Lassan a rétestésztával kezd vetekedni ez a leírás, szóval úgy döntöttem, megállunk a trilógiánál. Az szerintem pont elég lesz mindenkinek.

Nem mondom, hogy nem volt hűvös éjjel kettőkor a hegyen, amikor az ágyba tévedtem. Sokat dobott viszont a hangulaton a melegvíz, amivel le tudtam zuhanyozni és utána az a pár óra alvás, amit előirányoztak számunkra. Nem mondom, hogy mindenki szépen időben felébredt, de én igen - ez pedig azt jelentette, hogy idővel mindenki más is és megkapták az infókat, amik az induláshoz kellettek. Elfogyasztottunk egy újabb pocsék reggelit - érthetetlen számomra, hogy tudnak zsírostésztát enni rothasztott zöldséggel - és szépen lassan mindenki elhozta a cuccát és bekászálódott a kocsiba. Az enyémet "természetesen" a szobában hagyták, de rövid időn belül előkerült és azidő alatt a társaság is eloszlott. A kisbuszban utaztak a valamilyen szempontból egyedülállóak, a másikat pedig kineveztük nászutas lakosztálynak zenésszel és hippi pappal együtt. Nem teljesen pontos az analógia, de megteszi.

Megkérdeztük nagyeszű sofőrünket, hogy mennyi ideig tart majd a hazaút? Azt mondta, 6 órán át. (Ekkor még nem tűnt föl, hogy a fazon nem pislog.) Mivel az indonézek nem tudnak sem időt, sem távolságot becsülni, gondoltam, az előttünk álló kb. 370 km-t ennél valamivel hosszabb, de 9 óránál nem több idő alatt le fogjuk tudni nyomni - mivel elvileg az autópályán megyünk és az eddigi tapasztalataim szerint ezek a buszok 40-50 km/h-val szoktak közlekedni. Nem igazán akarom hosszasan részletezni, de nem jött be a számítása. Viszont valami cuccot biztos használt az öreg, mert nem evett, nem ivott velünk soha, pislogni sem volt szokása és úgy vezetett, mint egy igazi megveszekedett baromarcú. Nem szoktam háklis lenni arra, hogy ki hogyan előz vagy intézi a közlekedést, de amikor egy picsányi kétsávos úton a hegyoldalban valaki nekiáll vigéckedni egy teherautó mögül a felezővonalon, centikre a szembejövő kocsitól, akkor azért én is beígérek neki hátulról egy gyomrost. A végén még a lányok is odáig jutottak, hogy ha megállunk és a fazon tovább erősködik, tényleg lépjünk már a nyakára, mert ez életveszélyes. Ami engem még ennél is jobban aggasztott, hogy az utolsó kinézett buszom indulásának időpontjában kb. a feleutat hagytuk el - és ekkor már 10. órája "élveztük" a fazon formaegyezését. Ekkor már nem csak az ő nyakára álltam rá, hanem előszedtem Yohannest is, hogy akkor nekem most kurva gyorsan találunk egy buszt vissza Semarangba, mert nekem holnap órám van és azt ígértem a tanároknak, hogy ott is leszek. (Gyanítom, ha most elkártyázom a bizalmat, akkor később sem igen fognak elengedni sehova.)

Yohannes megígért mindent, de közben szóltak a másik kocsiból, hogy álljunk már meg egy kicsit, mert a sofőrjük konkrétan elaludt a volánnal és hát csukott szemmel még itt sem jó vezetni. Ekkor már tényleg a sofőr és Yohannes arcába néztem a legkeményebb, "elfogy a méz a boltban" tekintetemmel és mondtam, hogy akkor most kérek egy tervet és egy menetrendet a megvalósításhoz. Yohannes hebegett kicsit, majd mondta, hogy Purwokerto vagy Purworejo (mindkettő név kedves a magyar darmás fülnek ebben az évben, ki tudja, miért? :) ) városában van utazási iroda, oda bemegyünk és lepattintunk nekem egy buszt. Oké, de ha nem jön össze, baj lesz... (Utolsó mentsvárként a volán mellett elalvó hatvanvalahányéves sofőr majd elvisz haza. Meg a f..., azt.)

Eleredt az eső, de Purworejoban tényleg találtunk egy nyitva levő utazási ügynököt (20h-t írtunk ekkor), aki 42.500-ért elvisz kényelmes kisbusszal hazáig. Elég hihetetlenül hangzott az egész napos szopóálarc után, de abban a csávában sem akartam ragadni, akkor már inkább ez. Egyébként is könnyebb eltéríteni ezt a buszt, mint amazt... Sms-ek a felügyelőtiszteknek, lefényképeztem a teljesítési lapunkat, leadtam a kontaktot Yohannesnek és megígértettük egymással, hogy keresni fogjuk a másikat, ha hazaértünk. (Én megírtam az sms-t, de még várom az ő e-mailjét.) Gyors retyó, elköszönés a többiektől, csomagok ki, buszba be, takarót ki, ülésbe be. Miután meggyőződtem róla, hogy az eddigi legfaszább sofőr vezeti a buszt - ismer pl. olyan nyugati fogalmakat, mint követési távolság, fékút, index, optimális sebesség és még alkalmazza is őket - 2-3 megálló leellenőrzése és némi keksz felkínálása után legnagyobb meglepetésetekre újra aludni tértem. (Nem lettem mormota, csak próbáltam felhozni magam a napi 6 óra alváshoz plusz ha jól emlékszem, volt egy bejelentkezésem még aznapra. Aztán lehet, hogy utóbbi mégsem.)

Ébredni 23h-kor ébredtem a semarangi ADA mellett, ami korábbi bolyongásainkból már jól ismert volt. A mitfahrert leraktuk az egyik vasútállomáson (a Tuguh Muda, az Ezer Ajtó nevű holland gyarmati épület mellettin) és elindultunk az én kostom felé, ami két megálló között volt. A sofőt ezidő alatt gyorsan elmesélte a fél életét angolul és indonézül. Ezen kívül percenként akartom tőlem magyar forintot és/vagy magyar nőhöz tartozó telefonszámot keríteni, mert szerinte Indonéziában minden szar, de főleg a pénz és a nők. (Udvariasságból vitattam ezt egy kicsit, de azért nem vittem túlzásba.) Nagyon nehéz volt megértetni vele, hogy mivel az elmúlt két percben sem volt és azóta sem nyomtattam, most sem tudok neki egyikkel sem szolgálni. A fazon egyébként három évet húzott le dél-koreai építkezéseken, de nem részletezett okok miatt hazajött és azóta buszt vezet - nem túl nagy megelégedésére. Mondtam, hogy ha Isten is megsegíti, gyűjt egy kicsit és visszamehet oda nagy pénzt csinálni. Hát, hitte is meg nem is, de végül jó hangulatban köszöntünk el. (Én kicsit kevésbé, mert menet közben jött egy sms, hogy elmarad a holnapi/aznapi óránk, így nyugodtan héderelhettem volna még a többiekkel kicsit Yogyában, de hát ezt dobta a gép.)

Éjfélkor bemásztam a kost kerítésén (nem egy megerőltető feladat, csak a tetjén vannak hegyesre hajlítva a vasak) és kétszer elsétáltam az alvó éjjeliőrünk feje mellett észrevétlenül. Eddig is jobban bíztam az ajtóm zárjában, de ezután még inkább fogok. Viszont az utcánk tényleg őrzött, le volt sorompózva mindenhol, az egyetlen járható út mellett pedig az éjjeliőr verte éppen a bambuszt, hogy éjfél van. (Vagy hogy valaki járkál az utcán és menjen lejelentkezni, fene se tudja.) Innentől kicsit homályos az este, mert tényleg baromi fáradt voltam: úgy emlékszem, lezuhanyoztam kicsit és talán beszéltem Dórival is (álmaimban biztosan), majd megbeszéltem magammal, hogy mivel senki nem lát be és senki nem nyit rám, könnyűben alszom és ha melegem van, ventilátor mellett - az a kerengő 27 fokos levegő is sokat dob a hangulaton. Így is lett, kisebb megszakításokkal végre közel egy hét után aludtam 8 órát egyhuzamban, vízszintesen, nem mozgó környezetben. Ez is valami, de nálam keményebb arcok ezt jobban bírják.

Az utazásnak többféle kicsengése és tanulsága lehet, mindenki vonja le a magáét. Én nem okoztam magamnak nagy csalódást, de tény, hogy ügyesebben kell titkolnom a lapjaimat a "közönség" elől. Nem mindenki érti meg még az otthoniak közül sem a magánszféra fogalmát és a nem-túlságosan-köntörfalazó stílusom csak kiváncsivá teszi őket. Engem kevésbé zavar ez a "balladai homály", kellően tágan tartja a cselekvési zónámat. A másik tanulság, hogy az indóknál csínján kell bánni az utazással és csak hivatalos helyen foglalni és utazni, ha tartani akarod a menetrended. Bohóckodni meg "hatalmas útikalandokat megélni" persze lehet stoppal is, de több ebben a romantikus felhang otthon, mint itt. Ha valaki a helyiekkel való asszimilálódást és a törzsi kultúrákba való beolvadást keresi, az húzzon el Pápuára vagy a Salamon-szigetek valamelyik tökömlököm korallzátonyára és a végén jöjjön rá, hogy Vernével együtt ez a világ is elveszett már - a romantikája legalábbis biztosan. Ezek az emberek egyébként többnyire 2 hétig vágynak pálmakunyhókban és ágyékkötőben bohóckodni, de akkor se rossz, ha legalább némi 220 volt és egy iBasz van a közelükben. (Igen, újabb sommás vélemény, lehet vitatkozni a tartalmával, ha akarunk.)

Az iskola, ami meghívott minket, kb. a város egyetlen nevezetessége és emiatt igen fontos lehet a helyieknek, hogy rendben működjön. Gondolom legalábbis, mert másként nem igazán hiszem, hogy nagyon megérné nekik egy tucatnyi külföldi diákot lepénzelni, hogy látogassanak el eme metropoliszba. (Bár ha jól emlékszem, valamelyik domboldalban egy hiányos Hollywood felirat is díszelgett, humorérzéküket bizonyítandó.)

Amikor megérkezett kis csapatunk a suliba, egy kis szobában már várt minket a helyi tanári különítmény, valami biztonságis ember és közölték, hogy annyira nagyon örülnek nekünk, hogy rögtön vagy hat osztályt összecsődítettek és mindegyiket lesz lehetőségünk meglátogatni, forgó rendszerben. Témát nem igazán adtak meg, annyit mondtak, hogy beszéljünk az országunkról meg ami eszünkbe jut. Hajjaj, hát a mi eszünkbe elég sokminden jutott, kezdve az álnéven bemutatkozástól A Dal előadásáig, a hangulat tetőfokán pedig a Dallas-szimpatikusok (Jockey, Bobby és Pamela) előadásában meghallgathatták a gyerekek a Belgától az Egy-két-há c. opuszt is. Mondhatjuk, hogy ez parasztság volt - és talán nem teljesen alaptalanul, de egyszerűen nem tudtuk szóra bírni a kölköket. Valószínűleg vagy én voltam sok nekik látványilag, vagy annyira nem beszéltek angolul a kötelező 6 mondaton kívül, hogy a kérdéseinket sem értették. Nem ragozom, elég hosszú és fárasztó délelőtt volt, amit természetesen fotózással zártunk.

Ezután a változatosság kedvéért buszra szálltunk és elindultunk a helyi tengerpartra. Nekem elég vegyes elvárásaim voltak, de mivel korábban azt mondták a helyiek, hogy a sziget északi oldala való inkább fürdőzésre és az szebb is, hát olyan nagyon nem húzódoztam. Az környék eléggé hasonlított amúgy az otthoni alföldi tájra, csak valamivel több volt benne a mesterséges medence, amiben szerintem halakat és rákokat tenyésztettek. Egyrészről azért, mert a rizs szerintem kevésbé terem meg errefelé a szárazság és a tenger közelsége miatt; másrészről valszeg a hal és a rák drágább, mint a rizs, ezért jobban megéri termelni. A vendéglő, ahol az ebédünket elköltöttük amolyan családi vállalkozás lehetett, három hosszúkás, fedett épületből állt és a lányok nagy örömére kvázi-svédasztalos rendszerben lehetett kiválasztani, melyik élőlényt óhajtják megváltozott formában és halmazállapotban visszakapni. (Érdekes amúgy, hogy a "szegény kis boci és csirke" mantrázók egy könnycseppet sem hullattak a levegőn megfulladt halacskák és rákok miatt.) Amíg a helyiek az ételt gyártották, addig a többiek valami hideg gyümölcsös szódával a kezükben ültek az árnyékban, én meg bementem fürödni a vízbe... ami olyan volt, mint otthon a Balaton, csak enyhén sós. Baromi sokáig be kellett gyalogolni, hogy ellepjen, enyhe hullámok és húgymeleg víz. De elég kellemesen ellazított és felébresztett, plusz megfázni is baromi nehéz lett volna egy szál gatyában a 33 fokban. Kimentem, száradtam egy kicsit és közben társalogtam a többiekkel (de azért egy inget felvettem, mert ennyi színhús látványa savanyúság és kenyér nélkül sok lett volna nekik kéthavi koplalás után, aztán fene se akarja a bajt), majd szóltak, hogy kész az ebéd. Mivel fáradt voltam és kevésbé éhes, ezért odaültem a többiek közé az asztalhoz (elfoglaltuk a teljes hosszanti falat) és csak ittam egy gyümis szódát - ami itt szigorúan szénsav nélküli. Valami pocsék háttérzene szólt és hát kinek kellett intézkedni az elhallgattatásáról?! Mivel egy korrekt keverőpult volt a karaoke rendszerhez bekötve, ezért inkább nem babráltam vele, csak lecsavartam a főhangerőt - a többiek meg örültek nagyerőkkel nekem és maguknak. Elmondásuk szerint iszonyatosan finom ételeket ettek, a legjobbakat eddig Indonéziában. Mondjuk az óriás-palacsintányi hal tényleg nem volt rossz, mert végül én is ettem belőle pár falatot és rájöttem, továbbra sem kedvelem a halakat. Ettem viszont kígyóbőr-gyümölcsöt, az elég jó volt. A többiek szerint körtéhez hasonló ízű, én nehezen tudom besorolni.

