Szerdán bementem a suliba és megcsináltam, amit az órán megköveteltek. Természetesen olyan borzasztó nagyot megint nem lendítettek a nyelvtudásunkon, de legalább most csak a fele volt ismétlés és értelmetlen ökörség. Ha végtelenül optimista lennék, azt mondanám, akár 2%-kal is javult a teljesítményük - de mivel nem vagyok az, ezért nem mondom.

Délután aztán elindultunk Teguh mesterrel anyagbeszerző- és ügyintéző-körútra. Először is elugrottunk megvenni a jegyem a hétvégi yogyakartai magyar-találkozóra. Kb. 3 óra utazás a Nusantara járatán 35.000-be fájt, ami számomra megdöbbentően jó ár az utazás kényelméhez képest. Röviden tehát: érdemes a buszozást választani 3-5 órás utaknál, de csak a nagyobb cégek vagy a kisebbek újabb járataival, mert ott tényleg nagyon jó az ár/érték arány. (Nusantara egyébként a neve az indók szerint a délkelet-ázsiai régiónak és ők kb. ennyire szűkítik le a tradíciókat meg a névválasztást, úgy tűnik. Legalábbis amikor megkérdeztem, hogy a pentjak silat az nem filippinó harcművészet-e akkor azt mondta a kultúratanár, hogy nem ismert előtte a pontos származási helye, mert mindenkinek elég az, hogy ebből a régióból jön és pont.)

Ezután jött a lehetetlennek bizonyult küldetés: szerezzünk egy hálózsákot. Nem ragozom: nem sikerült se a Carrefourban, sem az ADA-ban, sem egyéb helyeken találni, mert ők nem használnak ilyet. Vagy visznek egy kis szőnyeget maguk alá és ruhában/kabátban alszanak (legtöbbször ennél kevesebb is elég), vagy aki hegymászósdit játszik, az beruház egy túraboltban egy zsákra és téma letudva. Nekem 300.000-ért akartak adni egyet, azt megköszöntem és inkább a qataros takarómat csomagoltam be. Eztán elvittem Rózsit a fogdokihoz meg a műkörmöshöz, hogy kezdjenek már vele valamit, mert már nagyon unom a hisztizését. Kapott új láncot, fogakat, teljes futómű-átvizsgálást, új pislogót és egy piercinget is, hogy legyen hova akasztanom a szatyrokat meg a zsákomat, ha kell. Elvileg átvizsgálták a belső szerveit is, ami azzal járt, hogy olyan alacsonyra lőtték be a vérnyomását, hogy piros lámpánál simán elalszik, ha nem piszkálom a gázkart. Nem egy biztonságos megoldás, de már legalább jobban harap az öreg dáma és érzek benne némi erőt még 60-nál is. Ezt volt időm és lehetőségem megtapasztalni, ugyanis amikor elvittem próbakörre, úgy voltam vele, hogy megkerülöm a tömböt, nagy baj nem lehet. Gondoltam én... Végül baj nem is lett, de olyan szinten eltévedtem és elkóvályogtam vagy egy órán át, hogy Semarang egészen új részeit és tájait ismerhettem meg és már konkrétan a házak is kezdtek elfogyni. Természetesen sikerült lefulladnom vagy kétszer az úton, abszolúte nem veszélytelen a dolog, úgyhogy rövid úton kezdenem kell vele valamit. Majd jövő héten - gondoltam én.

