Mert végül nem mentem el. Megígértem a lányoknak és tegnap este még úgy volt, de végül nem.

Kezdődött a dolog azzal, hogy a hétvégi hegymászásból megörököltem némi torokfájást, amit igyekeztem menet közben kúrálgatni, még Strepsilst is vettem be, de mostanra igazán bedurrant. Tegnap este már azon röhögtek a többiek, hogy hangom se volt, az a kevés pedig még annál is rosszabb.

Aztán folytatódott a vesszőfutás a héten azzal, hogy sehogyan sem akart összejönni ez a motorvásárlás. Vagy a korábbi összekötőm, Irna lépett le Jakartába állásinterjúra - ami mondjuk teljesen érthető -; vagy beszerveztek nekünk mindenféle idióta programokat. Hétfőn kezdődött azzal, hogy délután sokáig óránk lett volna - ha méltóztatik eljönni a két tanárból legalább az egyik. De nem. Ezt viszont nem tudtuk előre, tehát arra a napra nem lehetett semmit szervezni. Este azért még elmentünk thai-argentin-angol karaoke estet tartani a Happy Puppyba, ami annyira jól sikerült, hogy megbeszéltük, ilyet többet nem csinálunk. A koreai-kínai-indonéz dalokat mi nem ismerjük és nem kedveljük, az angol nyelvűeket meg a kísérőink nem. (Ami azért egy ABBA esetében szerintem elég húzós tény...) Kedden volt óránk, szar is volt - úgy nem lehet nyelvet tanulni, hogy elkezdik azon a nyelven magyarázni, hogy mit jelent az adott mondat. A probléma, hogy Mr. Rágcsáló tartotta az órát, ő viszont a helyi nagyarc, nem nagyon lehet beleszólni a pocsék módszereibe. Délután még neteztem kicsit a nemzetközi irodában és letárgyaltam a Jakarta Globe előfizetésem kézbesítését is, majd elmendtem ajándékot venni Irnának (mégiscsak megszorongatta a motorkereskedőket és gyorsan-frissen lecsapkodta vagy kétmillával a vételárat és kilátásba helyeztetett egyéb szolgáltatásokat is) meg feltölteni a saját készleteimet. Kifogyóban voltam ugyanis a reggeli kekszből - mert csak ezt lehet reggel enni hányinger nélkül -, dezodorból, zokniból és miegyébből. Vettem bögrét is az irodába, hogy ne kelljen állandóan kuncsorognunk érte, stb. stb.

Szerdán tartották a nemzetközi diákoknak a hivatalos megnyitót, amire klakkba-frakkba illett megjelenni, lévén jött a rektor is. Rajtam ne múljon aranyapám, fel tudok én öltözni, még nyakkendőt is vittem a belső zsebemben, hátha kell - de nem kellett. Elunatkozgattunk ezen a rendezvényen is, kaptunk egy csomó színes repi-térképet, ami kb. annyira informatív, mintha egy gyerek rajzolta volna. Megkaptuk színesben a korábban megszerzett füzeteket is, majd elmondták mégegyszer ugyanazt prezentáció keretében is. Itt azért elfogyott a cérna nálam, a kérdés-válasz szekciónál (líbiai vízumok körüli bonyodalmakról volt szó, mert bezártak a követségeik) szépen kisétáltam. Volt közben a kajálós szekció, ott ettünk soto-t, ami igazából egy mindent-bele leves. Tényleg, rizs, üvegtészta, valami száraz reszelék, lime, leveskocka-alaplé, fél főtt tojás és ki tudja mi még - de én szeretem, mert meleg és az jó a torkomnak, plusz finom és tökéletes napközbeni vagy esti kaja. Energiát ad, van benne folyadék és nem telít nagyon el. A szeánsz végén csak nem bírtam magammal és megemlítettem a nemzetközi iroda fejének, hogy nem igazán kajak ez a nyelvoktatás így, mert eddig a napig volt vagy két óránk a négyből és mindegyiken indonézül próbáltak minket tanítani - ami nem hatékony, lássuk be. Nagyjából annyit sikerült megoldani, hogy köszönik a visszajelzésünket, ezekből tanulnak és igyekeznek majd szólni a tanároknak, hogy kapják össze magukat ezügyben, de türelem. Kajak. Ezután átutaltam az éves Jakarta Globe előfizetésem árát, az irodába fog érkezni naponta, 1.320.000 rúpiába került - de legalább nem hülyülök bele a helyiek "szarok mindenbe" mentalitásába. Komolyan, néha az az érzésem, hogy az ő jövőképük az, hogy megismételjék a mai napot és egyenek közben egy jót.

