezután jött az "Ezer Ajtó Háza", ami igazából olyan 270-valahány és egy gyarmatosításból itt maradt holland adminisztratív épület és egykori vasút-főhadiszállás. Azt kell mondjam, ezek a hollandok tudtak "irodákat" építeni, hatalmas szobák baromi vastag kőfalakkal és olyan természetes szellőzéssel, hogy csak figyeltünk. Odakinn 34 °C, de belülről kellemes levegő jött.

Miközben sétálgattam a tök üres épületben, egészen jól sikerült magam elé képzelni, ahogy sok száz indo tolong az öltönyös-inges fehér hivatalnokok között, kb. hasonlóan, mint a Banános Joe pecsételős jelenetében. A hangulat a Kipling regényeket juttatta eszembe és ahogy elnézelődtem a teraszról, képzeletben lebontottam az előttem lévő hoteleket és felhőkarcolókat és elképzeltem az a kicsit mocsaras, lepukkant, zöld és koszos környezetet, amiben a hollandoknak élni és dolgozni kellett. Egy olyan világot, amiben a víz, a bogarak és az étel is halálos lehetett - nem ritkán a rájuk szedett gyógyszerek is -, és még akkor nem is beszéltünk a helyiekről, akik eleve elég furán álltak a hollandokhoz, értetlenül és lustán dolgoztak és amúgy sem beszéltek közös nyelvet. Nem akarom legitilmálni az itt történteket és a gyarmatosítást, de ha ezeknél is figyelembe vesszük "az érme két oldala" c. manővert, akkor azért érthető, hogy nem tárgyalás útján kerestek kompromisszumos megoldást. Másrészt elgondolkodtató a helyi munkamorált szemlélve, hogy milyen lehetett az a "brutális kényszermunka" nagy általánosságban errefelé. Nem a dzsungelben vasúti sínt fektető melósokra gondolok itt elsősorban...

Következő állomásunk Közép-Jáva legnagyobb mecsete volt.

Nem tudom, mennyire sikerült elkapni a méreteket, de azok a nagy ceruzaszerű valamik amúgy napernyők, amik beborítják az egész udvart - elvileg.

Gyakorlatilag azonban délre konkrétan tojást lehetett volna sütni a kövön - és féltávtól lábbeli nélkül kellett menni, mert ugye mecsetbe nem lépünk be lábbeliben. A régi platformjátékok keltek életre: árnyéktól árnyékig futottunk, ott ugráltunk kicsit hogy hűljön a talpunk, majd jött a következő futam. Parázson járás? Piha! Ez inkább a hit próbája volt.

A thai lány elég vallásos, kitab nélkül még soha nem mutatkozott és a csuklóját is ruha takarja. Azt hittem, majd ő tart nekünk némi gyorstalpalót, ehelyett erősen ráncolta a homlokát, hogy ő lehet, hogy nem megy be. Mondtam neki, hogy ez a te dolgod, de én azt hittem, hogy vallásos leányként örülni fogsz majd, ha a déli imát itt mondhatod el. Erre kis morfondírozás után közölte, hogy de neki éppen megjött, ezért nem léphet be. Aranyos lány, de kicsit too much information... Szóltam a többi hölgynek is, hogy szerintem ne jöjjenek át az udvaron, mert mocsok meleg és nekik nem kötelező minden útjukba eső akadályon keresztülgázolni. Végül néhányan a földalatti parkolón keresztül jöttek be - amiről persze nekünk csak utólag szóltak a szervezők is, bár félek, hogy ha tudom is előre, akkor is fent megyek át - az argentin lány és a román srác viszont felül. A lányt sajnáltam, a srácon meg zokni volt.

Belül egy egész szép mecset várt minket, de szerintem inkább a monumentális külső és a spirituális szerepe miatt lehet vonzó bárkinek is. Amikor itt végeztünk, egy kicsit még ácsorogtunk az árnyékban, mert fel akartunk menni a minaretbe is. Ezt használták ki a helyi kislányok (14-17 között valahol), hogy az oszlop mögé bújva, onnan kilökdössenek valakit a látóterünkbe, aki megkér minket egy fotóra. Nagy mázli, hogy mellettem volt a német srác - az ő bőre fehérebb, napszemüveget és bézbólkalapot hord, plusz a testalkata is közelebb van az indo standardhoz - ő lett a szépségideál, ő kapott újabb lehetőséget a fotózásra.

Ezután szembesültem a végtelenül kettős kisszerűségemmel. Elmentem vizet venni, 2l 10.000 rúpiába került a mecset mellett. (Indomarkt-ban meg olyan 6.000 lett volna, de ez van, sehol máshol nem volt üzlet, inni meg kellett.) Én éppen elkezdtem átkozni magam, hogy már megint meggondolatlanul költöm a pénzt, állandóan csak vásárolok és nem mérlegelek előtte, aztán meg megkínálok másokat is a súlyos tízezrekért vett dolgaimból - aztán lenyugodtam egy pillanatra és végiggondoltam józanul a helyzetet. Most éppen azért szidom magam, mert kb. 280 Ft-ot elköltöttem az Egyenlítő környékén hideg ivóvízre, amiből adtam öt másik embernek is. Most akkor melyik is volt a nagyobb faszság a részemről? Egyrészről iszonyatosan nehéz nem a számjegyeket néznem - hetvenezer hat kis doboz sörér'?!?! soha többé, beosztani, spórolni - aztán meg átszámolom és rájövök, hogy ez kettőfelé oszlik és még ezután vagy 44-gyel, vagy 12.500-zal osztandó. Magyarul, vettem 900 Ft-ért magamnak 3x1 kellemes órát némi sörrel. De Magnum jégkrémet azt nem veszek, mert hiába 300 Ft, azt helyben már soknak és fölöslegesnek érzem. Az egyetemistaként belém ivódott "funkcionális szarevés" úgy tűnik, nem fog egykönnyen kipusztulni.