Kajálás után ledőltünk kicsit aludni, mert egyrészt baromi meleg volt, másrészt éjjel nem nagyon tudtunk, harmadrészt a többiek saját bevallásuk szerint majdnem rosszullétig kajálták magukat. Ez az alvás nekem olyan jól sikerült, hogy a többiek ébresztettek fel, hogy indulunk. Természetesen előtte még fotózkodtunk kicsit a helyiekkel, mert hát kevés fehér jár erre, ki kell tenni minket az étterem falára. Érdekes módon itt is inkább a lányokra voltak kiváncsiak - ki érti ezt? :) Ezután visszaindultunk a hotelbe - de előtte még beugrottunk valami helyi mecénáshoz, aki hatvanvalahány éves korára lett festő, költő, műfordító. Rövid szótárazás után rájöttünk, hogy a versei a nőkről és a szexről szólnak, az olajfestményei pedig mindenféle egyéb emberi és természeti képekről. Itt is kaptunk persze kaját, teát meg rágcsnálnivalót, de azért már moderáltan fogyasztottunk, mert egész nap mindenki csak kajáltatott minket. Persze ha nem eszel egy kicsit, az meg modortalanság, szóval jól körbeértünk megint. A lányok nézegették a festményeket, Borinak pedig annyira megtetszett egy tengeri hajókat ábrázoló, hogy elkezdett alkudni rá. Mivel igen nagy művész az öreg (csak még senki nem ismeri), ezért egymillió rúpiáról indított keret nélkül. Bori meg mondta neki, hogy de ő diák, nincs neki ennyije, adja oda fél millióért. Az öreg elég gyorsan belement, tehát valszeg még így is túlárazott volt a művészete...

Este aztán jött a szokásos kaja-kör, majd Zoli kérte magát oda a gépemhez, mert megdumáltuk, hogy csak beszélnie kéne a barátnőjével, ha már a leányzó képtelen összekapni magát az időzónák és a mikrofonproblémák miatt. (Szerintem elég gyenge érvek ezek, de nem az én dolgom. A lány aranyos, Zoli komolyan veszi, akkor ne egy ilyenen csússzon el a dolog.) Gondoltam, nem maradok ott gyertyatartónak, inkább elindultam sört szerezni a környék legmuszlimabb városában - mert kell a kihívás és a vizet már baromira untuk. Érdekes filozófiájuk van amúgy a helyieknek, mert a 100%-os gyümölcslé literje nem annyival olcsóbb, hogy inkább olyat igyon a gonoszrossz nyugati sör helyett, plusz az nem is bír vízhajtó erővel, amire baromi nagy szükségünk van amúgy az állandó koncentrált vizelet miatt. Elmentem a legközelebbi Indomarketbe, ahol természetesen nem akartak ilyet árulni. Megkérdeztem, hol lehet kapni, ha a raktárba se? Miszter, hát van itt 5 km-re keleti irányba egy bolt, ott lehet beszerezni ilyeneket. Oké, 5 km az tűréshatáron belül van, megoldjuk fél óra alatt (mert az indonézek nem tudnak sem időt, sem távolságot felmérni) és annyi idő pont elég Zoli bácsinak is a próbálkozásra. 10 perc séta után rájöttem, hogy kifelé megyek a városból és útszéli bódékon kívül más nem lesz, ezért átmentem a túloldalra és elkezdtem kérdezősködni. Apám, Bintangot vennék! Tudsz-e segíteni? Mint mindig, most is az idősebb indókat kellet megcélozni ezzel, ők tudják a frankót. Találtam is egy fazont, aki némi alkudozás után elvitt a mociján a bögrecsárdába. (Eredetileg 40.000 lett volna az 5 perces oda-vissza út, de megmondtam, hogy 10.000 lesz az. Ojek néven fut ez a fajta közlekedés.) Ekkor jöttem rá, hogy egy tök ismeretlen városban felszállok egy ismeretlen fazon mögé fehérként, pénzzel a zsebemben, telefon nélkül - de fasza gyerek vagyok én, megoldom. A bögrecsárdával amúgy nem túloztam, kétszer kérdezte meg a helyi a sikátornak az elhelyezkedését, amíg be nem hajtott egy olyan lebujba, ahová még a motor sem szívesen fért be. Ott bekopogtatott egy hátsó ajtón és nekiállt röviden társalogni valakivel, majd intett nekem, hogy lehet jönni. Felmértem a menekülési útvonalakat és elindultam. Bent egy közepes tisztaságú konyhában találtam magam, a szomszéd szobából meg egy kibontott ősz hajú indonéz néne tekintett rám, mint a banya Jancsira. Előkerült az elég szigorú nézésű harmincas háziúr is és megkérdezte, hogy világosat vagy sötétet kérek. Na mondom, ezek félreértették a dolgot, vagy a Bintang valami szleng a kurvákra. Mondom Bintangot szeretnék, sört. Értem, világosat vagy sötétet? Hozd ki, mutasd meg, aztán majd kiderül... Kaptam egy üveg Guinnesst, egy üveg Ankert és egy üveg valami helyi whiskeyt, ami számomra teljesen ismeretlen cimkével és márkával bírt, így bár kecsegtető volt az 50.000 érte, de inkább kihagytam. Fene akar hóesésre ébredni az Egyenlítő mellett a metilalkoholtól. Vettem négy Ankert és elindultam az öreggel vissza a hotelbe. Mivel nem szerettem volna, ha pontosan tudja, merre lakom és pénzt is kellett váltani, ezért az Indomarketnél tetettem ki magam. Plusz ha nekiállna agárkodni, így mondhatnám, hogy nincs alkupozícióban, mert nem vitt el hazáig.

Kifizettem a bácsit és visszatértem a hotelbe. Ott Zoli már végzett a Skypeal és éppen két leányzó sertepertélt a szobánkban, mikor beléptem és tovább növeltem a személyem körül kialakuló nimbuszt. A többiek szerint ők annyit észleltek, hogy kilépek a szobából, majd pár perc múlva visszatérek négy sörrel és a ténnyel, hogy még whiskey is lett volna, de nem hoztam. Megkérdezték, hogy mi történt, hívtam a Nemzetbiztonsági KlotoKoptert? Mondtam, hogy én nem dolgozom a nemzetbiztonságnak, csak jó a kiképzésem. A többiek meg úgy voltak vele, hogy végül is tök jó, hogy hoztam tintát, a többi felett meg szemet hunynak. Így pótoltuk a folyadékot, lefürödtem és rájöttünk, hogy valami hiszti miatt már nem működik a mobilnet, ezért némi beszélgetés és az ingyenes pólónk átvétele után elindultunk a parkolóba, ahol már várt minket 4 busz és vagy 200 kisdiák és tanárjuk, hogy megkezdjük éjszakai utazásunkat Bandungba. Hát megkezdtük, mégpedig azzal, hogy mondjak valamit a megjelent tömegeknek így a legkondi és az üvöltő indo karaoke ellenére. Hát mondtam. Például azt, hogy a bulék most éppen fáradtak, éjjel van, aludni kell nekik is meg nekünk is. Ezután lekapcsoltattuk a zenét és bevágtuk a szunyát... Reggel 4-ig, amikor is szóltak, hogy ideje becsekkolni az új hotelunkba, ami egy kifejezetten impozás komplexum volt a bandungi hegyoldalban. Két medence, kis apartmanok, kisbolt, nagy acél és üveg toronnyal, hogy minden igényt kielégítsen. Tényleg odafigyeltek ránk és a kölkökre, jó szállásunk volt, csak a kaja volt pocsék.

Becuccoltunk, jött a szokásos kérdés: ki kivel alszik. Egy frissen kialakulni látszódó pár esetében ez nem volt kérdés, mi pedig megkaptuk a fiúkkal egymást hálótársnak. Mondtam, hogy ha lehet, én hanyagolnám az újabb franciaágyas intermezzót és inkább a szivacsot választom. kipakolnunk nagyon nem sikerült a helyhiány miatt, de azért igyekeztünk elhelyezkedni. Örömmel vettük, hogy van angolvécé és melegvíz is (ami a hegyek között azért elég indokolt), kevésbé, hogy a medencébe a szobáink előtt egy döglött patkány úszkál felfújódva. Mindegy, a hivatalos indulásig hátra lévő pár órát vízszintes alvással igyekeztük tölteni, nem csekély sikerrel. Napközben aztán megnéztük a Földrajzi Múzeumot Bandungban és elköszöntünk Boritól, akinek aznapra dolga volt, de megígérte, hogy estére visszanéz. A múzeumban természetesen orrba-szájba ment a fotózás, de legalább láttunk T-rex csontvázat és jávai mamutcsontvázat is. Szerintem nagyon érdekes volt a múzeum, csak kicsi. Mikor végeztünk, elvittek minket valami bevásárlóudvarba, ahol kaptunk VIP matricát és lehetett ruhát beszerezni, ha már Bandung Jáva Párizsa. Ez amúgy azt jelentette, hogy egy helyen találtam magamra való bőrkabátot, 4XL-es méretben, 1.2 millió rúpiáért. Ezt mondjuk szerintem le lehetett volna alkudni a felére, de nem láttam értelmét. Egy Tazmania-s pólót szerettem volna, de amikor megtudták, hogy XL-es kéne, feladták a versenyt a boltosok. Végül a hegyvidéki hideg estékre való tekintettel vettem egy zipzáros, Adidasnak hazudott szürke pulcsit 100.000-ért, ami csak azért jó ár, mert a turkálókban nem találtam értelmesen kinéző és rám is illő darabot.

A délután utolsó programja a helyi vulkán meglátogatása volt, aminek a lábánál gyorsan megkajáltunk - de a helyieknek nem elég gyorsan - és már elkezdtük érezni az enyhe fingszagot, amit a többiek a kénnek tulajdonítottak. Mondjuk ebben lehetett valami, mert erősen emlékeztetett a harkányi termálfürdő gyógyvizére a szag, de azért én gyanakvó vagyok. Érdekes volt a vulkán peremén állni, de ez egy nem túl aktív darab, szóval ne vizionáljon senki fortyogó lávát, csak egyenletes fehér füst/gőz/gázoszlopot, ami a videóban is látható a 4sharedes mappában.
A hegyen majdnem vettem Dórinak egy pasmina sálat, de végül annyira nem jött be sem az ára, sem a színe, szóval kihagytam. Találtunk viszont gorillamaszkokat, amikkel fotózkodtunk egy soron, majd elindultunk vissza a hotelba. Itt gyorsan jelezték, hogy csináljunk már egy félórás műsort a gyerekeknek, meg a többieknek búcsúzóul, mert jön az iskola igazgatója is meg hát már olyan régen csináltunk hülyét magunkból. Összeültünk és összeraktunk egy kis műsort, amit többen is rögzítettek és elég jól sikerült. A legjobban valszeg a Cinege, cinege és a Megy a gőzös c. szerzeményt imádták a gyerekek.

Miután mindenki megköszönt mindenkinek mindent, mi leléptünk a boltba az előzetesen behűtött italainkért és kerestünk magunknak egy kellemes pagodát, ahová leülhettünk beszélgetni. Bori ígéretéhez híven visszatért és elhozta egy görög barátnőjét is, akivel ma szivességből modellkedtek egy tradícinális ruhákat tervező lánynak és a smink rajtuk maradt. Elég durva volt a kontraszt a többnapos ruhákban és kialvatlanul bűzölgő társaság és a királylányak sminkelt csinos bandungi leányok között, de végül elég jól elszórakoztunk utsó este is. Igaz, hogy különböző hullámokban kezdtünk elszivárogni alduni és hogy a frissen vásárolt pulcsim rövid úton a didergő görög lányon landolt - míg a qatariak ajándéka Borit melegítette -, de nem fáztam meg és ez jó.

U.i.: A kirándulás alatt pedzegették a népek, hogy én milyen ember vagyok. Van nekem erre két elméletem, még nem tudom, hogy melyik az igaz - ezt valszeg csak a stáblista előtt 5 perccel fogom tudni eldönteni, vagy meghagyom a kritikusoknak életem filmje utánra. Ildi viszont annyira jó mondatot állított össze, hogy rögtön úgy döntöttem, feloldom a levéltitok eme szegmensét: "látom, [a] "Feri-protect"  szolgáltatás keleten is megvéd minden lányt a gonosztól és a hidegtől, leitat és felöltöztet, már-már korabeli eposzi hősként jelensz meg a szemeim előtt."

Vasárnap 6:20 Ideje ébredni, mert idő van, még az új megállapodás szerint is. Zoli bácsi ugyanis keresztülhúzta az előzetes megbeszélésünket (6-ra odamegyünk a kölcsönzőshöz és leadjuk a mocit, hogy 7-kor indulni tudjunk) egy teljesen jogos érvvel: úgyis késni fognak a népek és a kölcsönző közel van a gyülekezőhöz, minek szivassuk magunkat egy órán át?! Menjünk oda 7-re, nézzük meg, kik vannak ott és mivel úgyis a kölcsönző felé kell mennie a busznak, majd ráérünk azt követve a motorokat. Nekem logikusnak tűnt, plusz egy óra alvásnak meg mindig lehet örülni.

Indulás előtt "leöblikéztem" magam (copyright by Kitti barát), felvettem az egyik kevésbé használt ingemet, összecsomagoltam a cuccokat (buszban használt és nem-használt csomag) és próbáltam finoman ébreszteni Borit. Fene tudja, mennyire sikerült - de felébredt. Eztán jött Zoli bácsi szobája, ami nek a könnyen ébredek - rögtön kész leszek jelmondat mentén élt az út során. Némi tipródás és késés után el is indultunk a megbeszélt helyre, ahová a busz után, de a többiek előtt érkeztünk meg. Zoli elhelyezte a motorját a közeli egyetem egy biztonságosnak vélt pontján (a rektori iroda bejáratánál), majd konstatáltuk, hogy a másik moci már időben (6-kor) le lett adva, ahogy korábban megbeszéltük. "Azt izéltem hogy elég izé volt a' izé..." ahogy Hadházi mondaná. Pattanj Zoli bácsi 'oszt tépjünk, mint a disznó; ne miattam álljon a csapat. Nem ragozom, haladtunk - legalább kétszer gyorsabban a környező forgalomnál, tehát olyan 60-70 km/h-val. (Zoli amúgy is vészterhes időket élt már meg mögöttem motoron, mert mikor első alkalommal ült mögöttem és éjszaka vezettem, elnéztem egy piros lámpát (logikusan egy fa mögé rejtették és a navigátor se szólt, hogy kereszteződés jön) és lazán átzúztam vagy négy sávon, mire megszólalt mögöttem, hogy "jaj, vigyázz, ez egy piros lámpa volt". Visszakérdeztem, hogy itt óhajt-e meghalni a kereszirányú forgalmi sáv közepén, vagy megtehetem azt a 10-15m-et a biztonságos útig és ott beszélünk a továbbiakról. Utóbbit választottuk, de azóta ez szállóige lett és mindenki ezzel fogadott először a csapatból. Hja kérem, így kezdődnek a legendák...)

