Mostantól kicsit kevésbé tárgyilagos bejegyzések fognak következni, lévén nem hiszem, hogy ki fogom tudni vonni magam a hatások alól.

Eljött a nap, megtörtént a búcsú Ferihegyen. A tranzitnál összegyűlt a csapat legnagyobb része, belistáztuk, ki jön és ki van már kint. Kiderült, hogy ha keletre repülök, nem csipogok a fémkapuknál - bár nyugatra még soha nem repültem öltönyben, szóval ez is lehet a "hiány" oka.

Doháig viszonylag gyorsan eltelt az idő, társalogtunk és rácsodálkoztunk, hogy a Qatar járatán az Economy Classon is mekkora lendülettel "tukmálják" ránk a szeszt. Ittunk egy gin tonicot, aztán néhányan még egy párat és ennek meg is lett az eredménye leszálláskor. Azért eltámogattuk páran a tranzit étkezdéig, ahol felvettük a kajajegyeket és a többiek neki is estek az ételnek - rizs, hús, ital. Én inkább narancslevet ittam és nézelődtem kicsit meg csomagot őriztem. Dohára azt mondták, hogy kis reptér - fene tudja, nekem nem tűnt annak. Nyilván minden tele (mű?)márvánnyal, arab biztonságiőr ellenőrzi a fekete felmosólegény munkáját, aki nem túl nagy lelkesedéssel és nagyon takarékos mozdulatokkal próbálja kiapplikálni a koszt a sarkokból és az illesztésekből. A fal túloldalán egy játszóház gyerekeknek, méreteit egy plázabeli is megirigyelhetné. Vannak fekvőfotelek, van legalább egy sötétváró is, ami az éjszaka közepén természetesen tele van. Balra tőle a mecset - páran ott is alszanak, míg jobbra tőle az a dohányzószoba, ahonnan a masszív dohányosok is percek után menekültek. "Smoking room from hell", hogy plagizáljak kicsit. (Igaz Kátya? :) )

Keresünk két lányt, akik leszálláskor még megvoltak. Utánanézek. Megtalálom őket a korábban induló járat kapuja környékén - teljesen jól vannak, csak elkeveredtek tőlünk, mert nekik nem akartak kaját adni, mondván kevés ideig tranzitolnak. Meggyőzöm őket, hogy tegyenek egy próbát megint, az iszlám világban az sosem árt. A változatosság kedvéért megint csomagot őrzök és azon gondolkodom, jó felé tartok-e és hogy milyen lesz egy évig "ellenséges vonalak mögött" élni. Meleg, pára, szervezetlenség, közös nyelv hiánya, némileg "lyukas" infrastruktúra - nagyjából ezek a hívószavak.

Megjönnek a lányok, kajáltak egyet még indulás előtt. Lassan lemegy a sor a beszállópultnál, páran még beállunk a végére. Utolsóként szállok be a magyarok közül és jön a meglepetés: elviszik az útlevelem és a beszállókártyám a pult túlvégébe. Na, gondoltam, most jön a "szúrópróba-szerű biztonsági ellenőrzés", csattogó gumikesztyűk, bokafogás, miért van nálam ennyi bökő, stb. stb. Ehhez képest jön vissza a kedves D&G szemüveges hölgy és közli, hogy "Sir, we have upgraded you to business class." "I'm sorry?" "We upgraded you to business class."

A hatásszünetben átvettem a beszállókártyát és csatlakoztam a lányokhoz, némileg tamáskodva ezzel a jegy-dologgal kapcsolatban. Ott kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a gép orra felé kezdtek irányítani, míg a többieket a hátulja felé. A lányok még csendben közölték, hogy igazán elhordhatnám magam, de legalábbis némi pezsgőt nekik hátra. :) Beücsörögtem a 3B székbe egy idősebbnek tűnő hölgy mellé, aki nagyon kedvesen és amolyan ázsiai kimértséggel elmagyarázta, mit-merre-hogyan. Mondjuk állat módon fáradt lehetett, mert Washingtonból jött és 7 órát zsilipelt Dohában. Én még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy ez tényleg megtörténik-e velem, amikor jött a stewardess, hogy kérek-e valamit inni. Úgy gondoltam, fizessék meg a tévedésük árát - kértem egy narancslevet a folyadék és a C vitamin miatt. Kisszalvéta, kis üveg kehely, kis narancsszelet, frankó 100%-os narancslé és hoztak pizsamát is, qatarost. Uhh...

