Az előző részek tartalmából:

- Megbetegedés volt, fröcsögött a lucsok, de mindenféle helyi és otthoni gyógykezelésnek hála ez megoldódni látszik. (Azért még mindig nem érdemes melegváltásban menni a retyóra.)

- Rózsival gyakran járkálunk ide-oda, igyekeznék elvinni szakértőhöz is, de azt itt nem könnyű találni. Ránézésre baromságokat mondani róla meg én is tudok, szóval ezért kár pénzt kiadni vagy az idegeimet gyilkolni.

- Az úgy volt, hogy tanítanak majd minket itt a helyiek nyelvén. Most vagy nem szóltak erről minden tanárunknak és ők meglepődve értesültek róla, hogy itt nekik idegeneknek kell órát tartani - vagy valahol hiba van a Mátrixban és mind a 700 diák félreértette az ösztöndíj kiírását.

Na, ezek a mostani történetben is állandó szereplők lesznek, ezért nem is írom le őket újra. Írok viszont arról, hogy milyen volt a kétnapos hétvége a nemzetközi iroda egyik frissen végzett jogászának a szervezésében; meg az első Pizza Hut-os élményemről és az önző román közgazdászokról.

Érkezett Bandungból látogatóba egy argentin lány Ivanahoz, ennek örömére pedig péntekre közös összeröfi lett tervezve a nemsokára-már-új lakásunk közelébe. Oké, érdekesnek hangzik, bár jobb helyet is elképzeltem volna, de éppen ördögűző-állapotban vagyok, a nyugati kaja csak nem árthat. Előtte össze-vissza rohangáltunk a városban szegény Teguhval, aki egyenlőre úgy néz ki, fegyverhordozómmá lépett elő - fene se tudja, mekkora örömére. Volt 3-4 célunk, meg ugyanennyi óránk rá - hát nem volt elég. Kezdődött azzal, hogy mivel megjött az esős évszak, csak kéne vennem egy motoroskabátot vagy -ruhát, ami vízhatlan. Na, ez az, ami tök esélytelen számomra ebben az országban - mondanom sem kell, túl nagy vagyok még az ázsiai XL mérethez is. Nagyobb meg nincs konfekcióban. Találtunk viszont egy frankó bőr(nek tűnő) vízhatlan kabátot Teguhnak, és mivel már lassan egy hete zsibbasztottam azzal, hogy találjon már ki valamit, amivel meghálálhatom a segítségét és nem tette - megvettem neki. Egyrészt mert szimpatikusan kilóg az indonéz átlagból (értsd: van koncepciója az életéről, tesz is érte és nem csak várja, hogy besüssön a köldökébe a nap, valamint saját bevallása szerint őt is zavarja a hazája népének koncepciótlan/logikátlan/inshallah hozzállása), másrészt mert a kabát 80.000 rúpiába került. Az meg nincs 2000 Ft. Ez kicsit levon a nagylelkűségem értékéből, de az azért elég érdekes három "éttermes" kajálás áráért lehet ilyet kapni.