Motor lead, javítási költségek és bérleti díj nagyrésze visszaszerezve (60.000 lett végül a bérlést péntek estétől vasárnap reggelig egy szereléssel), séta az útig aztán ugrás be a járműbe. A jármű egy szürke, 9 (helyi) személy befogadására alkalmas szállítóeszköz csúcsra járatott légkondival. Fehérek eloszlása: 1 db az anyóson, 3 hátul az utason. Indonézek száma: 4 db, minden más fellelhető helyen, ahol nincs csomag vagy gitár. Rotációs rendszerben ült elöl valamelyikünk és élvezte a légkondi és az attól védő qatari pokróc áldásos hatásait. Szép hosszú út volt, sokat beszélgettünk és aludtunk a melegben, különböző pózokban. Én ott kezdtem kicsit túlságosan bensőségesnek érezni a kapcsolatot, amikor Kitti barát könyöke az oldalamban, feje pedig kb. a hónaljamban volt már egy órája, így finoman helyváltoztatásra kértem fel.

A beszélgetés témái közül szerintem a legérdekesebb az volt, hogy megfejtettük egy picit a helyi férfi-nő kapcsolat mibenlétét és ennek tovagyűrűző hatásait. Itt ugyanis tök normális az, hogy valaki 3-4 évig él "párkapcsolatban" úgy, hogy maximum a kezét fogja meg választottjának. A romlottság csimborasszója pedig a puszi. (Kb. mint nagyanyáink idejében, már amit bevallottak nekünk.) Sőt, van olyan is, hogy a fickó és a nő is olyan mélyen vallásos, hogy szó szerint nem akarnak érintkezni egymással az esküvő előtt. Ennek következtében bár minden boltban lehet kondomot venni, de a szexuális kultúrájuk is a béka segge alatt van. "Barátaink, rokonaink és üzletfeleink" tapasztalataira támaszkodva kiderítettük, hogy az indo (és úgy egyáltalán az átlag ázsiai lányok) nem azok a kezdeményező/aktívan résztvevő felek semmilyen szinten a párkapcsolatban. Az itteni nemi szerep szerint az ő vágyaik netovábbja az (lenne), hogy fiatalon megházasodnak, szülnek 2-3 gyereket - köztük legalább 1 fiút - és amúgy őket nevelik meg gondozzák a családi tűzhelyet. (Jó feleség többek között az, aki engedelmes, alázatos otthon és jól tud alkudni a piacon - a helyi hijabos lányok szerint.) És ez tényleg sok lánynak elég is, ha a férje szereti őt és gondoskodik róluk. Ha meg nem, akkor el lehet válni, csak újraházasodni lesz nehéz...

Volt egy visszatérő program is a lányok részéről, aminek a lényege az volt, hogy ugyan meséljek már magamról meg adjak meg személyes adatokat (születés helye, ideje, lakhely, állandó lakcím, miegyéb). Mondtam, hogy ezek szenzitív adatok az ombudsman szerint is, ezért nem vagyok köteles megadni, plusz szerintem tökéletesen élvezhető a mondanivalóm és a társaságom ezek nélkül is. Meg ugye, az örök kérdés: "Vagyunk olyan viszonyban?" Ezt később ők is többször visszakérdezték, majd válaszoltak a kérdésemre, szóval még kicsit hézagos volt a megértése a dolognak. :) Később, az esti sörözés közben egy szűk, alig 6-7 fős körben a jelenlétemben megtárgyalták, hogy én magam hívom fel a figyelmet magamra és ez biztos mélypszichológiai jelentéssel bír és tudatalatti folyamatok eredménye. Mondtam, hogy nem, csak simán semmi közötök hozzá és ezt nem akarjátok elfogadni. (Érdekes egyébként, hogy az egyetlen pszichológus leány a csapatban tökéletesen értette a dolgot, a többiek meg rugóztak még kicsit rajta.)

Nna, jól elkalandoztam, de ezen a hosszú buszúton ez amúgy is többször előkerülő jelenség volt. Első megállónkat valamikor késő délután értük el, ez pedig az egyébként elég festői Guci vízesés volt. A helyről annyit érdemes tudni, hogy a Lonely Planet hál' Istennek nem említi, így szigorúan csak helyi turistalátványosság plusz némi gyülekezőhely. A hegyről alapvetően egy hidegvizű patak csobog le és formáz vízesést, viszont a vulkanikus tevékenyéség miatt a többé-kevésbé természetes medencékben ez a víz már kellemesen meleggé változik az emberek legnagyobb örömére. Kifejezetten jó érzés volt megmártózni benne, főleg az új kanárisárga úszógatyámban, ami huszonvalahányezer rúpiáért terepszínű zsebekkel bír. A vizesosztagot Kitti, Bori, Kornél, Zoli és én alkottuk, a lányok pedig az idő előrehaladtával egyre több indonéz faszit vonzottak a közelünkbe. A végén ott tartottunk, hogy közölték a csajok, hogy el ne merészeljünk távolodni tőlük és szoros oszlopban haladjunk, mert a meredező bimbik talán már túl nagy kísértést fognak jelenteni a helyieknek, a miénk meg nem számít. Pedig átöltözéskor még három "holdfelkelte" is volt a sötétben, ami nem kicsiség!

Guci tényleg szép lehetne, de mivel a helyieknek abszolúte semmi érzékük nincs a természeti környezethez, teljesen simán belemosnak és belemosakodnak a medencékbe, a szokásos belezabáláson és belehugyozáson túl. A patakban ülve az egyikünk farvájatába konkrétan egy kukoricacsövet sodort a víz, szóval el lehet képzelni a dolgot. Fürdés után ittunk egy meleg teát és folytattunk utunkat a Hely felé.

Brebes csodálatos városát még a Google sem igen tartotta szóra érdemesnek. Legyen elég annyi, hogy műholdkép van róla, de a főúton lévő két objektum között már nem tud útvonalat tervezni - ez talán jelez valamit. A hotelt elég vadregényes körülmények között sikerült megközelíteni, mindenféle bio-GPS-t igénybevettek kísérőink. Az épület egyébként a szokásos poszt-kolonialista (Zoli szerint "bukolikus", bár ezt szinte mindenre rámondja, amit viccesnek/giccsesnek találunk) hosszúkás téglaház nagy fedett terekkel, amik elég tűrhetően szellőznek. Jön a meglepi, hogy akkor vacsora közben tartanának nekünk egy személyre szóló gamelan-előadást, a meghívó iskola tanárai pedig köszöntenének minket. Megint csak Hadházit tudnám idézni... A gamelán zene maga szerintem elég jó, lehet meditatív és érdekes háttérzene is, hangulattól függően. A baj csak az, hogy mindig jön egy siratóasszony, aki nyekeregni kezd rá és az a jó, ha minnél hangosabban és jobban elnyújtva gyilkolja a szavakat. Mint a kenés nélkül forgó kerék, 'oly csodálatos...

Minden mindegy alapon elfoglaltuk a szobákat és kisebb keveredés támadt, mert mindegyik szoba franciaágyas volt.
Mondtam, hogy rendesek ezek a srácok, de én azért inkább nővel aludnék együtt egy franciaágyban, mert mégis más érzés egy hajnalban áttévedő kéz vagy fenék ebben a tudatban. Meg azért nem teljesen ugyanaz az érzés, ha egy törékeny női test rántja le rólad a közös takarót egy fázós hajnalon - mintha ugyanezt egy büdös-szőrös horkoló nemtársad teszi ezt, ideális esetben nem egy galambbal megkínálva alfából érkező tudatodat. Végül abban egyeztünk meg, hogy elég nagyok ezek az ágyak és még a fene tudja, kinek hol végződik az este. Kezdődni mindenesetre az üdvözlő-rizs-étel elfogyasztása és a banánleveles tálakon szervírozott indonéz csipegetnivalókkal kezdődött. Pozitív élmény volt valami zselés pudingos kocka, negatív pedig a héjában főtt földimogyoró, sótlanul és hidegen. Nyekergő siratóasszony, kelleténél nagyobb hangerő és jön a hír, hogy "Frank [legyél szíves tarts egy köszöntőbeszédet a megjelent tanároknak és a hotel igazgatójának]!" Peeersze, örömmel, mindezt csak azért, mert az én nevemet jegyezted meg, mi?

Jól van apám, te kértél, viseld a következményeket. Kimentem, elmondtam (angolul, ha nem volna egyértelmű), hogy azért jöttünk ide, hogy tanuljunk és tanítsunk. Tanuljuk a nyelvet és tanítsuk azt, amit mi európaiak jobban csinálunk vagy tudunk, plusz az angolt. Ezen kívül hogy felnyissuk egymás szemét és megosszuk tapasztalatainkat. Ha valaki neokolonialista megszállást kiáltana e sorok olvasása közben, az egy kicsit ugorjon ki ide és próbáljon valamit elintézni egyszerűen és sallangmentesen, majd utána beszélgetünk. (Az ilyen lelkületű emberek rendszerint az állatokat is védik, megváltó tevékenységüknek itt végeláthatatlan dimenziói nyílhatnak.) Lement a beszéd, volt sok óóóó meg éééé, a magyarok meg kamilláztak és rötyögtek, hogy én erre amúgy készültem vagy spontán jött? Montam, hogy kit mire képeztek ki, abban a legjobb. Mivel szerintem különösebben nem értették a vendéglátóink a beszédet, ezért nagyon megtapsoltuk egymást, én pedig elhúztam skypeolni Dórival, egyrészt mert rég volt már az utolsó beszélgetés, másrészt mert születésnapja volt és hát tartani kell a fontossági sorrendet. Olyannyira, hogy nem mentem el a többiekkel esti városnéző/sörbeszerző körútra, hanem igyekeztem legalább a hangot stabilan megtartani a Skypeon és megtárgyaltuk Dórival az eseményeket meg a motoros túrát a mögöttem helyet foglaló lánnyal és gyors helyváltoztatásom okával egyetemben. Mikor a többiek visszaértek és konstatálták, hogy van net, gyorsan elkezdtek sorszámot tépni, én pedig átvettem a 3 Bintang helyett kapott kisdobozos Guinness-t. Mert csak az volt és arra is alkudni kellett. Éreztem én, hogy itt nemsokára rendet kell raknom, de még hűlt a Yogyából megmaradt üvegesem is, szóval okéság volt.

Kiültünk a fedett terasz/belső udvar kövére és elkezdtünk okosodni meg beszélgetni. Kiderült például, hogy az iskola tanárai a kormányzati audit miatt szeretnék picit kozmetikázni a jelenlévők adatait - így például a nevünket és a nemzetiségünket. Így nekem szegezték a magyarok a kérdést, hogy milyen nyelveken beszélek. Mondom, milyenen kell? Tudok oroszul? Ha nagyon kell, pár szót igen, de csak itt. Oké, akkor ha kérdezik, hivatalosan orosz vagy. Rendben, akkor elkezdem gyakorolni az orosz akcentust... (Egyébként nem tudom, ki csinálta végül a listát, de a facebookos álnevem lett bejegyezve.) Megköszöntöttük Kitti barátot születésnapja alkalmából, énekeltünk neki egy picit gitárral, kapott a nép hidroklotokot és elénekeltük Zoli bácsi egyik saját szerzeményét, aminek eposzi jelzője ezentúl csak A Dal lesz, vállalhatatlan szövege miatt. Egyszer csak érkezett két sör egy helyi fazontól. Zoli rendelte kísérletképpen, huszonötért. Itt az alkalom, élni kell vele. Felpattantam és utánaeredtem a hoteltulaj és a többiek asztaltársaságába tartó fazonnak. Mondd, jóbarát, honnan szerezted te ezt? Hát, van itt egy hely, ahol árulnak, 15 perc kocsival. Hozzál már még nekünk vagy hatot, ha nem túl terhes! Hatot? Hát legalább... Rendben miszter, megnézzük. Vissza a helyemre, beszélgetés tovább, majd megérkezik a fekete SUV (hobbi-haszongépjármű), kiszáll belőle a hoteltulaj és lehelyez elém egy fekete nejlonzacskóban hat üveg sört, kedves mosolyog majd lelép.

Nagyjából ekkora szünet volt az arcokon, hogy én ezt honnan szereztem. A bűvész meg a titkai. Mondtam, hogy diszkontált áron jók vagytok nálam, 15.000 üvegje, pénzt a szoba komódjára kérem elhelyezni. Felélénkült a társaság, nagy volt az öröm, de azért fejenként kb. 6 deci sör nem bír nagyon tudatmódosító hatással. Így aztán végül mégis Zolival aludtunk egy szobában és "nagylelkűen" közöltem vele, hogy én a qataros pokrócommal alszom, te meg nem dugod át a segged és egyikünk sem ébred morcosan reggel.

Gondoltuk mi, ugyanis kedves ismerősünk, Nóri forgószélként rontott be reggel a szobába, némi harctéri stresszt és enyhe PTS-hez köthető személyiségváltozást okozva. Róla tudni kell, hogy rendszerint elég vidám lány, de most azzal fejelte meg a dolgot, hogy inkább le se feküdt és emiatt pörgött, mint a búgócsiga. Finoman közöltem vele, hogy bírom én meg minden, de kölcsönkinyír visszajár... Összekapartuk magunkat, felvettem az utolsó teljesen tiszta ingem, megettük a reggelire kikészített nemtommit és elindultunk a suliba, ahol elvileg 7-14 év közötti diákoknak fogunk valamilyen angolul nyelvű órát tartani.

Szerdán bementem a suliba és megcsináltam, amit az órán megköveteltek. Természetesen olyan borzasztó nagyot megint nem lendítettek a nyelvtudásunkon, de legalább most csak a fele volt ismétlés és értelmetlen ökörség. Ha végtelenül optimista lennék, azt mondanám, akár 2%-kal is javult a teljesítményük - de mivel nem vagyok az, ezért nem mondom.

Délután aztán elindultunk Teguh mesterrel anyagbeszerző- és ügyintéző-körútra. Először is elugrottunk megvenni a jegyem a hétvégi yogyakartai magyar-találkozóra. Kb. 3 óra utazás a Nusantara járatán 35.000-be fájt, ami számomra megdöbbentően jó ár az utazás kényelméhez képest. Röviden tehát: érdemes a buszozást választani 3-5 órás utaknál, de csak a nagyobb cégek vagy a kisebbek újabb járataival, mert ott tényleg nagyon jó az ár/érték arány. (Nusantara egyébként a neve az indók szerint a délkelet-ázsiai régiónak és ők kb. ennyire szűkítik le a tradíciókat meg a névválasztást, úgy tűnik. Legalábbis amikor megkérdeztem, hogy a pentjak silat az nem filippinó harcművészet-e akkor azt mondta a kultúratanár, hogy nem ismert előtte a pontos származási helye, mert mindenkinek elég az, hogy ebből a régióból jön és pont.)

