Üdvözlet mindenkinek!

Tegnap megtartották a kedves koordinátoraink a mára tervezett városnézést. Erre azért készültünk, mert egyrészt ez volt az első komolyabb szervezést igénylő programjuk és ha ezen elbuknak, az sokmindent előrevetít majd a következő évre. De helyi standard szerint ügyesen és pontosan megcsinálták, nemhiába válogatott csapat. (El lehet képzelni amúgy, hogy ha itt ilyen az élboly, milyen lehet az átlag.)

7:30-ra lettünk odarendelve az irodához, ahol természetesen megint senki nem volt, csak mi. Mondjuk erre számítottam, ezért nem húztam fel magam. Kedélyesen elücsörgtünk a székeken, használtuk a wi-fit, megbeszéltük a frissen érkezőkkel, hogy mi a stájsz és vártuk a lányokat. (Van amúgy egy jó mondás erre: "A lányok egész életükben várják a szőke herceget fehér lovon; aztán amikor elunják, választanak egyet közülünk férfiakból és onnantól kezdve bosszúból mi várhatunk rájuk egy életen át.") A probléma csak annyi volt, hogy négy és fél órát aludtunk a skype és az egyéb megpróbáltatások miatt.

Olyan 8h körül befutottak a hölgyek, egy részük egész vállalható formában, néhányan kifejezetten csinosan, de azért nekik is indokolatlanul koránnak tűnt ez az időpont. Gondoltam, megmentem a reggelt és előkaptam a zsákomból a hotelből mentett instant kávét-cukrot-tejport és az automatás forróvíz segítségével csináltam egy reggeli italt. Kávénak a gourmanok miatt nem hívom, de volt benne kalória és koffein is, az üres gyomrot sem cseszi szerteszét, szóval a célnak megfelelt. Felkínáltam az ukrán lánynak, hogy adja körbe, majd végül átadtuk az argentin lánynak, aki kettőt se szólt tiltakozásként. (Szegénynek már javul a jetlagje, már lehet látni őszinte mosolyt is az arcán és egész jól elmászkált napközben. Egy hibát vétett csak reggel, könnyű fehér szoknyája alá mintás bugyit vett és elég nehéz volt nem észrevenni - mint ahogy azt az indo faszik tekintetén is láthattuk.)

Megjött az egyetem busza, jött még néhány nemzetközis és elindult a túra. Megmutatták a helyi campust - ordenáré nagy, vagy fél órát köröztünk benne és a mi szállásunkig még el se mentünk. Van egy kalap különböző mérnöki kar, egy hatalmas jogi fakultáns (ez volt az első kar, máig ez a legjobb és nemzeti szinten is Top 5), a frissen épülő jogi könyvtár (kb. akkora mint maga a fakultáns) és a saját kórház épülete (mellette az újonnan felépült orvosi kar épülete és a most épülő - asszem - gyógyszerészeti kar). Nna, ezek mögött lakunk mi - lehet sejteni, napközben mi a helyzet. Légkalapács nincs, cserébe minden más bőven és korán.

Első említésre méltó állomás egy kínai templomegyüttes volt, alább látható a bejárata.

Kívülről elég jól be lehetett látni, de magába az épületbe csak külön zsetonért lehetett volna bemenni. Helyieknek 20.000, fehéreknek/turistáknak (a kettő itt ugyanazt jelenti, ugyanazzal a szóval is illetik - lásd: bule) 30.000. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy csúnya dolog a rasszizmus, de úgy néz ki, a kolonizált népeknek ezt nem mondták el. Teljesen nyíltan különböztetik meg a fehéreket a sötétebb bőrűektől és nem pozitívan. Úgyhogy ha legközelebb valami jogvédő szervezet túlmozgásos/túlfűtött aktivistája nekiáll nekem megmagyarázni a tutit, inkább elirányítom ide - hadd tudja már meg első kézből, miről pofázik a szentem. (Amúgy én elég bazári majomnak számítok itt: magas, hosszú hajú, fehér bőrű, a helyiekhez képest drabális testű és még arcszőrzetem is lehet(ne). Ez nem az indo standard. :) )