Visszatérve, estére csak beérkeztünk időre a Pizza Hutba... természetesen elsőként. Kicsit később beérkeztek Ivanáék is, aztán sorban mindenki. Nem ragozom, jó zajos és számomra kifejezetten fárasztó és idegesítő este zajlott, ami úgy indult, hogy Andy elkezdett rinyálni, hogy akkor mekkora is itt az a 6 személyes pizza, mert ő inkább nem osztaná meg velem, hanem bezabálná egyedül, ha csak ekkora. Csináld akkor baszod, nehogy éhes maradjon a pici baba. Meg addig se sír a szád. Az étkezés során az indonéz lányok többször elmondták - jó hangosan és lehetőleg vihogva - hogy nagyon szomorúnak nézek ki, de ne nézzek már rájuk, mert attól megijednek. Meg hogy legyek aranyos és jóképű inkább (cute ill. handsome a helyes kifejezés, de ez a ferdítés áll a legközelebb az általuk használt jelentéshez). Közben az asztal másik felén Andy játszotta az agyát, őneki mindenbe igaza van, ő a vicces fiú és legalább a kerületi faszagyerek. Többek között ezért is ugráltathatta vagy négy körben a pincért minden hülyeség miatt, valamint legalább végre panaszkodhatott egy kicsit, hogy túl édes a szabvány Heinz kecsap - de azért teleküldte vele a pizzáját. Eljött az este kritikus pillanta, a záróra. Én szereztem két lufikutyát a lányoknak, mert miután az egyik indo kiskölök kapott benyígtak, hogy jaj de cuki, nekik is kell. Ez egyébként pont hidegen hagyott volna, de mocskosul untam már a banánt és Ivana is jelezte, hogy érdekelné egy ilyen kisállat - szóval végre volt valami feladat, amit meg lehetett oldani. Került vagy öt percembe. Fizetéskor ugye kijön a számla egy ökör nagy összeggel, ami aztán ha a társaság szétdobja a fogyasztás arányában már egyből kezelhetőbbé válik. Bennem él egy olyan tévképzet, hogy az ember rendeléskor nagyjából összeadja fejben, mennyit kell majd fizetnie - ehhez képest egy laza fél órán át tartott, míg mindenki végignézte a számlát és kitalálta, őrá melyik tétel is vonatkozik és azt hogy lehetne kifizetni. Én úgy tippeltem, hogy mivel közel 100.000 értékben fogyasztottam és elviszem a maradékot (a fele pizzát, mert azért a sajt meg a gomba csak vítustáncba kezdett odalent), ezért 100.000-et rakok le. Ehhez képest Andy közölte, hogy (bár a pincér beszél angolul, magas színvonalon szolgált ki minket: akkor volt ott, amikor kellett és pont addig, amíg szükség volt rá, lufikutya, infó, vicceskedés a lányokkal, stb. stb.) ő akkor inkább kiszámolná fillérre pontosan, mert ő olcsójános (ejtsd: szőröstalpú forintbaszó köcsög). Nem tudom, érződik-e, de én az ilyet nem szeretem. Ráadásul hajlamos vagyok összekötni a közgazdászok hasonló viselkedésmintájával, miszerint költeni a más pénzét szeretik, miként a csalánt is máséval verik, de a nyereséget és a táppénzt inkább ők veszik fel. Ezen okokból kifolyólag kicsit elegem lett belőle, így a hazautat igyekeztem kevés beszélgetéssel megoldani.

Másnap pedig jött Kamil kétnapos yogyai ámokfutása, mint frissen végzett jogász főfasz zsebdiktátor, aki megszervezi az utunkat és szabadidőnket. Először is azért ő szervezte, mert elvileg lehúzott két évet odaát Yogyakartában és ő ismeri és tudja. A város többek között az egyetemeiről és a kövér, társaságot kereső férfi turistáknak szóló programjairól ismert, szóval azért benne a van a lehetőség egy jó kis kirándulásra. Szombaton reggel elég korán elkezdtünk gyülekezni az Iroda előtt, jó sok nemzetközi irodás arc és diák eljött, ennek örültünk, mert a jó program össze tud minket kovácsolni és hát attól, hogy én rövid úton herótot tudok kapni az állandó édibédi-viselkedéstől, még lehet jó a dolog. Ilyen vicces nevekkel találkoztunk, mint Putih, Adisti, Diana, Amanda, Rara, Kamil (elvileg férfi a viselője), Teguh (ffi), stb. A buszút nagyrészét én végigaludtam, a többiek még csiviteltek kicsit, de aztán ők is bepilledtek. (Kivéve az indonézeket, ők szinte sosem alszanak, csak nyitott szemmel meditálnak vagy léteznek alfában.)

Az első komolyabb programpont egy étterem meglátogatása volt, ebéd céljából. (Nem meglepő amúgy, mert az indok rühellnek energiát felhasználni, viszont magukhoz venni mindennél jobban imádnak. Lehetőleg erős és cukros formában, rizzsel.) Az érdekesség az volt, hogy itt csak gombából gyártott, vagy gombát tartalmazó ételeket szolgáltak fel.

Meg hogy póréhagymát dugnak a zselés limonádéba.

Bevallom, kicsit eluntam a másfél órást ottlétet, így csupán háromszor jártam körbe a környéket, aminek az eredménye az lett, hogy végre találtam kókuszdiót! Nem volt zöld, le volt hámozva a réteg és már volt bele is, nem csak leve. Nagyon okosan megcsillantottam a nyelvtudásom - mert sejtettem, hogy a jobbról-balról banánfával szegélyezett útszéli magán-abc eladójától indokolatlan elvárás lenne az angol nyelv oly' magas fokú ismerete, ami egy üzleti tranzakció lebonyolításához szükséges... "Ibu, berapa harganya ini?" - Mennyibe kerül ez édesjóasszonyom? " Tiga ribu." - Háromezer, instállom. (Rúpiában.) Adjon már vagy hármat, mert annyi fér el a hátizsákomban... Azon, hogy rögtön hármat kérek, úgy meglepődött a néne, hogy lányos zavarában otthagyott a kókuszdiókkal meg aptyukkal, hogy ő eztet nem érti. Aztán csak meggondolhatta magát, mert megköttetett az üzlet és mentünk tovább busszal a városba.