Ezután jött a lehetetlennek bizonyult küldetés: szerezzünk egy hálózsákot. Nem ragozom: nem sikerült se a Carrefourban, sem az ADA-ban, sem egyéb helyeken találni, mert ők nem használnak ilyet. Vagy visznek egy kis szőnyeget maguk alá és ruhában/kabátban alszanak (legtöbbször ennél kevesebb is elég), vagy aki hegymászósdit játszik, az beruház egy túraboltban egy zsákra és téma letudva. Nekem 300.000-ért akartak adni egyet, azt megköszöntem és inkább a qataros takarómat csomagoltam be. Eztán elvittem Rózsit a fogdokihoz meg a műkörmöshöz, hogy kezdjenek már vele valamit, mert már nagyon unom a hisztizését. Kapott új láncot, fogakat, teljes futómű-átvizsgálást, új pislogót és egy piercinget is, hogy legyen hova akasztanom a szatyrokat meg a zsákomat, ha kell. Elvileg átvizsgálták a belső szerveit is, ami azzal járt, hogy olyan alacsonyra lőtték be a vérnyomását, hogy piros lámpánál simán elalszik, ha nem piszkálom a gázkart. Nem egy biztonságos megoldás, de már legalább jobban harap az öreg dáma és érzek benne némi erőt még 60-nál is. Ezt volt időm és lehetőségem megtapasztalni, ugyanis amikor elvittem próbakörre, úgy voltam vele, hogy megkerülöm a tömböt, nagy baj nem lehet. Gondoltam én... Végül baj nem is lett, de olyan szinten eltévedtem és elkóvályogtam vagy egy órán át, hogy Semarang egészen új részeit és tájait ismerhettem meg és már konkrétan a házak is kezdtek elfogyni. Természetesen sikerült lefulladnom vagy kétszer az úton, abszolúte nem veszélytelen a dolog, úgyhogy rövid úton kezdenem kell vele valamit. Majd jövő héten - gondoltam én.

Végül hazataláltam, összepakoltam és elnéztem bevásárolni némi kajakészletet meg egyebeket az estére. Narancslé és mindenféle levesbetétek kerültek a kosárba, elraktároztam egy Pringels-t is, mert kb. egy árban volt a többi nem-indonéz minőségű cuccal és megmondom őszintén, még sohasem vettem/ettem korábban, de mindig is szerettem volna. (Mondjuk azóta sem bontottam meg, pedig hagymás-tejfölös, igazi ritkaság itt.) Találtam néhány fura ízesítést is, meg is lehet tekinteni őket.:

Gyorsan eljött a pénteki nap, amikor is konstatáltam, hogy valahova sikerült úgy elrakni a buszjegyemet, hogy nem találom. Minden mindegy alapon leadtam a szennyesem a házinéninek - aki eddig amúgy elég jófej volt a zord arca ellenére is - és elindultam ki kik hátizsákommal és nájlonacskóba rejtett pokrócommal a kies buszmegálló felé, jóval a kijelölt idő előtt. Ez utóbbi határozottan jó ötletnek bizonyult, mert bár a jegyemet pillanatok alatt sikerült pótolni - lévén én voltam az egyetlen, aki elővételbe vette meg arra a járatra -, de az is kiviláglott, hogy az indonéz gumi-idő buszindulások esetében inkább erősen mínusz, mint plusz. A 10:15-re kiírt buszomat éppen csak elértem 9:45-kor...

Az út viszonylag gyorsan eltelt, olvastam kicsit a Jakarta Globe-ot - megint sikerült iszonyat csúszást felhalmozni -, aztán megérkeztem a Jombor állomásra, ahol találkoztam az egy szürreális dologgal: aranyhal a mandi tartályában. Ez kb. olyan, mintha te halat tartanál egy átlátszó WC-tartályban. Ezen kívül egy ezres a pisi, kettőezer a minden egyéb és háromezer a fürdés. Mikor Páldi úr felvett a mocijával azon filóztunk, hogy vajon a háromezerben benne vannak az előző dolgok is, vagy a végén tételes számlát kell-e leadnunk? :) Mivel a lányok még piacoztak meg nézelődtek (a társaság jelentős része előző este érkezett), ezért megkajáltunk és komótos tempóban indultunk utánuk a yogyai Váci utcára, a Jl. Malioboro-ra. Itt leraktuk a motort, mert gyalog gyakran gyorsabban lehet haladni a forgalom miatt és elindultunk megkeresni a többieket, akik bevették magukat valamilyen batikfestő üzletbe. Némi kóválygás és indokolatlan ismerkedés után megtörtént a nagy egymásratalálás és innentől kezdve együtt mozogtunk- többnyire. Jött is az első feladat: van egy hónapunk kijuttatni egy fiatal lányt egy kényszerházasság elől az országból és valahogyan átmenteni Európába vagy legalább Ausztráliába. Nem mondom, hogy nem ért meglepiként a dolog, de elméletben gyorsan lefuttattunk némi elemzést és egy fél óra múlva készen volt 2-3 különböző terv és megoldási javaslat, amelyek működőképesnek tűntek. Némi ellenőrzés azért kellett, szóval felmerült bennem, hogy megzavarom egy kedves kolléganőmet a bevándorlásiaknál egy kérdéssel - de végül megúszta a dolgot, mert a napokban kiderült, hogy a t. vőlegény nem kapta meg kívánt kormányzati állását és ha nincs pénz, idén nincs házasság. (Egyébként szia Ildi, remélem, jól megy a sorod! :) )

Ezután elpattantunk motorokat bérelni, mert elég csehül álltunk közlekedésileg és másnapra motoros túrát terveztünk a Borobudurhoz 9 emberrel. Kaptunk két mocit attól az arctól, akitől Zoli és Bea is bérli az övéiket - 40.000 per nap áron, ami azért nem olyan rossz.

"Hey guys! Do you want to join a trip to Bandung next week?" - szólt egy sörissza vén arc a szomszéd helyről, ami egy sztereotipikus szerepjátékos kocsmához hasonlított: sötét fából gyártott bútorok, szinte csak a sarokban, kis pult, mögötte lépcső az emeletre, ahol elszállásolják a vendégeket. Elég sokáig ragoztuk a dolgot, de végül megérkezett Yohannes, a kontaktember, aki felfedte előttünk a részleteket.

Nem igazán tűnt elsőre meggyőzőnek - felkínálnak nekünk majd' 4 nap Kánaánt ingyen, cserébe egy suliban kell angolul beszélgetni a kölkökkel. Röpködtek az sms-ek a felügyelőink felé, hogy mehetünk-e és mit tud erről a programról. Tovább gyengítette a sztorit, hogy egy félrészeg francia öregember és egy kicsit simlisarcú indo fazon egy kocsmában felszed egy többnyire csinos fehér nőkből (és nem túl csinos fehér férfiakból :) ) álló társaságot egy olyan utcában, ami kifejezetten kövér német turisták indonéz kislányok iránti érdeklődését igyekszik kiszolgálni... Ezen kívül legtöbben csak 2-3 napra pakoltunk és készültünk ruhával és mindennel (repjegy, vonatjegy, stb.). Kértünk egy nap gondolkodási időt, de a banda fele gondolkodás nélkül belement a dologba. Ezután ellátogattunk a helyi egyetemi élet egyik nevezetességébe, az UGM kampuszon belül üzemelő becsületsüllyesztőbe. Itt helyi indonéz művészek és többnyire Zoli házában élő külföldiek költik a pénzüket és az agysejtjeiket a helyi cukornád-piára, a klotok-ra. Szerintem elég rosszízű a cucc, de a többiek esküdtek rá, én meg állítólag rossz fajtákat kóstoltam.

Elég sokáig elvoltunk itt, eső is esett közben, a zaj is nagy volt - találkoztam viszont motorszerelő kutyával, akinek a bundája is olajos volt és egy nagyjából 40 cm-es láncon volt tartva a bejárat előtt. Itt egyébként is minden második napon hívni kéne a Négy Mancsot, de hát kinek van erre pénze? Azért a vacsoránk maradékát megkapta - nagyjából annyi idő alatt tűnt el, mint ahogy ti ezt a mondatot elolvassátok. Mivel volt a helyen wifi - és hajnali 1 után nem adtak ki piát - tudtam beszélni Dórival egy kicsit, aztán elpattantunk a Zoliék által bérelt házhoz négyen a lányokkal. (A többiek Beáéknál aludtak.) A felállás úgy alakult, hogy Zoli bácsi matracára került Kitti barát, míg a kölcsönkért matracon Bori aludt a ház mecsetében/vendéghelységében velem. Mivel ez így elég baráti hangulatot igényelt, kicsit filóztam rajta, nem lesz-e ebből kényelmetlenség. Végül nem lett, meg lehet nyugodni. (És igen, Dóri hamarabb tudott erről, mint bárki más. :) ) Én csináltam magamnak némi alvóhelyet az új poncsóm, a pokróc, két rekvirált sötétítő függöny és a törölközőm segítségével, átöltöztem hosszú ruhába és aludtam, mint a csősz. (Azaz minden zajra felébredtem egy picit, de a teljes ébrenlétet nem értem el.)

Másnap összeszedtük magunkat - jó lassan, mert Zoli kicsit szöszölt a facebookon egy haverjával, akinek keresztény blackmetált küldött - és az egyik közeli egyetem környékén egyesült a magyar különítmény. Itt találkoztunk Szigethy úrral és hites párjával is, akik azonban nem tartottak velünk a Borobudurra - mi viszont igencsak indulni akartunk már a konvojjal. Jól szórakozott mindenki az elején, aztán az én motorom hátsó kereke kapott egy durrdefektet az autóút (Ring Road) közepén. Találtunk egy szerelőt, akinek viszont nem volt Suzukihoz belsője, csak Hondához és Yamahához. A srácok elmentek keresni valahol, végül a városközpontban a hatodik boltban találtak is - 40.000-be fájt ez a manőver, plusz két órába. Magamban egy herecsavarást azért feljegyeztem a kölcsönzősnek.

Kóválygásunknak és miegyéb dolgoknak köszönhetően természetesen zárásra értünk oda a Borobudurhoz, már nem engedtek be minket. Viszont elvileg van valahol egy placc, ahová ha felmegyünk, rálátunk a templomokra. Nna, ezt nem találtuk meg, volt viszont egy pihenő, ahonnan fotózkodni kezdett a társaság - naplemente természetesen felhős időben, így arról nem készült fotó - és megbeszélték, hogy ide vissza kéne jönni aludni egyet, mert mekkora jó élmény lenne. Szerintem baromi hideg lesz ott a szél miatt, de ők tudják.

Este visszarobogtunk a városba - kb. másfél óra alatt - és elzúztunk a Yohannes által megadott helyre, ahol vacsi várt minket, akár elfogadjuk az ajánlatát, akár nem. Na most a hely az történetesen a yogyai szultán palotájának része volt, helyi kajákkal a svédasztalon és ingyenes fogyasztással. Nagyjából ez volt az a pont, ami után kezdtük tényleg elhinni, hogy ez a fazon tényleg nem szórakozik velünk - plusz neten én lecsekkoltam a programot és a résztvevőket és valóban léteztek. Kis kontingensünkhoz csatlakozott még a soloi különítmény is, köztük egy tavalyról ittragadt magyar leányzóval. Ettünk-ittunk-beszélgettünk, én pedig meginterjuvoltam Yohannest, hogy hányas a kabát? Kisült, hogy mi amolyan utolsó szalmaszál vagyunk neki, mert az előző tucatnyi embert szépen lassan kirakta a programból a megbízhatatlan viselkedésük miatt és hogy elég nagy áldás neki, hogy 2 nappal az indulás előtt leakasztott minket. Ezután volt szó némileg a programról, világpolitikáról és a kelet-timori helyzetről - jóemberünk ugyanis onnan származik és elég aktívan végigélte az elszakadást. Alakulnak a dolgaim ezügyben is tehát...

Kajálás után jött az egyéni program a Zoli-háztartásnak: vegyünk sört, mert a klotok az nem nyerő nálam és amúgy is inkább otthon innánk, mert fáradtak vagyunk. A harmadik vagy negyedik üzletben sikerült találnunk, gyorsan vettem is vagy hatot négyünknek és léptünk haza. Ott aztán még iszogattunk kicsit és beszélgettünk, plusz rendeltünk némi hidroklotok-ot a kocsmázó lengyelektől, mert Kitti barátnak kiruccanásunk alatt volt esedékes a születésnapja és hát azt csak nem kéne indonéz módra nyakig cukrozott teával ünnepelni! (Egyébént sörözni főleg azért "kell" itt, mert vagy minden töményen van cukrozva és az azért egészségtelen, vagy iszod a palackos vizet, ami viszont nem igazán esik jól a 2. liter után. És egy nap itt tényleg meg kell inni 3 L környékén...)

Mikor hajnali háromkor a lengyel srác - szó szerint - beesett az ajtón és lecsapta a földre a nejlonzacskóba zárt klotokot, majd közölte, hogy az új személyes sebességrekordja részegen 95 km/h... én elmentem aludni. Bori már megelőzött, ő tényleg elég fáradt lehetett és valamivel többet szeretett volna aludni, mint a mi 2-3 óránk. Erre amúgy a későbbi napok során éjjel nem sok esélyünk volt, de ezt később mesélem el...

Utóirat: Nyilván ennél több és mélyebb dolog is történt a yogyai trip alatt, de azok tipikusan nem olyan dolgok, amikre a t. olvasó fantáziája gondolt. Nem nőztem be, nem láttam bugyiban párnacsatázó lányokat (sajnos) és ordas nagy berugások sem történtek. Ami viszont történt az elsősorban az én belső világomban bír relevanciával és főleg érzelmi alapú.

Miután végigjártuk ezt a nagyonjó utat a csoporttal, nem igazán volt kedvünk hétfő reggel felkelni és bemenni a suliba az órákra. Az első még oké lett volna, egy rendes idősebb fazon tartja, aki azért igyekszik jó és hasznos órát tartani. A második viszont nyelvtan lett volna - kell-e mondanom, mennyit ér idegen nyelven az adott nyelv szabályait megismerni, ha nem beszéled a nyelvet?

