Azaz hogy nincs. Vagy legalábbis nem nagyon, merthogy lefoglalták már hónapokkal korábban. De azt már azt hiszem, említettem - valahol. Lényeg a lényeg, hogy az utóbbi pár nap nagyjából ennek a koordinálásával, szívességek tételével és behajtásával telt.

Kezdődött azzal, hogy vasárnap a reggeli ébresztőnek köszönhetően mindenki igyekezett addig fetrengeni az ágyában, ameddig tudott. Egyrészről nem tesz jót nekünk hosszú távon az állandó éjszakázás és kevés alvás, másrészről pedig az álmunk sem olyan mély szerintem, mint otthon. Nekem itt vannak a szúnyogok - 1-2 minden éjszaka, füstölő ide vagy oda -, a többieknek a meleg. Napközben mindenki elvolt a maga kis dolgával, én írtam, olvastam a híreket és próbáltam kitalálni, mi-merre-hány méter lesz lakásügyben. Azért nem írok konkrétumot, mert egyszerre 3-4 szálon futtattuk a dolgot és mindig változott a sikeresség és az infó. Volt, hogy mindenki tuti helyet ígért, amiből legtöbbször kiderült, hogy már foglalt vagy sose volt ott.

Este pedig egy laza két órás várakozás után elmentünk Ranbuval, a jogász leánnyal (aki motorozott velem) és sztárvendégeivel a Happy Puppy nevű karaoke-bárba. Igen, nagyjából én is ezt gondoltam az elején. Maga a hely viszont első blikkre inkább hasonlított egy vidámra vett go-go táncos helyre, ugyanis kizárólag hangszigetelt és szeparált szobákból állt, belépéskor kellett megadni a résztvevők létszámát és a bent eltölteni szándékozott időt, valamint kaptunk egy kis menüt, amiben az első sorok közölt szerepeltek az üdítők, sörök, cigik. Belül körben valami bőrhatású, de nem süppedős üléssor, kis kétszintes asztalka, oldalt érintőképernyős konzol, középen baromi nagy tévé. Tényleg már csak a rúd hiányzott az asztalra. Menet közben kiderült, hogy kétféle hangulatvilágítás is van, szóval a diszkógömb kivételével eléggé olyan érzése volt az embernek, mintha egy privát klubban szórakozhatna a barátaival részeg seggfejek nélkül.

Elkezdődtek az első számok, kiderült, hogy a társaságban kb. csak mi nem vagyunk valamilyen igazolt vagy félig-hivatalos bandának a tagja. Erre elkezdtek nyösztetni, hogy naaaaa csak egyeeeet - ééénekeljéél már teee iiiiis! Mondtam neki, hogy "Frank don't sing", de csak kisírták. Na jó, akkor legyen Bon Jovitól az It's my life, azt hátha szeretik, én üvöltözhetek, a többiek hangja meg elnyomja majd az enyémet. Oh well... like Frankie sad, I did it my way. Andyvel megegyeztünk, hogy ezt azért nem lehet alkohol nélkül elviselni (mármint az én előadásomat és a tényt, hogy itt mindenki jól énekel rajtunk kívül), úgyhogy rendeltünk egy kancsó Guinnesst meg egy kancsó Heinekent. (Nagyjából tíz üveg, 22 EUR környékén összesen.) Node itt vannak muszlimok is, na, nekik legyen kóla, arra a sötétben rámondhatjuk, hogy olyan, mint a Guinness, nem lesz irígykedés. És még úgy sem lehet megkülönböztetni, hogy melyikben van a jég, mert mindkettőbe raknak az állatjai.