Maga a kilátó 19-20 emelet magas volt és a fő attrakció az argentin lány és a japán srác volt - konkrétan a körcikk negyedét elfoglalták azok az indók, akik fotózkodni akartak velük. Természetesen rögtön meg is kérdezték, hogy ők amúgy együtt vannak-e, stb. stb. stb. Mondtam is Ivana-nak, hogy most már tudja, milyen lehet dél-amerikai szappanopera-sztárnak lenni. Kicsit fáradt volt, de nevetett picit - közben pedig elkezdtük kimenekíteni őt rajongói gyűrűjéből. (Képek és videók: http://www.4shared.com/folder/V7A6HppY/Indonzia.html )

Ezután elmentünk kajálni egy helyre, érdekes volt, de semmi különös - rizses-csípős csirkecomb (alien-csirkéből, ne az otthonira gondoljatok), szójarúd, még valami meg némi zöldség langymeleg kólával, mert a jég az nem biztos helyről jön. Megpróbáltam kézzel enni, de még nem igazán megy ez a minden ujjam ragad-módszer. A hivatalos program itt véget is ért (16h felé járt az idő), a koli felé menet kidobattuk magunkat egy helyen, ahol én egy újabb projektnek akartam megfelelni.

Ez a hely az indonéz turkáló volt. Használt ruhák egy honvédségi méretű sátor alatt, padló nélkül, állványon és fogassoron felakasztva. A srácok nem nagyon akartak nézelődni, mert hogy meleg volt - ki gondolná, mi? -, én viszont kinéztem vagy 8 inget, mert méretet jobbára csak ránézésre tudtam megállapítani. Két rövidnadrágot is magamhoz vettem, majd elindultam a "próbafülkébe": tükör a sátor tartószerkezetére akasztva, alul a por egy pvc-padlódarabbal "lefogva", plusz némi függöny. Az egyik rövidnadrág nagy lett rám - ezt a román srác a saját szemével akarta látni, mert nem hitte el - a másik viszont jó volt. A 8 ingből mindet fel kellett próbálnom, 2 jó is lett rám (105-ös) - a Dior ing viszont sajna kicsi lett. Az eladó megpróbált buléra venni (lásd: bule'd), de szóltam neki, hogy tegnap jártam erre és tudom, hogy 30.000 az ing, a nadrág pedig 40.000 lesz, mert ez akkor így egyben 100.000 és az neki pont nagyon jó. Kicsit tökölt, de végül bólintott - mondtam neki, hogy jól döntöttél öreg, mert így holnap is visszajövök ide hozzátok.

Ezután jött egy újabb angkotozás - minibuszok nyitott ajtóval, amiben rendszerint én ülök, hogy elférjek - a közelebbi Carrefour és egy másik pláza felfedezése okán, majd kotrás haza, mert mindenki fáradt és kajás volt. Bepakoltunk a hűtőbe és mindenki élvezte, hogy most amolyan "first world" este van, mert a kis indo lakótársunk otthon van a szüleinél, így lehet saját nyelven skypeolni meg animét nézni meg minden.

Jött viszont az sms, hogy az egyetem Szociológiai és Politikatudományi Kara szeretne meghívni minket 19.-ére egy programjukra és akkor ők most átadnák a meghívót, ha otthon vagyunk. Szombat este hétkor. A többiek "zuhanyoznak", én éppen készültem oda, de ez van. Gyertek babám! Namost én egy férfit vártam, mert annak adtam meg az elérhetőségem. (Hogy pontos legyek, egy orvos-dékánnak adtam a névjegykártyám, de ott volt a szocpol karról is egy fazon, aztán gondoltam, ő is magáénak érezte a dolgot.) Ehhez képest beállított két pici kis indonéz egyetemistalány, hogy akkor ők sűrű elnézések közepette bemutatkoznának, meg átadnának, meg minden. A fejkendős kislány a sötét szemeit vigyázóan a padlón tartotta végig, zavartan mosolyogva ügyelt rá, nehogy hangját halljuk és természetesen nem fogadta a kézfogásunkat. A másik lány kicsit kevésbé volt zavarban és vele lehetett beszélni.

Angolul kell majd 10 embernek bemutatni az országunkat, beszélgetni velük erről a témáról és a végén valamit előadni. Na, ezt gyorsan lezártuk azzal, hogy nem énekelünk és nem táncolunk, de szívesen mutatunk ilyen videókat, ha nagyon akarják. Abban maradtunk, hogy lesz projektor, szóval mehet a dolog. Ezután ebéd a Kar dékánjával, dress code: semi formal. Ez itt azt jelenti, hogy hosszú nadrág és ing, zárt cipővel.Ezen a hosszú nadrágon még gondolkodom, de valszeg beadom a derekam, ha meg jó kedvem lesz, még zakót is húzok, had szokják a látványt. (Ugye-ugye, csak jól jött, hogy elhoztam a zakót meg az oxford-inget, meg kell itt jelenni néhány helyen és én hanyagolnám a szakadt európai turista-kinézetet.)