Szóval hétfőn főként pihentünk, pakolásztunk és szerveztük a költözést, ami természetesen megint nem ment egyszerűen. Kiderült, hogy némi plusz cuccom van - pl. a ruhák, amiket vettem és hordok -, de az is, hogy a lányok külön taxival óhajtanak utazni, mert náluk aztán tényleg van minden, Jézuskától géppuskáig. Mázlink volt, mert az indo srác nagy nehezen elmagyarázta a taxisnak, hogyan jut el a lakásig, így nem kellett több kört futni valami ismert helyig. (Itt ugyanis az utcanevek is inkább mutatóba vannak, mindenki nagyobb és ismertebb épületek és csomópontok alapján tájékozódik. A taxisoknak meg nyilván nincs GPS-ük, mert minek az?!) Bepakoltunk Andyvel, ő beült a taxiba, én meg Rózsira és a lovak közé csaptunk... vagyis az elején főként kettesben totyogtunk, utána pedig hegyről lefelé 60-nal mentünk. Az átmenet hiánya, mint mindenben.

Megérkezésünk után gyorsan lepakoltam a szobába és mivel "későre járt", elmentem a kinézett Honda szervízbe Rózsit megműttetni. Kiderült persze, hogy ott bár javítanak motort, de csak amit ott eladtak. Éljen a márkaszervíz. Na jó, találtam gyorsan két másikat, meg legalább körbenéztem a környéken. Beugrottam az elsőbe, természetesen senki nem beszélt angolul és a "motor, full controll and repair" is megakasztotta a fogaskereket. Felhívtam Teguht, hogy ugyan mondja már el a jóasszonynak, hogy vizsgálják át a motort. Ennek az eredménye az lett, hogy Teguht ezek a jóképességűek odahívták a boltba, de ők meg közben bezártak, mert hát idő van. Meg a másik is, amíg én itt várakoztam. (Na, az ilyen dolgok miatt tűnhet úgy, hogy eljutottam a holtpontra. Pedig azért lássuk be, ez tök mindegy, hol történik, akkor is nehezen elfogadható és minimum idegesítő.)

Jól van, elindultam vissza a lakásba, hogy akkor én most kicserélem az égőt a szobámba, mert elég beteg fénye van. Természetesen itt is megszívatott ez a csodálatos rendszer, mert hibás volt a körte menete, de ezt későn vettem észre és úgy kellett kombinált fogóval kihajtogatni és -csavarni a foglalatból a körte fém részét. Közben befutott Teguh és mondtam neki, hogy van-e kedve elkísérni reklamálni az üzletbe, mert nincs egy órája nálam ez a szar és hát nem igazán világít. Elmentünk, az eladó lányok forgatták a dolgot, majd közölték, hogy nem értik mi történt és elengedik az új körte árának felét. Érezzük, hogy egy cég sajátmárkás terméke esetén nem feltétlenül ez a korrekt hozzáállás, ugye? Mondtam nekik, hogy hát ez a ti bajotok aranyoskáim, én nem fogom ezt kifizetni önszántamból, mert ha már nemzetközi szabvány alapján legyártotok valamit, ami szar, az a ti saratok. Én egy jó körtére adtam ki pénzt, ti fost adtatok, majd elszámoltok vele valahogyan. Ez már zsinórban a negyedik olyan nap volt, hogy bármit is akartam elintézni, az gallyra ment. Úgy döntöttem, szarok az egészre és vettem egy üveg sört. Ünnepelni is kell az új helyet, le is kell csillapítani magam, meg Teguhnak is meg kéne köszönni, hogy ideugrott (majdnem) fölöslegesen.

Végül "természetesen" ki kellett fizetnem a felét, mert különben Teguh intézte volna, az meg azért nem pálya. Utána felmentünk az új kost tetejére és élveztük kicsit a kilátást, a szellőt meg a sört. Közben megjöttek az argentin lányok és Andy is, velük is eldumálgattunk kicsit odafenn és megegyeztünk, hogy ide rögtönözni kell valami közösségi teret, mert arra nagyon alkalmas a hely. Világítás, ülőhely, fedél és asztal ugyan nincs, de majd valahogy megoldjuk. Lehet venni mecsetekbe való szőnyeget, müa. széket, meg mittomén. Szerintem a kivitelezés megint rám marad, de legalább a költségeket szétdobjuk.

Este a bandungi argentin lány visszament, mi pedig elmentünk kajálni egyet és megnézni, mit is kínál pontosan a közeli pláza, a Jawa Mall. Találtunk játéktermet, Andynek nemzetközi gyorsétterem-láncokat, magunknak alul Hypermart-ot, ahol a nagyobb bevásárlást meg lehet ejteni, Ivana meg vehet magának zöldségeket a salátájához. Én ettem egy jégkrémet - először az utam során - és némi narancslevet, ami azért nem volt olyan olcsó, mint azt vártam volna. Cserébe valszeg narancsból facsart volt és nem sűrítményből gyártott, az íze és a rostok miatt gondolom ezt. Jó volt, hideg volt, be is küldtem rövid időn belül. Eztuán visszaballagtunk a szobánkba és mindenki nekiállt kipakolni, amiennyire tudott. Nekem kisebb a szekrényem, így eléggé koppra sikerült mindent elrakni, de azért már nagyjából rendben vagyunk. A 600.000-es szoba lett az enyém, később meg átmehetek majd az egymilliósba, ha akarok. Kérdés, hogy akarok-e?

Egyrészről az valamivel nagyobb és van saját fürdője. Utóbbi nekem nem túl fontos, mert teljesen más időben használom a közös helyiséget, mint az indók. Van légkondi, amitől én eléggé ódzkodom: itt mindent túlhűtenek és nem vagyok biztos benne, hogy rendesen takarítják. És azt a havi 400.000-et szerintem jobban is el tudom költeni, ha meg jönne valaki látogatóba, akkor úgyis szállást kell keresnem neki, mert ágy vagy matrac az nincs pluszban.

Most itthonról írok, mert elvesztették a jóemberek a kulcsokat a szobámhoz, így nem tudom bezárni és nincs hangulatom itthagyni vagy átpakolni az összes cuccomat máshová. De azért már jobb, mint a másik volt. [Ahogy ezt a mondatot leírtam, elment az áram és vele a net is. A mobilnet és az akksi még tart, de azért na...]

Az előző részek tartalmából:

- Megbetegedés volt, fröcsögött a lucsok, de mindenféle helyi és otthoni gyógykezelésnek hála ez megoldódni látszik. (Azért még mindig nem érdemes melegváltásban menni a retyóra.)

- Rózsival gyakran járkálunk ide-oda, igyekeznék elvinni szakértőhöz is, de azt itt nem könnyű találni. Ránézésre baromságokat mondani róla meg én is tudok, szóval ezért kár pénzt kiadni vagy az idegeimet gyilkolni.

- Az úgy volt, hogy tanítanak majd minket itt a helyiek nyelvén. Most vagy nem szóltak erről minden tanárunknak és ők meglepődve értesültek róla, hogy itt nekik idegeneknek kell órát tartani - vagy valahol hiba van a Mátrixban és mind a 700 diák félreértette az ösztöndíj kiírását.

Na, ezek a mostani történetben is állandó szereplők lesznek, ezért nem is írom le őket újra. Írok viszont arról, hogy milyen volt a kétnapos hétvége a nemzetközi iroda egyik frissen végzett jogászának a szervezésében; meg az első Pizza Hut-os élményemről és az önző román közgazdászokról.

Érkezett Bandungból látogatóba egy argentin lány Ivanahoz, ennek örömére pedig péntekre közös összeröfi lett tervezve a nemsokára-már-új lakásunk közelébe. Oké, érdekesnek hangzik, bár jobb helyet is elképzeltem volna, de éppen ördögűző-állapotban vagyok, a nyugati kaja csak nem árthat. Előtte össze-vissza rohangáltunk a városban szegény Teguhval, aki egyenlőre úgy néz ki, fegyverhordozómmá lépett elő - fene se tudja, mekkora örömére. Volt 3-4 célunk, meg ugyanennyi óránk rá - hát nem volt elég. Kezdődött azzal, hogy mivel megjött az esős évszak, csak kéne vennem egy motoroskabátot vagy -ruhát, ami vízhatlan. Na, ez az, ami tök esélytelen számomra ebben az országban - mondanom sem kell, túl nagy vagyok még az ázsiai XL mérethez is. Nagyobb meg nincs konfekcióban. Találtunk viszont egy frankó bőr(nek tűnő) vízhatlan kabátot Teguhnak, és mivel már lassan egy hete zsibbasztottam azzal, hogy találjon már ki valamit, amivel meghálálhatom a segítségét és nem tette - megvettem neki. Egyrészt mert szimpatikusan kilóg az indonéz átlagból (értsd: van koncepciója az életéről, tesz is érte és nem csak várja, hogy besüssön a köldökébe a nap, valamint saját bevallása szerint őt is zavarja a hazája népének koncepciótlan/logikátlan/inshallah hozzállása), másrészt mert a kabát 80.000 rúpiába került. Az meg nincs 2000 Ft. Ez kicsit levon a nagylelkűségem értékéből, de az azért elég érdekes három "éttermes" kajálás áráért lehet ilyet kapni.

Visszatérve, estére csak beérkeztünk időre a Pizza Hutba... természetesen elsőként. Kicsit később beérkeztek Ivanáék is, aztán sorban mindenki. Nem ragozom, jó zajos és számomra kifejezetten fárasztó és idegesítő este zajlott, ami úgy indult, hogy Andy elkezdett rinyálni, hogy akkor mekkora is itt az a 6 személyes pizza, mert ő inkább nem osztaná meg velem, hanem bezabálná egyedül, ha csak ekkora. Csináld akkor baszod, nehogy éhes maradjon a pici baba. Meg addig se sír a szád. Az étkezés során az indonéz lányok többször elmondták - jó hangosan és lehetőleg vihogva - hogy nagyon szomorúnak nézek ki, de ne nézzek már rájuk, mert attól megijednek. Meg hogy legyek aranyos és jóképű inkább (cute ill. handsome a helyes kifejezés, de ez a ferdítés áll a legközelebb az általuk használt jelentéshez). Közben az asztal másik felén Andy játszotta az agyát, őneki mindenbe igaza van, ő a vicces fiú és legalább a kerületi faszagyerek. Többek között ezért is ugráltathatta vagy négy körben a pincért minden hülyeség miatt, valamint legalább végre panaszkodhatott egy kicsit, hogy túl édes a szabvány Heinz kecsap - de azért teleküldte vele a pizzáját. Eljött az este kritikus pillanta, a záróra. Én szereztem két lufikutyát a lányoknak, mert miután az egyik indo kiskölök kapott benyígtak, hogy jaj de cuki, nekik is kell. Ez egyébként pont hidegen hagyott volna, de mocskosul untam már a banánt és Ivana is jelezte, hogy érdekelné egy ilyen kisállat - szóval végre volt valami feladat, amit meg lehetett oldani. Került vagy öt percembe. Fizetéskor ugye kijön a számla egy ökör nagy összeggel, ami aztán ha a társaság szétdobja a fogyasztás arányában már egyből kezelhetőbbé válik. Bennem él egy olyan tévképzet, hogy az ember rendeléskor nagyjából összeadja fejben, mennyit kell majd fizetnie - ehhez képest egy laza fél órán át tartott, míg mindenki végignézte a számlát és kitalálta, őrá melyik tétel is vonatkozik és azt hogy lehetne kifizetni. Én úgy tippeltem, hogy mivel közel 100.000 értékben fogyasztottam és elviszem a maradékot (a fele pizzát, mert azért a sajt meg a gomba csak vítustáncba kezdett odalent), ezért 100.000-et rakok le. Ehhez képest Andy közölte, hogy (bár a pincér beszél angolul, magas színvonalon szolgált ki minket: akkor volt ott, amikor kellett és pont addig, amíg szükség volt rá, lufikutya, infó, vicceskedés a lányokkal, stb. stb.) ő akkor inkább kiszámolná fillérre pontosan, mert ő olcsójános (ejtsd: szőröstalpú forintbaszó köcsög). Nem tudom, érződik-e, de én az ilyet nem szeretem. Ráadásul hajlamos vagyok összekötni a közgazdászok hasonló viselkedésmintájával, miszerint költeni a más pénzét szeretik, miként a csalánt is máséval verik, de a nyereséget és a táppénzt inkább ők veszik fel. Ezen okokból kifolyólag kicsit elegem lett belőle, így a hazautat igyekeztem kevés beszélgetéssel megoldani.

Másnap pedig jött Kamil kétnapos yogyai ámokfutása, mint frissen végzett jogász főfasz zsebdiktátor, aki megszervezi az utunkat és szabadidőnket. Először is azért ő szervezte, mert elvileg lehúzott két évet odaát Yogyakartában és ő ismeri és tudja. A város többek között az egyetemeiről és a kövér, társaságot kereső férfi turistáknak szóló programjairól ismert, szóval azért benne a van a lehetőség egy jó kis kirándulásra. Szombaton reggel elég korán elkezdtünk gyülekezni az Iroda előtt, jó sok nemzetközi irodás arc és diák eljött, ennek örültünk, mert a jó program össze tud minket kovácsolni és hát attól, hogy én rövid úton herótot tudok kapni az állandó édibédi-viselkedéstől, még lehet jó a dolog. Ilyen vicces nevekkel találkoztunk, mint Putih, Adisti, Diana, Amanda, Rara, Kamil (elvileg férfi a viselője), Teguh (ffi), stb. A buszút nagyrészét én végigaludtam, a többiek még csiviteltek kicsit, de aztán ők is bepilledtek. (Kivéve az indonézeket, ők szinte sosem alszanak, csak nyitott szemmel meditálnak vagy léteznek alfában.)

Az első komolyabb programpont egy étterem meglátogatása volt, ebéd céljából. (Nem meglepő amúgy, mert az indok rühellnek energiát felhasználni, viszont magukhoz venni mindennél jobban imádnak. Lehetőleg erős és cukros formában, rizzsel.) Az érdekesség az volt, hogy itt csak gombából gyártott, vagy gombát tartalmazó ételeket szolgáltak fel.

Meg hogy póréhagymát dugnak a zselés limonádéba.

Bevallom, kicsit eluntam a másfél órást ottlétet, így csupán háromszor jártam körbe a környéket, aminek az eredménye az lett, hogy végre találtam kókuszdiót! Nem volt zöld, le volt hámozva a réteg és már volt bele is, nem csak leve. Nagyon okosan megcsillantottam a nyelvtudásom - mert sejtettem, hogy a jobbról-balról banánfával szegélyezett útszéli magán-abc eladójától indokolatlan elvárás lenne az angol nyelv oly' magas fokú ismerete, ami egy üzleti tranzakció lebonyolításához szükséges... "Ibu, berapa harganya ini?" - Mennyibe kerül ez édesjóasszonyom? " Tiga ribu." - Háromezer, instállom. (Rúpiában.) Adjon már vagy hármat, mert annyi fér el a hátizsákomban... Azon, hogy rögtön hármat kérek, úgy meglepődött a néne, hogy lányos zavarában otthagyott a kókuszdiókkal meg aptyukkal, hogy ő eztet nem érti. Aztán csak meggondolhatta magát, mert megköttetett az üzlet és mentünk tovább busszal a városba.