Végül hazataláltam, összepakoltam és elnéztem bevásárolni némi kajakészletet meg egyebeket az estére. Narancslé és mindenféle levesbetétek kerültek a kosárba, elraktároztam egy Pringels-t is, mert kb. egy árban volt a többi nem-indonéz minőségű cuccal és megmondom őszintén, még sohasem vettem/ettem korábban, de mindig is szerettem volna. (Mondjuk azóta sem bontottam meg, pedig hagymás-tejfölös, igazi ritkaság itt.) Találtam néhány fura ízesítést is, meg is lehet tekinteni őket.:

Gyorsan eljött a pénteki nap, amikor is konstatáltam, hogy valahova sikerült úgy elrakni a buszjegyemet, hogy nem találom. Minden mindegy alapon leadtam a szennyesem a házinéninek - aki eddig amúgy elég jófej volt a zord arca ellenére is - és elindultam ki kik hátizsákommal és nájlonacskóba rejtett pokrócommal a kies buszmegálló felé, jóval a kijelölt idő előtt. Ez utóbbi határozottan jó ötletnek bizonyult, mert bár a jegyemet pillanatok alatt sikerült pótolni - lévén én voltam az egyetlen, aki elővételbe vette meg arra a járatra -, de az is kiviláglott, hogy az indonéz gumi-idő buszindulások esetében inkább erősen mínusz, mint plusz. A 10:15-re kiírt buszomat éppen csak elértem 9:45-kor...

Az út viszonylag gyorsan eltelt, olvastam kicsit a Jakarta Globe-ot - megint sikerült iszonyat csúszást felhalmozni -, aztán megérkeztem a Jombor állomásra, ahol találkoztam az egy szürreális dologgal: aranyhal a mandi tartályában. Ez kb. olyan, mintha te halat tartanál egy átlátszó WC-tartályban. Ezen kívül egy ezres a pisi, kettőezer a minden egyéb és háromezer a fürdés. Mikor Páldi úr felvett a mocijával azon filóztunk, hogy vajon a háromezerben benne vannak az előző dolgok is, vagy a végén tételes számlát kell-e leadnunk? :) Mivel a lányok még piacoztak meg nézelődtek (a társaság jelentős része előző este érkezett), ezért megkajáltunk és komótos tempóban indultunk utánuk a yogyai Váci utcára, a Jl. Malioboro-ra. Itt leraktuk a motort, mert gyalog gyakran gyorsabban lehet haladni a forgalom miatt és elindultunk megkeresni a többieket, akik bevették magukat valamilyen batikfestő üzletbe. Némi kóválygás és indokolatlan ismerkedés után megtörtént a nagy egymásratalálás és innentől kezdve együtt mozogtunk- többnyire. Jött is az első feladat: van egy hónapunk kijuttatni egy fiatal lányt egy kényszerházasság elől az országból és valahogyan átmenteni Európába vagy legalább Ausztráliába. Nem mondom, hogy nem ért meglepiként a dolog, de elméletben gyorsan lefuttattunk némi elemzést és egy fél óra múlva készen volt 2-3 különböző terv és megoldási javaslat, amelyek működőképesnek tűntek. Némi ellenőrzés azért kellett, szóval felmerült bennem, hogy megzavarom egy kedves kolléganőmet a bevándorlásiaknál egy kérdéssel - de végül megúszta a dolgot, mert a napokban kiderült, hogy a t. vőlegény nem kapta meg kívánt kormányzati állását és ha nincs pénz, idén nincs házasság. (Egyébként szia Ildi, remélem, jól megy a sorod! :) )

Ezután elpattantunk motorokat bérelni, mert elég csehül álltunk közlekedésileg és másnapra motoros túrát terveztünk a Borobudurhoz 9 emberrel. Kaptunk két mocit attól az arctól, akitől Zoli és Bea is bérli az övéiket - 40.000 per nap áron, ami azért nem olyan rossz.

"Hey guys! Do you want to join a trip to Bandung next week?" - szólt egy sörissza vén arc a szomszéd helyről, ami egy sztereotipikus szerepjátékos kocsmához hasonlított: sötét fából gyártott bútorok, szinte csak a sarokban, kis pult, mögötte lépcső az emeletre, ahol elszállásolják a vendégeket. Elég sokáig ragoztuk a dolgot, de végül megérkezett Yohannes, a kontaktember, aki felfedte előttünk a részleteket.

