19.-én szerdán a legtöbb környékbeli nemzetközi diák hivatalos volt egy előadásra az UNDIP Szociológiai és Politikatudományi Karára, hogy velünk nyissák meg az angol nyelvű klub éves működését. Mert bulékat vinni egy eseményre az nagy presztízs, hát ha még fel is szólalnak ott!...

Fogalmazzunk úgy, hogy kevesen készültük túl a dolgot, én letöltöttem három országot reklámozó videót a Dzsatubéról, szereztem néhány térképet és vésztervnek beraktam Brahms Magyart táncok c. szerzeményét, mondván azt elénekelem nektek kedves indók, ha nagyon erőszakoskodtok. Andy megcsinálta ppt-ben Románia Wikipédia-oldalát… hát csodákat lehet ám ott is olvasni történelem-ügyben. Ki gondolná például, hogy a román Timisoara volt az első város Európában, ahol bevezették az elektromosságot még az 1848-as harcok környékén. Mi meg azt tanuljuk, hogy akkoriban az erősen magyar fennhatóságú terület volt jelentős magyar lélekszámmal… de biztos mi tévedünk, na.

Magáról az eseményről kevés szót ejtenék, mert nem volt túl érdekes – két háziasszony üvöltött szó szerint a tökig hangosított mikrofonba, kb. 3 percenként elhangzott angolul, hogy „forget the grammar!” és „don’t be a grammar nazi!” (amire a két német lány elég rezignált fejet vágott). Egyébként pedig főleg indonézül nyomták a sódert, ami számomra már csak azért is érdekes volt, mert ugye elvileg ez egy angol társalgási klub lenne és minket mint „anyanyelvi beszélőket” hívtak meg. De megálltam szó nélkül, pedig már erősen forgattam magamban, hogy a „nahát, már majdnem elfelejtettem, hogy ez egy angol nyelvű klub!” mondattal indítok.

Aztán persze egy ponton minden nemzetközisnek fel kellett állni, kivonulni a színpadra, bemutatkozni – naná, hogy én kezdtem és igyekeztem minimál infókat átadni -, majd lehetett leücsörögni és végighallgatni egymás országairól a beszámolókat. Amik még érdekesek is lettek volna, ha nem 3 órán át nyomják egymenetben ezek a jóemberek, egy „masszírozzuk meg egymás vállát!” és egy „játszunk óvodás felelgetőt, hogy felébredjünk!” perccel. Én ácsorogtam ott a kis fekete zakómban és azon filóztam, hogy én ezt kurvára nem hiszem el. Ha még sokáig húzzák, felveszem a napszemüvegem is és diszkréten elalszom.

Nagyjából ilyen hangulatban mentem ki előadni és megmondom őszintén, az amúgy is csekély statisztikai adatot tartalmazó előadásomat még jobban megvágtam (még jó, hogy nem csináltam ppt-t) és inkább meséltem az ázsiai kapcsolatunkról, egy picit fél Európa felégetéséről és hogy Szt. István óta igyekszünk jófiúk lenni, több-kevesebb sikerrel. De a legnagyobb sikert szerintem a vetkőzős toll aratta a kisfilmben, meg az, hogy hát abban azért egy boldog európai pár szerepel és ők ugye csókolóznak is… nyilvánosság előtt! :)

Ezután jött az, hogy minden képviselt ország kapott néhány egyéni érdeklődő diákot és velük elvonultak kicsit külön beszélgetni. Hogy az enyémeimet miért érdekelte Magyarország, arról fogalmam sincs. Szerintem amolyan maradék elven, mert tudni nem sokat tudtak rólunk – ami tök érthető, a világ másik felén lévő, számukra picsányi kis országról van szó. A fővárosukban többen élnek, mint nálunk az országban.