Megnéztem azt az egyetemet, ahová első helyre adtam be (UGM) - hát az nem kicsit beszarás élmény volt. Nem az, hogy külön helyrajzi száma van, hanem egy külön városrésze. Picit mocsok nagy a campus, saját plázával meg miegyébbel. Ha egy picit még terjeszkedik, repteret is kap - legalábbis az útról úgy tűnt, miután 10 perce mentünk mellette. Yogya nem lopta magát a szívembe Semarang után, ami többeknek meglepetést okozott és okozhat még. Először is azért nem, mert a másoknak "romantikus, zegzugos kis utcák és az igazi Ázsia" a valóságban sötét és picsányi sikátorokat, gyakorlatban egysávos utcákat és még idiótább sofőröket takar, akik mivel semmin nem izgatják fel magukat, mennek a saját fejük és mások szaga után. Van viszont egy szimpatikus körgyűrű a város határában, ahol elvileg dupla sávon mennek oda-vissza a négykerekű járművek, míg oldalt egy jól elválasztott sávban a kétkerekűek. Az elméletben ott jön elő az indonéz logika sajátos világlátás, hogy ez az elválasztás kilométereken keresztül megvan, tehát ha a te úri kedved és/vagy uticélod egy jobbkanyarra késztetne... hát kerülsz egyet édesapám. De azért éjjel lehet szaggatni rajta, mint majd később láttatni fogom.

A busszal megérkeztünk a szállásunkra, ami elvileg a centrumban van. Én kis magyar segítséggel (Tiszteletem, Páldi úr!) megállapítottam, hogy a Halál fasza után vagyunk kicsit délre, a központ helyett. A szállás egy szokásos konstelláció: baromi nagy ház pici szobákkal, a helyiek is ebben laknak és szerintem meló helyett ezt a placcot üzemeltetik teljes indonéz erőbedobással. Magyarul, reggel 4 deci víz helyett 24 decit forralnak ugyanarra a teafilterre és hasonló okosságok. Első meglepiként közölte a szervező - Kamil, hogy akkor most 8 négyzetméteren fog 5 fiúcska aludni, plusz a közös retyó. Ja, és dupla matracokon, hogy fokozzuk a baráti hangulatot. Mi meg mondtuk neki, hogy ha lófaszra vágyik a seggébe, akkor mindenképpen így lesz - ám amennyiben el szeretne kerülni néhány baráti fülest, akkor ez kurvára nem így lesz. Én röviden telefonáltam a helyi magyar kontingensnek - ezúton is köszönet Nektek, Bea és Zoli a segítségért! -, hogy itten indonéz szervezés forog fenn, nem-e lenne valahol kétembernyi hely, ahol elfekhetek? Lett. Szóltam Kamilnak, hogy akkor én most este nem alszom itt, mert ennyire nem vagyok jóban itt senkivel. Oké, nyugtázta.

Némi átöltözés után indultunk a strandra, ahol elvileg nem lehet fürödni. Mert Kamil, végtelen tehetségű szervezőnk nem számolt azzal az anomáliával, hogy egy hónapnyi regnálás után a tengert nem látott darmasiswák úszni akarnak a tengerben. Ezért ő kitalálta, hogy elmegyünk egy "bjutiful" tengerparti helyre naplementét nézni. A helyet Depok Beach néven érdemes keresni - vagyis dehogy érdemes -, mindenhol leírják, hogy fürödni nem lehet és szeméten kívül rohadtul nincs ott semmi. Ez nem teljesen igaz, bazi nagy hullámok vannak - meg fekete homok és kavics, de ezen kívül tényleg nem dicsekedhet túl sok erénnyel. Mi szóltunk a lányoknak, hogy mindenki vegyen fel fürdőruhát, mert itt bizony vizeskedés lesz és fejkendő ide vagy oda, mindenki belemegy a tengerbe nyaknál is tovább.

Ekkor jött a meglepi, mert többenk komolyan közölték, hogy nem tudnak úszni. Mondom, ez tök gyenge kifogás egy szigetországban a helyiektől. De aztán több független és nem érintett forrásból megerősítették, hogy a helyiek tényleg nem feltétlen tudnak úszni. Logikus Érthető nem? A lehetőségek hiánya, ugye... Ekkor már leszarom-üzemmódban dolgoztam és közöltem, hogy akkoris. Depok Beach tényleg nem szép, de cserébe vannak bazi nagy hullámai.

Levetkőztek a férfiak - Teguh, Andy és én -, míg a lányok a papucsuk és a zoknijuk levételével kezdték élvezni a strandot. (Igen, Kamil és Yosuke, a japán srác is. Nem is számítanak hímneműnek, legfeljebb a lányok szemében. Nem szemétkedés, a tetteik beszéltek helyettük.) Megmártóztunk, majd elindultam teljesíteni a missziómat. Kiválasztottam a legidegesítőbben csiripelő kisleányt, Adistit - aki egyébként olyan, mint egy bespeedezett Csőrike fekete hajjal - és némi gondolkodást mellőzve a hónom alá csaptam és elindultam a víz felé. Finoman jeleztem neki, hogy egyrészről én akkor is megtartom, ha kapálózik, viszont egyre nagyobb eséllyel fog pofával vizet- és földetérni, ha így folytatja. Zutty, loccs, poccs, mehetsz.

Ezután szépen sorban minden leány (igen, Kamil és Yosuke is) szépen bele lett tessékelve a vízbe, mert strandolunk. Nem lett vizespólós verseny, egyrészt mert azért a helyi lányok nem a mellükkel hódítanak, másrészről pedig még így is két réteg feszült rajtuk. Érdekesen öltözködnek amúgy, mert tény, hogy takarják a testük nagy részét, de simán testhezálló cuccokat hordanak, még a fejkendős leányok is. Ez egyrészről kiemeli az alakjukat (értsd: pici cici és triplaX lábak), másrészt bármilyen körülmények között ugyanúgy néznek ki benne. Bár elég sokat fogytam érzésre, de valahogy nem óhajtottak velem közös képet csinálni a helyiek - Yosuke viszont megint a japán rocksztárok allűrjeit és életét élhette. Én inkább megpróbáltam a hullámokkal kiüttettni magamból a feszkót, aminek az eredménye néhány horzsolás és zúzódás lett, meg kétszer majdnem letépődött a gatyám - szóval ugyanennyiszer majdnem megismerte a társaság a magyar tengeri kígyó legendáját is. Utána pattantunk haza, a lányok jó sok idő alatt átöltöztek (rövidebbe) és indultunk az esti dugóban a Malioboro nevű pláza- és turista-főutcára. Ez engem már hidegen hagyott, mert főként vacsorázni és batikot venni lehetett volna két órán keresztül - inkább leadtam a drótot a yogyai magyarok nagyasszonyának, hogy eljött az idő, hogy felkapjon és hasítsunk Páldi úrék rezidenciájára.

Kicsit sokára megérkezett és konstatáltuk, hogy ebben a dugóban egy vékony úrinő nem tud számomra is biztonságosan robogót vezetni velem a hátsó ülésen. Én ezt az "óóóó, hát én ezt simán kihagyom!" mondattal igyekeztem értésére adni, ami szerintem komoly megkönnyebbülés volt számára. Ezután én a második taxival elzúztam - a házigazda szavaival élve: "a Halál faszától kicsit délnyugatra" - egy védettebb kis faluba, aminek külön főnöke van és sorompós őrség a bejáratnál. Elég korrekt helyi házibuli zajlott, én meg rájöttem, hogy így is lehet csinálni és nem minden indo olyan kis hobbit, mint a mieink. Az itteni igazzy badass zenész arcok - fekete ruha, tetoválás, hosszú haj - még alkoholizáltak is, angolul is beszéltek, de azért a darmás csapat volt, ami igazán lezúzott. Pont olyan vegyes, első világbeli unatkozó individualisták voltak, amikre az ember számít. Meg Zoli bácsi, akivel marha jó volt eltársalogni kicsit, még ha rövidre is sikerült. Bea ugyanis menet közben eltévedt a robogójával, így Zoli érte ment. Addig én bemutatót tartottam kókuszbontásból - hát sasolt a nép, de mivel se bulizni nem lehetett rá, se alkohol nem volt benne, nem igazán érdekelte őket. Visszaérkezett a teljes magyar kontingens (2 fő), beszélgettünk még kicsit, majd jött a búcsú pillanata, ami a vonakodó taxivállalatok miatt vagy egy órásra nyúlt.

Történt ugyanis, hogy éppen "nem volt senki a közelben", azaz végül egészen a szállásomig kellett Zolinak vinnie a motorjával - ami egyébként egy automata Honda és erős ötvennél is szépen duruzsolt kettőnk súlya alatt. Mivel Zoli közölte, hogy ő csak két hete vezetgeti a motort és még nem sokat ment két emberrel, én szemét módon átvettem a vezetést. Hát, lélekben azonnal megcsaltam Rózsit; de remélem, hogy a "plasztikai sebész" majd ráncfelvarrja őkegyelmét is. Elkövettem viszont egy ordas hibát: simán keresztülzúztam egy kereszteződésen a pirosnál, lévén a lámpát csak egy tábla és egy fa takarta, plusz a szokásos helyével ellentétben (a kereszteződés túloldala, hogy mindenki lássa) az európai szokás szerinti helyre lett téve. Ez amúgy nem szokásom, mondtam is Zolinak, aki szerintem hitte is meg nem is, de a jóindulata miatt nem kérte vissza azonnal a kormányt. A szálláshelyemre egyszerre érkeztünk a "bulizós" semarangi részleggel. Hazamennem azért kellett, mert Kamil nyomatékosan megkért, hogy inkább mégis aludjak már a többiekkel, kivettek plusz egy szobát, így már mindenki saját matracon alhat. Aztán kiderült, hogy Kamil magához költöztette Yosukét és szó nélkül átrakta Teguh cuccait a mi szobánkba, majd elfelejtette azt rendesen bezárni. (Azért érezzük, hogy itt már a frissen kisült csicskalángos sem lesz elég.) Aztán a többiek elmesélték, hogy a fenti akciót Teguhval sms-ben közölte ez a jóember, azt viszont baszott bárkinek is elmondani, hogy nem kötelező hazajönni időben, így a lányok utólag értesültek arról, hogy voltak "kimaradók" is. Az egyik indo lány erősen bömbizni akart emiatt, de aztán inkább elkezdtek valami pasiügyről társalogni a szobatársaival - és éppen nem pislantották össze magukat a kopogásomtól, mert a srácokkal nem óhajtottunk még aludni és gondoltuk, áthívjuk őket magunkhoz, ha már úgyis mindenki pofázik a saját szobájában. Társalogtunk még kicsit, majd éjjel kettő környékén megállapodtunk, hogy "fasz fog holnap hétkor fölkelni Kamilla kérésére, elég lesz az 8-kor is" és bealudtunk.

Reggel aztán jött a következő agyfasz, menjünk szultánpalotát nézni éhgyomorra. Vagyis dehogy, lehetett inni cukrosteát és Kamilla is hozott kenyeret. Fél kilót tizenvalahány főre, üresen, gyárilag zöldre színezve. "Óóóó, hát én ezt simán kihagyom" gondolattól vezérelve körbenéztem reggeli után - az indonézek ugyanis nem csinálnak ilyet, hacsak nem indokolatlanul közel van a bolt. Meg lett az is, meg egy kis helyi sütöde is, ahol valami kakaós-lekváros tekercset is beszereztem némi Sprite-tal, majd visszacsúsztam a buszhoz és mentünk a palotába...

...Ami elég nagy nulla. Tök ügyesen menedzselik a semmit, mert a nagy falak és a kopár homokos tér előtte szerintem nem mozgatja meg értelmes ember fantáziáját.

Tíz óra környékén megkérdeztem a kicsit fura arcot vágó thai "húgomat", Tasneem-et, hogy mi a baj? Nem szokott panaszkodni - muszlim ázsiai lány a lelkem -, de most elég egyenesen közölte, hogy múlt éjjel óta nem evett semmit és hát elég éhes így a napon és a 70% páratartalomban való sétához képest. Oké, akkor megyünk kaját venni, mert a jogász főfasz menni akart további csempézett szarokat nézni, én meg nem fogok kézben kivinni egy frissen elájult leányzót, ha nem muszáj. Ezt több más egyén is támogatta, de a jópofa indonézek a legközelebbi értelmes kajálda helyett simán a tér és a kibaszott hosszú főutca túlfelén lévő McDonaldsba terveztek ellátogatni és hát ezt elfelejtették közölni. Én húszpercnyi séta után kérdeztem meg, hogy "MIAFAAAAASZ???" mert a cukor és a háromnapnyi szopóálarc valahogy akkor kulminálódott ebbe a kérdésbe. Megkajáltunk, többször elnézést kértek, meg én is, mert nem rájuk haragudtam, hanem a helyzetre, magamra - hogy ezt engem megtörténni -, és a logikátlan országukra, meg Kamillára. A szervezetem ezután finoman jelezte, hogy akkor most az agyam túlmelegedését elkerülendő, ő lecsapná a főkapcsolót és tente jön. Mivel az eső is elkezdett esni és a páratartalom is ugrott vagy 20%-ot (azaz olyan 80 környékére kúszott), szóval bekómáltam a busz hátsó ülésén. Kamilla elvitte a hülyéket az esőben a királynő palotájába, ahol - hűha - vizes medencék vannak, a többiek pedig a buszban kezdtek Unozni. Én ébredés után körbenéztem a parkoló környékén - vettem vizet és megtudtam, milyen egy helyi zöldségpiac. Hagymaszagú, kicsit büdi és elég zsúfolt lehet, ha tényleg pörög a biznisz. Hallgattam egy kis zenét, majd a többiek megérkezésével elindultunk szuveníreket vásárolni - azaz elmentünk valami pékségbe, ahol kézi erővel és munkamegosztás nélkül gyártották tésztagolyókat, amik aztán mint valami ordenáré nagy különlegesség lettek tálalva az arra érdemeseknek. Én inkább szereztem jeget Ivana púpjára, amit Kamilla idegenvezetése alatt szerzett egy kőboltív lefejelése után. Aztán Kamilla feltette a nagy kérdést: akarunk-e (sötétedés előtt két órával) vulkánszélre menni, vagy inkább lépjünk haza? A zárójeles infó csak számomra volt elérhető, a többiek már nem tudtak gondolkodni és több infójuk nem volt. Andy csak annyit mondott, hogy ő nagyon megver valakit, ha vulkánt kell másznia, tehát ha nem megy fel odáig a busz, akkor tipli haza. Deedee, felmegy az. (Nem ám.)