Ranbu nagyon örült neki, a barátnője meg nagyon nem, mert hogy majd zizi lesz a feje tőle. S lőn, három pohár után klasszikus tüneteket produkált - bizonygatta nekünk, hogy mi be vagyunk rugva; hullámzó hangszín - fejhangtól baritonig -; túlmozgás; fáradtság. Andy oldódott egy kicsit, mozgott velük meg énekelgetett, én ücsörögtem és élveztem a látványt meg a hangulatot. Meg is állapították a többiek, hogy mindig olyan kínosan nyugodt vagyok, túl sok a rejtély körülöttem. Gondoltam, megtetézem azzal, hogy hirtelen még el is tűnök és feltöltöm a közeli boltban a telefonom kredittel. (Menet közben folytattam egy rövid beszélgetést valami vágottszeművel - talán vietnámi, de nem biztos -, aki közölte, hogy ő csak annyit tud a magyarokról, hogy jó a foci. Mondom, csak volt kispajtás, Puskásék már rég nem élnek. Nézett nagyot és mondta, hogy azt a Puskást azt nem tudja, de van ez a Djudjak, na, azt nagyon bírja. Mondjam már el, hogy kell az ő nevét kiejteni. Dzs-vel apám, mint a Dzsalan-t (utca, utazás) és Balázs, hasonlóan a palace-hoz. Ahha, köszöni szépen. Nincs mit öreg, te szereztél nekem meglepetést...) Végül úgy döntöttünk Andyvel, hogy a fuvarért, az élményért és némi kapcsolati tőkébe való befektetésért cserébe mi álljuk a mai estét - vót vagy 15 euró fejenként és egy jó darabig nem lesz ilyenre lehetőségünk.

Ez az elgondolásunk amúgy azon a természettudományos megfigyelésen alapult, hogy ha elmondasz valamit egy indonak, rövid időn belül mindegyik tudni fogja. Hétfőre hirtelen lett néhány új cím, ami a városhoz közeli elviselhető árú szobákhoz tartozott. Nahát-nahát, hogy ezek hol voltak eddig?! (Szerintem külön jó pont volt, hogy Andy őszintének tűnő érdeklődéssel  figyelte az énekeseket, én meg töltögettem a poharakat és nem kérdeztem vissza, amikor a muszlim srác is Guinnesst kért.) Nosza, Andy elszaladt a Nemzetközi Irodásokkal (i.e. Ranbu munkatársaival) megnézni a címeket - talált is egyet 5 percnyi motorútra a központtól, kb. 20 percre az egyetemi campustól. Nem egy borzasztóan rossz hely, a házinéni protestáns és emiatt megengedőbb, mint a muszlimok - lehet vendéget fogadni, jönni-menni, vegyesen laknak fiúk és lányok és van wi-fi! 5 percre meg az egyik főút, ami ugye kaját, boltot és szórakozást is jelent. Kétféle szabad szoba maradt, a légkondis 1 milláért és a ventis 600.000-ért.

Én ezidő alatt ruhát igyekeztem szerezni magamnak mert azt nem vittem túlzásba pakoláskor, mondván, itt úgyis lehet olcsón kapni. Elmentem hát a helyi turkálóba megint, hogy most akkor én találok magamnak nadrágot és elég inget. Végül is találtam, csak sokat kellett válogatni a méret, a kosz és a színek miatt. Pl. Omar Sharif márkájú ingből többet is találtam jó méretben, de olyan mocskos volt, hogy nem óhajtottam elvinni. Lett helyette sok szép ingem, amik kb. annyit érnek, mint amennyit adtam értük - 2 EUR-t. Van köztük GAP, Timberland, Vans meg néhány helyi nem túl jelentős márka. Nadrágot viszont tök esélytelen találnom, egyrészt a helyiek megmagyarázhatatlan rajongása a térd feletti fazon iránt a ludas, másrészről a tény, hogy én 38-as vagyok, a helyiek meg max. 30 körüliek számozásilag. Pedig a sok kínai hamisítvány között volt Boss, Givenchy, Ralph Laurent nadrág is jóféle formában, de persze mind kicsi. Végül a 6 ingért fizettem 150.000-et - tehát észrevétlenül alkudtam egy ötezrest a darabonkénti árból - és a két szép szememért hozzácsaptam egy selyem nyakkendőt is a csomaghoz, ami szó szerint a nyakamba hullott. Nagyjából ezzel a lendülettel vittem is mosatni és vasalni őket a többi szennyesemmel együtt, legyen jó mindenkinek. (3kg ruha mosása és vasalása kevesebb, mint 1 EUR.)