Mondom sorban a kérdéseiket: Milyen kapcsolat van Magyarország és az iszlám világ között? Mi az a szpáhi? Miért pont ezt az országot választottam bemutatásra? Mondjak már többet magamról?! Melyik városból jöttem? Mit csinálnak ott? Milyenek a hagyományaink? Mondjak már valamit magyarul! (Túl gyors, mondd lassabban!) Mit gondolok Indonéziáról? És a szokásaikról? Volt egy kiscsaj, ő nagyon aktívan érdeklődött, a beszélgetés egy pontján szóltam is neki, hogy ennyi személyes kérdés után igazán megvillanthatná a titkosszolgálati igazolványát… Hát, nem vették elsőre a dolgot, úgyhogy vagy rátapintottam valamire, vagy itt tényleg titkos a szolgálat és nem tudnak róla, miként tudnak dolgozni. Magamról egyébként annyit mondtam, hogy így és így hívnak, innen jöttem, nemzetközi dolgokban vagyok járatos – ezeket mondanám el Európában, de mivel tudom, hogy ti szeretitek az érzékeny adatokat is, ezért x éves vagyok, keresztény, nős (ami helyi viszonylatban még igazi is), és heteroszexuális. Utóbbit nyilván azért is mondtam, hogy ne kérdezzenek többet.

Aztán gongattak, hogy akkor vége az ingyencirkusznak – vagy hogy kezdődik, ez még nem világos. Beindult ugyanis a nemzeti sport, a foto session! Nagyon népszerű lehettem a fekete öltönyben, de az ír leányzót nem igazán lehetett lepipálni. Magas, enyhén vöröses-barna hosszú hajjal, arányos testalkat, fehér bőr. Ha szőke-kékszemű lenne, akkor ő lenne az indóknak a tökéletes bulé nő archetípusa. Mi Andyvel csak annyit állapítottunk meg, hogy tipikus „eyecandy” csaj: nézni jó, de otthonra nem kéne. Vagy ahogy este Dórinak megfogalmaztam: tökéletes Windows-háttérkép. Naponta 60*2mp-ig tök jó elnézni, de a megszólalása csak rontana az élményen. (Persze biztos okos lány meg minden, de nem akarom arról az oldaláról megismerni.)

Nagyjából a vége felé elkezdtek megjelenni a hobbitok. Egyre kisebb, mosolygósabb és gömbölyűbb arcok kezdtek előjönni valahonnan a tömegből, hogy „Mister, can I take a photo?” Persze mindezt kb. nulla hangerővel, úgyhogy néha lehajoltam hozzájuk. Ez persze általános derültség tárgya lett a közönségben és fokozta a zavart az éppen beszélő – jellemzően nőnemű – fotóalany esetében. Hirtelen kinőtt mellettem a földből egy igazi nőnemű hobbit. Nem viccelek, a derekamig ért, ha nagyon kihúzta magát, átmérőben egy picivel volt keskenyebb nálam és még a talpa is szőrös lehetett… utóbbit nyilván nem láttam, mert cipő volt rajta. Produkálta az összes fenti tünetet, én meg kérésre vaku felé fordultam. De csak nem akart elcsattani az a fotó, mert azon vacilláltak, hogy nem férünk bele ketten a képbe. Vagy az én fejem lógott ki, vagy az övé maradt le. Elkezdett valamit kerepelni a leány és mutogatott nevetve a székre. Üljek le? Nem-nem-nem, csak… Na jó, tudod mit? Tedd le a vackokat a kezedből. Letette, elvégre egy magas bulé férfi szólt rá.

Aztán felkaptam a karomba és közöltem, hogy mostmár lőjed azt a fotót, babám, mert unom a banánt. Na, itt robbant az előadó, egészen különleges fotó készült, aztán közöltem, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen volt, kár is az újrázásban reménykedni. Kicsit még ment a pörgés, aztán elkezdtek minket kimenekíteni - azért néhány plusz fotó még készült rólunk/rólam csoportban és egyénileg is. Eztán volt még némi beszélgetés a szervezőkkel, dobozos kaja és müa. poharas víz négy óra szopás után... azt nem mondom, hogy nem érdemeltük meg. Eztán megint volt szerencsém motorozni egy picit, az egyik leányzó pedig oldalsó ülésben ücsörgött mögöttem - az is egy új élmény volt. Este edzés, skype, letöltés, semmi érdekes...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.