Szeptembernek 21. napján imigyen szóla a közösség - ideje vagyon meglátogatni a közeli hegyet, Isten nagyobb dicsőségére és magunk javuló közérzetére. S jövel két ember, egy a magyarok nemzetségéből, egy a románok nemzetségéből; és jövel még három ember, mind az indonézek törzséből és elindulának háromszor két keréken. Utaznak vala egy jó órát igen sietősen, teherhordó gépszekerek és megbokrosodott lovaikat fékezni nem tudó női szekerek közepette, mígnem elérék az Umbaran hegynek lábát, s menének innentől kezdve igyenesen felfelé vagy ezer méteres magasságig, hol is egy csoportba futának, kik szintén a csúcs felé igyekezvén megállának letenni kétkerekű szekerik és némi élelmet magukhoz vevén megpihenni a nagy út előtt.

A történet innentől kezdve kevésbé bibliai és kevésbé szép ívű, szóval váltok a nyelvezeten. (Képek és videók a szokásos helyen: http://www.4shared.com/folder/V7A6HppY/Indonzia.html )

Leraktuk a motorokat és elindultunk felfelé. Kezdésnek olyan 3 órás mászást terveztek a srácok, de állításuk szerint nem lesz olyan nehéz terep, mint a másnap éjszakai. Kajak. Egy elég jópofa sétán voltunk így túl, olyan pont hétvégi kirándulásokra való nehézségűn, volt hegyi patak, aminek iható volt a vize számunkra is (ezért éri meg kémikusokkal túrázni, mondta, hogy a csoporttársai kielemezték egy feladat keretében a vegyi összetételét), találtunk egy pihenőt, ahol a retyók ugyan zárva voltak, viszont építettek egy medencét, amiben összegyűlt a patakvíz. Gondozni ugyan nem nagyon gondozták, de túl ganés sem volt.

A sétánk fele amúgy nagyon okosan szigorúan a napon vezetett, mert okoskáék a városban és mindenhol kerülik a napot, mint a vámpírok, de turistautat nem az 50m-re lévő erdő szélére építenek, hanem a teherautók számára fenntartott útra. Jó az ott is...

A szállásunk egy teaültetvény közepén lévő telep volt - kb. 5-6 házikó, némi kiépített vizesblokk és slussz. A vizesblokk persze azt jelentette, hogy a patakvizet felfogták különböző tartályokban, medencékben és csövekben, majd a megfelelő helyre vezetve alkalmassá tették valamiféle tisztálkodás végzésére. Ez volt az első alkalom, hogy ihattunk a "csapból". Az egyetlen közös helységben aztán volt minden, ami egy háztartásba kell: száradó tüzifa, macskák, csirkék és frissen levágott kakas, pucér kiskölyök, raklapból tákolt és fonott műanyag "szőnyeggel" lefedett alvóhely, edény-állvány, két filippinő-tűzhely (tűzálló anyagból épített, fordított U alakú főzőalkalmatosság, amibe hosszú és vékony tüzelőt lehet behelyezni, a tetejére meg edényt lehet tenni), ami éjjel-nappal ment. Igen, kéményt nem írtam, mert az nincs. Sőt, estére a némi szellőzést biztosító két ajtót is becsukják, biztos ami ziher alapon.

Sötétedés előtt befutott 2-3 nagyobb csoport, így elég gyorsan ázsiai tömöttségű lett a hangulat, mindenki szigorúan bent dohányzott, evett, dumált, énekelt és böfögve fingorászott a nagyobb konfortérzet kedvéért. Aludni azt nem igazán sikerült, lévén jóarcú vezetőink elfelejtették megemlíteni, hogy az általuk "ház"-nak titulált szállás az inkább egy istálló, plusz a fentiek. De nem ez volt az igazán zavaró, hanem a tény, hogy éjjel 10-kor még átjöttek a szomszédok ugatni egymással kicsit - tőlünk 2-5 méterre - és mindezt nem a saját lakrészükben óhajtották menedzselni. Miután ezt sem a füldugó, sem a kollégista sztoicizmus nem tudta legyűrni, már csekélységnek tűnt az a tény, hogy közel 6 órája zakatol folyamatosan a dieselgenerátor, ami az áramot adja - mert ezek a jóképességű (ejtsd: baromarcú) indonézek valami miatt villanyfénynél szeretnek aludni. Ezt amúgy már többször megfigyeltem másnál is, az okát nem igazán tudom - biztos félnek a Zsákosembertől, aki elvinné őket, teljes joggal.