Elkezdődött az, ami amúgy népi sport itt kint: fotó-session! Minden szögből, minden percben, mindenkivel, külön-külön és együtt is - fotó kell. Ez valami ázsiai sajátosság lehet, mert a vietnámi, a japánok és az indók űzték a legszivesebben és a thai lány sem nagyon tiltakozott. Én közben azon filóztam, hogy vajon hova az anyámba tették el azt a 6 igazolványképet, amit alsó hangon leadtam nekik a pályázattal és miért nem inkább azt nézegetik. Aztán megbeszéltük a német meg a román sráccal, hogy nagyon itt volna az ideje megtanítani a helyieket a Photoshop használatára, mert akkor csak küldenénk magunkról egyszer egy sablont oszt rakosgassák oda a képekre, de hagyjanak már minket ezzel az óránként tízperces fotózással. Slusszpoén még, hogy ők bőszen kattogtatják a digitális gépeket - még csak nem is olyan gagyikat - de úgy tűnik, egymással nem osztják meg a fotókat, mert ugyanarról a beállításról 5 különböző gépre kell képet csinálni.

 Ezután jött az "Ezer Ajtó Háza", ami igazából olyan 270-valahány és egy gyarmatosításból itt maradt holland adminisztratív épület és egykori vasút-főhadiszállás. Azt kell mondjam, ezek a hollandok tudtak "irodákat" építeni, hatalmas szobák baromi vastag kőfalakkal és olyan természetes szellőzéssel, hogy csak figyeltünk. Odakinn 34 °C, de belülről kellemes levegő jött.

Miközben sétálgattam a tök üres épületben, egészen jól sikerült magam elé képzelni, ahogy sok száz indo tolong az öltönyös-inges fehér hivatalnokok között, kb. hasonlóan, mint a Banános Joe pecsételős jelenetében. A hangulat a Kipling regényeket juttatta eszembe és ahogy elnézelődtem a teraszról, képzeletben lebontottam az előttem lévő hoteleket és felhőkarcolókat és elképzeltem az a kicsit mocsaras, lepukkant, zöld és koszos környezetet, amiben a hollandoknak élni és dolgozni kellett. Egy olyan világot, amiben a víz, a bogarak és az étel is halálos lehetett - nem ritkán a rájuk szedett gyógyszerek is -, és még akkor nem is beszéltünk a helyiekről, akik eleve elég furán álltak a hollandokhoz, értetlenül és lustán dolgoztak és amúgy sem beszéltek közös nyelvet. Nem akarom legitilmálni az itt történteket és a gyarmatosítást, de ha ezeknél is figyelembe vesszük "az érme két oldala" c. manővert, akkor azért érthető, hogy nem tárgyalás útján kerestek kompromisszumos megoldást. Másrészt elgondolkodtató a helyi munkamorált szemlélve, hogy milyen lehetett az a "brutális kényszermunka" nagy általánosságban errefelé. Nem a dzsungelben vasúti sínt fektető melósokra gondolok itt elsősorban...

Következő állomásunk Közép-Jáva legnagyobb mecsete volt.

Nem tudom, mennyire sikerült elkapni a méreteket, de azok a nagy ceruzaszerű valamik amúgy napernyők, amik beborítják az egész udvart - elvileg.

Gyakorlatilag azonban délre konkrétan tojást lehetett volna sütni a kövön - és féltávtól lábbeli nélkül kellett menni, mert ugye mecsetbe nem lépünk be lábbeliben. A régi platformjátékok keltek életre: árnyéktól árnyékig futottunk, ott ugráltunk kicsit hogy hűljön a talpunk, majd jött a következő futam. Parázson járás? Piha! Ez inkább a hit próbája volt.

A thai lány elég vallásos, kitab nélkül még soha nem mutatkozott és a csuklóját is ruha takarja. Azt hittem, majd ő tart nekünk némi gyorstalpalót, ehelyett erősen ráncolta a homlokát, hogy ő lehet, hogy nem megy be. Mondtam neki, hogy ez a te dolgod, de én azt hittem, hogy vallásos leányként örülni fogsz majd, ha a déli imát itt mondhatod el. Erre kis morfondírozás után közölte, hogy de neki éppen megjött, ezért nem léphet be. Aranyos lány, de kicsit too much information... Szóltam a többi hölgynek is, hogy szerintem ne jöjjenek át az udvaron, mert mocsok meleg és nekik nem kötelező minden útjukba eső akadályon keresztülgázolni. Végül néhányan a földalatti parkolón keresztül jöttek be - amiről persze nekünk csak utólag szóltak a szervezők is, bár félek, hogy ha tudom is előre, akkor is fent megyek át - az argentin lány és a román srác viszont felül. A lányt sajnáltam, a srácon meg zokni volt.

