Nos, mint mondtam, amolyan indonéz módra „elfelejtettek” mindenkinek jegyet foglalni a repülőre, szóval a társaság egy része elhúzott még 8.-án este, mert a felügyelőjüknek az a fejlövése támadt, hogy ő aznap indul.

A többiek kelhettek (megint) reggel hatkor, hogy hét (helyett olyan 8h körül) elinduljanak ki a reptérre. Nekik legtöbbjüknek volt jegye, de még így is lekésték néhányan a gépüket.

 Minket többieket azzal zsibbasztottak, hogy 11h-ra legyünk készek, mert indulunk ki a reptérre. Végül olyan 12:30 körül sikerült is elindulni, addig pedig az ötsoros buszban ücsörögtünk, fél seggel a folyosón, mert nem felelünk meg az indo standardnak – ki gondolná, mi? Ezidő alatt a szervezők és segítők szerintem néztek egymásra, beszélgettek valamiről és várták a faxot vagy a nyomtatót, ami kiadja a jegyeket. Ezt csak velünk felejtették el közölni, szóval ha háromszor három különböző ember nem kérdezett rá nálunk mindenre, akkor egyszer sem. De még ez sem vitte közelebb őket a megoldáshoz, lévén egymásnak elfelejtették átadni – pedig azt nem angolul kellett volna csinálni, mint ahogy hozzánk próbáltak meg beszélni.

Alig egy órás buszozás után nagy nehezen kiraktak minket a megfelelő terminálnál, aztán nesze barátom, oldjad meg nagyerőkkel a dolgot. Az indo belföldi repülőjáratokon nincs olyan kemény ellenőrzés, mint a nemzetközieken, szóval ez a része még működött is. A baj csak az, hogy légkondi sem nagyon volt, úgyhogy végül három nap óvatoskodás után belehajtogattam a zakómat a kézipoggyászba és leszartam a gyűrődéseket.

Mindenki égre-földre esküdözött, hogy a Garuda Airlines milyen első osztályú, meg húha – ehhez képest simán késett a dokkolás és a felszállás összesen vagy 70 percet (kb. akkor indultunk, mint amikor érkeznünk kellett volna), felcserélték menet közben a beszállókaput is, szóval volt hiszti dögivel. A gépről a táj szép volt, de azért ennyit nem igazán ért…

 A többiek, akik a hotelból leléptek 8h-kor még nálam is később érkeztek, mert… csak. Kommunikációs hiba, így sikerült, Insallah. Semarangban aztán még vártam másfél órát a többiekre, menet közben összetalálkoztam az arccal, aki a nemzetközi irodán az e-mailt írta és megerősítette, hogy bizony nincs már nekünk koliszoba, mert azt több emberrel kéne megosztani és azt a 650.000 rúpiás ajánlatot tudja most adni, amit a felügyelőnk mondott. Nem volt felhőtlen az örömöm, de a többieknek sem.

Rohman, a nemzetközis arc egyelőre jó fejnek tűnik; de dolgozni nem nagyon akar fölöslegesen velünk. Ez azt jelenti, hogy „megtalálta” nekünk a campuson belül ezt a megosztott lakást, ami helyben hirtelen már csak 400.000 rúpia lett, ha kibéreljük egy évre. Viszont, nincs benne se kaja, se wi-fi, se semmi, csak ami a képen látható plusz néhány régi és kétes használhatóságú eszköz. Kezdem érteni, hogy a német srác, Daniel miért utasította vissza ilyen kategorikusan ezt a lehetőséget. Slusszpoénként még közölte a fazon, hogy ketten lehetünk egy kb. üres házban, de valaki a szemben lévő családnál fog aludni. Ezt aztán gyorsan átbeszéltük/tem, mondván fáradtak vagyunk és még nem ismerjük eléggé a helyi viszonyokat, nem akarunk gorombának vagy illetlennek tűnni. Nagy nehezen lelépett mindenki a nyakunkról egy ígérettel, hogy 22h-ra megkapjuk a hiányzó párnát – ez fél órája eltelt, de ez még nem számít késésnek (szerk.: végül olyan 23h fele tényleg beállított egy félkeményre tömött méhecskés párnával, ami a matrac harmadát befedi.) – és gyorsan letárgyaltuk elsősorban a román sráccal, hogy na ezt kurvára nem kell erőltetni. Érdekes módon még a japó arc is határozottan bólintott erre és kurva gyorsan megtárgyaltuk, hogy keresni kell vagy a környéken vagy valahol errefelé szállást, de jobb felszereltséggel, mert ez nem pálya. Nem az a baj, hogy indo lakótársunk legyen vagy hogy durva a váltás a szálloda és az új szállás között – simán csak nem kéne minket hülyének nézni, hogy elkérnek ennyit egy ilyen minőségű helyért. Főleg, hogy külön felhívták a figyelmünket, hogy csukjunk és zárjunk mindig mindent, mert lenyúlhatják a pénzünket vagy a gépünket. Ez így együtt sok.

 Most megint este fél tizenegy van, a többiek elmentek ücsörögni kint egy padra és próbálkozni a nettel, mert a szoba annyira nem szellőzik, hogy az egész napi meleget mostanra sem tudta kicserélni a tökig tárt ajtó – ablak - szellőző lyukak mellett. És most jött be a negyedik arc, egy indo srác robogóval, hogy hát ő angolul tanul, én meg indonézül, tanítsuk már egymást. Udvarisnak szánt gesztussal elhajtottam, hogy holnap még beszélünk erről, de most had fejezzem be a dolgomat.

 Azt hiszem, belevágtak a mély vízbe.

4. nap

 Tegnapról mára virradóra sikerült végre először többé-kevésbé normálisan és eleget aludnom.