Éjfélkor úgy döntöttem, hogy van még kb. két jó órám aludni, azt mostmár kurvára szeretném kihasználni, így felkeltem rendet tenni. Az éppen bejövő töpörödött hegyi hobbitot udvariasan, de határozott arccal és némileg szúrós tekintettel megkértem angolul, hogy ugyan, kapcsold már le azt a kurva generátort, ha már mindenki aludni próbál. ("Please, could you turn the generator off?! Generator. Off.) Nem mondom, hogy nem fogadta megkönnyebbült sóhaj a tettemet - a leginkább az lepett meg, hogy vendéglátóink is velünk aludtak a teremben és ők sóhajtottak a legmegkönnyebbülten. Ez mind tök oké volt, de aludni ezután sem nagyon tudtam, mert már annyira felbasztam magam rajtuk, hogy se megnyugodni, se a fejfájásom elmulasztani nem tudtam. Ahogy így tipródtam, elkezdtem filózni, mitől fáj egyáltalán a fejem, mikor nem igazán szokása? A szemem is csípi valami... Végül felkeltem olyan hajnal 1 óra körül, hogy akkor már inkább basztatom a tüzet, amúgy is picit hüvi van még dzsekiben is, legalább felmelegszem meg gyártok magunknak reggelre kávét, ahhoz vizet kell forralni, szóval megvan az egyórás programom.

Fejlámpa éjszakai fénye bekapcs, aktív elhülledés szintén. Vastag füst a lámpafényben, seggarcú vendéglátóink kb. 5 órán keresztül tüzelték a fát egy viszonylag tágas, ám rohadtul zárt és emberekkel zsúfolt helyen. Nem vagyok egy félős vagy válogatós típus, de itt azért eszembe jutottak olyan fogalmak, mint szén-dioxid és -monoxid mérgezés, egészségügyi utóhatások, miegyéb. Kinyitottam mindkét ajtót és éreztem, ahogy megmozdul a levegő. Oké, ez legalább már működni fog. A mozgolódásomra felkelt a vezetőnk, aki intézte ezt az egészet. Odakuporodott mellém és a tűz mellé és finoman elnézést kért, ő már 4x megjárta ezt az utat, de eddig nem volt ilyen. Mondtam neki, hogy erről azért még beszélnünk kell, mert ezt nem ússza meg ilyen egyszerűen... Mázlimra annyi eszük volt a háziaknak, hogy felraktak egy nagy vaskondér vizet lefekvés előtt a tűzre és raktak el teát termoszokba, így ez a dolog megoldódott. Igaz, hogy ők 1 teafiltert használtak egy kancsó teához, de az ízes víz legalább meleg volt. Így a fennmaradó kb. 45 percet tüzifa-kereséssel és a tűz táplálásával töltöttem, meg némi csukott szemes ücsörgéssel (még mindig csípte a szemem a füst, plusz azért csak régen aludtam már).

1:45-kor elindultam felkelteni a többieket - két szlovák darmasiswa egy másik egyetemről is becsatlakozott hozzánk, a srác (Marek) elég jókötésű, de számomra kicsit túlságosan "lazán beleszarok mindenbe" figura, míg a leányzó (Lola) erősen kiszegecselt, pici műcicis, hasonló mentalitású alak volt. Vittem nekik háromazegyben kávét saját készletből, magunknak megcsináltam a másikat - annak nagyrészét Andy itta meg -, felszedelőcködtünk, aztán indulhatott a móka. 2:30-kor hagytuk el az alaptábort, velünk jött még egy technikai mászóruhát viselő helyi arc is. Először azt hittem, ő valami hegyi vezető és komolyan megkérdőjeleztem a létjogosultságát - olyan szinten szart a csoportra, hogy azt rossz volt nézni - aztán kiderült, hogy egy szóló-mászó, aki csak azért jön velünk, mert a mi vezetünk (Teguh) megkérte a zseblámpája végett.