Még mindig el voltam varázsolva, amikor jött a légikísérő kisasszony (valahogy ez jobban illik rá, mint a stewardess), hogy elvinné az italom felszállás előtt. Egészen oda nem illő módon megpróbáltam huzira meginni, ő pedig égre-földre bocsánatot kért, hogy ezt kellett csinálnom. Nagyon más világ ez... de elindult a gép, laza 40 perc késéssel. A székem - vagy inkább magánkabinom - olyan volt, mint a sci-fikben a létfenntartó kapszulák: majdnem teljesen személyre szabható ülés, majdnem vízszintes dönthetőség, masszírozó (ami nem sokat ért), legalább 15 colos monitor. Elképesztő volt az út számomra, de kényelmesen telt. Külön menüből lehetett választani a vacsorához és a reggelihez, előétellel meg mindennel, éttermi minőségben.

Nem ragozom, jó volt. A pizsit nem hoztam el, de a pokrócot "muszáj" volt, egyszerűen jól néz ki és láthatóan minőségi. Plusz egy darabig nem lesz más bizonyítékom, hogy ilyen helyen is jártam.

A jakartai reptér érdekes egy képződmény: belül ronda és barna, kívül zöld és nedves. Meg úgy egyáltalán, itt valahol valami mindig nedves. Sorban álltunk vagy 4x, mire kiderült, nagyjából merre kéne mennünk. Mindenáron vízumot akartak velünk szereztetni, holott már van egy. Végül a legnagyobb csarnok kiürülése után átvezényeltek minket egy sorba, ahol leellenőrizték a papírjainkat és mehettünk a csomagjainkhoz. Mázli volt, mindenem megérkezett, bár a celofánt kicsit megcincálták, de a zsebekben láthatóan megvolt minden, ami kell.

Ezután összeszedtek minket a zöldkabátos Darmasiswa segítők és következett némi adminisztráció, pénzosztás és egy ígéret, hogy egy óra múlva mehetünk busszal a hotelba. Az egyből aztán kb. három és fél óra lett, de ledobtak minket egy helyre, majd közölték, hogy ne nagyon rendezkedjünk be, mert holnap reggel 6-kor megyünk tovább az orientáció helyére és a köv. szállásunkra. Azt nem sikerült megfejteni, hogy miért nem rögtön odavittek, de mindegy is volt. Én kb. ekkorra győződtem meg róla, hogy tényleg nincs jetlagem, ami szerintem nem egy rossz dolog. A meleg, nedves klíma viszont eléggé lenyom mindenkit, cserébe az összes zárt tér orrba-szájba van légkondizva. Este még nézelődtem kicsit, fotóztam egy látképet, ittam egy féldecit a szobatársammal, hogy rendbe rakjam a gyomrom és bealudtunk.

Reggel aztán jött a nagy kísérlet: ettem-ittam mindenfélét, amit egyébként nem biztos, hogy tettem volna. Két tojásrántotta, picit sajt, pici felvágott (nyers), pici saláta, pici kéksajt-szósz, csapvízből forralt tea. Napközben ez megtette a hatását, délután enyhe és hullámzó hányingerem volt, emiatt a délután előadásokat jórészt kihagytam. Ja igen, az előadások: egészen informatívak tudnak lenni, ha előtte soha és semmit nem hallottál Indonéziáról, a helyi szokásokról és a kultúrális sokkról.