Csütörtökön jött el a nagy nap, leszerveztem a kíséretet a motorosokhoz, lezongoráztuk az egyik legjobb indo nyelvórát - jellemzően az interkulturális tanárral -, beszéltem Dórival, aki átküldte a jogsim másolatát és elkezdtem szervezni a malangi utat. Jött ugyanis a hír, hogy ezen a hétvégén oda gyűlnek a magyarok, én amúgy is el akartam menni megnézni két arcot, hgoy minden rendben van-e velük, szóval gondoltam, elintézem én ezt jól. Megírattam egy adásvételit a végzős jogászokkal és 15h körül bementünk Teguhval (a hegyi vezetőnkkel) a főtérre pénzt váltani, utána pedig a boltba motort venni. Itt gyorsan közölték, hogy az, amit ajánlottak, már elkelt, de van máááásiiik! Egy Suzuki, amit már a múltkor is rám akartak sózni. Franc tudja, biztos rossz beidegződés, de amit a járműkereskedő ajánl, azt szerintem nem igazán szabad megvenni. Végül két Hondára szűkítettük a kört - alaptípusában mindkettő ugyanolyan, az egyik kevesebbet futott, viszont elég szar hangot produkált magasabb fordulatszámon a motorja, így a másik mellett döntöttem. 42K kilométer szerintem nem olyan borzasztóan sok 7 év alatt, pláne, hogy 60-nál többel nem igazán lehet itt menni - gyilkolni meg minden motort ugyanúgy gyilkolnak és elbarmolnak a helyiek. Jobban nem óhajtanám részletezni, megtettem az előző beírásban.

Lett szép új bukóm is, szerintem úgy nézek ki benne, mint valami elcseszett Robotzsaru, de élvezem piszkosul. Elindultom Teguhval és új társammal, Rózsival hazafelé. (Alapból nem Demjén után kapta a nevét, bár a Szabadság vándorai és a Szerelemvonat egyre inkább ráillik kapcsolatunkra. Női név pedig azért lett, mert férfi járműnek női nevet ad, ha egyáltalán...) A kaland ott kezdődött, hogy a shopban ugye nem igazán raktak bele benyát. És jó indo szokás szerint a főtér és a belváros közelében nem tartanak benzinkutat, mert hát minek. Így amikor kifogyott az üzemanyag, leálltam az út szélére egy másik pár mellé, akiknek hasonló baja volt. Teguh elstartolt a helyi útszéli polcos árúsok felé benzinért, töltöttünk át valamennyit, majd elindultunk... a két sarokkal odébb lévő benzinkúthoz tankolni. 30.000 rúpiáért (700 Ft) telenyomták a tankot. És nem 2 literes a tank, hanem normál robogó méretű. Folytatódott a dolog azzal, hogy elkezdett rángatni kicsit a kormány, plusz kiderült, hogy nincs hátsó fékem - olyannyira, hogy ha benyomom, akkor beragad és csak 1-esben old ki. Ezzel megmásztam a dombokat és majdnem hazaértem, amikor egy jobban kivilágított szakasznál vettem észre, hogy tökig leeresztett az első kerekem. Voltam max. 10 km-re a bolttól, ahol égre-földre esküdtek, hogy ez a moci elvisz engem Malanggig meg vissza jelen állapotában. A benzinkútnál természetesen nem lehetett felfújni a gumit, mert ott nincs ilyen. Nagy nehezen belőtték az indo vezetők, hogy melyik kútnál vagyok és elvezettek két javítóműhelybe - én eredetileg a boltból rögtön oda akartam volna menni, de egyrészről azt mondták a kísérők, hogy már bezártak a szerelők, másrészt meg hogy ezek itt megbízható népek és hát láttuk, hogy átnézték a motort. Olajcsere, lánckenés, vadi új akksi és vezetékek újrakötése. Sem volt elég. Végül 100.000 rúpiáért átnézték mindkét kerekemet, kaptam egy új belsőt, új tárcsaféket és gumizást, újrakötötték a vezetékeket és így már működött a kilométeróra is. Ekkor én már pöppent igen kurvára mérges voltam, mert ez komolyan veszélyeztette a másnap hajnali utamat. A vérnyomásom emelkedésével párhuzamosan durrant be a torkom és ment el a hangom is. Kértem mindenről bizonylatot, elhoztam a kiszerelt szar elemeket, pár napon belül visszamegyünk a boltba a pénzemért és asszem, valakinek a tökein fogok vítustáncot járni. Odaértünk laza 5 órányi szivola után visszaérkeztünk az irodához, ahol a többiek már vártak és hát nyilván tudtak már mindenről. Két motorral elindultunk egy közeli kajáldába, ahol én meleg teával és két tál csípős, meleg sotoval gondoltam kúrálni magam, mert éreztem, hogy újabb szög került az utazásom koporsójába. De ekkor még makacs voltam, kinyomtattam a térképeket és a google-itinert is. Blablablabla, én meg a GPS-em próbáltam tesztelni, plusz egyszercsak jeleztem, hogy nekem mennem kéne, mert egyre kevesebb időm maradt reggel négyig az alvásra. Motorra fel, hazazúztunk az éjszakában, jó volt mint az állat, újra azt gondoltam, hogy mennem kell másnap, mert ez nagyon jó érzés. Otthon aztán megkérdeztem kis indo lakótársunkat, Yudát, mi a véredénye a gépről. Megnézte, áttanulmányoztuk-elmutogattuk egymásnak a dolgot. Adott egy tippet, hogy szereltessek láncot az indítókulcs közelébe és arra is fűzzem rá a kulccsomót, mert menet közben kieshet a gépből - itt ugyanis valami miatt kihagyták a kulcsrögzítést. Plusz szólt, hogy szerezzek be egy gumi tömítést a tanksapkámra, mert menet közben kilötyöghet a benya. Kis hiba, de mára már elég volt ezekből is. Nem baj, megyünk, oszt majd menet közben beszerzem őket.