Az egy dolog, hogy felébredtem a müezzin énekére, de ez nem igazán zavar – egyrészt minden reggel elgondolkodom rajta, hogy talán nekem is fel kéne kelnem és akkor intézni a dolgaimat, mert akkor nincs olyan dörgedelem meleg. Másrészt ha akkor felkelek és olvasok egy picit a Koránból, akkor „udvariasan” is viselkedem (ami itt komoly vesszőparipája az embereknek, de gyakorlatilag azt jelenti, hogy indonéz módra viselkedsz és vigyorogva kussolsz mindenre, amit mondanak. Nem vicc és nem rasszizmus, elmondták az orientációs előadáson) és szépen apránként azt a feladatot is elvégzem. De asszem az elején ez még nem fog sikerülni, nem akarok reggel 5-kor olvasgatni.

Napközben természetesen hiába vártuk Rohmant, dél helyett olyan 15h körül sikerült megérkeznie, amikor a müezzin újra szólt. Kiderült, hogy igyekszik ő rendes arc lenni, de az ő nyakán is áll valaki. A hely, ahol most tengetjük az életünket még egy hónapig a campuson belül van és egy olyan háziúré, aki egy egész évre akart idekötni minket. Rohman érezhette, hogy ez hosszú és lealkudta egy hónapra, azt viszont muszáj kifizetni és lelakni is jó lenne, különben elveszíti az „arcát”. Ezt Andy, a román srác az elején nem igazán értette, de aztán rövid előadást tartottam neki az ázsiaiak ezen szokásáról (és akkor még az iszlámot direkt nem is kevertem bele), amire Rohman jót mosolygott, mert nálunk nem „arc”-nak hívják, de buzgón helyeselt. Utóbbi mondjuk lehet, hogy nem sokat jelent, de Rohman úgy tűnik, eléggé nyugati módra tud viselkedni velünk, hogy legalább metakommunikációs félreértéseink ne legyenek. Ez nem igazán mondható el pl. a vietnámi vagy a japó lányról, de lassan őket is megtanuljuk értelmezni. Muszáj is lesz, mert angolul nem túl jól beszélnek, Yosuke, a japán srác például egészen rosszul. A vietnámi hölgy pedig rendszeresen indonézül beszél a japó lánnyal, aki fordítja nekünk, mit akar – amikor tudja. Hát így.

Ma voltam kajálni egy helyi warungba. Foggalmam se nincsen, mit sikerült elfogyasztanom, de raktam rá szószt és erőspaprikás macatot is, volt benne rizs és tészta, meg valami sült tésztakéreg alatt ki tudja, milyen zöldséges izé. Mondjuk, hogy tésztában sült karfiol (hogy ezen mennyit gondolkodtam!) volt. Egész könnyen megy amúgy a koplalás, mert az állandó meleg eléggé megviseli mindenki bélését, nem kívánjuk a kaját. Ez a kaja pl. 24 óra alatt az egyetlen volt, cserébe viszont iszunk, mint a gödény. Nagyjából huzira lehet küldeni a félliteres vizet, mint a Bőrnyakúakban. A fenti menü vízzel együtt 8.000 rúpia volt, míg egy izotóniás ital, egy kis kerek süti és két italpor 11.500 rúpia. Hja kérem, aki ízekre vágyik, fizessen.

Az viszont biztos, hogy külön látványosság voltunk a kajáldában, nagyjából minden harmadik mozdulatomat lesték és elég sűrűn vihogtak rajtunk is. A warungos néni csak simán nem értette, mit beszélünk, de a diáklányok két előadásanyag-csere között gyorsan fordítottak nekünk. Amikor fotóztam, egy helyi néni – ő lehet a háziúrnak a felesége, vagy a közelben lakhat, mert feszt itt van a kisgyerekével az ajtónk előtt – vigyorgott nagyokat és többé-kevésbé lefotóztatta magát.

Kicsit olyan érzésem van, mint az állatkerti állatoknak: ki is van a ketrec innenső és túlsó oldalán?!

 Yosuke szólt, hogy rendetlenkedik a gyomra, szóval vele is megismertettem a magyar/koleszos homeopátiás módszereket: nagydózisú C-vitamin és egy kupica tömény szesz (esetemben Finlandia, mert az volt otthon és a pálinkával ellentétben azt lehet keverni más italokkal is. Trópuson nem igazán akarok tisztán töményet inni, mert megüt.) Szegény Yosuke elég bizalmatlan volt az elején, de amikor látta, hogy én is beszedem, belevágott. Háttö… fogalmazzunk úgy, hogy elkámpicsorodott az arca a szesz hatására, de aztán gyorsan lekísérte a narancsos izotóniás itallal és másfél órával később már közölte, hogy rendben van a bele. Meséltem neki kicsit a pálinkáról, de nem tudom, mennyit fogott fel belőle. Talán az megvan neki, hogy mi gyümölcsökből főzzük és olyan íze lesz, amilyen gyümölcsből gyártjuk. De a barackpálinkánál nem mertem messzebb menni a példáimban. :)

Ma este kicsit körbe akarjuk járni a campus környékét, keresni valami boltot a helyiek kis kioszkjai helyett, mert vennem kell pár dolgot, meg amúgy is erősen gyanús, hogy idebent magasabb áron dolgoznak a népek, mint az egyetemen kívül. A környék amúgy helyi viszonylatban biztos jónak mondható, mert van itt motorjavító/mosó, tisztító, kajáldák – de ezt inkább úgy kell elképzelni, mint otthon a lakótelepi tömbök aljában lévő üzleteket. Nem a legmagasabb minőségűek, az tuti. 

Szóval eddig ennyi, zötyögős az út és lassan haladunk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.