Napközben igen keveset ittam, este eddzés közben szó szerint tocsogtam az izzadtságban, de este volt, ami eszembe juttatta, hogy innom kéne. Az mindenképpen vicces viszont, mennyire megszokja az ember ezt a klímát, ha akarja - a román srác például nem akarja, hisztizik is miatt.

Kedden, azaz ma megtartották a szintfelmérőnket is. Az egyik unszimpi mókus (akinek tényleg rágcsálóarca van és állandóan az orrát szívogatja) előadta, hogy akkor innentől kezdve az órákon senki nem beszélhet angolul vagy más nyelven, csak indonézül. Ez mondjuk neki lesz a legkönnyebb, mert hogy ő semmilyen más nyelven nem beszél - de azért lássuk be, idegennyelvet nem úgy tanulunk, hogy kitotózzuk a nyelvórán, mi mi a túrót jelenthet. Lerakták elénk a feladatlapot, egy kumma érhető szó nem volt rajta, csak amit nagyjából dekódolni tudtam. Azt még megértem, hogy a nevem, az útlevelem száma kellhet az azonosításhoz, a végzettségem statisztikai okokból, de mi a tökömért kell egy nyelvi felmérőre rávezetnem a vércsoportomat és az otthoni lakcímemet a hobbim mellé?!? Lehet tippelni a háromból melyiket nem adtam meg...

Végtelen meglepetésemre a kezdő csoportba tettek, a srácok most igyekeznek megbugázni, hogy a pénteki óránkat áttegyék egy másik napra, hogy hétvégén lehessen esetleg utazni. Így is naponta max. 2 órát kell a suliba töltenünk, de pár arcnak ez is problémásnak tűnik. Mondjuk ez az ő bajuk, én elég jól elvagyok a beosztással - de hogy a csütörtöki interkultúrális óra mit fog takarni azt még találgatom. Ha arról akarnak mesélni, ők hogy oldják meg a helyi többszáz kisebbség békés együttélését, akkor kajak. Ha arról akarnak nekem előadást tartani, hogy nekünk mennyire el kell fogadni a helyi szokásokat, megérteni és besimulni, akkor úgy érzem, lesznek problémáink. A valóságban ugyanis kb. az van, hogy mi alakuljunk át, de ők nem óhajtanak változtatni az amúgy nem toplistás szokásaikon. (Pl. hogy a szemetet a házunk háta mögé hordjuk, majd mikor már a szél és a tyúkok egyenletesen elterítették, összegereblyézzük és este felgyújtjuk.) Avagy nehogy már a vak mondja meg a süketnek, hogy a béna merre menjen.

A teszt és az útlevelek szkennelése után elmentünk a többiekkel megnézni a legújabb lakhatási lehetőséget. A lányok aranyosak voltak, a japók szokás szerint kettesben és külön tárgyalták a dolgot és döntésképtelenek maradtak (még úgy is, hogy direkt egy nappal előre elmondtunk nekik mindent és a képeket is megnézték a helyről). A thai lány - Tasneem - azt mondta, hogy ő valszeg egy másik egyetem thai lányaival akar összeköltözni, az argentin lány - Ivana - pedig legalább egy nap gondolkodási időt kért, mert a hely nem sokkal olcsóbb a mostani szállásánál. A hely amúgy elég felemás, de összességében elég otthonos érzésem volt - mondjuk lehet, hogy azért, mert sok volt az ismerős arc. Jó lenne velük együtt költözni, szerintem jó társaság lehet belőlünk 1-2 hónapon belül.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.