Belül egy egész szép mecset várt minket, de szerintem inkább a monumentális külső és a spirituális szerepe miatt lehet vonzó bárkinek is. Amikor itt végeztünk, egy kicsit még ácsorogtunk az árnyékban, mert fel akartunk menni a minaretbe is. Ezt használták ki a helyi kislányok (14-17 között valahol), hogy az oszlop mögé bújva, onnan kilökdössenek valakit a látóterünkbe, aki megkér minket egy fotóra. Nagy mázli, hogy mellettem volt a német srác - az ő bőre fehérebb, napszemüveget és bézbólkalapot hord, plusz a testalkata is közelebb van az indo standardhoz - ő lett a szépségideál, ő kapott újabb lehetőséget a fotózásra.

Ezután szembesültem a végtelenül kettős kisszerűségemmel. Elmentem vizet venni, 2l 10.000 rúpiába került a mecset mellett. (Indomarkt-ban meg olyan 6.000 lett volna, de ez van, sehol máshol nem volt üzlet, inni meg kellett.) Én éppen elkezdtem átkozni magam, hogy már megint meggondolatlanul költöm a pénzt, állandóan csak vásárolok és nem mérlegelek előtte, aztán meg megkínálok másokat is a súlyos tízezrekért vett dolgaimból - aztán lenyugodtam egy pillanatra és végiggondoltam józanul a helyzetet. Most éppen azért szidom magam, mert kb. 280 Ft-ot elköltöttem az Egyenlítő környékén hideg ivóvízre, amiből adtam öt másik embernek is. Most akkor melyik is volt a nagyobb faszság a részemről? Egyrészről iszonyatosan nehéz nem a számjegyeket néznem - hetvenezer hat kis doboz sörér'?!?! soha többé, beosztani, spórolni - aztán meg átszámolom és rájövök, hogy ez kettőfelé oszlik és még ezután vagy 44-gyel, vagy 12.500-zal osztandó. Magyarul, vettem 900 Ft-ért magamnak 3x1 kellemes órát némi sörrel. De Magnum jégkrémet azt nem veszek, mert hiába 300 Ft, azt helyben már soknak és fölöslegesnek érzem. Az egyetemistaként belém ivódott "funkcionális szarevés" úgy tűnik, nem fog egykönnyen kipusztulni.

Maga a kilátó 19-20 emelet magas volt és a fő attrakció az argentin lány és a japán srác volt - konkrétan a körcikk negyedét elfoglalták azok az indók, akik fotózkodni akartak velük. Természetesen rögtön meg is kérdezték, hogy ők amúgy együtt vannak-e, stb. stb. stb. Mondtam is Ivana-nak, hogy most már tudja, milyen lehet dél-amerikai szappanopera-sztárnak lenni. Kicsit fáradt volt, de nevetett picit - közben pedig elkezdtük kimenekíteni őt rajongói gyűrűjéből. (Képek és videók: http://www.4shared.com/folder/V7A6HppY/Indonzia.html )

Ezután elmentünk kajálni egy helyre, érdekes volt, de semmi különös - rizses-csípős csirkecomb (alien-csirkéből, ne az otthonira gondoljatok), szójarúd, még valami meg némi zöldség langymeleg kólával, mert a jég az nem biztos helyről jön. Megpróbáltam kézzel enni, de még nem igazán megy ez a minden ujjam ragad-módszer. A hivatalos program itt véget is ért (16h felé járt az idő), a koli felé menet kidobattuk magunkat egy helyen, ahol én egy újabb projektnek akartam megfelelni.

Ez a hely az indonéz turkáló volt. Használt ruhák egy honvédségi méretű sátor alatt, padló nélkül, állványon és fogassoron felakasztva. A srácok nem nagyon akartak nézelődni, mert hogy meleg volt - ki gondolná, mi? -, én viszont kinéztem vagy 8 inget, mert méretet jobbára csak ránézésre tudtam megállapítani. Két rövidnadrágot is magamhoz vettem, majd elindultam a "próbafülkébe": tükör a sátor tartószerkezetére akasztva, alul a por egy pvc-padlódarabbal "lefogva", plusz némi függöny. Az egyik rövidnadrág nagy lett rám - ezt a román srác a saját szemével akarta látni, mert nem hitte el - a másik viszont jó volt. A 8 ingből mindet fel kellett próbálnom, 2 jó is lett rám (105-ös) - a Dior ing viszont sajna kicsi lett. Az eladó megpróbált buléra venni (lásd: bule'd), de szóltam neki, hogy tegnap jártam erre és tudom, hogy 30.000 az ing, a nadrág pedig 40.000 lesz, mert ez akkor így egyben 100.000 és az neki pont nagyon jó. Kicsit tökölt, de végül bólintott - mondtam neki, hogy jól döntöttél öreg, mert így holnap is visszajövök ide hozzátok.