Megnéztem azt az egyetemet, ahová első helyre adtam be (UGM) - hát az nem kicsit beszarás élmény volt. Nem az, hogy külön helyrajzi száma van, hanem egy külön városrésze. Picit mocsok nagy a campus, saját plázával meg miegyébbel. Ha egy picit még terjeszkedik, repteret is kap - legalábbis az útról úgy tűnt, miután 10 perce mentünk mellette. Yogya nem lopta magát a szívembe Semarang után, ami többeknek meglepetést okozott és okozhat még. Először is azért nem, mert a másoknak "romantikus, zegzugos kis utcák és az igazi Ázsia" a valóságban sötét és picsányi sikátorokat, gyakorlatban egysávos utcákat és még idiótább sofőröket takar, akik mivel semmin nem izgatják fel magukat, mennek a saját fejük és mások szaga után. Van viszont egy szimpatikus körgyűrű a város határában, ahol elvileg dupla sávon mennek oda-vissza a négykerekű járművek, míg oldalt egy jól elválasztott sávban a kétkerekűek. Az elméletben ott jön elő az indonéz logika sajátos világlátás, hogy ez az elválasztás kilométereken keresztül megvan, tehát ha a te úri kedved és/vagy uticélod egy jobbkanyarra késztetne... hát kerülsz egyet édesapám. De azért éjjel lehet szaggatni rajta, mint majd később láttatni fogom.

A busszal megérkeztünk a szállásunkra, ami elvileg a centrumban van. Én kis magyar segítséggel (Tiszteletem, Páldi úr!) megállapítottam, hogy a Halál fasza után vagyunk kicsit délre, a központ helyett. A szállás egy szokásos konstelláció: baromi nagy ház pici szobákkal, a helyiek is ebben laknak és szerintem meló helyett ezt a placcot üzemeltetik teljes indonéz erőbedobással. Magyarul, reggel 4 deci víz helyett 24 decit forralnak ugyanarra a teafilterre és hasonló okosságok. Első meglepiként közölte a szervező - Kamil, hogy akkor most 8 négyzetméteren fog 5 fiúcska aludni, plusz a közös retyó. Ja, és dupla matracokon, hogy fokozzuk a baráti hangulatot. Mi meg mondtuk neki, hogy ha lófaszra vágyik a seggébe, akkor mindenképpen így lesz - ám amennyiben el szeretne kerülni néhány baráti fülest, akkor ez kurvára nem így lesz. Én röviden telefonáltam a helyi magyar kontingensnek - ezúton is köszönet Nektek, Bea és Zoli a segítségért! -, hogy itten indonéz szervezés forog fenn, nem-e lenne valahol kétembernyi hely, ahol elfekhetek? Lett. Szóltam Kamilnak, hogy akkor én most este nem alszom itt, mert ennyire nem vagyok jóban itt senkivel. Oké, nyugtázta.

Némi átöltözés után indultunk a strandra, ahol elvileg nem lehet fürödni. Mert Kamil, végtelen tehetségű szervezőnk nem számolt azzal az anomáliával, hogy egy hónapnyi regnálás után a tengert nem látott darmasiswák úszni akarnak a tengerben. Ezért ő kitalálta, hogy elmegyünk egy "bjutiful" tengerparti helyre naplementét nézni. A helyet Depok Beach néven érdemes keresni - vagyis dehogy érdemes -, mindenhol leírják, hogy fürödni nem lehet és szeméten kívül rohadtul nincs ott semmi. Ez nem teljesen igaz, bazi nagy hullámok vannak - meg fekete homok és kavics, de ezen kívül tényleg nem dicsekedhet túl sok erénnyel. Mi szóltunk a lányoknak, hogy mindenki vegyen fel fürdőruhát, mert itt bizony vizeskedés lesz és fejkendő ide vagy oda, mindenki belemegy a tengerbe nyaknál is tovább.