Következett bő kétóra töménytelen szopás, felfelé a hegyre. Vízszintes menet egy deka se, kétlábon is csak az út harmadát tehettük meg, a többit négykézláb szikláról sziklára mászva. A táv amúgy újabb kb 1 kilométer volt, ugyanennyi szintemelkedéssel. Én két dolgon filóztam, amikor éppen nem azon koncentráltam, hogy a pulzusomat kontrollálva elkerüljem az ájulást: 1. Az indonézek ősanyját a Teremtés után, a Paradicsomból való kiüzetést követően tuti hogy teherbe rakta egy hegyikecske, mert a többségük hosszúkabátban, maszkban és flip-flop papucsban vagy mezítláb ment fel a hegyre, de a síkságon fájt nekik 10 percet gyalogolni. 2. Rájöttem, hogy nem szeretek ok nélkül hegyet mászni - tehát soha nem lesz belőlem jó sportember és hegymászó sem. Itt a mondvacsinált ok az volt, hogy majd jól megnézzük a napfelkeltét, mert az milyen gyönyörű. A gond csak az, hogy a hegy még a városból is jól láthatóan állandóan ködben volt - biztos tök más lesz majd a hegy csúcsán. (Nem ám.) Nem akarom nagyon részletezni a dolgot, mert nem ez volt életem legkeményebb mászása, de a legkevébé élvezetesek között bizony dobogós. Végül szintidőn belül, hányás és ájulás nélkül (utóbbi kettő nem mondható el mindenkiről), de utolsóként értem a csúcsra...

Ahol vagy háromtucatnyi sátras-érdeklődő indonéz fogadott minket. Konkrétan tele volt a csúcs velük, így egy kicsit odébb lévő másik kiszögellésre kellett áttérnünk, ahol némi erőd is volt. A többiek ott ücsörögtek, kb. mindenki meredt maga elé és dideregtek nagy erőkkel, mert persze a mászás után csuromvizesen jutott eszükbe, hogy száraz ruhát is hozniuk kellett volna. Én odaadtam a széldzsekim Lolának, levettem az ingem és elindultam félmeztelenül tüzifát keresni lámpafénynél. Körülöttünk ugyanis hevenyészett tábortüzek füstöltek mindenfelé - seggarcú barátaink alapelve ugyanis az volt, hogy ahol nagy a füst, ott nagy a tűz is - még ha méreteiben kicsi is. Tehát szorgosan szórták a száraz leveleket a három gyertyalángnyi tüzecskéjükre. (Az indonéz tűzrakás amúgy a következőképpen néz ki: fogj némi fát, de véletlenül sem annyit, amennyi hosszabb ideig elég. Rakd őket valahogy egymásra, önts rá gázolajat és gyújtsd meg. Ha rájöttél, hogy elfogyott a fa, kezdj el leveleket  szórni rá, majd hagyd magára a parazsat - ott nincs láng, tehát se meleg, se gyulladásveszély. Ennek okán egy nappal a mi érkezésünk előtt még égett az ösvény mellett az erdő, lefelé menet is láttank vörösen izzó ágakat, amiből simán lehetett volna újabb tüzet csinálni)

Mire összegyűjtöttem a fákat és a gallyakat, megjelent pár indo arc, plusz elkezdődött a napfelkelte. Én meghagytam a srácoknak, hogy nesztek, itt a fa, kezdjétek már el csinálni a tüzet, ha már melegedni akartok. Oké oké miszter! Átmentem a többiek után a másik csúcsra - ekkor már a saját dzsekimben, mert a leány tényleg jófej volt és odatette a zsákom mellé - és konstatáltam, amire titkon számítottam: a füst és a köd miatt fény volt, de nap sehol. Jöttek viszont cserébe kis hegyi hobbitok, hogy miszter-miszter, can I take a foto? Hajnali ötkor, a fentiek és nulla alvás, valamint elég kevés étel és további jó kilátások közepette egy egyszerű "NO"-val lerendeztem a kérdést. Nebassza már meg, hogy ennyi tapintat nincs bennük, hogy az éjjeli mászás és a jól láthatóan fáradt és mérges fejemhez még hozzávágják vigyorogva a kérdést (miközben amúgy az ő tüzüket próbáltam volna feléleszteni, hogy ne fázzunk meg - elsősorban Lola), hogy csinálhatnak-e rólam egy képet. Édesanyádról, kis barátom...