Valahogy rövid úton szóba került egy koreai 9 tagú lánybanda, aminek mind a kis beszélő indo lány, mind a japán srác nagy rajongója, úgyhogy mi valahol a "hozok majd filmeket meg klippeket és nézhetnénk együtt" mondatnál szóltunk a japónak, hogy mi úremberekként ráhagynánk a továbbiak megbeszélését. Ha ügyesen manőverezik a srác, akkor tud magának szerezni egy hasznos indo pártfogót, amire nagy szüksége lenne...

Ezután mondtam Andynek, hogy képzelje el ugyanezt a helyzetet úgy, hogy én fürödni akartam ezidőtájt és kijövök egy szál törölközőben átvenni a meghívót. Rendesen rosszul lett a röhögéstől és megállapítottuk, hogy valszeg meghívóstul együtt elszaladtak volna a kislányok ijedtükben. Ja igen, az ajtó természetesen végig nyitva volt és kivülről jópár tekintet figyelt a lányok és a mi erkölcseinkre, mert a szomszédság nem keveredhet rossz hírbe amiatt, mert a bulék este lányoktól vesznek át meghívókat a lakásukon és még beszélnek is velük...

Este beizzítottam a moszkító-űző spirálom. Olyan szúnyogűző, mint amit otthon is lehet kapni a Vape-tól, csak ezt beltéri használatra tervezték. Jól működött, éjjel nem zavarta meg szunyi az álmom... nem úgy reggel a T. szomszéd, aki vasárnap reggel 7-kor állt neki százasszögeket beverni gerendákba, meg keretet leverni a betonozásához.

Vajon örültünk-e neki?

Eddigi életem során 4 db japánnal találkoztam - ebből kettő próba-japán volt, kettő pedig eredeti. Most az utóbbiakról lesz szó, mert az első kettő minden hisztije ellenére is menthető.

Elmondok egy mesebeli történetet egy fiúról és a barátairól, akik elkövették azt a hibát, hogy a szabadidejük szervezését japánokra bízták. Jött a hír, hogy 18h-kor összegyűlnek a nemzetközi diákok a városban egy kis közösségi léthez. Ők is továbbadták a hírt, mert gondolták, találkozhatnak az ismerőseikkel és személyesen mégis könnyebb megbeszélni a függőben lévő ügyeiket. Elérkezett az idő, elindultak húszperces sétájukra a Nemzetközi Iroda elé. Időben érkeztek, de senki sehol. Jól van, gondolták, nők is meg ázsiaiak is, nem kapkodják el a dolgot. Fél óra után főhősünk felhívta telefonon a "szervező"-ként ismert japán leányt és megkérdezte, mi a fetva? - Jaaa, hát én ezt nem értem. - szólt a leány. Főhősünk elmagyarázta címszavakban. Óóóóóó...ááááá... nemértem. Jó, átadta a japán lányt a japán fiúnak, anyanyelven hátha megérti, mit akarunk. Egy 7 perces beszélgetés után még mindig nem tudtunk meg semmit, szóval a főhős szólt, hogy ugyan már, kedves japán fiú, gondolj már az akksira meg a telefonszámlára és kérdezd már meg, ami miatt átadtuk neked a telefont.

Rövid időn belül kiviláglott, hogy japán lányunk úgy vélte, hogy mivel a nemzetközisek nem mentek el érte, ezért nem lesz semmi és ő leragat ezen a ponton. Az, hogy küldene a fiúknak egy sms-t, hogy figyu már faszjankók, nem megyünk... na ez nem jutott el agyának döntéshozó központjába. És állítása szerint a lányok sem mennek sehova. De ő azért elnéz ide hozzánk, menjünk be együtt. Félsiker, gondolták főhőseink, de jól van, gyere. Igaz, hogy már vagy egy órája el kellett volna indulniuk, de vártak türelmesen. Megérkezett a lány és nézett rájuk vágott bociszemekkkel, hogy "na?". Némi szórakozás után megegyeztünk, hogy fogjunk egy taxit és gyerünk, mert a többiek közben mégis lementek a központba. Ffffffuuuuuuuu.... A taxirendelést is sikerült japánéknak elszúrni, így végül elindultunk gyalog ki az egyetemről, hogy majd útközben fogunk egyet. Végül sikerült, hölgyet beraktuk előre, hogy mesélje el a fazonnak, hova megyünk aztán uccu neki. Elvileg egy közeli Carrefourba akartunk menni bevásárolni és árakat összehasonlítani.

Ebből inkább az lett, hogy levitetett minket a lány a központ egy ismeretlen helyére, ahol szintén van Carrefour és közölték, hogy akkor ők most elmennek egy másik plázába nélkülünk. A főhősünk már sokkal korábban sem mosolygott már ezen, de itt kifejezetten eldurrant az agya. Társával együtt végignézték a kínálatot és az árszínvonalat, majd közösen úgy döntöttek, hagyják mára az egészet és elindulnak haza, mert kicsit sok a nejlonszatyor a társánál.

Visszafelé úton érkezett egy sms a nemzetközisektől, hogy "Merre járnak, mert ők bent várnak a központban és mennének szórakozni." Ezen a ponton főhősünk agya végleg lebaszta az ékszíjjat, de azért piszkosul igyekezett kultúrember maradni. Nem elég, hogy le kellett mondania mindenkinek a programot, akihez előzőleg eljuttatta, de még az is kiderült, hogy egy átverés miatt nem is mondott nekik igazat.