Ekkor jött a meglepi, mert többenk komolyan közölték, hogy nem tudnak úszni. Mondom, ez tök gyenge kifogás egy szigetországban a helyiektől. De aztán több független és nem érintett forrásból megerősítették, hogy a helyiek tényleg nem feltétlen tudnak úszni. Logikus Érthető nem? A lehetőségek hiánya, ugye... Ekkor már leszarom-üzemmódban dolgoztam és közöltem, hogy akkoris. Depok Beach tényleg nem szép, de cserébe vannak bazi nagy hullámai.

Levetkőztek a férfiak - Teguh, Andy és én -, míg a lányok a papucsuk és a zoknijuk levételével kezdték élvezni a strandot. (Igen, Kamil és Yosuke, a japán srác is. Nem is számítanak hímneműnek, legfeljebb a lányok szemében. Nem szemétkedés, a tetteik beszéltek helyettük.) Megmártóztunk, majd elindultam teljesíteni a missziómat. Kiválasztottam a legidegesítőbben csiripelő kisleányt, Adistit - aki egyébként olyan, mint egy bespeedezett Csőrike fekete hajjal - és némi gondolkodást mellőzve a hónom alá csaptam és elindultam a víz felé. Finoman jeleztem neki, hogy egyrészről én akkor is megtartom, ha kapálózik, viszont egyre nagyobb eséllyel fog pofával vizet- és földetérni, ha így folytatja. Zutty, loccs, poccs, mehetsz.

Ezután szépen sorban minden leány (igen, Kamil és Yosuke is) szépen bele lett tessékelve a vízbe, mert strandolunk. Nem lett vizespólós verseny, egyrészt mert azért a helyi lányok nem a mellükkel hódítanak, másrészről pedig még így is két réteg feszült rajtuk. Érdekesen öltözködnek amúgy, mert tény, hogy takarják a testük nagy részét, de simán testhezálló cuccokat hordanak, még a fejkendős leányok is. Ez egyrészről kiemeli az alakjukat (értsd: pici cici és triplaX lábak), másrészt bármilyen körülmények között ugyanúgy néznek ki benne. Bár elég sokat fogytam érzésre, de valahogy nem óhajtottak velem közös képet csinálni a helyiek - Yosuke viszont megint a japán rocksztárok allűrjeit és életét élhette. Én inkább megpróbáltam a hullámokkal kiüttettni magamból a feszkót, aminek az eredménye néhány horzsolás és zúzódás lett, meg kétszer majdnem letépődött a gatyám - szóval ugyanennyiszer majdnem megismerte a társaság a magyar tengeri kígyó legendáját is. Utána pattantunk haza, a lányok jó sok idő alatt átöltöztek (rövidebbe) és indultunk az esti dugóban a Malioboro nevű pláza- és turista-főutcára. Ez engem már hidegen hagyott, mert főként vacsorázni és batikot venni lehetett volna két órán keresztül - inkább leadtam a drótot a yogyai magyarok nagyasszonyának, hogy eljött az idő, hogy felkapjon és hasítsunk Páldi úrék rezidenciájára.

Kicsit sokára megérkezett és konstatáltuk, hogy ebben a dugóban egy vékony úrinő nem tud számomra is biztonságosan robogót vezetni velem a hátsó ülésen. Én ezt az "óóóó, hát én ezt simán kihagyom!" mondattal igyekeztem értésére adni, ami szerintem komoly megkönnyebbülés volt számára. Ezután én a második taxival elzúztam - a házigazda szavaival élve: "a Halál faszától kicsit délnyugatra" - egy védettebb kis faluba, aminek külön főnöke van és sorompós őrség a bejáratnál. Elég korrekt helyi házibuli zajlott, én meg rájöttem, hogy így is lehet csinálni és nem minden indo olyan kis hobbit, mint a mieink. Az itteni igazzy badass zenész arcok - fekete ruha, tetoválás, hosszú haj - még alkoholizáltak is, angolul is beszéltek, de azért a darmás csapat volt, ami igazán lezúzott. Pont olyan vegyes, első világbeli unatkozó individualisták voltak, amikre az ember számít. Meg Zoli bácsi, akivel marha jó volt eltársalogni kicsit, még ha rövidre is sikerült. Bea ugyanis menet közben eltévedt a robogójával, így Zoli érte ment. Addig én bemutatót tartottam kókuszbontásból - hát sasolt a nép, de mivel se bulizni nem lehetett rá, se alkohol nem volt benne, nem igazán érdekelte őket. Visszaérkezett a teljes magyar kontingens (2 fő), beszélgettünk még kicsit, majd jött a búcsú pillanata, ami a vonakodó taxivállalatok miatt vagy egy órásra nyúlt.