Ezután jött egy újabb angkotozás - minibuszok nyitott ajtóval, amiben rendszerint én ülök, hogy elférjek - a közelebbi Carrefour és egy másik pláza felfedezése okán, majd kotrás haza, mert mindenki fáradt és kajás volt. Bepakoltunk a hűtőbe és mindenki élvezte, hogy most amolyan "first world" este van, mert a kis indo lakótársunk otthon van a szüleinél, így lehet saját nyelven skypeolni meg animét nézni meg minden.

Jött viszont az sms, hogy az egyetem Szociológiai és Politikatudományi Kara szeretne meghívni minket 19.-ére egy programjukra és akkor ők most átadnák a meghívót, ha otthon vagyunk. Szombat este hétkor. A többiek "zuhanyoznak", én éppen készültem oda, de ez van. Gyertek babám! Namost én egy férfit vártam, mert annak adtam meg az elérhetőségem. (Hogy pontos legyek, egy orvos-dékánnak adtam a névjegykártyám, de ott volt a szocpol karról is egy fazon, aztán gondoltam, ő is magáénak érezte a dolgot.) Ehhez képest beállított két pici kis indonéz egyetemistalány, hogy akkor ők sűrű elnézések közepette bemutatkoznának, meg átadnának, meg minden. A fejkendős kislány a sötét szemeit vigyázóan a padlón tartotta végig, zavartan mosolyogva ügyelt rá, nehogy hangját halljuk és természetesen nem fogadta a kézfogásunkat. A másik lány kicsit kevésbé volt zavarban és vele lehetett beszélni.

Angolul kell majd 10 embernek bemutatni az országunkat, beszélgetni velük erről a témáról és a végén valamit előadni. Na, ezt gyorsan lezártuk azzal, hogy nem énekelünk és nem táncolunk, de szívesen mutatunk ilyen videókat, ha nagyon akarják. Abban maradtunk, hogy lesz projektor, szóval mehet a dolog. Ezután ebéd a Kar dékánjával, dress code: semi formal. Ez itt azt jelenti, hogy hosszú nadrág és ing, zárt cipővel.Ezen a hosszú nadrágon még gondolkodom, de valszeg beadom a derekam, ha meg jó kedvem lesz, még zakót is húzok, had szokják a látványt. (Ugye-ugye, csak jól jött, hogy elhoztam a zakót meg az oxford-inget, meg kell itt jelenni néhány helyen és én hanyagolnám a szakadt európai turista-kinézetet.)

Valahogy rövid úton szóba került egy koreai 9 tagú lánybanda, aminek mind a kis beszélő indo lány, mind a japán srác nagy rajongója, úgyhogy mi valahol a "hozok majd filmeket meg klippeket és nézhetnénk együtt" mondatnál szóltunk a japónak, hogy mi úremberekként ráhagynánk a továbbiak megbeszélését. Ha ügyesen manőverezik a srác, akkor tud magának szerezni egy hasznos indo pártfogót, amire nagy szüksége lenne...

Ezután mondtam Andynek, hogy képzelje el ugyanezt a helyzetet úgy, hogy én fürödni akartam ezidőtájt és kijövök egy szál törölközőben átvenni a meghívót. Rendesen rosszul lett a röhögéstől és megállapítottuk, hogy valszeg meghívóstul együtt elszaladtak volna a kislányok ijedtükben. Ja igen, az ajtó természetesen végig nyitva volt és kivülről jópár tekintet figyelt a lányok és a mi erkölcseinkre, mert a szomszédság nem keveredhet rossz hírbe amiatt, mert a bulék este lányoktól vesznek át meghívókat a lakásukon és még beszélnek is velük...

Este beizzítottam a moszkító-űző spirálom. Olyan szúnyogűző, mint amit otthon is lehet kapni a Vape-tól, csak ezt beltéri használatra tervezték. Jól működött, éjjel nem zavarta meg szunyi az álmom... nem úgy reggel a T. szomszéd, aki vasárnap reggel 7-kor állt neki százasszögeket beverni gerendákba, meg keretet leverni a betonozásához.

Vajon örültünk-e neki?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.