A városból visszatérve hőseink szállása előtt derült ki, hogy japán barátjuk magával vitte a lakatkulcsot, így éjjel képtelenek bejutni a szállásukra. Telefonáltak a japán lánynak - mert ő jobban ért angolul -, hogy most azonnal induljon vissza a srác, mert szituáció van. (21h tájékán ez nem tűnt túl nagy kérésnek.) A lány nem értette, ezért leírták neki sms-ben. Alig 40 perc után jött a válasz, hogy indulnak. Főhőseink ezidő alatt egy közeli Kar padján húzták meg magukat és csöndesen beszélgetve itták zacskós-piros fantájukat és kortyolgatták enyhén meleg Bintang kisdobozos sörüket.

A japán fiatalember megérkezett és közölte, hogy nagyon sajnálja. Ez főhősünket nem hatotta meg, de csak annyit mondott, hogy soha többet ne próbálja ezt újra eljátszani vele. Aztán elmagyarázta, hogy mit jelent a "soha többet", mert a japán nem értette. Az este további részében még történtek kisebb-nagyobb nehézségek, de igyekeztek gyorsan befejezni már ezt a napot, mert bőven elégnek tűnt.

A történetben a legjobb rész az volt főhősünk számára, hogy végre az otthoni szintre tisztult fel a vizelete.

Üdv megint!

Az elmúlt napokban főként a lakásügyeinket próbáltuk rendezni, a mi vonalunkon kevés sikerrel.

A Nemzetközi Irodának van egy katalógusa a campusok közelében található szállásokról, amikből lehet válaogatni. Mi hármat néztünk ki, egyik sem az olcsóbb kategóriából való, lévén már majd egy hónapja megy a tanítás és az összes jó helyet elfoglalták... meg ezeket is. Lementünk taxival (30.000 rúpia körüli összeg, 30 perc, kb. 12 km) hárman fiúk meg Yuka, a japán leányzó. Őrá főleg azért volt szükség, mert beszél indonézül és mégiscsak csoporttársunk, meg kéne ismerkedni vele.

Nagyjából 10 perc alatt kiviláglott, hogy itt sehol nem fogunk lakni; egyrészről mert ez főleg nőknek való környék, másrészről a környékben tökig foglalt minden. Máshol talán lehetne kapni, de Andy mindenáron egy bizonyos kerületben akar lakást, mert attól északra beszaratták, hogy a most kezdődő esős évszakban ott áradások vannak és hajjaj. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez azt jelenti, hogy az utcákon áll a víz bokáig és nem azt, hogy New Orleans 2.0 lesz reggelre a szobája. Elég hajthatatlan volt, de gyorsan abbafejeztük a diskurzust és inkább mentünk kajálni egyet. Mivel Yuka, a japán lány tényleg sokat segített a tolmácsolással (még úgy is, hogy baromi lassan sétál - szó szerint bandukol a 35 fokban), így meghívtuk kajálni őket. Ez anyagilag komoly érvágás volt, Andyvel fejenként fizettünk vagy 600 Ft-ot négyünk ebédjéért. :)

Ezután jött a következő napirendi pont: tükröt kéne venni, mert hogy az nincs a lakásban. Elindultunk a Mata Hari Plázába, ami nem a hírhedt kémnőről lett elnevezve - szó szerinti fordításban Napsugár Plázát jelent. Odafelé menet pedig belebotlottunk a "Living Plaza"-ba, ahol elvileg csak lakberendezési dolgokat árulnak vagy 4 kis emeleten. A kisebb javításokhoz és szerelésekhez lehetett itt jó dolgokat találni és jött az első meglepetés: az árúház földszintjén került bemutatásra egy idős bácsinak egy mini-quad, amit az egyik eladó brummogtatott ott nagy lelkesedéssel. Benzinmotoros quad működtetése zárt térben. Hmmm....

Borotválkozó- vagy sminktükröt természetesen nem találtunk, de legalább másfél métereseket igen. Nem vettük meg. Aztán az elkövetkezendő pár órát plázázással töltöttük, amihez úgy néz ki, a japók nagyon értenek. Én tipródtam egy sort, de aztán gondoltam, ha már itt vagyunk, tegyük hasznossá a helyet. Elkezdtem inni annyit, amennyit csak belémfért. Egyrészről itt az ital nem túl drága (nekünk), úgyhogy 6 óra alatt lehúztam 2 liter folyadékot, de nem igazán javított a helyzeten. Egészségügyi problémáim ugyan nincsenek, de azért nem olyan tiszta a helyzet, mint otthon.

Megpróbáltam továbbá megfejteni Yuka arcjátékát és testbeszédét, de kevés sikerrel. Ők jót röhögtek indőnként rajtam, hogy próbálom kitalálni a leányzó gondolatait, ő meg nemtom, mennyire érezte ezt jónak vagy rossznak. Azt azért gyorsan tisztáztuk, hogy nem akarom megbántani, csak elég fura nekem ez az állandó... szégyenlős kéretésük és hogy nem tudom kitalálni, mi jár a fejében. 3 lehetséges variációm volt, de nem sikerült belőni, melyik a helyes. (Mint a mellékelt ábra mutatja, szenvedtem de cefetül. Nem való nekem ez a plázázás.)