Történt ugyanis, hogy éppen "nem volt senki a közelben", azaz végül egészen a szállásomig kellett Zolinak vinnie a motorjával - ami egyébként egy automata Honda és erős ötvennél is szépen duruzsolt kettőnk súlya alatt. Mivel Zoli közölte, hogy ő csak két hete vezetgeti a motort és még nem sokat ment két emberrel, én szemét módon átvettem a vezetést. Hát, lélekben azonnal megcsaltam Rózsit; de remélem, hogy a "plasztikai sebész" majd ráncfelvarrja őkegyelmét is. Elkövettem viszont egy ordas hibát: simán keresztülzúztam egy kereszteződésen a pirosnál, lévén a lámpát csak egy tábla és egy fa takarta, plusz a szokásos helyével ellentétben (a kereszteződés túloldala, hogy mindenki lássa) az európai szokás szerinti helyre lett téve. Ez amúgy nem szokásom, mondtam is Zolinak, aki szerintem hitte is meg nem is, de a jóindulata miatt nem kérte vissza azonnal a kormányt. A szálláshelyemre egyszerre érkeztünk a "bulizós" semarangi részleggel. Hazamennem azért kellett, mert Kamil nyomatékosan megkért, hogy inkább mégis aludjak már a többiekkel, kivettek plusz egy szobát, így már mindenki saját matracon alhat. Aztán kiderült, hogy Kamil magához költöztette Yosukét és szó nélkül átrakta Teguh cuccait a mi szobánkba, majd elfelejtette azt rendesen bezárni. (Azért érezzük, hogy itt már a frissen kisült csicskalángos sem lesz elég.) Aztán a többiek elmesélték, hogy a fenti akciót Teguhval sms-ben közölte ez a jóember, azt viszont baszott bárkinek is elmondani, hogy nem kötelező hazajönni időben, így a lányok utólag értesültek arról, hogy voltak "kimaradók" is. Az egyik indo lány erősen bömbizni akart emiatt, de aztán inkább elkezdtek valami pasiügyről társalogni a szobatársaival - és éppen nem pislantották össze magukat a kopogásomtól, mert a srácokkal nem óhajtottunk még aludni és gondoltuk, áthívjuk őket magunkhoz, ha már úgyis mindenki pofázik a saját szobájában. Társalogtunk még kicsit, majd éjjel kettő környékén megállapodtunk, hogy "fasz fog holnap hétkor fölkelni Kamilla kérésére, elég lesz az 8-kor is" és bealudtunk.

Reggel aztán jött a következő agyfasz, menjünk szultánpalotát nézni éhgyomorra. Vagyis dehogy, lehetett inni cukrosteát és Kamilla is hozott kenyeret. Fél kilót tizenvalahány főre, üresen, gyárilag zöldre színezve. "Óóóó, hát én ezt simán kihagyom" gondolattól vezérelve körbenéztem reggeli után - az indonézek ugyanis nem csinálnak ilyet, hacsak nem indokolatlanul közel van a bolt. Meg lett az is, meg egy kis helyi sütöde is, ahol valami kakaós-lekváros tekercset is beszereztem némi Sprite-tal, majd visszacsúsztam a buszhoz és mentünk a palotába...

...Ami elég nagy nulla. Tök ügyesen menedzselik a semmit, mert a nagy falak és a kopár homokos tér előtte szerintem nem mozgatja meg értelmes ember fantáziáját.