Délután kihagytam a kaját és nagy nehezen kikönyörögtem a szobakulcsot - sok más társamhoz hasonlóan, akiknek cseszték odaadni reggel, pedig néhányan alig 1-2 órát maradhattak nyugton a szállásukon, máris jönniük kellett ide. A kulcskártya mellé rögtön vettem normális netet is 104.000 rúpiáért, mert a lobbyban lévő, mindenki által agyonhasznált hálózattal nem volt hangulatom szőrőzni, plusz nem volt biztos, hogy nem akarok lefeküdni egy légkondis szobában és úgy írni vagy skypeolni. A szobanet jó tulajdonsága, hogy gyors, viszont előszeretettel dobál le a hálózatról. De jobb, mint a semmi és helyi viszonyokhoz képest ez tényleg 5 csillagos. Így tudtam telefonon beszélni a hazaiakkal, Dórival kétszer Skypeon is, viszonylag hosszan. Az mondjuk jó volt, bármilyen fosul is nézhettem ki.

Este megtartották a nagy beszédes-táncos megnyitót, amiből a táncos rész érdekes volt. Utána adtak némi tésztában sült reszelt répát csípős szósszal, ez utóbbi lesz a megmentőm szerintem. Nem olyan erős, mint otthon - viszont a belemet megvédi szerintem a csúnya rossz baciktól. Este kicsit körbenéztünk a Nemzeti Emlékmű környékén, megnéztük az Obama Pub-ot és ittunk egy Bintangot, ami a helyi sörgyártás remeke, egészen fogyasztható. Ez lesz a másik mentőöv szerintem, szénsavas alkoholos oldatban csak nem élnek meg a bacik, koronazár alá meg talán nem jutnak be. (Cáfoljatok meg, ha tévedek!)

Most reggel 10 van, elvileg este szigorúan ránk parancsoltak, hogy ma reggel 8-kor indulunk ki a reptérre, mert repülni fogunk állami pénzen Semarangba (tizenvalahány órás éjszakai vonatozás helyett). A bökkenő csak az, hogy 8-kor indultak a többiek a 13h-kor induló gépre. Nekem viszont elfelejtettek jegyet foglalni - mint ahogy kb. az összes magyarnak és még jópár embernek. Az elmúlt időben a hotel lobbyja úgy néz ki, mint egy átmeneti szállás, emberek és csomagok a földeken és a székekben gépek előtt vagy maguk elé merednek, a Darmasiswa "koordinátorok" próbálják listázni az igényeket és megrendelni nekünk a repjegyeket. Egy listával mászkálnak és bekarikázzák, kinek kell most megvenniük. Ez szerintem legalábbis érdekes hozzáállás.

A lakásomról tegnap annyi derült ki, hogy bár az egyetem nemzetközi irodája hármunknak is megerősítette, hogy van koliszoba számunkra 280.000 rúpiáért, most az egyetemi muki azt mondta, hogy kost-ban (megosztott ház egy családdal) intéztek szállást 650.000 rúpiáért, kaja nélkül. A német srác, aki már itt van egy ideje elég kategorikusan, de udvariasan közölte, hogy lófaszt fog ő ennyit fizetni egy ilyen szállásért, elmúlt 30, ő keres magának szállást. Még ketten csatlakoztunk hozzá, együtt hátha találunk valami értelmeset, egyébként pedig csúnyán rá fogunk kérdezni hétfőn az egyetemen, hogy mi a fetva koleszügyben. Bedobjuk a nemzetközi irodás muksó nevét, az e-mailt és az árat, aztán izzadjanak össze valamit. (Ez amúgy nem túl "udvarias" módja a helyiek szerint az ügy intézésének. Ők úgy gondolják, hogy akkor vagyunk udvarias és jó diákok, ha kussban elfogadjuk a dolgokat, nem kérdezünk és nem problémázunk az elénk tárt dolgok miatt.) Nem nagyon van hangulatom ehhez a kost dologhoz, nem meséltek jókat róla és őszintén szólva nem sok kedvem van megosztani sok emberrel a szobámat. A fürdőt még oké, de a szoba meg a többi az más tészta.

No, egyelőre ennyi, még sok apróság van, de most eluntam az írást, plusz másfél órája mentette utolsó változatot az írásomból és félek, hogy elveszik az egész. Üdv az otthoniaknak!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.