Nem igazán tűnt elsőre meggyőzőnek - felkínálnak nekünk majd' 4 nap Kánaánt ingyen, cserébe egy suliban kell angolul beszélgetni a kölkökkel. Röpködtek az sms-ek a felügyelőink felé, hogy mehetünk-e és mit tud erről a programról. Tovább gyengítette a sztorit, hogy egy félrészeg francia öregember és egy kicsit simlisarcú indo fazon egy kocsmában felszed egy többnyire csinos fehér nőkből (és nem túl csinos fehér férfiakból :) ) álló társaságot egy olyan utcában, ami kifejezetten kövér német turisták indonéz kislányok iránti érdeklődését igyekszik kiszolgálni... Ezen kívül legtöbben csak 2-3 napra pakoltunk és készültünk ruhával és mindennel (repjegy, vonatjegy, stb.). Kértünk egy nap gondolkodási időt, de a banda fele gondolkodás nélkül belement a dologba. Ezután ellátogattunk a helyi egyetemi élet egyik nevezetességébe, az UGM kampuszon belül üzemelő becsületsüllyesztőbe. Itt helyi indonéz művészek és többnyire Zoli házában élő külföldiek költik a pénzüket és az agysejtjeiket a helyi cukornád-piára, a klotok-ra. Szerintem elég rosszízű a cucc, de a többiek esküdtek rá, én meg állítólag rossz fajtákat kóstoltam.

Elég sokáig elvoltunk itt, eső is esett közben, a zaj is nagy volt - találkoztam viszont motorszerelő kutyával, akinek a bundája is olajos volt és egy nagyjából 40 cm-es láncon volt tartva a bejárat előtt. Itt egyébként is minden második napon hívni kéne a Négy Mancsot, de hát kinek van erre pénze? Azért a vacsoránk maradékát megkapta - nagyjából annyi idő alatt tűnt el, mint ahogy ti ezt a mondatot elolvassátok. Mivel volt a helyen wifi - és hajnali 1 után nem adtak ki piát - tudtam beszélni Dórival egy kicsit, aztán elpattantunk a Zoliék által bérelt házhoz négyen a lányokkal. (A többiek Beáéknál aludtak.) A felállás úgy alakult, hogy Zoli bácsi matracára került Kitti barát, míg a kölcsönkért matracon Bori aludt a ház mecsetében/vendéghelységében velem. Mivel ez így elég baráti hangulatot igényelt, kicsit filóztam rajta, nem lesz-e ebből kényelmetlenség. Végül nem lett, meg lehet nyugodni. (És igen, Dóri hamarabb tudott erről, mint bárki más. :) ) Én csináltam magamnak némi alvóhelyet az új poncsóm, a pokróc, két rekvirált sötétítő függöny és a törölközőm segítségével, átöltöztem hosszú ruhába és aludtam, mint a csősz. (Azaz minden zajra felébredtem egy picit, de a teljes ébrenlétet nem értem el.)

Másnap összeszedtük magunkat - jó lassan, mert Zoli kicsit szöszölt a facebookon egy haverjával, akinek keresztény blackmetált küldött - és az egyik közeli egyetem környékén egyesült a magyar különítmény. Itt találkoztunk Szigethy úrral és hites párjával is, akik azonban nem tartottak velünk a Borobudurra - mi viszont igencsak indulni akartunk már a konvojjal. Jól szórakozott mindenki az elején, aztán az én motorom hátsó kereke kapott egy durrdefektet az autóút (Ring Road) közepén. Találtunk egy szerelőt, akinek viszont nem volt Suzukihoz belsője, csak Hondához és Yamahához. A srácok elmentek keresni valahol, végül a városközpontban a hatodik boltban találtak is - 40.000-be fájt ez a manőver, plusz két órába. Magamban egy herecsavarást azért feljegyeztem a kölcsönzősnek.