Tíz óra környékén megkérdeztem a kicsit fura arcot vágó thai "húgomat", Tasneem-et, hogy mi a baj? Nem szokott panaszkodni - muszlim ázsiai lány a lelkem -, de most elég egyenesen közölte, hogy múlt éjjel óta nem evett semmit és hát elég éhes így a napon és a 70% páratartalomban való sétához képest. Oké, akkor megyünk kaját venni, mert a jogász főfasz menni akart további csempézett szarokat nézni, én meg nem fogok kézben kivinni egy frissen elájult leányzót, ha nem muszáj. Ezt több más egyén is támogatta, de a jópofa indonézek a legközelebbi értelmes kajálda helyett simán a tér és a kibaszott hosszú főutca túlfelén lévő McDonaldsba terveztek ellátogatni és hát ezt elfelejtették közölni. Én húszpercnyi séta után kérdeztem meg, hogy "MIAFAAAAASZ???" mert a cukor és a háromnapnyi szopóálarc valahogy akkor kulminálódott ebbe a kérdésbe. Megkajáltunk, többször elnézést kértek, meg én is, mert nem rájuk haragudtam, hanem a helyzetre, magamra - hogy ezt engem megtörténni -, és a logikátlan országukra, meg Kamillára. A szervezetem ezután finoman jelezte, hogy akkor most az agyam túlmelegedését elkerülendő, ő lecsapná a főkapcsolót és tente jön. Mivel az eső is elkezdett esni és a páratartalom is ugrott vagy 20%-ot (azaz olyan 80 környékére kúszott), szóval bekómáltam a busz hátsó ülésén. Kamilla elvitte a hülyéket az esőben a királynő palotájába, ahol - hűha - vizes medencék vannak, a többiek pedig a buszban kezdtek Unozni. Én ébredés után körbenéztem a parkoló környékén - vettem vizet és megtudtam, milyen egy helyi zöldségpiac. Hagymaszagú, kicsit büdi és elég zsúfolt lehet, ha tényleg pörög a biznisz. Hallgattam egy kis zenét, majd a többiek megérkezésével elindultunk szuveníreket vásárolni - azaz elmentünk valami pékségbe, ahol kézi erővel és munkamegosztás nélkül gyártották tésztagolyókat, amik aztán mint valami ordenáré nagy különlegesség lettek tálalva az arra érdemeseknek. Én inkább szereztem jeget Ivana púpjára, amit Kamilla idegenvezetése alatt szerzett egy kőboltív lefejelése után. Aztán Kamilla feltette a nagy kérdést: akarunk-e (sötétedés előtt két órával) vulkánszélre menni, vagy inkább lépjünk haza? A zárójeles infó csak számomra volt elérhető, a többiek már nem tudtak gondolkodni és több infójuk nem volt. Andy csak annyit mondott, hogy ő nagyon megver valakit, ha vulkánt kell másznia, tehát ha nem megy fel odáig a busz, akkor tipli haza. Deedee, felmegy az. (Nem ám.)

A nagy szervezés eredménye az lett, hogy a városhatárban hip-hopp félreálltunk és sofőr úr elkezdett bőszen a busz alá mászni. Kevés mechanikai tudással is sejthetjük, hogy ott van a legkevésbé helye normális körülmények között. Oké, valami gáz van a busszal. Megvárjuk, míg megjavítják vagy felszállunk egy légkondi nélküli járatra, ami majd jön? (Döntéshez szükséges infótartalom pont zéró.) Kérdezd már meg te nagyon hülye, hogy melyik mennyi ideig tart! Ja, jó, oké. Hát az van, hogy a szerelés egy óra, a pótlóbusz meg kicsit több. Akkor talán szereljen az a sofőr, te meg ne kérdezzél hülyeségeket, hanem ha már szervezel, intézzed rendesen, mert a szádba lépek. Utóbbit főleg magamban gondoltam, mert túl sokáig tarott volna elmagyaráznom angolul. De szerintem értette az arcjátékomból. (A legnagyobb probléma, hogy a helyi diákok sem értették, mi a fenét gondolt Kamilla magáról meg erről az útról, hogy ezt ilyen rezzenéstelen arccal intézte.) Három óra és egy újabb esőzés után természetesen még mindig vártunk, Kamilla meg nem tudom, mit csinált menet közben. Szerintem evett, mert beültek egy közeli kajáldába, a többiek meg UNO-ztak. Én sétáltam egyet az esőben - gondoltam, az hátha segít a menetrend szerinti agyfasz elkerülésében -, majd betereltem a népet a kajáldába, kizavartam Kamillát intézkedni.

Újabb óra múlva megérkezett a pótlóbusz, felszálltunk, hazajutottunk. Igaz, hogy megint kicsit több, mint egy órát tököltünk az Iroda előtt, míg a lányok taxija megjött (mert hát a buszból leadni a rendelést az túl sci-fi, ugye), én hazasétáltam és beszéltem kicsit Dórival, hogy legyen valami jó is a napomban. Az út valamelyik pontján szerintem az emberek észrevették, hogy már nem Kamilla irányít és ha kérdésük vagy bajuk van, inkább a hozzám kéne jönni; valamint miután kb. mindent elbaszott Kamilla és még mindig elfelejtett bocsánatot kérni én egy eldöntendő kérdésére csak annyit mondtam, hogy valahol már várják a szerveidet.

Most elég késő van már mindegyik időzónában, így a másnapi költözés részleteit később jegyzem le, valamint képeket is később fogok csatolni. Olvasni így is van mit, azt hiszem...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.