Andyvel megalkottunk egy új szót: bule'd. Ezt arra használjuk, amikor csupán a bőrszínünk miatt átvernek a helyiek. Az ő bőre elég sötét, szóval neki ezzel kevesebb gondja van, velem többször előfordul. Pl. ketten kétféle kaját kérünk, kiadnak két olcsót és felszámolnak két drágát. Nagyjából 100 forintot ha bukom ezen és nem sűrűn fordul elő, de maga a dolog idegesít - viszont nem tudok vele mit csinálni, mert egyszerűen nem beszélünk közös nyelvet ahhoz, hogy érdemeben reklamálni tudjak. Ezen sürgősen változtatni kell.

Este még kajáltunk egyet a McDonaldsban, gondoltuk, megnézzük itt milyen és ha már úgyis végigplázáztuk a napot, ez jó befejezés lehet. Találtunk egy üzletet, ahol lehetett mindenféle kis apróságot venni viszonylag jó áron, én egy övet és egy zseblámpa-készletet néztem ki (tölthető Police lámpa, stb.). Végül hazamásztunk taxival, én átvettem a frissen mosott-vasalt ruháimat (2kg ruha kezelése került 167 forintba) és ledöbbentem. Olyan jó illata van és olyan szépen megcsinálták, hogy a srácokkal rájártunk este szipuzni - biztos telenyomták öblítővel, de tényleg borzasztóan jó. Yosuke, a japán srác megtanulta használni a helyi mosógépet, de valszeg nem fogjuk használni, ha ilyen olcsón végeznek itt mindent. (Öltönybélést viszont nem tudnak szépen vasalni, de az ingek-gatyák-pólók tényleg pengék.)

Végül többszöri sms- és e-mail-váltás után a többi darmasiswától megtudtuk, hogy az egyetem közelében, de távol a városközponttól még vannak szabad lakások, amiket ki lehetne venni. Most tipródunk erősen, mert ezek a szállások jóval olcsóbbak de ezekhez muszáj motort venni, mert máshogy nagyon nehéz közlekedni - motort viszont amúgy szereznem kéne, egyrészt mert jó érzés vezetni, másrészt pedig itt nem lehet gyalogolni a távolságok és a járda hiánya miatt. A mostani szállásunk gyalog olyan 20 percre van az oktatási épülettől, míg ha emlékeztek, ennyi idő alatt motorral majdnem egészen a központig be lehet érni. A benzinár 4500 rúpia / liter, ezért a pénzért jutnék el tömegközlekedéssel 1x az egyetemről a campuson kívüli otthonomig kb. (1 liter benyával pedig el lehet motorozgatni egy ideig.) A motor és a lakás viszont nagy kezdeti beruházás, kb. 2x8 millió rúpia - DE megvan az az előnye, hogy utána nem kell lakbért fizetni és a motort az év végén a tulaj visszavásárolhatja 6 millióért. Ezzel a variácóval kb. 55.000 forintért van egy motorom egy évig, ami azt hiszem, jó bérleti díj. Szóval mint mondtam, tipródunk.

Éjjel aztán mindenkinek nehezen ment az elalvás, én főleg skypeoltam a nagyszülőkkel meg az otthoniakkal; realizáltam, hogy azt a havi 150 percet azért nem árt beosztani és nagyjából elintéztem a netes dolgaimat. Nagyobb baj, hogy nem haladok a Foreign Affairs-szel, de ez hátha később változik majd, most túl sok dolgot kell(ene) egyszerre intézni és az indo "Insallah" mentalitás ellenáll. Ma, ha minden jól megy, visszamegyünk a központba egy nem-hivatalos nemzetközis diákok által szervezett találkára. Könnyebb egy picit együtt szerveződni, mint külön-külön keresgélni. Meglátjuk, milyen lesz.

Újdonságként még annyi, hogy elkezdtem visszaépíteni magam a börtönkondi megkezdett szintjeire, most mind a hely, mind az idő elég alkalmas rá. Terveim szerint olyan 2-3 hét alatt eljutok a régi szintre, de a karjaim nagyon sokat gyengültek a régihez képest. A lábam és a hasizmom maradt a régi, ez mondjuk jó. Dóri kamerán keresztül úgy látta, fogytam is - ez nem lehetetlen, de szerintem csak víz ment ki, nem zsír épült le.

Többen nehezen tudták elképzelni, hogy néz ki ez a fürdőszoba (mandi) itt. Hát így:

Néhány további kép és videó pedig az alábbi linken elérhető: http://www.4shared.com/folder/V7A6HppY/Indonzia.html

Üdv!

A tegnap este valahogy úgy végződött, hogy előfizettem egy vonalas Skype-csomagra egy évre előre és beszéltem Dórival egy kicsit, de nem mondom, hogy nem szakadozott szanaszét a vonal.

Találtunk ugyanis egy helyet, ahol éjjel is van wifi, egész élvezhető sebességgel, ha nem használják sokan. Ez addig volt jó, amíg a helyi fiatalság nagy része is ott ücsörgött és volt elosztójuk, mert utána elég gyorsan leszívta az energiát a telepről a gép. Ja igen, természetesen vagy hat gépet működtettünk egy konnektorról, de ez úgy látszott, nem érdekel senkit. (Megjegyzés: kell vennem egy elosztót, elég könnyen megszerezhető "keményvaluta" éjjel és a wifi közelében.)