Kóválygásunknak és miegyéb dolgoknak köszönhetően természetesen zárásra értünk oda a Borobudurhoz, már nem engedtek be minket. Viszont elvileg van valahol egy placc, ahová ha felmegyünk, rálátunk a templomokra. Nna, ezt nem találtuk meg, volt viszont egy pihenő, ahonnan fotózkodni kezdett a társaság - naplemente természetesen felhős időben, így arról nem készült fotó - és megbeszélték, hogy ide vissza kéne jönni aludni egyet, mert mekkora jó élmény lenne. Szerintem baromi hideg lesz ott a szél miatt, de ők tudják.

Este visszarobogtunk a városba - kb. másfél óra alatt - és elzúztunk a Yohannes által megadott helyre, ahol vacsi várt minket, akár elfogadjuk az ajánlatát, akár nem. Na most a hely az történetesen a yogyai szultán palotájának része volt, helyi kajákkal a svédasztalon és ingyenes fogyasztással. Nagyjából ez volt az a pont, ami után kezdtük tényleg elhinni, hogy ez a fazon tényleg nem szórakozik velünk - plusz neten én lecsekkoltam a programot és a résztvevőket és valóban léteztek. Kis kontingensünkhoz csatlakozott még a soloi különítmény is, köztük egy tavalyról ittragadt magyar leányzóval. Ettünk-ittunk-beszélgettünk, én pedig meginterjuvoltam Yohannest, hogy hányas a kabát? Kisült, hogy mi amolyan utolsó szalmaszál vagyunk neki, mert az előző tucatnyi embert szépen lassan kirakta a programból a megbízhatatlan viselkedésük miatt és hogy elég nagy áldás neki, hogy 2 nappal az indulás előtt leakasztott minket. Ezután volt szó némileg a programról, világpolitikáról és a kelet-timori helyzetről - jóemberünk ugyanis onnan származik és elég aktívan végigélte az elszakadást. Alakulnak a dolgaim ezügyben is tehát...

Kajálás után jött az egyéni program a Zoli-háztartásnak: vegyünk sört, mert a klotok az nem nyerő nálam és amúgy is inkább otthon innánk, mert fáradtak vagyunk. A harmadik vagy negyedik üzletben sikerült találnunk, gyorsan vettem is vagy hatot négyünknek és léptünk haza. Ott aztán még iszogattunk kicsit és beszélgettünk, plusz rendeltünk némi hidroklotok-ot a kocsmázó lengyelektől, mert Kitti barátnak kiruccanásunk alatt volt esedékes a születésnapja és hát azt csak nem kéne indonéz módra nyakig cukrozott teával ünnepelni! (Egyébént sörözni főleg azért "kell" itt, mert vagy minden töményen van cukrozva és az azért egészségtelen, vagy iszod a palackos vizet, ami viszont nem igazán esik jól a 2. liter után. És egy nap itt tényleg meg kell inni 3 L környékén...)

Mikor hajnali háromkor a lengyel srác - szó szerint - beesett az ajtón és lecsapta a földre a nejlonzacskóba zárt klotokot, majd közölte, hogy az új személyes sebességrekordja részegen 95 km/h... én elmentem aludni. Bori már megelőzött, ő tényleg elég fáradt lehetett és valamivel többet szeretett volna aludni, mint a mi 2-3 óránk. Erre amúgy a későbbi napok során éjjel nem sok esélyünk volt, de ezt később mesélem el...

Utóirat: Nyilván ennél több és mélyebb dolog is történt a yogyai trip alatt, de azok tipikusan nem olyan dolgok, amikre a t. olvasó fantáziája gondolt. Nem nőztem be, nem láttam bugyiban párnacsatázó lányokat (sajnos) és ordas nagy berugások sem történtek. Ami viszont történt az elsősorban az én belső világomban bír relevanciával és főleg érzelmi alapú.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.