A nagy szervezés eredménye az lett, hogy a városhatárban hip-hopp félreálltunk és sofőr úr elkezdett bőszen a busz alá mászni. Kevés mechanikai tudással is sejthetjük, hogy ott van a legkevésbé helye normális körülmények között. Oké, valami gáz van a busszal. Megvárjuk, míg megjavítják vagy felszállunk egy légkondi nélküli járatra, ami majd jön? (Döntéshez szükséges infótartalom pont zéró.) Kérdezd már meg te nagyon hülye, hogy melyik mennyi ideig tart! Ja, jó, oké. Hát az van, hogy a szerelés egy óra, a pótlóbusz meg kicsit több. Akkor talán szereljen az a sofőr, te meg ne kérdezzél hülyeségeket, hanem ha már szervezel, intézzed rendesen, mert a szádba lépek. Utóbbit főleg magamban gondoltam, mert túl sokáig tarott volna elmagyaráznom angolul. De szerintem értette az arcjátékomból. (A legnagyobb probléma, hogy a helyi diákok sem értették, mi a fenét gondolt Kamilla magáról meg erről az útról, hogy ezt ilyen rezzenéstelen arccal intézte.) Három óra és egy újabb esőzés után természetesen még mindig vártunk, Kamilla meg nem tudom, mit csinált menet közben. Szerintem evett, mert beültek egy közeli kajáldába, a többiek meg UNO-ztak. Én sétáltam egyet az esőben - gondoltam, az hátha segít a menetrend szerinti agyfasz elkerülésében -, majd betereltem a népet a kajáldába, kizavartam Kamillát intézkedni.

Újabb óra múlva megérkezett a pótlóbusz, felszálltunk, hazajutottunk. Igaz, hogy megint kicsit több, mint egy órát tököltünk az Iroda előtt, míg a lányok taxija megjött (mert hát a buszból leadni a rendelést az túl sci-fi, ugye), én hazasétáltam és beszéltem kicsit Dórival, hogy legyen valami jó is a napomban. Az út valamelyik pontján szerintem az emberek észrevették, hogy már nem Kamilla irányít és ha kérdésük vagy bajuk van, inkább a hozzám kéne jönni; valamint miután kb. mindent elbaszott Kamilla és még mindig elfelejtett bocsánatot kérni én egy eldöntendő kérdésére csak annyit mondtam, hogy valahol már várják a szerveidet.

Most elég késő van már mindegyik időzónában, így a másnapi költözés részleteit később jegyzem le, valamint képeket is később fogok csatolni. Olvasni így is van mit, azt hiszem...

Az aggódó otthoniaknak üzenem, hogy azért itt sem minden nap ér fel egy katarzissal, ezért nem is jelentkezem állandóan. Megmondtam, hogy ez a "kirándulás" nem olyan, mint egy turistaút, így nem számolok be mindenről naponta.

Mi is történt a legutóbbi óta?

Megbetegedtünk, volt harákolás, köhögés, ördögűző-imitáció, minden. Szedtünk be gyógyszereket, otthonit és ittenit is, most lábalunk ki belőle. Yosuke, a japán srác valszeg gyomorinfluenzát kapott, mert ő rókázik ÉS fosik is, jobb esetben nem egyszerre. Ez alapból sem egy szép dolog, de az ázsiaiak ezt külön érdekes módon tudják intézni - szépen halkan csinálják, majd mikor gyanútlanul bemész utánuk a retyóra, szembesülsz a ténnyel, hogy a fajanszon minden olyan, mert a jóember eltömítette papírral a lefolyót és ezt nagymenyiségű vízzel próbálta orvosolni. Hát így.

Voltunk kajálni, én végeztem is a kísérletezéssel egy időre, mert tegnap engem is elkapott a szapora, de némi diéta és egy Immodium eddig úgy néz ki, rendbe rakott.

Ezalatt a csodálatos idő alatt találkoztunk az első shemale-ünkkel is. Ők azok a faszik, akik nőnek öltözve rohangálnak a nagyvilágban, rázzák a kis csörgőjüket és pénzt kunyerálnak a "produkcióért". Én nem nagyon támogattam a "művészetét", de végül nagy nehezen lekopott rólunk. Mázli, hogy amíg japánok vannak velünk, addig minden indo rájuk koncentrál - szóval egy hasznuk mégiscsak van, homokzsáknak és figyelemelterelésnek tökéletesek.

A nyelvóráink ugyanolyan semmirevalók felerészben, mint eddig - az órák másik felén meg igyekszünk tanulni és szervezgetni a palotaforradalmat. Tök fölösleges 4-5 tanárnak tanítania minket, beszélni úgysem beszélnek egymással, közülük jó, ha 2 normálisan tud/akar velünk foglalkozni.

Csak hogy érthető legyen, itt egy minta-párbeszéd:

Tanár: (indonézül) Rendben, kezdjük akkor az órát! Jó reggelt! (angolul) Próbáljatok indonézül beszélni! (indonézül) Most akkor folytassuk a múlt órán megtanultakat, amikor is a dezoxirubonukleinsav kettős spirálja osztódási együtthatójának derivált koeficienseit próbáltuk a descartes-i alapvetések mentén beilleszteni a Háború és Béke jellemfejlődéseinek egyes szakaszaiba. Diák: (angolul) Elnézést, de nem értem. T:(indonézül) Most akkor folytassuk a múlt órán megtanultakat, amikor is a dezoxirubonukleinsavak páros osztódási együtthatójának derivált koeficienseit próbáltuk a descartes-i alapvetések mentén beilleszteni a Háború és Béke jellemfejlődéseinek egyes szakaszaiba. D: (angolul) Elnézést, de még mindig nem értem. T:(indonézül, szavanként nyomatékkal és nagyobb hangerővel) Most akkor folytassuk a múlt órán megtanultakat, amikor is a dezoxirubonukleinsavak páros osztódási együtthatójának derivált koeficienseit próbáltuk a descartes-i alapvetések mentén beilleszteni a Háború és Béke jellemfejlődéseinek egyes szakaszaiba. D: (angolul) Aha, rendben. Menjünk inkább tovább. (magában gondolja) Pl. te a jó édesbe, én meg a dolgomra.

Szerda reggel ez annyival módosult, hogy ketten voltunk kezdéskor a tanárnővel és újra elkezdte a "beszéljünk indonézül" lemezt. Mondtam neki, hogy mindent indonézül fogok mondani, amit már megtanítottak nekünk. Amit viszont úgy nem tudok, azt angolul fogom - lévén indonézül nem tanították meg. Nna, ez rendesen összekócolta az agysejtjeit a nőnek és rákérdezet, hogy ugye tudom, hogy a kormány azért hívott meg minket, hogy indonézül tanuljunk? Mondtam neki, hogy ezt talán nem nekem kéne mondania, elvégre itt ülök vele a teremben, van kétféle szótáram (amikhez nekik semmi közük) és eddig csak betegség miatt hiányoztam - de úgy nem lehet nyelvet tanulni, hogy indonézül elmagyarázzák, mit jelent a szó indonézül és hogy kell használni. Szerintem túl hosszú és összetett volt neki a gondolatsor, mert csak azzal reagált, hogy igen-igen, látja, hogy rendes diák vagyok. Egyébként komolyan nem értem, ezek az emberek milyen eltorzult prizmán keresztül szemlélik a világot. Csak sejtem, hogy kurva kellemetlen nekik beismerni, hogy ők nem tudnak angolul indonéz nyelvet tanítani, ezért inkább minket egzecíroztatnak. Másrészről azt gondolom, hogy szeretnek nevetni a fehéreken (vagyis kiélni a gyarmati sérelmeiket ilyen módon) és ez a legkevésbé bántó mód szerintük. Itt ugyanis nagyon komolyan él az a prekoncepció, hogy ha fehér vagy japán vagy, akkor te szinte mindent tudsz és jó vagy.

A hét másik nagy tapasztalata, hogy bár nagyon jól vezetnek motort a hobbitkáink, de ez főleg amiatt alakult ki, mert a szabályokat egyáltalán nem ismerik vagy tartják be a közlekedés során. Egysávos úton két buszt előző busz a campuson, nótóriusan beláthatatlan kanyarban való előzés, stb. Ma pl. majdnem csattantam a körforgalomban szintén az egyetemen belül, mert az egyik kiscsaj úgy döntött, hogy ő inkább szögletesen intézi ezt az egészet és keresztbe vágta az utat, majd beállt szigorúan elém a középpontba, mert ő utána balra akart kanyarodni kis ívben. Nyilván index nélkül. Vagy mikor ki akartam menni a forgalomba egy bolt beállója elől, figyelek nagy erővel jobbra, mert hivatalosan csak arról jöhetnek, majd mikor indulnék, néz rám hülyén egy forgalommal szemben közlekedő kis köcsög a motorjáról, hogy miért nem láttam az autó takarásában érkezni?! Tartok tőle, hogy az egy év alatt egyszer még leállok egy ilyennek rövid szemináriumot tartani fizikai szemléltetéssel a helyes közlekedésről.

Rózsi volt műkörmösnél meg kozmetikában - hát nem mondom, hogy sokkal jobban lett, de azért haladgatunk. Most egy ideig várunk a további dolgokkal, begyűjtjük az ösztöndíjat meg némi egyéb forrást, aztán veszünk bele valami értelmes első világítást, megejtünk egy normális olajcserét és lehet, hogy a hátsó fogaskereket is kicseréljük, mert kicsit kopottnak tűnik. Ez kb. 2-3 hónapnyi adag, nem sürgős, de jobb lesz így.

Befizettem még egy hónapot a mobilnetre, most elvileg 14.7 Mbyte-tal megy a móka, havi 12 GB a letöltési korlát, de azért nem kell félni, mert nem tölt annyival. De már jobb, mint a másik volt, legalább a Skype nem szaggat állandóan, de a kamerás közvetítés az elég bajos még így is. Szóval ha lehet kérni, 5 Mb-nál nagyobb levelet meg ilyeneket ne küldjetek, mert nem nyitom meg - egyszerűen nincs kedvem 30-60 percet szórakozni azért, hogy megtudjam, mit üzent a dalai láma a teljes élet reményében a rákos kisgyereknek, akinek Bill Gates a vagyona nagyrészét elküldi, ha én továbbküldöm azt a levelet gyökpí szer tíz a huszonnyolcadikon számú embernek, plusz a szexuális életem is rendben lesz tőle.

Na, vétel és vége.

Dórinak be lehet fejezni a megijedést, róla van szó.

Itt ugyanis ő "hivatalosan" a feleségem, közel hat éve ismerjük egymást és három éve vagyunk házasok. Miért mondtam ezt a helyieknek?

Egyrészről, mert nem akarok később hisztit abból, hogy miért alszom egy szobában egy ellenkező neművel. (Ez itt komoly ellenállást szül, még akkor is, ha fehér vagy.) Másrészről a helyiek egyszerűen nem értik meg az európai párkapcsolati mozzanatokat. Az ő fogalmi rendszerükben a házasság a bizonyítéka két ember szerelmének és ezt igyekezni kell minnél előbb megejteni. A fiúk azért motiváltak, mert vagy bulé lányokat kell felcsípni a szexhez - ami azért nem olyan könnyű dolog, lévén meglehetősen különböznek az európai nők által kedvelt férfiideáltól. Nem kifejezetten férfiasak, szőrből sincs rajtuk elég a megfelelő helyen, gyerekesek, alacsonyak és hát a személyes higiéniájuk sem verdesi az egeket. Hosszú köröm - néha festett is -, szakmunkásbajusz vagy áll alatti párszálas hosszú szakáll, problémás fogak, stb. stb. A másik lehetőség meg gyorsan megházasodni valami arra alkalmas hölggyel és akkor lehet örülni.

A lányok szerintem nagyjából tisztában vannak ezzel, igyekeznek csinosan öltözködni - minta számukra bármilyen fehér nő, de a ruhákban a zártakat kedvelik -, sminkelnek nagy erőkkel és ápolják a hajukat még akkor is, ha amúgy nikábot hordanak. Többségük nem hord szemüveget, helyette színezett kontaklencsével dolgoznak, hogy ne sima fekete szemük legyen. Minden kencébe és tusfürdőbe is fehérítőt raknak, de a púderjuk is inkább fehér. Elég vicces amúgy, az arcuk a nyakvonalig sápadt, majd utána egységesen napbarnított és szerintük ez így tök jó. Plusz akkora műszempillákat raknak fel, hogy az egyiket majdnem elkértem szobaseprűnek. Szóval a lányok úgy gondolkodnak, hogy ők ugyan nem sok kapcsolatot ápolnak férfiakkal gyerekes/óvodás barátságos egymás mellett élésen kívül. Ha viszont valaki mégis bejön nekik, akkor meg akár indokolatlanul mélyen is belezúgnak - az egyik lány pl. tíz éve vár egy gyerekkori barátja lánykérő akciójára, csak közben a faszi elköltözött és ha minden igaz, a várakozó lány mutatta be a mostani feleségének. (Egyébként abból a lányból lesz többek között jó feleség, aki jól tud alkudni.)

Jó példa az értetlenségükre, amikor két kifejezetten tanult leányzóval beszélgettünk a párkapcsolatokról és míg tökéletesen konfortosnak találták azon kijelentésem, hogy 22 évesen házasodtam, Andytől megkérdezték, miért szeret hazudni a lányoknak?! Ugyanis őneki szerintük csak házassági ajánlat után lehetett 5 barátnője, de mégse vette el egyiket se, tehát hazudik folyton folyvást. Amikor elmondtam, hogy felénk a lányok nem óhajtanak fiatalon házasodni, mert karriert akar meg pénzt keresni, meg önmegvalósítani... hát elég furcsán néztek, majd csak annyit mondtak, hogy nem biztos, hogy Európában akarnak férjhez menni. (Pedig itt elég gyakori, hogy férjemuram sok száz kilométerre dolgozik a családjától, nem ritkán hónapokig van távol.)

A tény pedig, hogy mikor egyszer az Irodában skypeoltam Dórival mindenki körénk gyűlt és látni akarta őt, majd másnap a helyettes vezető "vont kérdőre", hogy miért nem meséltem el neki, hogy van feleségem... szerintem elég sokatmondó. (Mondjuk mi is máshonnan tudtuk meg, hogy ő nősül novemberben, gyorsan vissza is szúrtam ezzel, ő meg elfogadta a riposztot.)