Ja igen, estétől van indonéz számom is, bár nem hiszem, hogy ez otthon bárkit is érdekelne. Kemény 6000 rúpia volt a SIM kártya (50 eurocent), ezt akartam még megfejelni 15000 rúpiányi kredittel, de hát ezt sem sikerült zökkenőmentesen megoldaniuk indo barátaimnak. Kb. fél órás szőrözés után közölték, hogy hát teli a hálózat, nem jön a visszajelző sms, de ha 1-2 órán belül sem jeleznek vissza, holnap visszajöhetek reklamálni. Ez végül elmaradt, mert ma fontosabb dolgom is volt, mint velük ökörködni, plusz 10000 valahogy jóváírodott a kártyámra. A maradékot holnap, azaz szerdán készülök bevasalni rajtuk.

Ma reggel viszont jött a vicces rész, ugyanis éjjel megcsípett 2-3 szúnyog, így a müezzin éneke alatt én szunyira vadásztam. Kettő meg is lett tökig teleszívva, egy még most is látszódik a falon. Délután szétkaptam a harmadikat is, az is tele volt. 9 órára jelenésünk volt a nemzetközi irodában, ahonnan a többiek tökölődése miatt késtünk (európai mérce szerint), de szerintük pont akkor volt kilenc. Az meg, hogy mindenki ott volt már, nem számít. Megkaptuk a fejtágítást, néhány lényeges infó: - kezdés jövő héten hétfőn - pénzosztás minden hónap 10.-éjén, az első hónapban (is?) kis csúszással. - 10 hónap tanulás lesz, havi 1 hétnyi tanítást lehet hiányozni és van 2 hónap utazni/nyaralni. - valszeg csak heti két napot kell tanulni, amit jópáran keveselltünk, remélhetőleg sikerült feltornásznunk kicsit. Nagy szükségünk lenne rá, mert iszonyat nehéz a helyiekkel indonéz szavak nélkül kommunikálni.

Eztán jött az érdekes rész: mindenki kapott magának egy helyi "testvért" a diákok közül, akik elég jól beszéltek angolul és akik levittek minket (végre!!!) a belvárosba kicsit. Én - valszeg a bemutatkozásom és a jogi érdeklődés miatt - egy Rambu nevű jogászlány által lettem kiválasztva, aki valszeg kelet-timori. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy rajzolni sem lehetett volna jobbat ezeknél a tulajdonságainál. :)

Aztán jött a másik meglepi: kezembe nyomott egy bukósisakot meg egy kulcsot és megkérdezte, tudok-e motort vezetni. Mondtam, hogy tudok, bármilyen fajtát, de látta-e kint a forgalmat és van-e sejtése róla, hogy én mihez vagyok szokva. Rambu (ez amúgy konkrétan "közlekedési lámpá"-t jelent) közölte, hogy ő viszont nem tud vezetni, jogosítványt nem kérnek tőlem, úgyhogy ne izguljak. Na bazdmeg - gondoltam -, sose halok meg, ha nem mászom bele az öten-egy-sávban ázsiai motorosforgalomba. Oké, mondtam, de a motor automata vagy váltani kell? Hát, ők itt automatának hívják, de váltani kell. Azt meg hogy? Gyere, megmutatom a gépet.

Képzeljetek el egy kétszemélyes robogót (ázsiai méretben, naná!), lecsömpülő visszapillantók és kuplung nélkül, de váltóval. 4 sebesség - amúgy elég jól tolja a kicsike, közel kétszáz kiló súllyal is vette az emelkedőket -, egy fék, két utas, egy törött plexi volt az induláskor és ez így is maradt.

VEZETTEM MOTORT ÁZSIÁBAN! NÉGY EGÉSZ ÓRÁN ÁT!

Ezúton szeretnék megemlékezni kiváló gépjármű-oktatómról, Szűcs úrról, aki megtanított arra, hogy nem feltétlen az az érdekes vezetésnél, ami pont előttem van, hanem a folyamatos pásztázás és a helyzettudatosság. Ennek és a Tolnai doktorral való közös motorozásoknak hála tök simán vettem a helyi viszonyokat (pedig szerintem a kétmillió lakosból legalább félmillió állandóan úton van. Komolyan, még az egyetemen is motorral járnak, 10 percnyi sétára is). Az elején Rambu egy kicsit meg volt illetődve, de amikor beértünk a központba (Simpang Lima) és végig a helyi vezetőnk nyomában maradtunk azt mondta, hogy tök jól vezetek és nem fél mögöttem. Nem akartam mondani, hogy legalább egy valaki így van ezzel kettőnk közül. :) De nap végére én is megnyugodtam, ő meg egyenesen dalolászott valamit mögöttem - nem igazán hallottam, de angolul volt és valami utazással kapcsolatos. Nekem meg kurva jó érzés volt

A mai nap beszereztünk még 1-1 mobilnetet is Andyvel, mert az állandó wifi vadászat unalmassá vált, plusz az ígéret szerint ez 3.1 Mbit-tel hasítana. A speedtest.net szerint meg 0.22-vel, 119 msec-es ping-gel. (Segítek, az se nem gyors, se nem jó.)

Ennyit mára, most kiélvezem a lassú, de legalább létező netet a szobámból. :)

Nos, mint mondtam, amolyan indonéz módra „elfelejtettek” mindenkinek jegyet foglalni a repülőre, szóval a társaság egy része elhúzott még 8.-án este, mert a felügyelőjüknek az a fejlövése támadt, hogy ő aznap indul.

A többiek kelhettek (megint) reggel hatkor, hogy hét (helyett olyan 8h körül) elinduljanak ki a reptérre. Nekik legtöbbjüknek volt jegye, de még így is lekésték néhányan a gépüket.