Hosszúnadrág - szaggatott farmer -, hosszú ing, hátizsák két napra összerakva, telefonakksik feltöltve, kábelek, papírok, kaja, víz, szerszámok, kisfaszom is elpakolva a megfelelő helyekre, lezuhanyoztam, beraktam a BW fejkendőm is a torkom és az arcom védelmére és elzuhantam aludni. Nem aludtam túlzottan sokat vagy mélyen, ugyanis az pörgött a fejemben, hogy egy nem kipróbált motorral készülök kb. hang nélkül egy idegen országban, idegen terepen 12 órát vezetni úgy, hogy se normális térképem, se nyelvismeretem nincs és ráadásul ha rámsötétedik a városban, az azért elég komoly csikágót fog eredményezni.

Fél ötkor csörgött az óra, lenyomtam és hirtelen elkezdett minden érzékem bizseregni és lázadni az út ellen. Jól van, gondoltam, ez a kezdeti idegesség, csak be vagyok gyulladva, majd elmúlik. Elnézek a csomagom felé és a dolog csak fokozódik. "Minden üvöltve lázad, de a fájdalom örök", lévén a torkom is úgy bedurrant, mint annak a rendje. Végül megállapítottam, hogy se a motoromban nem bízom, se az egészségem nem fasza, így nem merészség, hanem szimpla hülyeség volna elindulnom. Küldtem reggel sms-t a lányoknak, hogy sajnálom, de elmarad a dolog a fenti szitu miatt. Aludtam kicsit, olyan 9h tájékán eljátszottam az Ördögűző egyik emblematikus jelenetét részletekben és torokból, majd jött a hír, hogy megérkezett az első Jakarta Globe az irodába!

A végére hagytam a legfontosabbat: Ez az egész nem jöhetett volna létre az otthoniak, különösen Anyu és Apu erőfeszítései és segítsége nélkül. Nem tudom nekik eléggé megköszönni azt a bázist, ami lehetővé tette számomra az eddigiek megvalósítását és hozzájuttatott ezekhez a dolgokhoz. Köszönöm nektek, szüléim!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.