Nagyon érdekes látni, hogy mennyire képtelenek egyénekben gondolkodni és mennyire rabjai a kollektívának, amibe éppen tartoznak. Egyenruhákat hordanak örömmel, szabadidejükben és saját pénzből gyártatják az egyetemi karuk saját ismertetőjegyekkel ellátott ruhadarabjait - tényleg egyetemi polgárokként viselkednek és igyekeznek büszkék is lenni erre. (Ez egészen odáig megy, hogy a héten két középiskolás diákot öltek meg Jakartában két iskola közötti, komoly hagyományokkal és történelemmel rendelkező rendszeres bunyókban. A kormányzat is igyekszik már beleszólni ebbe, de évek óta képtelenek megakadályozni az összescsapásokat. A BME-Corvinus verbális ellentét lótúró ehhez képest...)

OFF

A motorom szerintem 70-nel tud maximum menni, de az indo lakótársam szerint ha ráeresztem a csutkagázt, lesz az 80-90 is. Nagy erény, de az éjjeli campuson belül mért eredmény azért nem túl mérvadó. Mindenesetre nem volt rossz élmény zúzni az éjszakában - plusz egész szép tud lenni az éjszakai város látképe a "hegy" tetejéről.

Pénteken este későig vártam az otthoniak jelentkezését, így ma sokáig aludtam...

... volna, de a t. szomszéd újra kedvenc hobbijának, a hajnali barkácsolásnak élt, csak most vagy tetőt ácsol, vagy falat rak, mert folyton kopácsol valamit. Megnyugtatásként elkezdtek munkagépekkel is dolgozni az egyetem egyik új karának épületén - nyilván erre a hétvége a legalkalmasabb, elvégre hétköznap senkit sem zavarna, mert mindenki suliban/melóban van.

Majd jött egy indonéz hívás, amit ugye nyilván nem értettem, de menet közben kiderült, hogy a nagyeszű újságkihordó zárva találta az Iroda ajtaját és ahelyett, hogy odaadta volna az előtte posztoló őrnek a szállítmányt, inkább kapcsolatba lépett velem. Szóval motorra fel, sprint az Irodáig...

... ahol is közölték, hogy a futár elment, de majd visszajön. Oké, mindenki megtudta, hova kell elpakolni az újságot, irány haza. A tény, hogy egy egész birkanyáj legelészik a lakásunk melletti füves-szemetes részen már csak hab volt a tortán.

Mint mondtam, csak egy átlagos szombat reggel.

Mert végül nem mentem el. Megígértem a lányoknak és tegnap este még úgy volt, de végül nem.

Kezdődött a dolog azzal, hogy a hétvégi hegymászásból megörököltem némi torokfájást, amit igyekeztem menet közben kúrálgatni, még Strepsilst is vettem be, de mostanra igazán bedurrant. Tegnap este már azon röhögtek a többiek, hogy hangom se volt, az a kevés pedig még annál is rosszabb.

Aztán folytatódott a vesszőfutás a héten azzal, hogy sehogyan sem akart összejönni ez a motorvásárlás. Vagy a korábbi összekötőm, Irna lépett le Jakartába állásinterjúra - ami mondjuk teljesen érthető -; vagy beszerveztek nekünk mindenféle idióta programokat. Hétfőn kezdődött azzal, hogy délután sokáig óránk lett volna - ha méltóztatik eljönni a két tanárból legalább az egyik. De nem. Ezt viszont nem tudtuk előre, tehát arra a napra nem lehetett semmit szervezni. Este azért még elmentünk thai-argentin-angol karaoke estet tartani a Happy Puppyba, ami annyira jól sikerült, hogy megbeszéltük, ilyet többet nem csinálunk. A koreai-kínai-indonéz dalokat mi nem ismerjük és nem kedveljük, az angol nyelvűeket meg a kísérőink nem. (Ami azért egy ABBA esetében szerintem elég húzós tény...) Kedden volt óránk, szar is volt - úgy nem lehet nyelvet tanulni, hogy elkezdik azon a nyelven magyarázni, hogy mit jelent az adott mondat. A probléma, hogy Mr. Rágcsáló tartotta az órát, ő viszont a helyi nagyarc, nem nagyon lehet beleszólni a pocsék módszereibe. Délután még neteztem kicsit a nemzetközi irodában és letárgyaltam a Jakarta Globe előfizetésem kézbesítését is, majd elmendtem ajándékot venni Irnának (mégiscsak megszorongatta a motorkereskedőket és gyorsan-frissen lecsapkodta vagy kétmillával a vételárat és kilátásba helyeztetett egyéb szolgáltatásokat is) meg feltölteni a saját készleteimet. Kifogyóban voltam ugyanis a reggeli kekszből - mert csak ezt lehet reggel enni hányinger nélkül -, dezodorból, zokniból és miegyébből. Vettem bögrét is az irodába, hogy ne kelljen állandóan kuncsorognunk érte, stb. stb.

Szerdán tartották a nemzetközi diákoknak a hivatalos megnyitót, amire klakkba-frakkba illett megjelenni, lévén jött a rektor is. Rajtam ne múljon aranyapám, fel tudok én öltözni, még nyakkendőt is vittem a belső zsebemben, hátha kell - de nem kellett. Elunatkozgattunk ezen a rendezvényen is, kaptunk egy csomó színes repi-térképet, ami kb. annyira informatív, mintha egy gyerek rajzolta volna. Megkaptuk színesben a korábban megszerzett füzeteket is, majd elmondták mégegyszer ugyanazt prezentáció keretében is. Itt azért elfogyott a cérna nálam, a kérdés-válasz szekciónál (líbiai vízumok körüli bonyodalmakról volt szó, mert bezártak a követségeik) szépen kisétáltam. Volt közben a kajálós szekció, ott ettünk soto-t, ami igazából egy mindent-bele leves. Tényleg, rizs, üvegtészta, valami száraz reszelék, lime, leveskocka-alaplé, fél főtt tojás és ki tudja mi még - de én szeretem, mert meleg és az jó a torkomnak, plusz finom és tökéletes napközbeni vagy esti kaja. Energiát ad, van benne folyadék és nem telít nagyon el. A szeánsz végén csak nem bírtam magammal és megemlítettem a nemzetközi iroda fejének, hogy nem igazán kajak ez a nyelvoktatás így, mert eddig a napig volt vagy két óránk a négyből és mindegyiken indonézül próbáltak minket tanítani - ami nem hatékony, lássuk be. Nagyjából annyit sikerült megoldani, hogy köszönik a visszajelzésünket, ezekből tanulnak és igyekeznek majd szólni a tanároknak, hogy kapják össze magukat ezügyben, de türelem. Kajak. Ezután átutaltam az éves Jakarta Globe előfizetésem árát, az irodába fog érkezni naponta, 1.320.000 rúpiába került - de legalább nem hülyülök bele a helyiek "szarok mindenbe" mentalitásába. Komolyan, néha az az érzésem, hogy az ő jövőképük az, hogy megismételjék a mai napot és egyenek közben egy jót.

Csütörtökön jött el a nagy nap, leszerveztem a kíséretet a motorosokhoz, lezongoráztuk az egyik legjobb indo nyelvórát - jellemzően az interkulturális tanárral -, beszéltem Dórival, aki átküldte a jogsim másolatát és elkezdtem szervezni a malangi utat. Jött ugyanis a hír, hogy ezen a hétvégén oda gyűlnek a magyarok, én amúgy is el akartam menni megnézni két arcot, hgoy minden rendben van-e velük, szóval gondoltam, elintézem én ezt jól. Megírattam egy adásvételit a végzős jogászokkal és 15h körül bementünk Teguhval (a hegyi vezetőnkkel) a főtérre pénzt váltani, utána pedig a boltba motort venni. Itt gyorsan közölték, hogy az, amit ajánlottak, már elkelt, de van máááásiiik! Egy Suzuki, amit már a múltkor is rám akartak sózni. Franc tudja, biztos rossz beidegződés, de amit a járműkereskedő ajánl, azt szerintem nem igazán szabad megvenni. Végül két Hondára szűkítettük a kört - alaptípusában mindkettő ugyanolyan, az egyik kevesebbet futott, viszont elég szar hangot produkált magasabb fordulatszámon a motorja, így a másik mellett döntöttem. 42K kilométer szerintem nem olyan borzasztóan sok 7 év alatt, pláne, hogy 60-nál többel nem igazán lehet itt menni - gyilkolni meg minden motort ugyanúgy gyilkolnak és elbarmolnak a helyiek. Jobban nem óhajtanám részletezni, megtettem az előző beírásban.

Lett szép új bukóm is, szerintem úgy nézek ki benne, mint valami elcseszett Robotzsaru, de élvezem piszkosul. Elindultom Teguhval és új társammal, Rózsival hazafelé. (Alapból nem Demjén után kapta a nevét, bár a Szabadság vándorai és a Szerelemvonat egyre inkább ráillik kapcsolatunkra. Női név pedig azért lett, mert férfi járműnek női nevet ad, ha egyáltalán...) A kaland ott kezdődött, hogy a shopban ugye nem igazán raktak bele benyát. És jó indo szokás szerint a főtér és a belváros közelében nem tartanak benzinkutat, mert hát minek. Így amikor kifogyott az üzemanyag, leálltam az út szélére egy másik pár mellé, akiknek hasonló baja volt. Teguh elstartolt a helyi útszéli polcos árúsok felé benzinért, töltöttünk át valamennyit, majd elindultunk... a két sarokkal odébb lévő benzinkúthoz tankolni. 30.000 rúpiáért (700 Ft) telenyomták a tankot. És nem 2 literes a tank, hanem normál robogó méretű. Folytatódott a dolog azzal, hogy elkezdett rángatni kicsit a kormány, plusz kiderült, hogy nincs hátsó fékem - olyannyira, hogy ha benyomom, akkor beragad és csak 1-esben old ki. Ezzel megmásztam a dombokat és majdnem hazaértem, amikor egy jobban kivilágított szakasznál vettem észre, hogy tökig leeresztett az első kerekem. Voltam max. 10 km-re a bolttól, ahol égre-földre esküdtek, hogy ez a moci elvisz engem Malanggig meg vissza jelen állapotában. A benzinkútnál természetesen nem lehetett felfújni a gumit, mert ott nincs ilyen. Nagy nehezen belőtték az indo vezetők, hogy melyik kútnál vagyok és elvezettek két javítóműhelybe - én eredetileg a boltból rögtön oda akartam volna menni, de egyrészről azt mondták a kísérők, hogy már bezártak a szerelők, másrészt meg hogy ezek itt megbízható népek és hát láttuk, hogy átnézték a motort. Olajcsere, lánckenés, vadi új akksi és vezetékek újrakötése. Sem volt elég. Végül 100.000 rúpiáért átnézték mindkét kerekemet, kaptam egy új belsőt, új tárcsaféket és gumizást, újrakötötték a vezetékeket és így már működött a kilométeróra is. Ekkor én már pöppent igen kurvára mérges voltam, mert ez komolyan veszélyeztette a másnap hajnali utamat. A vérnyomásom emelkedésével párhuzamosan durrant be a torkom és ment el a hangom is. Kértem mindenről bizonylatot, elhoztam a kiszerelt szar elemeket, pár napon belül visszamegyünk a boltba a pénzemért és asszem, valakinek a tökein fogok vítustáncot járni. Odaértünk laza 5 órányi szivola után visszaérkeztünk az irodához, ahol a többiek már vártak és hát nyilván tudtak már mindenről. Két motorral elindultunk egy közeli kajáldába, ahol én meleg teával és két tál csípős, meleg sotoval gondoltam kúrálni magam, mert éreztem, hogy újabb szög került az utazásom koporsójába. De ekkor még makacs voltam, kinyomtattam a térképeket és a google-itinert is. Blablablabla, én meg a GPS-em próbáltam tesztelni, plusz egyszercsak jeleztem, hogy nekem mennem kéne, mert egyre kevesebb időm maradt reggel négyig az alvásra. Motorra fel, hazazúztunk az éjszakában, jó volt mint az állat, újra azt gondoltam, hogy mennem kell másnap, mert ez nagyon jó érzés. Otthon aztán megkérdeztem kis indo lakótársunkat, Yudát, mi a véredénye a gépről. Megnézte, áttanulmányoztuk-elmutogattuk egymásnak a dolgot. Adott egy tippet, hogy szereltessek láncot az indítókulcs közelébe és arra is fűzzem rá a kulccsomót, mert menet közben kieshet a gépből - itt ugyanis valami miatt kihagyták a kulcsrögzítést. Plusz szólt, hogy szerezzek be egy gumi tömítést a tanksapkámra, mert menet közben kilötyöghet a benya. Kis hiba, de mára már elég volt ezekből is. Nem baj, megyünk, oszt majd menet közben beszerzem őket.

Hosszúnadrág - szaggatott farmer -, hosszú ing, hátizsák két napra összerakva, telefonakksik feltöltve, kábelek, papírok, kaja, víz, szerszámok, kisfaszom is elpakolva a megfelelő helyekre, lezuhanyoztam, beraktam a BW fejkendőm is a torkom és az arcom védelmére és elzuhantam aludni. Nem aludtam túlzottan sokat vagy mélyen, ugyanis az pörgött a fejemben, hogy egy nem kipróbált motorral készülök kb. hang nélkül egy idegen országban, idegen terepen 12 órát vezetni úgy, hogy se normális térképem, se nyelvismeretem nincs és ráadásul ha rámsötétedik a városban, az azért elég komoly csikágót fog eredményezni.

Fél ötkor csörgött az óra, lenyomtam és hirtelen elkezdett minden érzékem bizseregni és lázadni az út ellen. Jól van, gondoltam, ez a kezdeti idegesség, csak be vagyok gyulladva, majd elmúlik. Elnézek a csomagom felé és a dolog csak fokozódik. "Minden üvöltve lázad, de a fájdalom örök", lévén a torkom is úgy bedurrant, mint annak a rendje. Végül megállapítottam, hogy se a motoromban nem bízom, se az egészségem nem fasza, így nem merészség, hanem szimpla hülyeség volna elindulnom. Küldtem reggel sms-t a lányoknak, hogy sajnálom, de elmarad a dolog a fenti szitu miatt. Aludtam kicsit, olyan 9h tájékán eljátszottam az Ördögűző egyik emblematikus jelenetét részletekben és torokból, majd jött a hír, hogy megérkezett az első Jakarta Globe az irodába!

A végére hagytam a legfontosabbat: Ez az egész nem jöhetett volna létre az otthoniak, különösen Anyu és Apu erőfeszítései és segítsége nélkül. Nem tudom nekik eléggé megköszönni azt a bázist, ami lehetővé tette számomra az eddigiek megvalósítását és hozzájuttatott ezekhez a dolgokhoz. Köszönöm nektek, szüléim!