 Minket többieket azzal zsibbasztottak, hogy 11h-ra legyünk készek, mert indulunk ki a reptérre. Végül olyan 12:30 körül sikerült is elindulni, addig pedig az ötsoros buszban ücsörögtünk, fél seggel a folyosón, mert nem felelünk meg az indo standardnak – ki gondolná, mi? Ezidő alatt a szervezők és segítők szerintem néztek egymásra, beszélgettek valamiről és várták a faxot vagy a nyomtatót, ami kiadja a jegyeket. Ezt csak velünk felejtették el közölni, szóval ha háromszor három különböző ember nem kérdezett rá nálunk mindenre, akkor egyszer sem. De még ez sem vitte közelebb őket a megoldáshoz, lévén egymásnak elfelejtették átadni – pedig azt nem angolul kellett volna csinálni, mint ahogy hozzánk próbáltak meg beszélni.

Alig egy órás buszozás után nagy nehezen kiraktak minket a megfelelő terminálnál, aztán nesze barátom, oldjad meg nagyerőkkel a dolgot. Az indo belföldi repülőjáratokon nincs olyan kemény ellenőrzés, mint a nemzetközieken, szóval ez a része még működött is. A baj csak az, hogy légkondi sem nagyon volt, úgyhogy végül három nap óvatoskodás után belehajtogattam a zakómat a kézipoggyászba és leszartam a gyűrődéseket.

Mindenki égre-földre esküdözött, hogy a Garuda Airlines milyen első osztályú, meg húha – ehhez képest simán késett a dokkolás és a felszállás összesen vagy 70 percet (kb. akkor indultunk, mint amikor érkeznünk kellett volna), felcserélték menet közben a beszállókaput is, szóval volt hiszti dögivel. A gépről a táj szép volt, de azért ennyit nem igazán ért…

 A többiek, akik a hotelból leléptek 8h-kor még nálam is később érkeztek, mert… csak. Kommunikációs hiba, így sikerült, Insallah. Semarangban aztán még vártam másfél órát a többiekre, menet közben összetalálkoztam az arccal, aki a nemzetközi irodán az e-mailt írta és megerősítette, hogy bizony nincs már nekünk koliszoba, mert azt több emberrel kéne megosztani és azt a 650.000 rúpiás ajánlatot tudja most adni, amit a felügyelőnk mondott. Nem volt felhőtlen az örömöm, de a többieknek sem.

Rohman, a nemzetközis arc egyelőre jó fejnek tűnik; de dolgozni nem nagyon akar fölöslegesen velünk. Ez azt jelenti, hogy „megtalálta” nekünk a campuson belül ezt a megosztott lakást, ami helyben hirtelen már csak 400.000 rúpia lett, ha kibéreljük egy évre. Viszont, nincs benne se kaja, se wi-fi, se semmi, csak ami a képen látható plusz néhány régi és kétes használhatóságú eszköz. Kezdem érteni, hogy a német srác, Daniel miért utasította vissza ilyen kategorikusan ezt a lehetőséget. Slusszpoénként még közölte a fazon, hogy ketten lehetünk egy kb. üres házban, de valaki a szemben lévő családnál fog aludni. Ezt aztán gyorsan átbeszéltük/tem, mondván fáradtak vagyunk és még nem ismerjük eléggé a helyi viszonyokat, nem akarunk gorombának vagy illetlennek tűnni. Nagy nehezen lelépett mindenki a nyakunkról egy ígérettel, hogy 22h-ra megkapjuk a hiányzó párnát – ez fél órája eltelt, de ez még nem számít késésnek (szerk.: végül olyan 23h fele tényleg beállított egy félkeményre tömött méhecskés párnával, ami a matrac harmadát befedi.) – és gyorsan letárgyaltuk elsősorban a román sráccal, hogy na ezt kurvára nem kell erőltetni. Érdekes módon még a japó arc is határozottan bólintott erre és kurva gyorsan megtárgyaltuk, hogy keresni kell vagy a környéken vagy valahol errefelé szállást, de jobb felszereltséggel, mert ez nem pálya. Nem az a baj, hogy indo lakótársunk legyen vagy hogy durva a váltás a szálloda és az új szállás között – simán csak nem kéne minket hülyének nézni, hogy elkérnek ennyit egy ilyen minőségű helyért. Főleg, hogy külön felhívták a figyelmünket, hogy csukjunk és zárjunk mindig mindent, mert lenyúlhatják a pénzünket vagy a gépünket. Ez így együtt sok.

 Most megint este fél tizenegy van, a többiek elmentek ücsörögni kint egy padra és próbálkozni a nettel, mert a szoba annyira nem szellőzik, hogy az egész napi meleget mostanra sem tudta kicserélni a tökig tárt ajtó – ablak - szellőző lyukak mellett. És most jött be a negyedik arc, egy indo srác robogóval, hogy hát ő angolul tanul, én meg indonézül, tanítsuk már egymást. Udvarisnak szánt gesztussal elhajtottam, hogy holnap még beszélünk erről, de most had fejezzem be a dolgomat.

 Azt hiszem, belevágtak a mély vízbe.

4. nap

 Tegnapról mára virradóra sikerült végre először többé-kevésbé normálisan és eleget aludnom.