Visszatérve a mi táborunkhoz konstatáltam, hogy indo barátaink csináltak ugyan tüzet a kis gallyakból, de ott is hagyták a francba, így csak parázs maradt. (Kb. 10 perc alatt sikerült ezt a mutatványt véghezvinniük.) Oké, gondoltam, a szar már régen ott pörög a ventillátorban, ideje átváltani a helyiek által csak "Angry Hungarian mode"-nak elkeresztelt állapotba és rendbe baszni itt a dolgokat. Újabb gallyak gyűjtése, sátortűz-építés csillag alappal. A többiek mire visszaértek csak azt látták, hogy a leglassabb magyar gyerek tüzifáktól övezve éppen készül életre lehellni egy tábortüzet. Kérdezték is, hogy "te ezt hogy csináltad?" Az indo társaink okosabbak voltak, kaptam egy Esbit/spiritusz kockát, aminek a felét beépítettem az éppen apró lánggal meggyulladó tűzbe. Így 5 perc után lett egy szép táborhelyünk, 20 perc múlva pedig egy száraz és meleg ingem, meg egy maréknyi csodálkozó útitársam. (Találtam egyébként egy jó kéttenyérnyi száraz taplógombát is, az tök jó szolgálatot tett, mint a fák támasza és tüzelőanyag.) Egy órán keresztül ott kucorgott a társaság a tűz körül, aztán eléggé feljött a nap ahhoz, hogy az melegítsen minket. Lefedtem a parázs közepét - hátha kell még valakinek - körbelocsoltam picit és elindultunk lefelé. Ezt az utat kb. két pihenővel tudtam teljesíteni, szóval hegyről lefele jó vagyok.

Az alaptáborban még eltököltünk - elbeszélgettünk kicsit Marekkel és Lolával, Andy csinált jópár fotót a leányzóról - láthatóan nem vette volna zokon, ha Lola közeledni óhajt felé, de ez nem igazán következett be. Olyan 10 óra tájékán elindultunk vissza a motorokhoz, de menet közben megálltunk a medencés pihenőnél, mert én fürödni akartam. Lelazítja az izmaimat, felfrissít - és nem mellesleg, mivel a száraz évszakban mentünk, lemos rólam vagy 6 kiló vörös port, ami Andynek egészen az alsógatyájáig hatolt. Hazafelé menet a motoron háromszor majdnem elaludtam, pedig Teguh nem mondható visszafogott és ráérős sofőrnek és egy pici helyi Red Bull felét is megittam.

A szobámban aztán még kb. egy órát rendeztem a dolgaimat a gépen, majd egy szempillantás alatt aludtam vagy két órát. Ezután megmostam a hajam, leadtam a szennyesem a mosodába és szereztünk némi kaját Andyvel a szemben lévő "kifőzdéből", amiért nevetségesen keveset fizettünk (3000 rúpia per fő, a fele a normál árnak). Próbáltam beszélni Dórival, egy ideig működött is a Skype, de aztán összeszarta magát a mobilnet, így hagytam a dolgot. Kiderült viszont, hogy külföldi számra is ugyanannyiért küldök sms-t, mint indo-ra, ez mondjuk pozitív. Végül a nap lezárásaként megnéztem az egyik kedvenc sorozatom, a Flashpoint évadnyitó epizódját és este 10-kor szúnyogirtás és spirálgyújtás után bedőltem az ágyba. Aludtam egyvégtében hajnali 4:15-ig, amikor az indo lakótársunk vekkere reggeli imára hívott. Oké, gondoltam, most legalább kinyitom az ajtót és bejön a hajnali hüvi... helyett azonnal egy szúnyog. Némileg rezignáltam nyúltam a Baygon rovarirtó után, lefújtam, ajtó becsuk, alvás tovább.

Reggel összekészültünk, én pedig elindultam hamarabb, mert volt némi dolgom a környező üzletekben - matricavásárlás a Darmasiswás bögrére, hogy azonnal meg lehessen különböztetni a többi fehértől és ajándékzacskó vásárlása a legújabb muszlim "húgom", Irna számára. Ő az, aki napokon belül segít megvenni a robogómat. Ezután még mindig időben megérkeztem a közösségi szobánkba, ahol már mindenki ott volt, kivéve persze a tanárt. Ő éppen három órája késik, szóval most már azt hiszem, leszarjuk a fejét és elmegy mindenki a dolgára. Én ellépek turkálni némi nadrágot és ruhát magamnak, lehet, hogy veszek ágyneműt és egy fejkendőt a "huginak", intézem tovább a dolgaim. Délután tanulok kicsit a könyvből, beszélek Dórival a nemzetközis szobában (mert ott erősebb a net), este pedig ha minden igaz, megyünk Ranbuval és Irnával karaokézni.

Nagyanyámnak igaza volt: az indonézek úgy viselkednek, mint a gyerekek - és neked is egyszerűbb, ha így kezeled őket.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.