Az egy dolog, hogy felébredtem a müezzin énekére, de ez nem igazán zavar – egyrészt minden reggel elgondolkodom rajta, hogy talán nekem is fel kéne kelnem és akkor intézni a dolgaimat, mert akkor nincs olyan dörgedelem meleg. Másrészt ha akkor felkelek és olvasok egy picit a Koránból, akkor „udvariasan” is viselkedem (ami itt komoly vesszőparipája az embereknek, de gyakorlatilag azt jelenti, hogy indonéz módra viselkedsz és vigyorogva kussolsz mindenre, amit mondanak. Nem vicc és nem rasszizmus, elmondták az orientációs előadáson) és szépen apránként azt a feladatot is elvégzem. De asszem az elején ez még nem fog sikerülni, nem akarok reggel 5-kor olvasgatni.

Napközben természetesen hiába vártuk Rohmant, dél helyett olyan 15h körül sikerült megérkeznie, amikor a müezzin újra szólt. Kiderült, hogy igyekszik ő rendes arc lenni, de az ő nyakán is áll valaki. A hely, ahol most tengetjük az életünket még egy hónapig a campuson belül van és egy olyan háziúré, aki egy egész évre akart idekötni minket. Rohman érezhette, hogy ez hosszú és lealkudta egy hónapra, azt viszont muszáj kifizetni és lelakni is jó lenne, különben elveszíti az „arcát”. Ezt Andy, a román srác az elején nem igazán értette, de aztán rövid előadást tartottam neki az ázsiaiak ezen szokásáról (és akkor még az iszlámot direkt nem is kevertem bele), amire Rohman jót mosolygott, mert nálunk nem „arc”-nak hívják, de buzgón helyeselt. Utóbbi mondjuk lehet, hogy nem sokat jelent, de Rohman úgy tűnik, eléggé nyugati módra tud viselkedni velünk, hogy legalább metakommunikációs félreértéseink ne legyenek. Ez nem igazán mondható el pl. a vietnámi vagy a japó lányról, de lassan őket is megtanuljuk értelmezni. Muszáj is lesz, mert angolul nem túl jól beszélnek, Yosuke, a japán srác például egészen rosszul. A vietnámi hölgy pedig rendszeresen indonézül beszél a japó lánnyal, aki fordítja nekünk, mit akar – amikor tudja. Hát így.

Ma voltam kajálni egy helyi warungba. Foggalmam se nincsen, mit sikerült elfogyasztanom, de raktam rá szószt és erőspaprikás macatot is, volt benne rizs és tészta, meg valami sült tésztakéreg alatt ki tudja, milyen zöldséges izé. Mondjuk, hogy tésztában sült karfiol (hogy ezen mennyit gondolkodtam!) volt. Egész könnyen megy amúgy a koplalás, mert az állandó meleg eléggé megviseli mindenki bélését, nem kívánjuk a kaját. Ez a kaja pl. 24 óra alatt az egyetlen volt, cserébe viszont iszunk, mint a gödény. Nagyjából huzira lehet küldeni a félliteres vizet, mint a Bőrnyakúakban. A fenti menü vízzel együtt 8.000 rúpia volt, míg egy izotóniás ital, egy kis kerek süti és két italpor 11.500 rúpia. Hja kérem, aki ízekre vágyik, fizessen.

Az viszont biztos, hogy külön látványosság voltunk a kajáldában, nagyjából minden harmadik mozdulatomat lesték és elég sűrűn vihogtak rajtunk is. A warungos néni csak simán nem értette, mit beszélünk, de a diáklányok két előadásanyag-csere között gyorsan fordítottak nekünk. Amikor fotóztam, egy helyi néni – ő lehet a háziúrnak a felesége, vagy a közelben lakhat, mert feszt itt van a kisgyerekével az ajtónk előtt – vigyorgott nagyokat és többé-kevésbé lefotóztatta magát.

Kicsit olyan érzésem van, mint az állatkerti állatoknak: ki is van a ketrec innenső és túlsó oldalán?!

 Yosuke szólt, hogy rendetlenkedik a gyomra, szóval vele is megismertettem a magyar/koleszos homeopátiás módszereket: nagydózisú C-vitamin és egy kupica tömény szesz (esetemben Finlandia, mert az volt otthon és a pálinkával ellentétben azt lehet keverni más italokkal is. Trópuson nem igazán akarok tisztán töményet inni, mert megüt.) Szegény Yosuke elég bizalmatlan volt az elején, de amikor látta, hogy én is beszedem, belevágott. Háttö… fogalmazzunk úgy, hogy elkámpicsorodott az arca a szesz hatására, de aztán gyorsan lekísérte a narancsos izotóniás itallal és másfél órával később már közölte, hogy rendben van a bele. Meséltem neki kicsit a pálinkáról, de nem tudom, mennyit fogott fel belőle. Talán az megvan neki, hogy mi gyümölcsökből főzzük és olyan íze lesz, amilyen gyümölcsből gyártjuk. De a barackpálinkánál nem mertem messzebb menni a példáimban. :)

Ma este kicsit körbe akarjuk járni a campus környékét, keresni valami boltot a helyiek kis kioszkjai helyett, mert vennem kell pár dolgot, meg amúgy is erősen gyanús, hogy idebent magasabb áron dolgoznak a népek, mint az egyetemen kívül. A környék amúgy helyi viszonylatban biztos jónak mondható, mert van itt motorjavító/mosó, tisztító, kajáldák – de ezt inkább úgy kell elképzelni, mint otthon a lakótelepi tömbök aljában lévő üzleteket. Nem a legmagasabb minőségűek, az tuti. 

Szóval eddig ennyi, zötyögős az út és lassan haladunk.